Ibsen Henrik^[1]

 

„Az igazságok átlagban húsz évig élnek”, mondta Stockmann doktor Ibsen Népgyűlölő[2] című színművére. Ibsenre magára ez a megállapítás kétségkívül talál. Ha ő, aki minden kispolgári korlátoltsága ellenére okos és józan ember volt, olvashatná a róla írt jubileumi cikkeket, feltétlenül gúnyosan mosolyogna rajtuk. Főleg azon, hogy kik azok, akik ma érte lelkesednek…

Ez magában véve még nem lenne ok arra, hogy a jubileumi dicshimnuszok kórusába ünneprontó disszonanciát vigyünk bele. Végre is elég gyakori eset, hogy úgynevezett irodalmi vagy művészi forradalmárokból beérkezettek, klasszikusok lettek; hogy az ő tekintélyükkel igyekeztek az új művészi irányokat agyonütni. Ami ellen itt fel kell szólalni, az a most minden felől megnyilvánuló törekvés: Ibsen Henrikből szocialistát csinálni. Min alapszik ez a kísérlet? Ibsen kétségkívül azok közé az írók közé tartozott, akik éles bírálatot gyakoroltak koruk jelenségei felett. És mivel Ibsen a felületen (ideértve az úgynevezett lelki jelenségeket is) jó megfigyelő volt, nem kerülhette el a figyelmét, hogy számos, sőt a legtöbb jelenség, amelyet megtámadott, a legszorosabb összefüggésben áll a most uralkodó társadalmi renddel, a kapitalizmussal. Így élesen és találóan ostorozta a modern házasságot, a mai élettel járó belső és külső hazugságokat, kompromisszumokat stb. Ebből azonban távolról sem következik, hogy még csak halovány képzetei is lettek volna az általa ostorozott erkölcsi bajok összefüggéséről a tőkés termelési renddel. Éppen azok az írásai és beszédei, melyekben rokonszenvét fejezi ki a munkásmozgalommal, a szocializmussal, mutatták, mennyire nem volt semmi fogalma róla. Baloldali liberális volt, akire Mill mély hatást gyakorolt, aki a nőemancipációt tűzte ki zászlajára, és rendkívül zavaros módon a nőkben és a munkásokban látta azokat az erőket, melyek hivatva vannak a társadalmat megújítani.

Ebből a kiindulásból természetesen adódik, hogy a megújítás nála belső megújulás, a lelkek, az erkölcsök megújítása volt: új emberek megteremtése („nemes emberek”, mondja a Rosmersholmban), akik új szellemet visznek bele a korhadt társadalomba. Ez egy új arisztokrácia, mely szükségszerű terméke Ibsen kispolgári individualizmusának, nála sem a születés, sem a vagyon, még csak nem is a tehetség arisztokráciája, hanem a szellemi és erkölcsi „elit” vezető szerepe.[3] És ezen a ponton megértjük, miért reklamálják mostanában egyesek a szocializmus részére. Azok, akik a „kollektív embert” már a kapitalizmusban akarják megteremteni, akik nevelőmunkával, az „új ember” kinevelésével akarják éretté tenni a munkásságot a szocializmusra, szóval akik Kanttól a vallásos szocializmusig minden képzelhető kispolgári kotyvalékkal hígítják és mocskolják a marxizmust – azok számára persze Ibsen is lehet a szocializmushoz igen közel álló költő. Minden marxista azonban tudja,  hogy Ibsent kispolgári individualizmusa még abban is meggátolja, hogy még csak meg is lássa a szocializmus kérdéseit, nemhogy felelni tudna rájuk. Persze ugyanakkor meg lehet állapítani, hogy a korabeli norvég kapitalizmus fejletlensége, az osztályharc ki nem bontakozottsága miatt bátrabb önkritikára képes, mint a kortárs írók a fejlettebb országokban.

De ez csak fokozati különbség. Ibsen mint költő is a polgári világnézet talaján áll, és ahol túl akarja haladni, kénytelen egészen homályos halandzsa-miszticizmusba veszni, mely igen furcsán, a művészi formaegységet felbontó módon áll ellentétben drámái pontos és gondos (franciás) szerkezetével és alakjainak élesen megfigyelt, kissé racionalista módon kihegyezett pszichológiájával. Ibsen, aki osztályhelyzetében és világnézetében lázongó kispolgár volt, ezt a széthúzó kettősséget belevitte művészetébe. Drámái technikáj[uk]ban a francia „társadalmi” drámák (Scribe–Sardou) egyenes folytatásai, csak éppen hogy az előbb említett miszticizmus helyenként elmossa éles körvonalaikat. Amennyiben itt új irányt indít meg, a szintén letűnt Maeterlinck-féle szimbolizmusnak lesz irodalmi atyja; az összekötő híd a Tosca és a Monna Vanna között. Ez a kispolgári kettősség még élesebben nyilvánul meg alakjaihoz való viszonyában. Ibsen éles szeme, becsületessége és bátorsága képessé tehette volna arra, hogy a polgári társadalom komoly önkritikáját vígjátékok formájában megírja. (Drámáinak témája a legtöbb esetben – Vadkacsa, Hedda Gabler – vígjátéktéma.) Ámde Ibsen túlságosan kispolgári elfogultsággal és meghatottsággal nézte alakjait, tragikussá nagyította fel kicsinyes konfliktusukat. Becsületes kétkedése lehetetlenné tette ugyan számára a tragikus pátoszt alakjaival szemben, kispolgárian korlátolt meghatottsága és miszticizmusa viszont megfosztották a vígjátékíró végig elmenő öngúnyától. Így művészileg is két szék közt a földre ült.

Ha a mai burzsoázia és polgári intelligencia éppen ezért a féllelkűségéért klasszikust csinál belőle, ám tegye. A munkások számára Ibsennek legfeljebb történelmi jelentősége van mint a XIX. század kispolgári intelligenciáján belüli antikapitalista ellenzék egy képviselőjének; mint egyikének ama sok – meghiúsult – kísérletnek a kapitalizmus erkölcsi következményei ellen harcolni anélkül, hogy maga a kapitalizmus lenne a küzdelem tárgya.

 

[1] 100%, Budapest 1928. április (II. évf., 7. sz.), 245–246. o. – A cikk Révi Dezső neve alatt jelent meg, az azonosításhoz ld. Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in: uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 114–115. o. – A szerk.

[2] A lapban Nőgyűlölő áll, talán mert a (Strindbergre asszociáló?) szedő félreolvasta a kéziratban álló címet, amelyet A nép ellensége  című Ibsen-darab (En folkefiende) Vikár Béla fordításában viselt. – A szerk.

[3] A mondat grammatikailag sérültnek tűnik, és még csak fogódzót sem tűnik adni a szerkesztői beavatkozáshoz. – A szerk.