Ki spekulál?^[1]

 

A Világosság szerint persze: Szovjet-Oroszország. A független ferdítők és rágalmazók lapjának utolsó számában a következő kis hír jelent meg:

„Szovjetoroszország – spekulál. A moszkvai gazdasági tanács lapjában Lomov javasolja az orosz közgazdasági szervezet egyes ágainak új szervezését, revízióját. Az egész világon nyersanyaghiány és ennek következtében nyersanyagéhség van. Ezt a körülményt Oroszországnak ki kell használnia. Fokozott munkával ki kell fejlesztenie a fa- és lenipart, hogy Oroszország a világ első fa- és lenszállítója legyen. Nem kell attól tartani, hogy ezzel Oroszország olyan viszonyba jut a nyugathoz, aminő a gyarmatok viszonya anyaországukhoz, ellenkezően: Oroszország monopóliumának erejénél fogva kihasználhatja a nyersanyaghiányban szenvedő országok kényszerhelyzetét, és elegendő ipari cikket kaphat nyersterményeiért.”

Az ember nem tudja: a tudatlanságon vagy a rosszindulaton háborodjék fel. Hát ezek a jó urak nem tudják (vagy nem akarják tudni), hogy amennyiben Szovjet-Oroszország és a kapitalista Európa között megindul az áruforgalom, hogy ez a „béke” az osztályharc egy újabb – az eddiginél veszedelmesebb – szakasza lesz? Nem tudják, hogy a nyugati kapitalista államok nemcsak azért gondolnak a kereskedelmi forgalom megkezdésére, mert Oroszország nyersanyagára szükségük van; nemcsak azért, mert kezdik belátni, hogy az ellenforradalmi tábornokokkal nem jutnak zöldágra, hanem főleg azért, mert ezen az úton remélik Oroszországot „civilizálni”, a „bolsevizmus betegségéből kigyógyítani”? Pedig Lloyd George annakidején, amikor erről szó volt, olyan világosan fejtette ki ezt ellenforradalmi programot, hogy – nagyot akarunk mondani – még Garbai Sándor is megérthette volna, és még Kunfi Zsigmondnak is nehezére esett volna szavainak értelmét félremagyarázni. Oroszországnak persze – a függetlenek szerint – ez ellen a támadás ellen nem szabad védekeznie. Tűrnie kell, hogy minden mázsa búza, amit kivisznek, minden gőzgép, amit behoznak, szónál és írásnál hangosabb ellenforradalmi propaganda legyen. Oroszországnak nem szabad kivitelét úgy berendezni, hogy ez a viszony megforduljon, hogy a nyersanyagkivitelnél gyakorolt fölénnyel ő diktáljon a kapitalista államoknak; nem szabad a bevitelt úgy megszervezni, hogy a behozott árucikkek a szociális termelés kiépülését szolgálják (pl. úgy, hogy a parasztokat ezáltal lehessen a kollektív termelés irányában nevelni), nem szabad forradalmi propagandára, a forradalom megerősítésére felhasználni a nemzetközi osztályharc akkor meginduló új szakaszát. Bizony nem szabad. Mert a függetlenek szerint első „a” termelés (a kapitalista termelés). Ezt kell előbb helyreállítani – bármilyen áldozatok, még a forradalomról való lemondás árán is – a közép- és nyugat-európai munkásságnak; ennek helyreállításáért kell Szovjet-Oroszországnak minden áldozatot meghoznia – még létalapjának veszélyeztetését is. Aki pedig nem ezt cselekszi, az lelkiismeretlen kalandor, ha Közép- vagy Nyugat-Európában él; ha Szovjet-Oroszország teszi – akkor spekulál. (A német sárga szakszervezeti bürokraták: Legien és barátai azonban, akik a maguk számára províziót akartak kizsarolni az Oroszországgal való forgalomból, persze nem spekulánsok, hanem a „forradalmi” munkásmozgalom „komoly” és „felelősségteljes” „harcosai”.)

Van a tudatlanságnak, a tanulásra és a tapasztalásokon való okulásra képtelenségnek olyan foka, mely – még ha nem is járul hozzá tudatos rosszakarat – önmagában is árulás a forradalommal szemben. Ez a tudatlanság kiált felénk a Világosság minden sorából. Böhm Vilmos utolsó cikkéből legkivált (amivel a világért sem akarom azt állítani, hogy ez a cikk nincs tele tudatosan rosszhiszemű ténybeállításokkal és magyarázatokkal). A forradalom és a szervezkedés kérdéséről szól ez a cikk.[2] De a forradalom fogalma egyedül a címben van meg. Böhm Vilmos agyába a szervezkedés és a forradalom szerves összefüggése, hosszú munkásmozgalmi múltja, a magyar forradalom tapasztalatai ellenére sem került bele. Luxemburg Róza már az első orosz forradalom tanulságaként levonta ezt a következtetést: „A merev, mechanikus bürokratikus felfogás szerint a küzdelem csak mint a szervezkedés produktuma, annak bizonyos fejlettségi fokán lehetséges. Az eleven dialektikus fejlődés el-lenben a szervezkedést mint a küzdelem produktumát fogja fel.” Böhm Vilmost hosszú múltja minderre nem tanította meg. Hiába, nem elég, ha valaki sok nadrágot elnyűtt a munkásmozgalomban, ha sok személyes harcot végigverekedett szakszervezeti, pártbürokráciai és más állásokért – forradalmárnak és marxistának kell lenni, hogy múltja lehessen az embernek. Böhm Vilmos tehát egyebek közt azt írja, hogy a forradalom nagy baja a „szakemberek” hiánya volt. Ezeket a kommunisták elvadították. Nem beszélek arról a tudatos hazugságról, ami ebben az állításban van. Hogy ti. a kommün elején, amikor a kommunista Kelen és Hevesi szakembereket neveztek termelőbiztosokul az üzemekbe, az akkor szocializáló népbiztos Böhm volt az, aki leghangosabban ágált ez ellen, aki leghangosabban követelte, hogy helyükre a vasas bürokrácia legkorruptabb alakjai, az ő kreatúrái kerüljenek. Eltekintve ettől a letagadástól, Trockij mondását idézi fejünkre mint olyan emberét, aki belátja azt az igazságot, melynek megértésére a magyar kommunisták képtelenek voltak. Böhm Vilmos itt is mindössze a forradalmi folyamatot „felejti” ki okfejtéséből. Azt a csekély tényt, hogy Trockij ezeket a szavakat a forradalom egy, a magyarnál jóval fejlettebb szakaszában mondotta, amikor a szakemberek szabotázsa már le volt törve, amikor el lehetett kezdeni azokat (meg lévén törve nyílt és lappangó ellenállásuk) újra beállítani a termelés szolgálatába. Az „újra” szócska Böhm előtt persze betűrágásnak látszik. Pedig e szócska mögött a forradalmi folyamat rejlik: az, hogy az így beállított szakemberek már – többé-kevésbé – ideológiailag meg vannak törve. Ezen az ellentálláson és annak megtörésén pedig minden forradalomnak túl kell esnie. Mert az a szakember, akit a forradalom „átvesz” vagy „meghagy a helyén”, nem a forradalmat fogja szolgálni, hanem állását csendes szabotázsra, az ellenforradalom gazdasági előkészítésére fogja fordítani. Mielőtt a szakemberek be nem látják, hogy már csak a proletariátus szolgálatában találják meg boldogulásukat (ami még egyáltalában nem jelenti azt, hogy már forradalmárokká lettek volna), nem lehet tőlük eredményes munkát várni. A magyar forradalom nem jutott el ennek a szükséges harcnak kezdetéhez sem – Böhm és barátainak jóvoltából. Rónai barátja volt az, aki a szabotáló magántisztviselőket testével védelmezte;[3] Kunfi barátja volt az, aki a forradalmat nyíltan vagy leplezve gúnyoló újságírók szólásszabadságáért életre-halálra exponálta magát;[4] és maga Böhm volt az, aki az aktív tiszti ellenforradalmat a hadseregben szervezetileg előkészítette és lehetővé tette. Ő akadályozta meg hadügyi népbiztos korában a proletárparancsnok-képző tanfolyamnak, melynek tervezete már készen volt, felállítását, az egyetlen módot, mellyel az aktív tisztek befolyását a hadseregben ellensúlyozni lehetett volna; ő ásta alá mint a hadsereg főparancsnoka a politikai megbízottak tekintélyét; ő távolított, illetve legalább igyekezett eltávolítani a hadseregből minden kommunista érzelmű parancsnokot; ő csinálta meg a hadseregnek egy olyan beosztását, mely be nem töltött keretekkel (2 vagy 3 zászlóaljból álló dandárokkal stb.) a törzsek nagyságát és befolyását messze a szükségesen túl növelte.

A kiváló szervező most krokodiluskönnyeket hullat azon, hogy a proletárforradalomban túlsúlyban voltak a dezorganizáló elemek a szervezőképesek felett. Lehet, hogy így volt. Mi azt hisszük, hogy a diktatúra első szakaszában ez elkerülhetetlen. Hogy a dezorganizációs folyamatnak a jövendő építés érdekében igen mélyre kell hatolnia. Hogy a proletariátus és a burzsoázia öntudatába egyaránt bele kell vinni azt a meggyőződést, hogy minden híd fel van égetve, hogy nincsen visszatérés a polgári társadalomba. Mi azt hisszük – és a fehér uralom sok példája mutatja –, hogy a magyar proletárdiktatúra egyik legfőbb hibája itt volt: nem dezorganizálta eléggé a polgári társadalmat. Hogy a „rendcsinálás” – legalább részben – lehetséges volt, azt Böhm Vilmos barátai, a szakszervezeti bürokrácia kiváló „szervezői”, Peyer úrral élükön, okozták. Igenis azt mondjuk ma is: túl hamar és túl felületesen kezdett „építeni” a magyar proletárdiktatúra. Nem vette eléggé tekintetbe az osztályharc, az osztályöntudat valóságát, túl könnyűnek láttatta az átmenetet kapitalizmus és proletárdiktatúra között.

De még ennek a kevés forradalmi szervező munkának, ami a diktatúrában folyt, is nagy ellenségei voltak: a forradalom dezorganizálói, Böhm Vilmos és társai. Ha jól kormányozható emlékezőtehetsége itt cserben hagyja, felhívjuk figyelmét arra, hogy éppen ő legszemélyesebben akadályozta meg a közélelmezés forradalmi megszervezését azáltal, hogy a batyuzást a hadseregben nemcsak megtűrte, hanem egyenesen intézménnyé emelte. Persze az ilyen kellemetlen tényekről hallgat a kiváló szervező. Azt hiszi, hogy merész, de üres vádaskodásokkal elterelheti a figyelmet arról, amit a forradalom ellen vétett. Azt hiszi, hogy a hazugság és a letagadás ma még éppen olyan ellenállhatatlan fegyver, mint abban az időben, amikor ő és barátai élet és halál urai voltak a munkásmozgalomban. Így – a szokásos perfídiával – panaszkodik, hogy „az új vezetőnemzedék nem fejlődött ki”. Mintha nem tudná igen jól, hogy éppen ő és barátai voltak azok, akik Szabó Ervintől kezdve mindenkit kiszorítottak, kizártak e munkásmozgalomból, akiben csak egy szikrányi tehetséget, önállóságot is sejtettek.

De talán elég is már a példákból!

Csak még egyet kell leszögeznünk, mert – bármilyen kellemetlen a Világosságnak – mi történelmi szemmel nézzük az eseményeket, és így minden nyilatkozatnál figyelemmel kísérjük, hogy mikor és milyen körülmények között történt. Amint azt Trockijnál megtettük, megtesszük Böhm Vilmosnál is. És meg kell állapítanunk, hogy ellentétben a Kunfi habzószájú förmedvényeivel, Rónai legutolsó köpködésével, Böhm Vilmos tisztességes és az objektivitás látszatát felkeltő hangra törekszik. És azt kérdezzük: mi történt egyidejűleg e hangváltozással? (Kunfi is csak elégiát ír a Világosság legutóbbi számában.) Az történt kérem szépen, hogy Wrangelt megverték, hogy Petljura nyilván bajba kerül nemsokára, hogy ennek hatása alatt a francia háborús politika vereséget szenvedett stb. Böhm Vilmos tehát ma úgy ír, mint aki „lényegében” kommunista, csak a „módszerben” „érettebb és higgadtabb” a kommunista „kalandoroknál”. Ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes. Ha megkezdődik egy komoly forradalmi hullám – Böhm Vilmos veleúszhatik e cikke alapján (legalább ő azt gondolja). Ha mégis az ellenforradalom. kerekedik felül – ott van az osztrák opportunizmus dicsőítése a cikk végén mint „forradalmi szocialista” munkáé. Azt kérdezzük tehát szerényen e tények megállapítása során a Világosságtól: ki spekulál – Szovjet-Oroszország vagy a magyar függetlenek?

 

[1] Proletár, Wien 1920. november 25. (I. évf., 22. sz.), 5–6. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Wer spekuliert?, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 182. skk. o. – A szerk.

[2] Az említett cikket ld. itt. – A szerk.

[3] Az utalás, legalábbis A forradalmi kormányzótanács jegyzőkönyvei alapján, nem dokumentálható. – A szerk.

[4] A forradalmi kormányzótanács jegyzőkönyveiben is követhető vita, bizonyos előzmények után, a Kormányzótanács 1919. április 17-i ülésétől, a Lukácsot ért támadás nyomán éleződött ki, és az Országos Pártgyűlésen folytatódott, lásd Lukács György: Forradalomban. Cikkek, tanulmányok 1918–1919, Magvető, Budapest 1987, 142–144. o., 341. skk. o., 471. skk. o. – A szerk.