Kispolgárok az ellenforradalomról^[1]

(Új magyar regények)

 

Két regény jelent meg nemrégiben Magyarországon, amelyekkel érdemes foglalkozni. Nem irodalmi értékük miatt. Sem Szabó Dezső Segítség[!] című háromkötetes regénye (Genius kiadás), sem Gergely Sándor Achrem fickó csodálatos élete című műve (Nova kiadás) nem olyan művészi jelentőségű alkotások, hogy okvetlenül meg kellene állni mellettük. Azonban mind a két regény oly jellemző módon tükrözi bizonyos kispolgári (főleg intellektuel) rétegek felfogását a magyar ellenforradalom jelenlegi helyzetéről és a helyzet jövő kilátásairól, hogy ezért nem kárba veszett idő elolvasni őket. Móricz Zsigmondot, a harmadik regény (Kivilágos kivirradtig, Athenaeum) szerzőjét mint írót nem szabadna Szabó Dezső és Gergely Sándorral együtt említeni. Azonban számunkra, akik ezeket a regényeket mint az ellenforradalmi Magyarország válságának jeleit nézzük – és minél kiválóbb íróról van szó, annál inkább –, kétségtelen Móricz Zsigmond összetartozása az ellenzékben levő elégedetlen kispolgársággal. Kitűnik ez, mint a következőkben látni fogjuk, éppen leírásainak, bírálatainak határaiban: abban, amit osztályhelyzeténél fogva nem tud egyáltalán meglátni vagy helyesen meglátni.

Szabó Dezső valamikor egy kicsit magyar d’Annunziónak készült. Kiváló nyelvművészete, mellyel az utolsó nemzedék stílusára döntő befolyást gyakorolt (a Kassák-iskola háromnegyed része az ő elszórt morzsáin tengődik), formakészsége, díszítőtehetsége – és teljes világnézet-nélkülisége szinte hivatottá teszik arra, hogy egy ellenforradalmi mozgalom irodalmi harsonája legyen. És csakugyan, mikor a kommünből az első lelkesedéseiért személyi „sérelmek” miatt kiábrándult, vad fajmagyar ellenforradalmárrá lett. De a magyar fasizmus sem volt képes Szabó Dezső irodalmi dekoratív képességeit felhasználni. Irodalmi igényeinek kielégítésére sokkal tehetségtelenebb, sokkal hajlékonyabb, könnyebben megfizethető és fegyelmezhető írókulik elegendők voltak. A mindig erősebben előnyomuló nagybirtokos-nagytőkés ellenforradalom pedig a „régi”, a háború előtti állapot visszaállítását kívánta irodalmi téren is. És a Herczeg Ferencek, a Berzeviczy Albertek táborában szerény és szolgálatkész fiatalembernek beállani nem fért meg Szabó Dezsőnek sem irodalmi ambícióival, sem igényeivel. Így – irodalmilag – úgyszólván teljesen magára maradt, legfeljebb néhány irodalmi közbotrányt okozó cikkel, előadással, sajtópörrel vonta magára mindig kis időre az érdeklődést.

Az új regény ezt az izolált lelkiállapotot vázolja. Hőse: „a zseni” (vagyis Szabó Dezső), aki üldözött vadként él az ellenforradalom Magyarországában. Pedig ő nemcsak az ország legnagyobb zsenije, hanem a magyarság, a magyar nemzeti szellem egyedül igazi képviselője is Ady Endre óta. De Magyarországon tehetségtelen idegenek uralkodnak. A Prohászkák, Pekárok, Herczegek, Tormay Cécile-ek stb., akiknek tehetségtelenségét és idegen származását fotografikus hűséggel ábrázolja Szabó Dezső. Hiába ragaszkodnak az összes igazi magyarok őhozzá – el kell pusztulnia. És elpusztul körülötte és vele mindenki, aki értékes, becsületes és igaz magyar. Az idegenek, a svábok, tótok, rácok, de főleg németek uralmából semmi sem mentheti meg Magyarországot.

Ez a három kötet elég szerény tartalma. A keret nagyszabású volta annál komikusabban aránytalan a tartalom soványságához képest, mert Szabó Dezső még elképzelni sem tudja csalódottsága igazi okát: írói érvényesülésének meghiúsulását. Ha magából a regényből akarnók megítélni, hogy – szerinte – mi Magyarország baja, akkor kétségkívül csupa irodalmi érvényesülési kérdésnél lyukadnánk ki.

Nem sokkal tartalmasabb a regény történetfilozófiája sem. Szabó Dezső az „idegen” uralom ellen küzd. Idegenek uralkodnak Magyarországon már Szent István óta. Koppány lázadása volt az első megelőzője Szabó Dezső mostani „forradalmának”; a kereszténységgel kezdték a magyarokra rárakni az „idegen”, a német igát: csak a pogány magyarok voltak a maguk urai. (Szegény Szabó Dezső, úgy látszik, nem tudja, hogy még ez a gondolata is német: a német horogkeresztesek az ősgermán istenre, Wotanra visszamenő szárnyának ideológiája.) Azóta hiába volt minden forradalom. Hiába a Szabó Dezsőé is. Dózsa nevével az ajkán pusztul el ennek a regénynek a hőse.

Mind e mögött a sok nagy hangú, de üres literátor frázis mögött azonban néhány érdekes szimptóma rejlik. Mindenekelőtt az, hogy az ellenforradalmi kispolgárság becsületesebb és gondolkodóbb rétegei már nem a forradalmat okolják az ország bajaiért. Szabó Dezső regényében egy rossz szó sincsen a forradalmakról; nem dicséri őket ugyan, de mint teljesen elmúlt eseményeket tárgyalja, amelyek nem okai a szerinte is szörnyű állapotnak. Ezzel szoros összefüggésben áll a kiúttalanság. Szabó Dezső nem hiába idézi a regény végén (és nemcsak a végén, hanem minden fontos fordulónál, például Nagyatádi Szabó István tragikussá stilizált alakjánál) Dózsa szellemét. Annyit ő is lát: kiút csak a forradalom lehet. De mert nem értett meg semmit a múlt és jelen történetéből, ez is csak üresen dekoratív frázisként hat regényében. Nemcsak azért, mert a munkásságból nem lát semmit, mert csak Dózsában, csak a parasztlázadásban van reménye. Hanem mert a parasztság igazi szenvedése, forradalma szükségességének igazi okai hét pecséttel elzárt könyv a kávéházi literátor számára.

A másik regény érdekes kiegészítését adja ennek a képnek. Gergely Sándor szociáldemokrata (a Népszava 1926. február 24-i számában jóindulattal tárgyalta könyvét). Itt az ellenforradalom másik kispolgári szárnyának, a szociáldemokrata kispolgárságnak kiábrándulása és a helyzetről való perspektívája látható. A regényben az ellenforradalom éppen csak mint háttér szerepel. A tulajdonképpeni cselekményt a pesti lumpenproletariátus (ligeti hintások, koldusok, zsebmetszők stb.) rajza adja. Ez a gyülevész proletariátus a regény folyamán beszerveződik egy illegális organizációba, melynek sikerül az ország egy pontján, ha csak rövid időre is, kikiáltani a proletárdiktatúrát. Ezt a forradalmat is véresen leverik, de a regény perspektívája világosan mutatja, hogy szerzője szerint a harc újból kezdődik. Éspedig: ugyanazokkal a módszerekkel és erőkkel.

Itt is a perspektíva érdekel bennünket elsősorban. Gergely Sándor sem lát más kiutat, mint a forradalmat. Ennek a forradalomnak nála a gyülevész proletariátus a vezető eleme. És itt érdemes egy percre megállni. A szociáldemokrata Gergely Sándor számára a szervezett munkásság mint forradalmi tényező nem létezik; ahol munkásgyűlést, munkásszervezetet ír le, az szinte kivétel nélkül gúnyosan történik: el sem tudja, úgy látszik, képzelni, hogy a munkásság forradalmi cselekvésre képes volt. A forradalom után való vágyódása a lumpenproletariátusnál köt ki. (A győztes forradalom egy jelenetéből, ahol oroszok is szerepelnek, az világlik ki, mintha az orosz forradalom győzelmét is ilyen rétegek harcának tulajdonítaná.) Ennek a beállításnak az a következménye, hogy a forradalom teljesen tartalmatlanná válik: túszokat szednek, kivégeznek, plakátokat írnak stb., de abból, hogy mit akarnak a kizsákmányolás megszüntetéséért tenni, nem látszik semmi. Ezzel a legszorosabb összefüggésben áll szerzőnek a munkásmozgalom elméletével szemben mutatott megvetése, például a munkanélküliség okait kutatni az ő hősei szerint éppen olyan haszontalan, mint az opportunista szociáldemokrata és szakszervezeti politika. Világos, hogy az ilyen alapon fölépített regényben csak romantikus zűrzavar jöhet létre, melynek érdekes és rokonszenves oldala az ellenforradalom gyűlölete és a forradalom – zavaros – kívánása. De itt, csakúgy, mint Szabó Dezsőnél, a vezető motívum a csalódottság az ellenforradalomban (itt a szociáldemokráciában, ott a fajvédelemben) és az, hogy valóságos konkrét kiutat nem tudnak látni az elviselhetetlen ellenforradalmi jelenből. Ez a kettősség, az ellenforradalomból való kiábrándulás és a munkásság forradalmi lehetőségeivel szemben való vakság, érdekes módon mutatkozik a két íróban, akik között különben sem irodalmilag, sem világnézetben semmi közös nincs.

Móricz Zsigmond regénye a háború előtti dzsentri Magyarországot rajzolja, és így – közvetlenül – nincs összefüggésben az itt tárgyalt kérdésekkel. A kis regény témája a dzsentri és a zsidóság viszonya. A dzsentri nem képes az új, kapitalista fejlődéshez alkalmazkodni, minek következtében „történelmi” helyzetének, „vezető osztály” szerepének fenntartása csak parazita mivoltának folytonos növekedése révén lehetséges. Egy éjszakát ír le Móricz Zsigmond, egy „kivilágos kivirradtig” való mulatságot, amelynek folyamán egyforma élességgel mutatja be a dzsentri közé furakodni akaró zsidó földbirtokos kudarcát és a züllő dzsentri különböző típusait. A mese maga, az „összeolvadás” lehetetlensége, a dzsentri rajza csak a megfigyelőképesség és írásművészet tökéletességével válik ki a mai magyar irodalomból. Móricz Zsigmond írói képességei egész különleges helyzetet biztosítanak neki a magyar elbeszélő prózában, és lehetővé tehetnék számára, hogy az irodalom fejlődésében új korszakot jelentsen. De ehhez a tisztán írói képességeinek még legmagasabb foka sem elegendő. Ehhez az kellene, hogy a valóságot (a magyar valóságot) olyan erővel és mélységgel lássa, úgy ismerje fel annak igazi mozgatóerőit, ahogy az ma egyáltalában lehetséges; az egész nagy költők koruk szociális és szellemi áramlatainak élén szoktak járni. Ennek az élesen és mélyen látásnak – sajnos – Móricznál nyoma sincs. Amilyen nagyszerűen írja le a magyar valóság részleteit, egyes alakjait, oly kevéssé van tiszta képe annak egészéről és fejlődésének igazi irányairól. Ez a rövid és virtuóz leírás csak annyival emelkedik felül egy falusi „idill” leírásán, hogy Móricz Zsigmond egy helyen egy alakjának szájába adja a magyar fasizmus, az ébredőmozgalom, Orgovány „prófétai” előrelátását (a regény a háború előtt játszódik). És ez az olcsó jóslás az egész perspektíva. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Móricz Zsigmond művészi önmegtartóztatásból őrizkedik a „tendenciától”. (Ha így lenne, sem lenne igaza.) Móricz tényleg nem lát többet, mint amennyit leír. Hogy mennyire nem, azt mutatja a regény egyetlen igazán kellemetlen része, egy öreg paraszt bemutatása a részeg társaságban, ahol világosan látható, mily kevéssé lényegbevágóan látja Móricz az úr és a paraszt igazi viszonyát; mutatják azok a részletek, ahol egyes alakjaival az arisztokratákat és a dzsentrit kritizáltatja, mely kritika sehol sem emelkedik felül a régi magyar polgári radikalizmus színvonalán; mutatják Móricz más regényei, ahol vagy történelmi köntösben, Bethlen Gábor maszkjában Jászi Oszkárt és a keleti Svájcot idealizálja (Tündérkert), vagy nagyon éles, nagyon művészi megfigyelések után egy elvont és lapos krisztianizmusba lyukad ki (Légy jó mindhalálig). Így Móricz Zsigmond, bár művészileg toronymagasan áll a mai Magyarország összes írói felett, írói munkásságának egészével mégsem emelkedik felül ennek az irodalomnak előbb tárgyalt új irányzatán: ő is csak kispolgár, aki látja az ellenforradalmi Magyarország csődjét, kilátástalanságát, ő is csak vágyódik kifelé vezető út után, de ő is képtelen meglátni, hogyan készíti elő ezt a kiutat a dolgozó tömegek növekvő elkeseredése, a munkásság növekvő forradalmi öntudata.

 

[1] Új Március, Wien 1926. június (I. évf., 6. sz.), 399–401. o. ­– A cikk név nélkül jelent meg, az azonosításhoz lásd: Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in: uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 110–111. o. – A szerk.