Kassák Lajos^[1]

 

„Nem osztom nézetemet.”
Ignotus

„… és semmi nem igaz abból, amit mondok.”
Kassák Lajos: Tisztaság könyve

 

Kassák Lajos állandóan visszatérő „Mitläuferje” – magyarul: kolonca – a magyar kommunista mozgalomnak. Valahányszor azt érzi: hátha megint balról fog fújni a szél, mindig jelentkezik mint a forradalmi mozgalom hamisítatlan képviselője; valahányszor rosszabbodik a forradalom konjunktúrája, meghúzódik egy jó általános frázis fedezékében. És tarka, képgazdag, a marxizmus és a munkásmozgalom minden ismeretterhétől mentes halandzsaterminológiája mindig nyújt számára gyönyörű visszavonulási lehetőséget. Hozzá még olyanokat, ahonnan javuló konjunktúra esetén úgy lehet ismét közeledni a forradalmi munkásmozgalomhoz, hogy (esetleg) még ő maga is elhiszi, hogy mindig forradalmi volt. Így például, hogy csak egy esetet említsek, Kassák, miután 1918 végén, 1919 elején lármásan hirdette a szociális forradalmat (persze, ahogy egy futurista kismóric képzeli a forradalmat), februárban, Kun Béla elvtárs elfogatásának és megveretésének, egy esetleges illegalitás veszedelmének hatása alatt rögtön rájött arra – és rögtön hirdette ezt az alibit a burzsoázia és a szociáldemokrácia felé –, hogy ő az „örök forradalom” híve, és a világért sincs semmi köze holmi elvetemült kommunista gazemberekhez. Márciusban persze már a diktatúra távolról sem elégítette ki Kassák „elvtárs” forradalmi radikalizmusát. És ez így ment tovább a forradalom hullámhegyeinek és hullámvölgyeinek megfelelően. És mivel a modern költészet szimultanista is, Kassák Lajos ma – amióta még nem tudja biztosan, merre fordul az idő kereke – kommunistának vallja ugyan magát, de egyúttal szerepel a Népszava, sőt az Újság hasábjain is.

Ezek a megállapítások távolról sem azt célozzák, hogy Kassák egyéni karaktertelenségét szegezzék le. Nem. A Kassák-kérdésnek minket érdeklő része szociális kérdés: a polgári társadalom felbomlásának egy elég érdekes kísérőjelensége. Az egész XIX. század folyamán, vagyis attól az időponttól kezdve, amikor a polgárság ideológiai válsága megkezdődött, az irodalom és a művészet fejlődésében egy tipikus, szinte kivétel nélkül visszatérő jelenséget észlelhetünk. Éspedig – röviden összefoglalva – azt, hogy a polgárság széles rétegei a mindenkori aktuális társadalmi helyzet tökéletes művészi kifejezéseivel szemben elutasító álláspontra helyezkednek, és csak akkor képesek azokat mint művészi jelenségeket befogadni, amikor ezt az aktualitásukat már teljesen vagy legalább messzemenően elvesztették. Így járt, hogy csak néhány példát soroljunk fel, Flaubert a második császárság közönségénél, így Wagner Richard a megszülető egységes német birodalom polgárságánál, így Gerhart Hauptmann a 90-es években, nálunk Ady Endre a XX. század első éveiben. Ez a jelenség, melynek okait itt nincs terünk kifejteni, azt eredményezi, hogy az aktuális helyzetet igazán kifejező fiatal művésznemzedék „forradalmárnak” érzi magát; éles ellentétben áll az uralkodó, elmaradt, megmerevedett művészettel, egy új világot akar kifejezni, sőt gyakran (Hauptmann, Ady) kapcsolatot vél látni saját művészi törekvése és a forradalmi osztály, a proletariátus között. Ez a jelenség azonban egyúttal azt is eredményezi, hogy ez a „forradalmiság” a legritkább esetben tart sokáig: a „forradalmárból” beérkezett művész, „klasszikus” lesz, és a művészi forradalom célhoz jutásával helyreáll az ideológiai kibékülés is a polgári társadalom egész rendjével. (Ismét Hauptmannra hivatkozunk mint jellemző példára.)

Kassák Lajos egy még későbbi fejlődési szakaszba, a magyar polgári társadalom teljes züllésének korszakába született bele. Ezért volt lehetséges, hogy fejlődésének elején ő is „forradalmat” csináljon. Nálunk ez a „forradalom” összeesett a háborús Magyarország felbomlási folyamatával, irodalmilag azzal, hogy az előtte járt „forradalmi” nemzedék (a Nyugaté) beérkezett mint a liberális burzsoázia és intelligencia „klasszikus” irodalma. Ezért volt lehetséges, hogy annak az időnek még valóban forradalmi érzelmű, de ideológiailag zavaros fiatal nemzedéke is részben Kassák körül (és politikailag az antimilitarista mozgalom körül) kereste az utat a forradalmi cselekvés felé. Persze nem véletlen, hogy ennek a nemzedéknek minden egyes tagja, aki nem lett renegátja a forradalomnak, előbb-utóbb élesen szakított Kassákkal és egész irányával (Komját,[2] Barta).

Kassák maga ezalatt befutotta a normális irodalmi „forradalmár” pályáját a „klasszikusságig”, csak szegénynek az a szociális pechje támadt, hogy a mai Magyarországon már nemigen akad osztály, mely ezt a „klasszicizmust” méltányolni tudná. Az ellenforradalom minden kulturális kérdésben olyan vad reakciót jelentett, hogy még egy Szabó Dezső is gyanússá vált előtte irodalmi „forradalmár” volta miatt. A Pekár Gyula–Tormay Cécile-korszak a magyar szatócsradikalizmus „klasszikusait”, még az Ignotusokat és Babitsokat is vagy az emigrációba, vagy hallgatásba kényszerítette; ahol kevésbé radikális polgári professzorok, mint Alexander Bernát és Marc[z]ali Henrik indexen voltak, ott persze nem lehetett tér Kassák számára.

A „konszolidáció”, a burzsoázia fokozatos előretörése a (nagybirtokkal megosztott) egyeduralom felé ezt a nyomást mindinkább enyhíti. Az irodalom értékelése is mindinkább kezd a háború előtti állapot felé közeledni, és ezzel Kassák számára is mintha valami lehetőség adódnék. De ez  a folyamat igen lassú, tele zökkenésekkel és visszaesésekkel. Innen a Kassák szakadatlan ingadozása: hol a kommunista emigráció felé, hol a hazatérés felé orientálódik. Hogy otthon új elfogatóparanccsal várták, az kizárólag a magyar burzsoázia és nem az ő fejlődésén múlt. Mert ő maga már megtette az utat a „klasszikusságig”. Már eljutott oda, amit fejlődése elején a Nyugatnak legfőbb bűnül rótt fel, hogy művészetét „tiszta” művészetnek, művészetnek a művészetért fogja fel. Míg eleinte – mint tipikus irodalmi „forradalmár” – az esztétikában látta a bűnök bűnét, a fejlődés legfőbb kerékkötőjét – ma éppen úgy esztétikát csinál, „tiszta”, tendenciamentes művészetet hirdet, mint akár Alexander Bernát, akár Ignotus. Ha ma – nagyon fanyalogva – méltányolja a forradalmi proletariátus egyes művészi alkotásait (lásd Potemkin-bírálatát a Szocializmusban),[3] azt a „tiszta” művészet nevében teszi, minden „tendencia”, tehát minden forradalmi tartalom, minden forradalmi kifejezési eszköz szigorú elítélésével; dicséri, de csak úgy, mint ahogy húsz évvel ezelőtt egy-egy „progresszív” egyetemi tanár vagy beérkezett költő elismerte, hogy Ady Endre sem nem egészen bolond, sem nem egészen tehetségtelen.

Hogy Alexander Bernát és Ignotus visszafogadása után a burzsoázia befogadja-e Kassák Lajost is, az attól függ, mennyi ideig tart, és – a felszínen – milyen szilárd lesz a „konszolidáció”. Mi megállapíthatjuk, hogy nyugodtan megteheti: Kassák Lajosnak az égvilágon semmi köze nincsen a proletárforradalomhoz. Hogy kezdetben úgy látszhatott, mintha valami összefüggésben lenne vele, az, mint láthattuk, optikai csalódás, ha társadalmilag szükséges optikai csalódás is volt. Kassák költészete, mint már a megelőző néhány nemzedéké (Reviczky Gyulától Babits Mihályig) a kispolgári intellektuel eligazodni nem tudását, eltévedtségét, hitetlenségét, kétségbeesését fejezte ki a kapitalista fejlődés, a közelgő forradalom számára megérthetetlen forgatagában. És ennek megfelelően Kassák csakúgy, mint az előtte járt költői nemzedékek, nem a történéseket magukat fejezte ki, hanem saját, egészen szubjektív hangulatait, saját képtelenségét az események valódi összefüggéseit megérteni. Az első időben ez a meg nem értés extatikus formákat vet fel: a deklasszált kispolgári intelligencia a proletárforradalomban remélte megtalálni azt a világot, amelyben otthon van. A forradalom utáni korszakban ez a lelkesedés, melynek komoly objektív szociális alapja nem volt, megszűnik, és helyébe a leépített bankhivatalnok imbolygó kétségbeesése, téveteg keresgélése lép: félelem a további deklasszálódástól, lassú belenyugvás a deklasszáltságba, perverz élvezése a deklasszált, felelőtlen, munka és küzdelem nélküli állapotnak. És ez az alaphang: képtelenség (osztályhelyzetükből adódó képtelenség) felismerni a helyzetet és küzdeni a társadalom megváltoztatásáért. Csak egy verset írunk ide példaképpen Kassák utolsó könyvéből, hogy mindenki előtt világossá váljon ez a lelkiállapot.

„…
esténként hazamenni a meredek lépcsőházban így csukódik össze fö-
löttem az idő érzem ahogy a szél megfagy a gyékényen
és nem aludni nagyon sokáig nem aludni reggelig nem aludni másnap
délig nem aludni egyáltalában nem aludni
csak feküdni az ágyon elgyűrt ingben és megkeményedett ábrázattal
a sárga tehén közben hétszer átmegy a kerten
pam pamm
üvegen gurulnak könnyeim
egy kardcsőrű madár megölte hűséges szolgámat
most az asszony felé fordulok hogy átadjam kinyílt virágaim
nem ismer meg
a szomszéd lakkozott asztalkája áll közöttünk
hogyan is kerültem hát idáig.”[4]

Ha Kassák költészetének ezt a szociális gyökerét fölismertük, megértjük egyúttal azt is, hol van a gyökere az ő összefüggésének a mai munkásmozgalommal, főleg annak emigrációs részével. Általában véve az intellektuelek számára a forradalom felé egy deklasszálódási szakaszon át vezet az út (deklasszálódás még nem jelent züllést). Elszakadtak saját osztályuktól, de még nem vertek gyökeret a munkásosztályban. Eldobták maguktól a beléjük nevelt ideológiát, de az új ideológia még nem él elevenen bennük, belső életüket még nem tölti ki, cselekvésüknek még nem képes irányt szabni. Ezen a fejlődési fokon sok fiatal intellektuel érezheti, hogy lelki élményeinek egy Kassák-szerű költészet felel meg. És az emigrációs elszakadtság az eleven mozgalomtól ezt nemcsak az intellektueleknél fokozza, hanem még munkásokat (főleg ifjúmunkásokat) is hozhat olyan állapotba, amikor ez iránt a cél, irány és tartalom nélküli költészet iránt fogékonyakká lesznek. Az otthoni elnyomatás, munkanélküliség, a forradalmi tanításoktól való elszigeteltség stb. is teremthet talajt ilyen hangulatoknak. Minden levert forradalom után felbukkan a saninizmus,[5] a mindenáron való feledni akarás, a magukat kiélni nem tudó energiáknak más terekre (például erotika) való átvezetésének valami formája. A magyar ellenforradalom sajátosságához tartozik, hogy ez Kassáknál a forradalmi jelszavakkal való szakadatlan kacérkodás formájában jelentkezik. Ezért hathat néha a fiatal nemzedékre is. De aki keresztülment ezen az átmeneti válságon, aki komolyan megértette a kommunizmus tanításait, a forradalmi munkásmozgalmat, az kivétel nélkül szakított a szétzüllő polgári társadalom emez utolsó, kétségkívül tehetséges, de kétségkívül dekadenst feloszlási képviselőjével.

 

[1] Új Március, Bécs II. évf. 11. (1926. november), 675–678.; kötetben németül: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 37–41. o. – A cikk név nélkül jelent meg, az azonosításhoz lásd: Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in:  uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 111–112. o. – A szerk.

[2] A lapban hibásan: Komjáti. – A szerk.

[3] Kassák Lajos: Knyáz Potemkin. Az új orosz film – Rendezte M. J. Einstein (sic!), Szocializmus, 1926. augusztus 1. (16. évf., 8. sz.), 302–304. o. – A szerk.

[4] 64 (Fekete trapézon repülnek…), in: Kassák Lajos összes versei, I–II., Magvető, Budapest 1969, I. 260. o. – A szerk.

[5] Utalás Mihail Petrovics Arcübasev magyarul 1907-ben megjelent Szanyin című, megjelenése idején pornográfiával, nihilizmussal stb. vádolt (később betiltott) regényére. – A szerk.