Két kísértet kézfogása egy sír felett^[1]

 

A sír Ady Endréé, és a kísértetek: Berzeviczy Albert és Babits Mihály, az állami és nem állami akadémiák örökös elnökei, a konzervatív irodalom és a háború előtti irodalmi „forradalom” szellemi vezérei.[2] „A kettészakadt irodalom” a téma, és a felelet – mindkét részről kísérlet: áthidalni a szakadékokat, egyesíteni a magyar irodalmat.

Ebbe a dicséretes szándékba sajnos néhány kis hiba csúszott bele. Rendben van, teljesen rendben van, ha Babits Mihály és Berzeviczy Albert kezet fognak. Senkinek sem lehet kifogása az ellen, ha Babitsot beválasztják az akadémiába, sőt (hogy igazán méltó partnere legyen Berzeviczynek) egy csomó iparvállalat igazgatóságába. Az ellen sem fog tiltakozni senki, ha Berzeviczy részt kér a Nyugat szerkesztésében vagy akár a Baumgarten Alapítvány kezelésében. De tiltakozni kell, ha ezt a kézfogást, melyre már régen megérett mind a két fél, a magyar irodalom egyesítésének mondják. Tiltakozni kell az ellen a halottgyalázás ellen is, ami itt – elsősorban Babits részéről – történik, hogy a szegény, meghalt, tiltakozni képtelen Ady értékelését választják ki a baráti kézfogás alkalmának.

Ezek a kifejezések talán némely olvasó szemében túl erőseknek látszanak. Talán igazságtalanságnak tűnik fel az is, ha Babits Mihályt bélyegezzük meg a súlyosabb halottgyalázás, a csúnyább történelemhamisítás vádjával. Nem ok nélkül tesszük, mert Babits rafináltabban, ügyesebben csinálja ugyanazt, amit Berzeviczy otrombán, de bizonyos őszinteséggel csinál: esztetizálja Adyt, hogy Ady költészetének lényeges tartalmát eltüntesse a föld színéről, hogy Ady állásfoglalásáról a Nagy Költő, a Nagy Zseni „lélektani sajátosságait” szűrje le, melyeket jól elzárt palackban filológusok használatára jégbe lehet tenni, amelyek nem zavarják senkinek nyugodt emésztését, és lehetővé teszik OMGE-től az OMKE-ig és a GYOSZ-ig Ady költészetének „esztétikai” méltatását.

Berzeviczy megteszi az első lépést. Elismeri Ady tehetségét, hatásának nagyságát stb. De aztán – ismételjük – elismerésre méltó otromba őszinteséggel lecinikusozza, ledekadensezi, lehazaárulózza Adyt – mindazért, ami Ady életének és költészetének legbenső tartalma volt. Babits az értékelés első részéről siet megállapítani, hogy az „alkalmas lenne hosszú évek elkeseredett vitáinak véget vetni”. A második rész vádjaival szemben azonban „megvédi” Adyt. És ez a védelem, állítjuk, rosszabb a támadásnál, mert a védelem örve alatt ugyanazt teszi, amit Berzeviczy: kiheréli Ady Endrét, hogy aztán mint „tiszteletre méltó” énekest állítsa be a magyar irodalom vatikáni kórusába.

Babits Mihály, a tradíciók embere, joggal tiltakozik az ellen, mintha a múltat meg akarná tagadni, és ebben az esetben is a múltra apellál: Gyulai Pál cikkét idézi Petőfi Sándorról. Joggal teszi, mert Gyulai csakugyan ugyanazt tette annak idején Petőfivel, amit ő most tesz Adyval. Petőfi minden eszme „legtávolabbi erőszakolt következményeivel” foglalkozik; „önhitt megvetéssel tekint az akkori közélet országosan tisztelt férfiaira”; csak Spartacust és Dózsát dicsőíti a történelemben. De ennek ellenére Petőfi nagy költő, irodalmunk büszkesége. Ebbe a hagyományba kapcsolódik bele Babits. Megfésüli, kimagyarázza Adyt, addig simogatja és forgatja, míg el nem jut céljához: „Nem látunk semmi nehézséget abban, hogy napjaink konzervatív kritikusa is el ne ismer[het]né Ady tüneményes nagyságát, ha annak túlzó politikájával magát nem is azonosíthatja.” Persze, persze, hiszen vannak Petőfinek is, Adynak is olyan versei, amelyeket Berzeviczy is „elismerhet”, és meg is teszi ezt. De el kell felejtenie, ki kell dobnia Ady élete munkájából a versek nagy részét, vagyis ha a mű egészét nézzük, ki kell herélnie Adyt, csakúgy, ahogy azt a hivatalos magyar irodalomtörténet Petőfivel Gyulaitól máig megtette. Ahogy Babits is megteszi, amikor 48–49-es politikai verseihez a „hírhedt” jelzőt biggyeszti hozzá. És a nagy olvasottságú Babits figyelmét bizonyára nem kerülte el, hogy Ady maga a legnagyobb elkeseredettséggel küzdött ez ellen a felfogás ellen. Ő, aki alig szólt hozzá irodalmi, pláne irodalomtörténeti kérdésekhez, gyönyörű, beható tanulmányt írt erről a kérdésről: Petőfi nem alkuszik!

Nem, Petőfi nem alkuszik, és Ady Endre sem alkuszik – és ezzel mindketten egyformán kiesnek a magyar irodalom és irodalomtörténet Gyulai–Beöthy– Berzeviczy–Babits-féle hagyományból. Ady, Petőfiről írván, nagyon élesen kiemeli Petőfi „kellemetlen” és „kényelmetlen” voltát, rámutat arra, hogy az okos és ügyes gyermek Jókai Mór csak halála után tudta Petőfit igazán szeretni. Babits száján is kicsúszik ez a vallomás. [„]Igaz, az Ady ellen feltámadt ellenszenv érthető és természetes …” Most csak be kell várni az időt, amikorra Ady minden tartalma elhalványodik „az örökkévaló Szép és Szent Magyarország csodálatos leheletéhez képest”. És ez az idő, mondja Babits, közeleg, itt van. Ő maga, mondjuk mi, mindent megtesz, hogy eljöjjön.

Látjuk, ha a magyar irodalom Babitsból és Berzeviczyből állana, akkor hála a magyar faj közismert „józanságának”, csakugyan megszűnne az irodalom kettészakadása. Akkor az a nemzeti szellem, amely Tisza Kálmántól Kossuth Ferencen keresztül napjainkig az elvfeladó „reálpolitika” szakadatlan láncolatát alkotja, az irodalomban is kizárólagosságot nyerne. Az a penetránsan magyar elvtelenség, melynek címtáblája a mi esetünkben a „tiszta költészet”, amelynek párját nehéz megtalálni más irodalmakban. Mert az új német irodalom, mely éppen úgy az 1866-os és 1871-es kompromisszumokon, 1848 szellemének félrerúgásán épült, mint a magyar a kiegyezés kompromisszumán, legalább van olyan becsületes, hogy Herweghet és Freiligrathot kiátkozza, és Heinének is vonakodik megadni azt a helyet, amely őt „mint költőt” megilletné. A magyar kompromisszum rafináltabb, beviszi Petőfit a Pantheonba, csak „kilengéseit” minősíti sajnálatra méltó tévedéseknek, amelyekre – 67-es mintára – jó a feledés fátyolát borítani. (Nem véletlen, hogy Németországban akadtak politikusok is, mint Jacobi, Ziegler vagy a konzervatív Rudolf Meyer, akik nem vettek részt a megalkuvásban.)

Ezt a célt szolgálja Ady „megdicsőülését” illetőleg Babits és Berzeviczy kézfogása. És ez ellen kellett itt hangosan tiltakozni. Babits kelleténél jobban megkönnyíti a maga feladatát, ha állásfoglalását Ady költészetének tartalmához azzal üti el: „Épp oly kevéssé tehetjük a mi nagy költőnket a proletariátus csatabárdjának”. Nem, Ady Endre csakugyan nem volt a proletariátus költője. Épp oly kevéssé, mint Petőfi Sándor. És Babits itt is – a régi jó magyar akadémikus hagyományok értelmében – épp oly hősies pózzal dönget nyitott ajtókat, mint Ferenczi Zoltán tette Petőfi esetében. Persze azért Petőfi is, Ady is forradalmár költő volt. Éspedig nem a szó tisztán irodalmi értelmében. Hanem ellenkezőleg, irodalmi forradalmárságuk csak következménye, csak kifejezése volt annak, hogy az egész életet, a nemzet és társadalom egészét illetőleg forradalmárok voltak. Ezt lehet sajnálni, lehet helyteleníteni, lehet megbélyegezni, de nem lehet kivakarni életük művéből, mert vele egész életüket és egész művüket kivakarnók. Ehhez a kérdéshez konkréten állást foglalni nem lehet ezeknek a soroknak a feladata. Ezzel a kérdéssel beható tanulmányokban kell foglalkozni. De tiltakozni kell azok ellen, akiknek szemében a felkelő nap maga is „szép”, és a bűzhödt mocsárról visszavert sugarai is „szépek”.

Az egész európai és különösen a magyar kultúra mai válságában kísérteties látvány, ha azok, akik nem láttak meg soha semmi újat, egy világátalakulás közepette, amikor életkérdés mindenki számára a helyes út megtalálása, úgy mutatnak utat, hogy keresztúton a „tiszta költészet” száraz homokjába dugják a fejüket. Kísérteties látvány, ha a régi és új kompromisszumok hősei odaállnak dicsőíteni azt a kompromisszumos tradíciót, amely messzemenően oka annak, hogy válságból válságba bukdácsolva, válságokat a kirobbanás pillanatáig és nyomban a kirobbanás pillanata után elhazudva, ott állunk, ahol ma állunk. Üljenek össze éjféli bankettre a kísértetek bagolyváraikban, az Akadémiában, a Kisfaludy-Társaságban, a Nyugatban vagy ahol jól esik. De vegyék le fagyos csontkezeiket Adyról és Petőfiről, a magyar megalkuvás engesztelhetetlen ellenségeiről. Ne zavarják a fiatalság útját, mely ismerni és érteni akarja azt, ami ma Magyarországon igazán van, és kompromisszum nélkül akar hozzá a maga irodalmában, Petőfi és Ady szellemében állást foglalni.

 

[1] 100 %, I/1. (1927. szeptember), 30–32. – A cikk Vajda Sándor neve alatt jelent meg, később Lukács maga sorolta azok közé a 100%-ban megjelent írások közé, amelyeket emlékezete szerint ő írt; az azonosításhoz lásd: Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in:  uő, Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 105. o. – A szerk.

[2] Babits A kettészakadt irodalom című írása a Nyugat 1927. évi 7. számában (527–539. o.) jelent meg, válaszként Berzeviczy Albert (volt vallás- és közoktatásügyi miniszter, a Kisfaludy-társaság, a Magyar Tudományos Akadémia valamint – korábban – a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, 1927-től főrendiházi tag stb., történész)  a Kisfaludy Társaság ülésén 1927 februárjában tartott beszédére (Berzeviczy Albert: Irodalmunk és a Kisfaludy-társaság, Budapesti Szemle, 595. sz. [1927. március], 321–328. o. – a beszédből részletek olvashatók a 2000 című folyóirat 2005/10. számában, illetve itt: http://ketezer.hu/2005/10/irodalmunk-es-a-kisfaludy-tarsasag/). – A szerk.