Kautsky Károly a proletárforradalom programjáról[1],[2]
I.
A német többségi szociáldemokrata és a független párt egyesülése nem lenne tökéletes, ha a mindenkori pártvezetőségek elméleti mindenese, Kautsky Károly nem rakná le az egyesülés elméleti alapjait. A pártvezetőségek ugyan – úgy látszik – nem sok gondot fordítottak az elméleti megalapozásra: összeütöttek egy úgynevezett akcióprogramot, amely gondosan elkerüli a forradalmi szónak még a megemlítését is, amelyben egy pár reformkövetelés szerepel ugyan, de amelyben még az sincs megemlítve, hogy a burzsoázia ellentállása esetén ezeket a reformokat hogyan akarja keresztülvinni az egyesült szociáldemokrata párt. A függetlenek teljes behódolása a többségiekkel szemben simábban ment, mint azt Kautsky képzelte. Ő azt hitte, hogy a görlitzi programmal szemben kell legalább valami „elméleti” koncessziót nyújtani a függetleneknek. Az világos volt előtte, hogy az egyesülésnek tényleg a görlitzi program alapján kell megtörténnie, mely nemcsak a forradalmat és az osztályharcot küszöböli ki a szoc. dem. pártnak még a szótárából is, hanem megszünteti a párt proletárpárt mivoltát is, és az összes kispolgári (kisiparos, kisbirtokos, intellektuel stb.) „dolgozó” elemek pártjává teszi. De Kautsky arra számított, hogy ezt a függetlenek számára másképpen kell megindokolni. Nem lehet, hogy ők nyíltan feladják tegnapi álláspontjukat. Be kell bizonyítani, hogy az, amit a szoc. demek Görlitz előtt és Görlitz után hittek, a proletáriátus[3] szükségszerű „marxista” politikája volt. Ez az óvatosság feleslegesnek bizonyult. Az egy Ledebour kivételével az összes független vezérek fenntartás nélkül az opportunista álláspontra helyezkedtek. Kautsky elméleti programkönyve elkésve jött és – ha az előjelek nem csalnak – legfeljebb mint cégér fog szerepelni az új párt számára.
Mert a könyv lényegében azért íródott, hogy „forradalmi” okfejtéssel bizonyítsa a reformista cselekvés feltétlen szükségességét. És ilyen értelemben, mint a reformista elmélet egy új formája, kétségkívül érdemes arra, hogy a munkásság legalább a gondolatmenetét megismerje. Ebben a könyvben ugyanis a reformizmus nyíltan és határozottan egy új elméleti frontot foglal el, és nincs kizárva, hogy a most bekövetkező vitákban ez az elmélet egy bizonyos szerepet is fog játszani. Régebben ugyanis (már az orosz mensevikek forradalomkritikájában az első orosz forradalom értékelését illetőleg) a vita akörül forgott: polgári vagy proletárforradalommal állunk-e szemben? És köztudomású, hogy a menseviki elméletnek kiindulási pontja éppen az volt, hogy az aktuális forradalom polgári forradalom, tehát helytelen, ha a proletariátus a maga önálló osztálykövetelésével áll elő. Kautsky megfordítja a kérdésfeltevést. Ő „elismeri” a proletárforradalmat. De ez az „elismerés” nála nem a forradalmi cselekvés szükségességének elméleti alátámasztása (mint a bolsevikeknél volt), hanem ellenkezőleg: könyvében élesen elhatárolta egymástól a polgári és proletárforradalmat. Ez az elhatárolás azonban abban lyukad ki, hogy minden „rendetlenség”, minden erőszak, minden nem demokratikus eszköznek alkalmazása a polgári forradalomra jellemző. A polgári forradalom a demokráciáért folyik. A nem demokratikus társadalmak nem adnak alkalmat arra, hogy az elnyomott osztályok pártokban szerveződjenek. Ez a szervezkedés tehát a forradalomban magában kaotikusan folyton váltakozva történik. Új emberek és új pártok váltogatják egymást. Ezenkívül: a polgári forradalmakat nem egységes osztályok hajtják végre. Természetes tehát, hogy a forradalom a forradalmi pártok és osztályok egymás közötti küzdelmévé alakul át. És ebből a káoszból szükségképpen kinő a polgári forradalmak szükségszerű befejezője:az ellenforradalom. A proletárforradalom ellenben a demokráciában játszódik le. A demokrácia alkalmat adott a proletáriátusnak arra, hogy pártban megszerveződjék, amely párt a demokrácia hosszú iskoláján megy keresztül. Mivel tehát itt egy osztály és annak pártja csinálja végig a forradalmat, mivel a forradalom a tiszta demokráciában játszódik le: nincs szükség erőszakra; a demokráciában a proletáriátus, ha többségre kerül, demokratikus úton, erőszak nélkül valósítja meg a maga forradalmát. Ez az elmélet nagyon szépen hangzik. Csak egy baja van, hogy tiszta utópia. Lenin elvtárs már a háborúban megírta – akkor ultraradikális irányban eltévedt lengyel és holland elvtársakkal szemben –, hogy
aki arra számít, hogy megéri a tiszta proletárforradalmat, az sohasem fog megérteni semmiféle forradalmat.[4]
És a III-ik Internacionálén belül is, ahányszor csak felmerült a „tiszta” proletárforradalom eszméje, mindig mint opportunista utópizmus merült fel. Például Serrati állásfoglalásában a kommunisták nemzetiségi és gyarmati politikájával szemben, melyet ő „opportunistának” talált – mert a gyarmati szabadságharcok nem szocialista jellegűek, és azért az ő támogatásuk megzavarja a forradalom „tiszta proletár” karakterét. Kautsky ebben a kérdésben – Serrati mellett Otto Bauer nyomán – természetesen az orosz forradalmat is polgári forradalomnak minősíti, amelynek „erőszakos” eszközei ilyen módon nem jelentenek semmi lényeges tanulságot a nyugat-európai „proletár” forradalmak számára. Hogy ez a konstrukció utópikus természetű, hogy „tiszta” proletárforradalmak csak a holdban vagy független teoretikus álmaiban léteznek, az elől még Kautsky sem tud egészen elzárkózni. Így egy helyen megjegyzi, hogy „magától értetődik, hogy a szavazatok csak a demokrácián belül jelentenek hatalmat. Nevetséges volna a demokráciáért való harcot a demokrácia eszközeivel megvívni.” (82.) De miután ezt „elméletileg” megállapította, ügyesen elsiklik a mellett a kérdés mellett, hogy vajon ez a helyzet nem áll-e fenn minden országban, ahol a proletáriátus hatalma komolyan megerősödőben van, [és] a „demokráciában” elfoglalt pozíciója arra kényszerítené a kapitalizmust, hogy gazdasági téren komoly engedményeket tegyen neki? Hogy az olasz proletármozgalom fellendülése a fascismust, a németé az Orgescht és társait váltotta ki, hogy az alapjában „békés”, tisztán „gazdasági” amerikai bányászsztrájk és a havre-i vasutassztrájk felvonultatták a „demokratikus” állam egész erőszakgépezetét. Mindezt Kautsky nem látja – mert nem akarja látni. Mert ha szembenézne a valósággal, akkor azt kellene észrevennie (amit Marx és Engels többször megállapítottak), hogy
magát a polgári forradalmat is egyedül a proletariátus képes komolyan végrehajtani.
Tehát igaz: az orosz forradalom sok tekintetben polgári forradalom volt. De azért, mert a kapitalizmus mostani fejlettségi foka, a burzsoázia mai osztályhelyzete mellett proletárforradalomra volt szükség, hogy a parasztság felszabadulása a feudális járom alól, a cári bürokrácia széttörése stb. komolyan megvalósuljon. És mindenütt, ahol a proletáriátus nem csinálta végig a maga forradalmát is (Németország, Ausztria), ott abban maradt a polgári forradalom is. Az államgépezet ott továbbra is a burzsoázia, sőt sok tekintetben a szélső reakció kezében maradt, és a demokrácia csak spanyolfal az ellenforradalom szervezkedése számára, amelynek egyetlen komoly akadálya a proletáriátus, a proletáriátus forradalmától, forradalmi megnyilvánulásától való félelem. (Lásd a Kapp-puccsot és az Erzberger és Rathenau meggyilkolását követő eseményeket.) De ebből nem a Garami-féle elmélet következik, hogy a proletáriátus önzetlenül, önálló osztálycélok nélkül küzdjön a polgári forradalomért (mert még ebben a küzdelemben is, ha az komoly lesz, szembekerülne a burzsoáziával), hanem hogy a polgári forradalom befejezése és a proletárforradalom kezdete egy elválaszthatatlan történelmi folyamat elválaszthatatlan részeit alkotják.
II.
A „tiszta” proletárforradalom arra való Kautsky számára, hogy az eljövendő szocdem párt cselekvéseit megalapozza. Mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy a régi és érzésben még ma is fennálló ellentétet balszárny és jobbszárny, „forradalmi” és reformista ,elemek között megszüntesse. Ezért kimondja, hogy ennek az ellentétnek, ma, a forradalom után nincsen már semmi értelme (84.). Hiszen Németország alkotmánya olyan, hogy ezt nincsen értelme erőszakkal megdönteni, az teljesen szabad fejlődési lehetőséget nyújt a proletáriátusnak. Legfeljebb arról lehet szó, hogy ezt az alkotmányt meg kell védeni a reakció támadásaival szemben. Itt ismét elhallgatja Kautsky, hogy ebben a kérdésben – ha komoly lesz – ismét szembekerülnek nemcsak burzsoázia és proletariátus, hanem reformisták és forradalmi elemek a proletariátuson belül.
De ez az állásfoglalás természetes következménye Kautsky egész történelemfelfogásának. Kautsky szerint a háború minden szörnyűségével nem szükségszerű következménye az imperialista kapitalizmusnak. A belőle következő válság tehát szintén csak epizód a kapitalizmus fejlődésében. Így az erfurti program kríziselméletének, korrektúrájaként ezeket írja: „Azóta bekövetkezett a legszörnyűbb háború és az összes gazdasági viszonyokat és törvényeket fejtetőre állította. El fog tartani egy évig, amíg újra normálisan fognak működni. Ma nem lehet még előre látni, hogy a prosperitás és válság váltakozása milyen formákat fog ölteni, milyen időközökben fog bekövetkezni. Csak egyet lehet biztosan állítani: ez a váltakozás ma éppen úgy a kapitalista termelés lényegéből folyik, mint évtizedekkel ezelőtt.” (57.) Hogy ez az állásfoglalás az elmélet teljes csődjét jelenti, nem kell mondani. Mert miféle társadalmi „törvényszerűség” az, amely egy olyan eseményt, mint a világháború, nem csak nem tud törvényszerűen megmagyarázni, hanem eleve lemond a magyarázatáról, és egyszerűen „zavaró” epizódnak tekinti? Aztán: ha nem lehet tudni, hogy milyen formákat fog ölteni a válság, honnan tudja Kautsky, hogy az ugyanazon törvények szerint fog lefolyni, mint évtizedek[kel az]előtt? Hátha megint közbejönnek „zavaró” körülmények; pl. háborúk, polgárháborúk? Persze Kautskyék éppen ezt nem akarják látni. Hilferding pl. nemrég kifejtette egy cikkében, hogy tisztára kommunista katasztrófa-politika az új világháborúról beszélni: vak, aki nem látja, hogy a béke biztosítása fejlődőben van. Az opportunisták ti. itt is taktikát változtattak. A stuttgarti és baseli rezolúciók nyílt felrúgása a világháborúban helytelennek bizonyult. Itt a független taktika bizonyult helyesnek: múló epizódnak tekinteni a háborút. Ez ma azt jelenti: le kell tagadni minden előjelt, ami háború felé mutat, hogy ha a háború bekövetkezik, „meg lehessenek lepve”, és ne vádolhassa őket senki, hogy megszegték ígéretüket. Akkor megint előkerülhet a régi. Kautsky-féle elmélet, hogy az Internacionálé a béke eszköze, és nem a háborúé: hogy a háborúban a békéért kell küzdeni, és az osztályharc ideje egyedül a béke.
Itt tehát világhistóriai perspektívába áttéve kerül bele Bernstein pacifisztikus, osztályharcellenes, evolúciós elmélete, mely szerint a társadalom organikusan nő át a kapitalizmusból a szocializmusba, a szocdempárt programjába. (Kautsky a dolog lényegében teljesen kapitulált Bernstein előtt. Pl. a sztrájkot mint ultima rációt párhuzamba állítja a háborúval, és hosszú előadásban inti a munkásságot, hogy mindig gondoljon a sztrájkok nagy gazdasági káraira, és óva inti a „szocialistákat” attól, hogy a „könnyelmű” sztrájkot támogassák.) De minden egyes példánál világosabb az egész helyzet felfogása. És ez Kautsky számára: a kapitalizmus normális továbbfejlődése, amely lassan, lépésről lépésre, organikusan fog belenőni a szocializmusba. Ez lényegében az, amit már Millerand-ék mondottak. Ez tökéletes bernsteinizmus, ha más szavakkal is. És ha Kautsky önmagát (és Bauert, Hilferdinget és társait) tekinti a munkásmozgalom balszárnyának, akkor igaza van: nincs különbség közte és a nyílt reformisták között. Persze, a munkásmozgalom szerencséjére – itt egy kis tévedés van.
Mondom: a program az „orthodox” marxizmus köntösében jelentkezik. Az orosz bolsevikiek és Rosa Luxemburg eltértek az igazi marxizmustól: összetévesztették a polgári forradalmat a proletárforradalommal, és Kautskynak az a rendeltetése, hogy helyreállítsa az igazi marxizmust. Csak egy helyen kell Kautskynak „az utolsó idők tapasztalatai alapján” megkorrigálni Marx egy tévedését. Marx ugyanis a gothai program bírálatában ezt írta: „A polgári és a kommunista forradalom között az egyiknek a másikba való forradalmi átalakításának korszaka fekszik. Ennek megfelel egy politikai átmeneti korszak, amelynek államformája nem lehet más, mint a proletáriátus forradalmi diktatúrája.”[5] Kautsky javításában így hangzik ez a passzus: „A tisztán polgári és a tisztán proletármódra kormányzott demokrata államok között az egyiknek a másikba való átalakításának korszaka fekszik. Ennek megfelel egy politikai átmeneti korszak, amelynek kormányformája rendesen koalíciós kormány lesz.” (106.) Ezt a két mondatot figyelmesen kell elolvasnia és összehasonlítania minden munkásnak. Mert itt nemcsak arról van szó, hogy a koalíciós kormány lépjen, mint a szocializmus felé vezető út, a proletárdiktatúra helyébe. Hanem Kautsky itt egyrészt magát a forradalmat kapcsolta ki teljesen az átalakulásból, másrészt kiküszöbölte belőle a társadalom átalakításának szükségességét. Míg ugyanis Marx arról beszél, hogy a kapitalista társadalomból milyen átmenet vezet a kommunista társadalomba, addig Kautskynál már csak arról van szó, hogy ugyanabban a demokratikus államban fogja a tiszta polgári többséget majdan felváltani a proletár (parlamenti) többség. Tehát itt is: éppen úgy, mint a válságelméletben: a polgári társadalom örökélete nyer elméleti igazolást. Kautsky joggal adja elméleti áldását Scheidemann és Hilferding egyesüléséhez: minden elméleti és gyakorlati különbség megszűnt köztük. Bernstein az egész vonalon győzött Marx felett.
[1] Karl Kautsky: Der proletarische Revolution und ihr Program, Dietz, Stuttgart 1922.
[2] Munkás, Kassa 1922. szeptember 20. (XIII. évf., 172. sz.), 1. o. és szeptember 22. (174. sz.), 2. o. – A szerk.
[3] A lapban hibásan: hogy az a proletariátus… – A szerk.
[4] „Aki tiszta szociális forradalmat vár, sohasem fogja megérni.” – V. I. Lenin: Az önrendelkezés körül folyó vita eredményei, LÖM 30., 52. o. – A szerk.
[5] „A tőkés és a kommunista társadalom között van egy időszak, melyben a tőkés társadalom forradalmi úton kommunista társadalommá alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája.” – Karl Marx: A gothai program kritikája, MEM XIX., 26. o. – A szerk.