„A szociális forradalom”^[1]

Írta: Ignotus

 

Vécsey Zoltán kedves kollégánknak tegnap este először adott érdekes darabjában engem – ilyen kiszámíthatatlan, hogy mi érdekli az embert igazán – egy mellékesség kapott meg. Az az ötlet, hogy a reverendából kiugrott grófi szerzetes a negyedik felvonásban, csak úgy mellesleg, ugyanúgy, mint ahogy pezsgőt iszik és lyányt ölel, s viszont hogy egy szeretett asszonynak figyelmét s hitét magára vonja, abban fárad, s közel van hozzá, hogy hazájában miniszterelnök legyen. Az előző felvonásokban sehol nincs róla szó, hogy a fiatalúrnak közéleti vagy kivált közügyi s például közigazgatási érdeklődései volnának; több ízben több mindenről nyilatkozik, de sem külügyekről, sem belügyekről nem hallani véleményét; küszködik ugyan problémákkal, de ezek a szív, az egyéniség, a hit s a társaság problémái, nem a gazdaságé, a politikáé, a társadalomé. S íme, egyszerre csak miniszterelnök-jelölt! Igaz, hogy a darab lengyel levegőbe van áttéve, s ez újjászületett szép országban csak nemrég történt, sőt újjászületése is azzal függött össze, hogy a nagy Paderewski zongoraművész állott élére, igen rövid politikai múlt után, elnöknek. Mégsem hiszem, hogy Vécsey e példára gondolva rajzolta volna hőséhez a miniszterelnöki karriert. Inkább olyasminek vélem, amit a nagy Freud professzor Wünschenerfüllungnak[2] nevez, azt figyelvén meg, hogy álmainkban úgy, mint művészi munkáinkban (melyek voltaképp szintén álmok) néha gyermeki vágymaradványaink találnak teljesülést. Velem esett meg nemrég, ki termetem fogyatkozásánál fogva még önkéntes sem voltam soha, hogy álmomban, vén fővel, magyar honvédtábornoki uniformisban ültem, ha jól emlékszem, egy hotel halljában – abban a tündöklő ruhában, melybe réges-régen, kisfiúkoromban nem egy nappali éber álmom beleöltöztetett volt. Ilyen gyermekvágyi maradék lehetett, mi Vécsey Zoltánnal, a született publicistával, a miniszterelnöki vonást is belerajzoltatta más természetű hősének figurájába. Különösek a költészet útjai. Csak a politika útjai még különösebbek.

Tudniillik: a politika szokott olyan fordulókhoz érni, miknek egész korszaka, minden valóságostól olyan, mintha egy költőnek vagy egy gyermeknek volna éber álma, sőt amely valóságban költői és gyermeki egyéniségek ki is élik ábrándjaikat. Kivált forradalmakkor – mikor a nagyok[3] tele vannak gonddal, vagy elvesztik fejöket, s a gyerekek felforgathatják a házat. Én bizonyára nem akarok a boldogult budapesti bolsevizmusról szimpátiával, de még megértéssel sem beszélni, de haragnál vagy utálatnál is elsőbb érzés bennem, ha visszagondolok rá, a mulatság, s bizonyos, hogy tolakodásánál csak komikuma volt nagyobb. Én kivált, ki uralmát Budapesttől távol töltöttem, s kínlódásaiban nem volt részem, kívül, ahol éltem, főképp a groteszkságát láttam. S meg kell mondanom, hogy számomra minden személyi hívatlansága, hivatási illetéktelensége s dilettánsi höllenbreughelsága[4] közepette leginkább a Lukács György népbiztossága volt a röhögtető. Mert hiszen igaz: az egész vállalkozás, mindenestül és minden emberével: boszorkánytánca volt az inkompetenciának. S igazságtalanság volna hozzá nem tenni, hogy Lukács György bizonyára egyik legműveltebb, mindenesetre legolvasottabb embere volt e karikatúra-kommünnek. Ám éppen ezért. Lukács György elég ismert esztétikus, még Németországban is; olyan nevezetes tudós, mint Georg Simmel, elolvasta írásait, s olyan nagy íróművész, mint Thomas Mann, komolyan veszi gondolatait. Én ugyan e gondolatokkal úgy vagyok, hogy azt érzem: Lukács György egyiket sem gondolta végig, de ez más témára tartozik, nem a maira. A mai az volna, annak elképzelése, hogy mit érezhetett, mit gondolhatott, önmagában minő eszmeláncokat leshetett volt meg Lukács György, mikor akinek tegnap az volt a legfőbb gondja, hogy elismerje-e a világirodalom Balázs Bélát, másnap mint egy ezeréves ország egyik nagyhatalmi parancsolója rendelkezett – a teremtését: még életekkel is?! Az ő esetéhez senkiét nem lehet hasonlítani. Nemcsak Leninét vagy Trockijét, kik ismerték két világrész kávéházait, munkásszervezeteit, toloncházait, rendőrségeit, éjjeli szállásait – egyszóval: azonkívül, hogy zseniális emberek, meg is hempergőztek volt egy darab világban és életben.

Kun  Béla is volt legalább munkáspénztári tisztviselő, s a többi is ki építőmunkás, ki egyéb valami, de valami. Ám Lukács György jómódú pesti fiatalember volt, ki népbiztossága előtt akkor találkozhatott először és utoljára az élettel, mikor érettségi után a fiúk kivitték mulatni. Társadalmi és politikai elképzelései nem terjedhettek túl mondatszerkezeteken és mondatcsengéseken. Ha beállt volt, nem tudom, mennyivel 1919 márciusa előtt, kommunistának, ugyanúgy tehette, mint ahogy beállt volt, egy Bloch nevű neokatolikus nyomán, neokatolikusnak. Bizonyára voltak becsvágyai, haragjai és féltékenységei – mindenkinek vannak. De ezeket nem is élhette ki másképp, mint az elképzelés éber álmaiban, s csak mindenkiben gyermeki, majdnem csecsemői hagyományának.[5] S ezzel a lelki habitussal egyszerre országkormányzó lett! Következményei lettek, ha valamit mondott, s amit elrendelt, az megtörtént! A mondatszerkezetekből sorsok alakultak, melyeknek rendjén eleven emberek dobattak ide vagy oda! Sokszor elgondoltam, mialatt az újságokból napról napra őrültebb képe festődött elém a budapesti világnak: elgondoltam, s kivált őrá gondoltam, hogy ennek a fiatalembernek egy kicsit meg kell bolondulnia: vagy a félelemtől, vagy a nagyzástól.

Arra nem gondoltam, hogy lehet mindkettőből is. De most előttem – s ez fogat velem tollat – a Bécsi Magyar Újság egy kivonatos közlése a feleletről, mit most néhány hónapja adott Lukács György volt budapesti népbiztos A. N. Brailsford[6] angol publicistának, ki őt a Manchester Guardian számára kérdezte volt meg „a német civilizáció fennmaradása felől”. A Bécsi Magyar Újság szerint Lukács György azt felelte volna a kíváncsi angol kollégának, hogy:

„a szociális forradalom, melynek eljövetelét siettetem, Közép-Európában nem fog a közeljövőben bekövetkezni. Öt éven belül semmi esetre sem jöhet, talán tíz éven belül sem. Oroszországban ma már nincsen kommunizmus. De az állam, kommunista vezetés alatt, erőt gyűjt, és alkalomadtán rá fog törni Európára. Ám ha egyszer áll a harc, szörnyű lesz, és igen hosszú. Legalább egy nemzedéket fog igénybe venni, és lehet, hogy a teljes barbarizmusba való visszasüllyedést hozza majd magával. Az anyagi élet színvonala az orosz színvonalra fog alászállni. Mint a harmincéves háború alatt, sötét éj fogja borítani a civilizációt. E harc végén olyannak képzelem Európa képét, mint aminő a Római Birodalomé volt a barbár betörés vége felé: szellemi sivatagnak.”

Így Lukács György – feketén feketébe. Gouverner, c’est prévoir; miután kormányzott volt, most előrelát. S hogy sötéten lát a jövőbe, az nemcsak prófétai ihletével függhet össze, de nyilván saját jelenével is, amely alkalmasint nem a legkellemesebb. S joga bizonyára neki is van, mint bárki másnak, elképzelnie úgy a közeli jövőt, mint [a] távolit; a közelit hosszúnak, mint türelmetlensége féleti, a távolit borzalmasnak, mint elkeseredése képzelteti vele.  Emiatt nem kéne megzavarni elvonultságát, melyben különben sem háborgatnám, ha ő nem lépne ki belőle. Ám a kis Móric nem marad meg az elbeszélésnél. Már[7] megint nem adja alább a cselekvésnél; mint néhai Bánffy Dezső: tettekkel tényező kíván lenni. S nem cselekszik kevesebbet, mint hogy – nézze meg az ember – sietteti a szociális forradalom eljövetelét! Köztünk legyen mondva: annyi baj legyen, és abból éljen meg a szociális forradalom, ahogy Lukács György az eljövetelét siettetni tudja. Azonban: ő úgy látja előre, hogy ez a szociális forradalom a teljes barbarizmusba való visszasüllyedést hozza majd magával, s a végén Európa szellemi sivatag lesz. Hát ez az, aminek eljövetelét Lukács György oly sürgősnek ítéli, hogy még sietteti is? Ennek kiküzdésére hagyta ott a formát mint lényeget, Balázs Bélát mint Dosztojevszkit, a többszörösen bővített mellékmondatokat és a neokatolicizmust? Hát ki az ördögnek kell az, hogy a világ kétezer esztendőt essen vissza, és micsoda szociális igazság és emberi haladás származhatik e visszaesésből? Mi java lehet ebből a munkásoknak, legyenek bár kézi vagy fejmunkások! Oroszország a múltban is nemegyszer gyűjtött erőt, hogy rátörjön Európára, s Európa visszaverte. Mint ahogy visszaverte a tatárokat és a végén a törököket is, és mindenkit, aki „sötét éjbe” akarta vetni. Nem bizonyos, hogy Lukács György, mikor prófétásdit játszik, ebben szerencsésebb, mint mikor kormányzósdit játszott, s ahogy ő a szociális forradalmat sietteti, az éppoly ártatlan fontoskodás, mint mikor az irodalomban robespierrekedett. De ha a gyerekességek őrültjeinek (Kinder und Narren sprechen die Wahrheit)[8] igazuk volna: akkor az ő igazuk igazolna minden ellenforradalmat, minden reakciót, minden előzetes revolvergolyót és utólagos akasztófát. Ha ez minden, amit hívnak, és ez az, amit akarnak,[9] akkor nem mártírjai a haladásnak, hanem udvari bolondjai a restaurációnak.

 

[1] Kassai Napló, Kassa 1923. március 17., (XXXIX. évf., 62. sz.), 1. o. – A szerk.

[2] Vágybeteljesítésnek. – A szerk.

[3] A lapban elírva: napok. – A szerk.

[4] Itt kb. fantazmagorikusság (az ifjabb Pieter Brueghel ragadványnevéből ­– a „pokoli Brueghel” ­–, amelyet az a korábban neki, ma testvérének, a „bársonyos” idősebbik Jan Brueghelnek tulajdonított pokolbeli jelenetek után kapott). – A szerk.

[5] A mondat nyilvánvalóan sérült. – A szerk.

[6] Helyesen H. N. Brailsford. – A szerk.

[7] A lapban elírva:  más. – A szerk.

[8] A gyerekek és a bolondok igazat szólnak. – A szerk.

[9] A lapban elírva: akarunk.  – A szerk.