Karl August Wittfogel: A polgári társadalom tudománya^[1],[2]

 

Ennek a könyvnek az értéke és érdeme inkább a problémák fölvetésében rejlik, mintsem az általa nyújtott pozitív megoldásokban. A kísérlet, marxista elemzésnek és kritikának alávetni a mai tudományos üzemet, fontos és aktuális; épp ilyen fontos és aktuális a kísérlet ennek az elemzésnek a nyomán rámutatni azokra az utakra, amelyekre tudományos élet hierarchiája és szervezete a  proletárforradalom során – előreláthatólag – lépni fog.  És mindjárt W. javára kell írnunk, hogy könyvét nemcsak a kérdés első fölvetésének érdeme illeti meg, hanem hogy a szerző sok részletben helyes és finom elemzéssel a lényeget érinti. Így pl. helyes a tudás különböző területein zajló népszerűsítés szociológiája, és helyesen vezeti azt vissza a burzsoázia osztályérdekeire. Találóan emeli ki, hogy a hierarchia, tagoltság és szervezett összefoglalás hiánya nem engedi, hogy a polgári tudományüzem – kivált a szellemtudományokban – elérje akár csak azokat a magaslatokat is, melyek a polgári osztály álláspontjáról lehetségesek és elérhetők volnának stb.

De mert egy ilyesfajta kritika és összefoglalás első kísérletéről van szó, lényegesebbnek tűnik W. írásának módszertani hibáira és tisztázatlanságaira rámutatnom, hogy ily módon megindulhasson az általa megkezdettek megvitatása és továbbfejlesztése. Könyvének alapvető hiányossága, nekem úgy tűnik, abban rejlik, hogy  a szerző a polgári tudományt és tudományüzemet illető kritikai álláspontját nem gondolja és nem viszi végig.  Így pl. ismételten hangsúlyozza, hogy Avenarius és Mach módszertani álláspontja a polgári tudomány legmagasabb álláspontja. Ez számomra mindenekelőtt fölötte kétségesnek tűnik. De ha igazat adnánk is W.-nek, akkor is ott tornyosulna előtte a feladat, hogy ennek az álláspontnak a marxizmuséhoz való viszonyát világosan, meggyőzően és saját kutatásai szempontjából egyértelműen rögzítse. Ezt azonban W. mindenestül elmulasztja. A marxizmus egy teljesen elemzetlen fogalmával dolgozik. Nem csoda, hogy szembeállításai  ennek következtében gyakran rövidre zártnak, sőt torznak mutatkoznak, és erőszakot kell tenniük a gyakran nagyon szövevényes ideológiai problémákból keletkező  nagyon fontos bonyodalmakon. Csak mint jellemző példára hivatkozom Darwin tárgyalására, akit a könyv pusztán „természettudományos szociáldemokratának” tekint, anélkül hogy közelebbről megvizsgáltatnának az őt az érett kapitalizmus (Nietzsche-típusú) reakciós filozófiájához fűző, semmiképp sem véletlenszerű szálak. Hasonlóképp mintha – a machi-avenariusi elméletek alapján – mindig egyfajta szellemi taylorizálás lebegne eszményként W. szeme előtt, miközben ennek az egész beállítottságnak és ismeretelméleti megokolásának kapitalista, osztályszerű meghatározottsága figyelmen kívül marad. Ezek a megjegyzések visszaterelnek engem központi ellenvetésemhez W. könyvével szemben: W. – szociológiailag – kritikátlanul szemléli a természettudományos módszert. Igaz, aláhúzza, hogy a természettudományos üzemet, a természettudományok kutatási érdekeit, népszerűsítésük módját stb. messzemenően befolyásolják a kapitalizmus érdekei. De a természettudományos = racionalizáló módszer és a kapitalista gazdasági fejlődés összefüggésének szociológiai problémáját, melyet már olyan polgári kutatók is megfogalmaztak, mint Tönnies, W. egyáltalán nem érinti. Ezzel valamiféle elhibázottság, marxista szemmel nézve következetlenség lopódzik egész beállítottságába. A marxisták mint történeti dialektikusok számára a természet társadalmi kategória, ahogy az a természet fölött szerzett elméleti és gyakorlati uralom minden formája is, és képtelenség, hogy egy marxista itt bármi történelem fölöttit, társadalom fölöttit véljen találni.

Egy ilyesfajta nézet persze föltételezi a társadalom gazdasági szerkezetének és a gazdasági szerkezet ideológiai következményeinek mélyebb elemzését annál, amibe W. belevág. Ennek az elemzésnek nem szabad megtorpannia a nagyüzemmel és kisüzemmel, felhalmozással megállapított  – viszonylag – egyszerű analógiáknál, hanem a marxi tan módszertanilag alapvető fejezeteiből, az árufetisizmusból kiindulva  a különböző tudományokat szerkezetük szempontjából kell megvizsgálnia, hogy onnan jusson el kérdéseltevéseik,  módszerük stb. osztályszerűen meghatározott szociológiájához.  Csak így volnának konkrét, szociológiai problémákként megvilágíthatók a modern polgári tudomány tipikus problémái, így volna megvilágítható annak „formalizmusa”,  a sajátos tudományos „munkamegosztás” (az élesen elhatárolt és legföljebb is csak eklektikusan összefogott „szaktudományok” minden problémája). Hogy mennyire nem hatol el W. eddig a problémafölvetésig,  mutatja pl. az a tény, hogy az „egyes „szellemtudományok” általa adott elemzéséből teljességgel kimarad a jogtudomány elemzése (csak futólagosan szól a bírói gyakorlat osztályjellegéről). Holott épp a modern-jogi formalizmus, az államelméletek, a természetjog stb. keletkezésének elemzése nyújtaná a legjobb kulcsot a „formalizmusnak” és „specializációnak” mint a polgári tudomány lényegjegyeinek szociológiai szemügyre vétele számára.

W.-nek ez a túlságosan is leegyszerűsített kérdésfölvetése okozza továbbá, hogy ábrázolásában a burzsoázia egész ideológiai apparátusa egységes valaminek tűnik. És ezzel egyrészt nem veszi tekintetbe, hogy a modern uralkodó rétegek – objektíve osztályszerűen – heterogén természete igen gyakran a polgári társadalom mélyreható és helyes bírálatát hozza felszínre. ( Csak Sismondinak a nemzetgazdaságtan történetében betöltött szerepére utalok.) Másrészt hogy a kapitalista termelési rend antagonizmusa, amely magától értetődően minden ideológiai megnyilatkozásban  ott tükröződik, a polgári tudományt gyakran a tényállások egyértelmű megállapítására kényszeríti (Ricardo), mi több, némelykor túllépni készteti azt a polgári módszertan határain (Hegel). Éspedig nemcsak ennek a fejlődésnek az elején. A természetjog reakciós kritikájában (Bergbohm), egyes történeti ábrázolásokban (Delbrück hadtörténete stb.) számos hasonló – szerzőiknél persze öntudatlan – tendenciát figyelhetünk meg.

De nem akarunk túlságosan beleveszni a részletekbe. A W. könyvével szemben fölhozott ellenvetéseink lényege alkalmasint elég világosan áll az olvasó előtt:  a tárgyalandó jelenség valóban kritikai (valóban történeti), és ezért igazán konkrét elemzésének hiányáról van szó. Ezen a ponton korrekcióra szorul W. munkája. Ez azonban nem akadályoz meg minket abban, hogy azt ne üdvözöljük mint igen érdemes kísérletet ezeknek a kérdéseknek végre problémákként való megfogalmazására, s hogy egyes találó elemzéseit és megállapításait illetően ne adjunk hangot szívből jövő elismerésünknek.

 

[1] Karl August Wittfogel: Die Wissenschaft der bürgerlichen Gesellschaft, Berlin, Malik Verlag, 1922, 96 S.

[2] Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung, hrsg. v. Carl Grünberg, Elfter Jahrgang, Verlag von C. L. Hirschfeld, Leipzig 1925, 224–227. o.; kötetben: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 10–12. o. – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.