Irányelvek a márciusi akcióról^[1]

 

I.
A londoni tárgyalások megszakadása, a szankciók életbeléptetése, a felső-sziléziai kérdésben hozott döntés a német burzsoázia számára a kiélezett válság időszakát hozta el. A béke, melyet a burzsoázia a szociálpatrióta pártok támogatásával megkötött, újból nyílt harcba csapott át: gazdasági és éhségháborúba. A háború, melyet a burzsoázia csak látszatra volt képes lezárni, visszatért a kiindulóponthoz. Az imperialista háború és az imperialista béke belső ellentmondásai élesen előtérbe kerültek. A győzelem csődje és a vereség csődje nyíltan összeütközött.

A burzsoázia táborában a kiéleződött válság egyrészt az ellenforradalom nyílt előrenyomulásában mutatkozott meg: Kahr a kardjával csapott az asztalra. Másrészt a burzsoázia és a szociálárulás pártjai között kötött szövetség elmélyülésében és kiszélesedésében. A szociáldemokraták és független szocialisták, akiket már korábban egybeforrasztott közös hadjáratuk a kommunista elővéd ellen a szakszervezetekben, védőgyűrűt alkottak az ellenforradalom körül. Az ellenforradalom frontja Westarptól Ledebourig szélesedett. A függetlenek, a szociáldemokraták és a szakszervezeti bürokraták a burzsoázia nyílt vagy rejtett, az ellenzékiség maszkja mögé bújt kormányzati eszközévé váltak, eszközzé, melynek révén a burzsoázia elhomályosította a munkásság forradalmi osztálytudatát, megbénította harci erejét, és a munkásokat a csődbe ment imperialista béke szolgálatába állította, ahogy annak idején az imperialista háború igájába hajtotta őket a szociáldemokrácia 1914. augusztus 4-i árulása.

Az, hogy a függetleneknek és szociáldemokratáknak a burzsoáziával kötött nyíltabb vagy rejtett kormányzati szövetsége formájában feltámadt az 1914-es kiegyezés, szabad kezet biztosított a burzsoáziának, hogy hidat verjen az antant-burzsoáziával való megegyezés felé. A szocialista pártokkal kötött szövetség lehetővé tette, hogy a saját háborús költségeit és az idegen háborús költségeket a német munkásosztályra hárítsa át. Ez a szövetség megbilincselt kézzel szolgáltatta ki a német munkásokat a német és az antant burzsoáziának.

II.
A helyzet parancsolólag követelte meg a német munkásosztálytól annak a köteléknek az elszakítását, mely a burzsoázia kátyúba jutott szekeréhez kötötte, és végpusztulással fenyegette; megkövetelte a legélesebb osztályharcot, a forradalmi kezdeményezés megragadását parancsolta a munkásosztálynak. A pillanat azt követelte a munkásosztálytól, hogy önálló cselekvésre szánja el magát, hatalmas ellentámadással feleljen az ellenforradalomnak, és maga szabja meg a cselekvés szabályait.

Vagy tehetetlenül elfogadja a burzsoázia parancsait, és engedelmeskedik az ellenforradalom előírta törvényeknek, vagy forradalmian cselekszik, hogy saját elhatározásából, saját erejére támaszkodva saját törvényeit kényszerítse az ellenforradalomra – ez volt a kérdés, amely a német munkásosztály előtt állt.

III.
A német burzsoázia minden eddigi válságában (a versailles-i szerződés megkötésekor, a háborús bűnösök megbüntetésének a kérdésében, az orosz–lengyel háborúban) a kommunista párt volt az, aki a proletariátus előtt rámutatott annak a szükségességére, hogy el kell mélyítenie a válságot, és önállóan kell a forradalmi megoldást előkészítenie. Németország Kommunista Pártja (a Spartakus-szövetség) azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy e válságokat más célok szolgálatába állítsa, mint pusztán a propagandisztikus sikerébe.

Meg kellett kísérelnie saját erejére támaszkodva magával ragadni a tömegeket, még akkor is, ha kockáztatta, hogy eleinte a munkásságnak csak igen szűk körét tudja a harcba bevonni.

IV.
A VKPD e válság időszakában a Szovjet-Oroszországgal kötendő szövetség érdekében kifejtett széles parlamenti és parlamenten kívüli propagandával lépett fel. A parlamenti tevékenység a londoni tárgyalások megszakadása után a Westarptól Hilferdingig húzódó nemzeti front falába ütközött. A parlamenti tevékenység lendülete és a parlamenten kívüli propaganda ezen a ponton azt követelte, hogy a párt kilépjen a parlamenti tevékenység és a puszta tömegpropaganda keretei közül, megkövetelte a tömegakciókra, a belső osztályfronton való tömegméretű támadásara való áttérést.

V.
A tömegakciót az ellenforradalom szolgálatában álló Hörsingnek a mansfeldi munkásság ellen intézett arcátlan támadása robbantotta ki. Ez a támadás egy olyan átfogó akciósorozat első lépése volt, amely szét akarta zúzni a forradalom előőrsét. A megszállás szabad kezet kívánt biztosítani a burzsoázia számára a passzív ellenállás folytatásához és a munkások költségére nyélbeütött megegyezéshez. A munkáspártok előtt az a választás állt, hogy vagy Hörsinggel a munkások ellen vonulnak, vagy a közép-németországi munkássággal vállvetve szembefordulnak Hörsinggel és az ellenforradalommal. A függetlenek és a szociáldemokraták pillanatnyi habozás nélkül Hörsing oldalára álltak. A kommunista párt éppily kevéssé habozhatott egész erejét latba vetni annak érdekében, hogy a munkásságot Közép-Németország oldalán ellentámadásra próbálja vezetni: a VKPD felszólított az általános sztrájkra.

VI.
Az ellentámadást, melyre a VKPD a tömegeket szólította, leverték: nem ugyan a nyílt, hanem a rejtett ellenforradalom verte le, a független és a szociáldemokrata párt- és szakszervezeti vezetés.

Az SPD, az USPD és a szakszervezeti bürokrácia befolyása alatt álló munkások egy része értetlenül állt a forradalmi kezdeményezés megadására irányuló kísérlet előtt. Ezek a munkásrétegek, melyekhez a tehetősebb munkások nagy része tartozik, azt hitték, tétlenül várakozhatnak. Másfelől azonban növekszik azoknak a munkanélkülieknek vagy rövidített munkaidőben dolgozóknak, proletároknak vagy a proletariátus soraiba lecsúszó kispolgároknak a száma, akik növekvő nyomoruk miatt nem várhatnak. Így széles munkásrétegeknek a saját osztályakciójuk forradalmasító hatásában való kételye egyrészt a burzsoázia diktatúrájának passzív tűréseként, másrészt kisebb csoportok kétségbeesett akciójaként nyilatkozik meg.

A polgári demokrácia megmentő erejébe és az egyéni terror, a szabotázs, a dinamit megváltó hatalmába vetett hit egymást kiegészítő és kölcsönösen fölerősítő pólusai a forradalmi tömegakció iránt tanúsított értetlenségnek. Nemcsak a politikai helyzet, hanem magának a munkásosztálynak az állapota is tömegakció után kiáltott. A puszta propagandára való korlátozódás, a cselekvés elől való kitérés lehetetlen volt egy forradalmi párt számára, lemondás volt küldetéséről, hogy vezesse a forradalmat, a döntő órában elkövetett árulás volt a munkásosztállyal szemben.

A forradalmi élcsapat köreiben a felismerés és készség komoly harcba ment át. Lehetetlen a forradalmi előőrs szerepét betöltő rétegek erőit és a fokozódó nyomorból fakadó, növekvő harckészséget a VKPD-nek merőben a propagandára való ráállítása és a cselekvés elől való kitérés révén félretenni addig az időpontig, amikor már eleve biztosra vehető a győzelem. A VKPD nem várhat mindaddig, amíg a puszta forradalmi propaganda megtöri a még tehetősebb és ideológiailag visszamaradott munkásrétegek passzivitását, húzódozását a harctól. Ezeknek a rétegeknek a szemszögéből minden forradalmi előretörés korainak fog tűnni, puccsnak, politikai kalandorságnak.

De a politikai nagyfeszültség időszakaiban ha átmenetileg vereséget kell is szenvedniük, mégis ezek a harcok jelentik a jövendő győzelem előfeltételét és a forradalmi párt számára az egyetlen módját annak, hogy megnyerje a tömegeket a maga és a győzedelmes forradalmi harc számára, hogy a közömbös tömegeket tudatára ébressze az objektív politikai helyzetnek. Az akciónak az osztályellentétek bizonyos kiélezettségén túl egyfajta tömeghangulat is feltétele, az akció azonban másfelől a forradalmi tömeghangulat egyik kiváltó tényezője is.

VII.
Felületesen szemlélve a forradalmi offenzíva a VKPD vereségével végződött. A VKPD átmenetileg elszigetelődött a munkásság széles rétegeitől.

Valójában azonban ez az eredmény újabb széles tömegakciók termékeny csíráit hordozza magában, új területeket nyit meg a forradalmi propaganda előtt, és végeredményében a munkásságnak a VKPD-be és a munkásosztály forradalmi ütőerejébe vetett bizalma erősödéséhez kell, hogy vezessen.

Vereséggel végződtek az 1918 decemberi, az 1919 januári és márciusi harcok is, de általuk teremtődött meg a kommunizmus Németországban. Ám míg akkor defenzívában volt a forradalmi előőrs, ma támad. Ez jelentős haladás. A márciusi akció csak az első és persze tétova lépés volt, mellyel a VKPD elindult, hogy forradalmi támadásra vezesse a német munkásosztályt.

A német munkásosztály a Kapp-puccsa napjaiban is csak védekezett. A védekezés gyümölcsei azonban kihullottak a munkásosztály kezéből. Csak a támadásba lendülés biztosíthatta volna őket a számára. A védekezés gyümölcseit az ellenforradalom kaparintotta meg.

A hatalomért indított döntő harcot a munkásosztály csak hatalmas, átfogó offenzívában vívhatja meg. Ez az átfogó offenzíva azonban csak akkor bontakozhat ki, ha a munkásosztály kommunista vezetés alatt megtanulja offenzív módon megharcolni részleges harcait.

VIII.
Ennek az első támadásnak az eredményei a következők:

1. Általában: az osztályellentétek kiéleződése, a passzivitás és kiegyezés frontjának az áttörése, annak az objektív szükségszerűségnek a megteremtése a munkásosztály számára, hogy széles tömegei támadásba lendüljenek.

Az akció kezdetekor, a munkásosztály passzivitásának köszönhetően, még fennállt a polgári pártok, a szociáldemokraták, a függetlenek és a szakszervezeti vezetés szövetsége. Ma, az akció végén, ez a szövetség nyílt harci front a forradalmi élcsapat ellenállásával, a munkástömegek növekvő ellenállásával szemben. A forradalmi előőrs ellen vezetett akció a szociáldemokrata és független vezetőket a nyílt ellenforradalom foglyaivá tette.

2. Az USPD, az SPD és a szakszervezeti bürokrácia ellenforradalmi erőkként való lelepleződése tetteik és tetteik következményei révén, nyílt csatlakozásuk a burzsoázia harci frontjához. A legszélesebb tömegek előtt lepleződött le a szociáldemokrácia parlamenti látszatellenzékisége, a függetlenek forradalmi szájhősködése. A márciusi akció bevégezte azt a lelepleződést, amely a VKPD Nyílt Levelével kezdődött.

3. A munkásosztály fölrázása a stagnálásból, a burzsoá diktatúrának való tétlen alávetettségből.

4. Végső fokon mélyebb és szélesebb propagandahatás a kommunisták érdekében, akik megmutatták, hogy a döntő órában készek a harcra.

5. A márciusi akció újabb lökést adott a proletariátus nemzetközi osztályharcának, arra kényszerítette a világ mensevik pártjait, hogy levessék álarcukat, és a függetlenek és szociáldemokraták, a severingek és hörsingek oldalára álljanak. A márciusi akció megmutatta az antant proletariátusának, hogy burzsoázia és proletariátus nemzeti frontja szemtelen hazugság, hogy a német forradalom eleven igazság.

6. Végül a márciusi akció lehetővé tette az Egyesült Kommunista Pártnak, hogy feltárja azokat a szervezeti gyengéket és hiányosságokat, melyektől meg nem tudott szabadulni.

IX.
A VKPD a márciusi akció révén a forradalmi tömegharc módszerei mellett kötelezte el magát. Az akció során elutasított és ellenforradalmi tettként leplezett le a munkásság előtt minden olyan módszert, amelyik a tömegharcot terrorcselekményekkel helyettesítette volna. Ma, a harcok lezárulása után, azzal vádolja a szociáldemokratákat és a függetleneket, hogy az Orgesch és harcostársai által a munkásság sorainak megbontása érdekében elkövetett terrorakcióikat a VKPD számlájára kívánják írni.

X.
A VKPD-nek le kell küzdenie az első kísérlet taktikai és szervezeti hiányosságait. Ha be akarja tölteni történelmi küldetését, ragaszkodnia kell a forradalmi offenzívának ahhoz az irányvonalához, amely a márciusi akció alapját képezte, és ezen az úton kell eltökélten és tántoríthatatlanul továbbhaladnia.

XI.
E belátásokból a VKPD számára annak a kötelessége adódik, hogy élezze azokat a konfliktusokat, amelyek alkalmasak cselekvésre bírni a tömegeket. Ha gazdasági vagy politikai jellegű részakciók indulnak, a párt feladata, hogy minden célszerű eszközzel támogassa és kiszélesítse ezeket az akciókat.

XII.
A fenti irányelvek szellemében a központi bizottság a párt márciusi lépését olyan, e taktikai szemléletnek megfelelő akciónak látja, amely vereséggel végződött ugyan, de szükségszerű volt, mert a párt a harc kezdetének kedvezőtlen körülményei ellenére sem nézhette tétlenül a legális és illegális ellenforradalom tervszerű fölvonulását, ha a forradalmi cselekvés, nem pedig a forradalmi kommunista frázisok pártjaként akar szerepelni.

A Központi Bizottság ennélfogva jóváhagyja a Zentrale politikai és taktikai magatartását, a legélesebben elítéli némely elvtársaknak az akció idején tanúsított passzív és aktív szembehelyezkedését, és fölszólítja a Zentralét, hogy helyezze a pártot a legteljesebb harckészültségbe, és tegye meg ennek érdekében a szükséges intézkedéseket.

 

[1] Die Internationale, Berlin 1921. (III. évf.) 4. sz. – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.