Kritikai megjegyzések Rosa Luxemburg Az orosz forradalom kritikája című művéhez^[1]

 

Paul Levi indíttatva érezte magát arra,[2] hogy kiadja Rosa Luxemburg elvtársnőnek a breslaui börtönben írott és töredékben maradt brosúráját.[3] A kiadásra a német kommunista párt és a III. Internacionálé ellen vívott leghevesebb harcok időszakában került sor; éppúgy egy szakaszát jelenti e harcnak, mint a Vorwärts leleplezései[4] és Friesland brosúrája[5] –  csak éppen más, mélyebben fekvő célokat szolgál. Ezúttal nem a kommunista párt tekintélyét, az Internacionálé politikájába vetett bizalmat kell megrendíteni, hanem a bolsevik szervezet és taktika elméleti alapjait. Rosa Luxemburg tiszteletre méltó tekintélyét is ennek az ügynek a szolgálatába kellett állítani. Hagyatékának elméletül kell szolgálnia az Internacionálé és szekciói likvidálásához. (Jellemző, hogy a brosúra 120 oldalából szűk 50 származik magától Rosa Luxemburgtól. A brosúra szerzője tulajdonképpen Levi. Rosa Luxemburg csak cégérül, hivatkozási alapul, tekintélyérvül szolgál.) Ezért nem elegendő, ha arra utalunk, hogy Rosa Luxemburg később megváltoztatta nézeteit. Azt kell mérlegelnünk, igaza van-e, vagy nincs. Elvontan ugyanis nagyon is lehetséges volna, hogy a forradalom első hónapjaiban Rosa Luxemburg rossz irányban fejlődött tovább, hogy nézeteinek Warski és Zetkin elvtársak[6]  által megállapított változása tévedés. A vitának ezért – függetlenül attól, hogy nyilatkozott később Rosa Luxemburg itt kifejtett nézeteiről – magukhoz a nézetekhez kell kapcsolódnia. Annál is inkább, mert a Rosa Luxemburg és a bolsevikok között fölmerült és itt érintett ellentétek közül néhány már a Junius-brosúrában és annak lenini bírálatában, sőt a Lenin Egy lépés előre, két lépés hátra című könyvéről írott és 1904-ben a Neue Zeitben megjelent kritikában is napvilágra kerül, s részben még a Spartakus-program megfogalmazásaiba is belejátszik.

1.
A brosúra tárgyi tartalmáról van tehát szó. Csakhogy itt is fontosabb az egyes kérdések megítélését végső fokon meghatározó elv, módszer, elméleti alapzat, a forradalom jellegének általános megítélése, mint maguk az orosz forradalom egyes kérdéseit érintő állásfoglalások. Azt nagyobb részben a közben eltelt idő amúgy is tárgytalanná tette. Maga Levi is elismeri ezt az agrárkérdéssel kapcsolatban. Ott tehát ma már nincs szükség vitára. Csupán azt a módszertani pontot kell megmutatnunk, amely e nézetek középponti problémájához, a proletárforradalom karakterének hamis megítéléséhez visz közelebb egy lépéssel. Rosa Luxemburg ezt állítja: „Egy hatalomra került szocialista kormányzatnak mindenesetre egy dolgot meg kell tennie: olyan intézkedéseket kell foganatosítania, amelyek az agrárviszonyok egy későbbi, szocialista átalakítása irányába mutatnak, és legalábbis el kell kerülnie mindent, ami eltorlaszolja e rendszabályok útját.” (84. o.) És szemükre veti Leninnek és a bolsevikoknak, hogy ezt elmulasztották, sőt, épp ellenkezőleg cselekedtek. Ha csak erről volna szó, arra lehetne hivatkozni, hogy Rosa Luxemburg elvtársnő – mint 1918-ban csaknem mindenki – nem volt kellőképpen tájékozott a tényleges orosz eseményeket illetően. Ha azonban ezt a szemrehányást fejtegetéseinek egészével való összefüggésében tekintjük, azonnal szembeötlik, hogy erősen túlbecsüli a bolsevikok hatalmát az agrárkérdés rendezésének formáját illetően. Az agrárforradalom a bolsevikok, sőt a proletariátus akaratától teljesen függetlenül adott tény volt. A parasztok osztályérdekeik elemi erejű megnyilvánulásaként mindenképpen felosztották volna a földet. Ha a bolsevikok szembeszálltak volna ezzel az elemi erejű mozgalommal, az őket is éppúgy elsöpörte volna, mint korábban a mensevikeket és az eszereket. Az agrárkérdésben a helyes kérdésfeltevés tehát nem úgy hangzik, hogy vajon a bolsevik agrárreform szocialista vagy legalábbis a szocializmus irányába mutató intézkedés volt-e. Arról volt szó, hogy az adott szituációban, mikor döntő pontjához érkezett a forradalom felfelé ívelő szakasza, a bomló polgári társadalom minden elemi erejét az ellenforradalmat szervező burzsoáziával szemben kellett összefogni (függetlenül attól, hogy ezek az erők „tisztán” proletár vagy kispolgári erők-e, függetlenül attól, hogy a szocializmus felé tartanak-e). Állást kellett ugyanis foglalni azzal az elemi erejű parasztmozgalommal kapcsolatban, amely a föld felosztására törekedett.  Ez az állásfoglalás pedig csak világos és egyértelmű „igen” vagy „nem” lehetett. Vagy élére kellett állni ennek a mozgalomnak, vagy fegyverrel leverni. Ez utóbbi esetben a bolsevikok kényszerítő erővel éppúgy a burzsoázia uszályába kerültek volna, mint ez a mensevikekkel és az eszerekkel valóban meg is történt. Az adott pillanatban gondolni sem lehetett arra, hogy a mozgalmat fokozatosan a „szocializmus irányába tereljék”. Ezt csak később lehetett és kellett megkísérelni. Nem tartozik ide, hogy mennyiben vallottak kudarcot ezek a kísérletek (amiről – véleményem szerint – még nem mondták ki az utolsó szót; vannak olyan „kudarcot vallott kísérletek”, amelyek később hozzák meg gyümölcsüket), és mi volt a kudarcok oka. Mert a bolsevikok döntését most csupán a hatalomátvétel pillanatában elemezzük. És akkor le kell szögeznünk, hogy nem volt választásuk egy, a szocializmus irányába ható és egy attól eltérő agrárreform között. Egyetlen választásuk volt csupán: vagy mozgósítják az elemi erejű parasztmozgalmat  a  proletárforradalom céljai érdekében, vagy a  mozgalommal szembeszállva reménytelenül izolálják a proletariátust és győzelemre segítik az ellenforradalmat.

Ezt Rosa Luxemburg kertelés nélkül elismeri ezt: „A proletárszocialista kormányzat megerősítését célzó politikai intézkedésként ez előnyös taktika volt. Nagyon is kétoldalúnak mutatkozott azonban. Fonákja abban állt, hogy a parasztok közvetlen földfoglalásainak semmi köze a szocialista gazdasághoz.” (82. o.)^‘ Mikor azonban a bolsevikok politikai taktikájának helyes értékelését ennek ellenére társadalom-gazdaságtani tetteik elutasításával kapcsolja össze, akkor éppen ebben már megmutatkozik az orosz proletárforradalom általa adott értékelésének lényege: tisztán proletár jellegének túlértékelése, tehát a túlbecsülése annak a külső hatalomnak és belső világosságnak, érettségnek, amellyel a forradalom első szakaszában a proletárosztály rendelkezhet, és gyakorlatilag rendelkezett. És megmutatkozik ennek fonákján a forradalom nem-proletár elemeinek alábecsülése is. Éspedig mind az osztályon kívül  álló nem-proletár elemeknek, mind pedig az effajta ideológiák hatalmának alábecsülése a proletariátuson belül. Az igazi hajtóerőknek ez a hamis megítélése elvezet Rosa Luxemburg hibás beállítottságának döntő részéhez: a párt  forradalomban betöltött szerepének alábecsüléséhez, a gazdasági fejlődés által kiváltott elemi hajtóerők szükségszerűségével szemben a tudatos-politikai  cselekvés  lebecsüléséhez vezet.

2.
A dolgok effajta kihegyezése az elvi mozzanatra sok olvasó számára itt még túlzottnak tűnhet. Hogy világosabbá tegyük az eljárás tárgyi helyességét, vissza kell térnünk a brosúra részletkérdéseihez. Rosa Luxemburg állásfoglalása az orosz forradalom nemzetiségi problémáiban eredetét illetően a háborús időszak vitáira, a Junius-brosúrára és a brosúra lenini bírálatára megy vissza.

A tézis, amelyet Lenin mindig (és nem csupán a Junius-brosúrával kapcsolatosan, ahol persze a legvilágosabban és legnyomatékosabban fogalmazódik meg) makacsul támadott, ekképp hangzik: „E fékevesztett imperializmus korszakában már nem lehetnek nemzeti háborúk.”[7]  Talán úgy tűnhet, mintha itt pusztán elméleti ellentétről lenne szó. A világháború imperialista jellegével kapcsolatban ugyanis a legteljesebb egyetértés uralkodott Lenin és Junius között. A tekintetben is, hogy a háborúnak még azokat a részmozzanatait is, amelyek izoláltan tekintve nemzeti háborúk voltak, az imperialista összefüggés miatt imperialista jelenségként kell értékelni. (Szerbia és a szerb elvtársak helyes magatartása.) Tárgyilag-gyakorlatilag viszont rögvest rendkívül fontos kérdések merülnek itt fel. Először is, bár nem valószínű, de nem is kizárt egy olyan fejlődés, amelyben ismét lehetségesek nemzeti háborúk. Megjelenésük az imperialista háború szakaszából a polgárháború szakaszába való átmenet ütemétől függ. Úgyhogy hibás a jelen imperialista jellegét a nemzeti háborúk lehetőségének tagadásává általánosítani – mert ezáltal a szocialista politikus esetleg olyan helyzetbe kerülhet, hogy (elvhűségből) reakciós módon kénytelen cselekedni. Másodszor a gyarmati és félgyarmati népek felkelései szükségképp olyan nemzeti háborúk, melyeket a forradalmi pártoknak igenis támogatniuk kell, és amelyekkel szemben a semlegesség egyenesen ellenforradalmi magatartás volna. (Serrati magatartása a Kemal-kérdésben.) Harmadszor pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy nemcsak a kispolgári rétegekben (amelyek magatartása bizonyos feltételek között nagyon kedvező lehet a forradalom számára), hanem magában a proletariátusban is – különösen az elnyomott országokban – élnek még nacionalista ideológiák. Fogékonyságuk az igazi internacionalizmus iránt nem ébreszthető fel az eljövendő szocialista állapot (amelyben nem lesz már nemzetiségi kérdés) gondolati-utópisztikus előlegezésével; erre csak az a gyakorlati bizonyíték képes, hogy az elnyomó nemzet győzelmes proletariátusa az imperializmus elnyomó tendenciáival való szakításban elmegy a végsőkig, a teljes önrendelkezési jogig, beleértve az „Oroszországtól való állami különválást” is. E jelszóval szemben persze az elnyomott ország proletariátusánál az összetartozás, a föderáció jelszava kell, hogy álljon mint annak kiegészítése. Ez a két jelszó csupán együtt segítheti át az átmenet ideológiai válságán azt a proletariátust, amelyet – győzelme dacára – még mindig mérgeznek a kapitalista-nacionalista ideológiák. Az 1918-as balsikerek ellenére ebben a kérdésben a bolsevikok politikája bizonyult helyesnek. Szovjet-Oroszország Breszt-Litovszk után a teljes önrendelkezés jelszava nélkül is elvesztette volna a szegélyállamokat és Ukrajnát. E nélkül a politika nélkül azonban sem az utóbbit, sem a kaukázusi köztársaságokat nem nyerte volna vissza.

Rosa Luxemburg bírálatát maga a történelem cáfolta. Semmiképpen sem foglalkoztunk volna ilyen részletesen ezzel a kérdéssel – hiszen Lenin a Junius-brosúra bírálatában (Az ár ellen) már megcáfolta az elméletet –, ha benne a proletárforradalom karakterének nem ugyanaz a felfogása nyilvánulna meg, mint amelyet az agrárkérdés kapcsán már elemeztünk. Rosa Luxemburg itt sem veszi figyelembe, hogy a proletárforradalmat sorsa nem „tisztán” szocialista szükségszerűségek között kényszeríti választani, hogy a proletárforradalom kezdetben nem ilyen szükségszerűségekkel néztek szembe. Luxemburg szem elől veszti azt a szükségszerűséget, hogy a forradalmi proletárpártnak minden (az adott pillanatban) forradalmi erőt mozgósítania kell, és ennek révén (az erőpróba idejére) világosan és a lehető legnagyobb mértékben ki kell építenie a forradalom frontját az ellenforradalommal szemben. A nap követelményeivel állandóan a forradalom eljövendő szakaszainak elveit állítja szembe. Ez a beállítottság szolgál alapzatul a brosúra végső fokon döntő, az erőszakról és demokráciáról, a szovjetrendszerről és a pártról szóló fejtegetéseinek – melyek kedvéért a brosúrát Levi most előásta. E nézeteket kell most valódi lényegükben megismernünk.[8]

3.
Rosa Luxemburg ebben az írásában azokhoz csatlakozik, akik határozottan helytelenítik az alkotmányozó gyűlés szétkergetését, a tanácsrendszer bevezetését, a burzsoázia jogfosztását, a „szabadság” hiányát és a terror alkalmazását stb. Hogy ebből Levi – a jelenlegi fejlődés szofisztikus elemzésével – arra a következtetésre jut, hogy a proletariátus diktatúrájából semmi sem maradt, hogy tehát a bolsevikok politikája tökéletesen összeomlott (51. o.), itt nem érdekel bennünket. Az a feladatunk, hogy kimutassuk, Rosa Luxemburg – aki ettől függetlenül a forradalmi marxizmus felülmúlhatatlan hirdetője, sokunk felejthetetlen tanítója és vezére marad – milyen alapvető teoretikus beállítottságából következik, hogy ilyen éles ellentétbe került a bolsevikok forradalmi politikájával. A helyzet megítélése tekintetében már jeleztem a legfontosabb mozzanatokat. Most tovább kell lépnünk Rosa Luxemburg írásának tanulmányozásában, hogy rátalálhassunk arra a pontra, amelyből nézetei szigorú következetességgel erednek.

Ez a pont a történelmi fejlődés organikus jellegének  túlbecsülése. Bernsteinnel szemben Rosa Luxemburg találóan mutatott rá a szocializmusba való békés „belenövés” elméletének tarthatatlanságára. Meggyőzően mutatott rá a fejlődés dialektikus menetére, a kapitalista rendszer belső ellentmondásainak állandó éleződésére; éspedig nemcsak tisztán gazdaságilag, hanem gazdaság és politika összefüggését illetően is. Egy helyen világosan fogalmazta meg ezt: „A tőkés társadalom termelési viszonyai egyre jobban közelednek a szocialista termelési viszonyokhoz, ezzel szemben politikai és jogi vi­szonyai egyre magasabb falat emelnek a tőkés és szocialista társadalom közé.”[9] Ezzel a társadalom fejlődési tendenciáiból adódóan bizonyított az erőszakos forradalmi változás szükségszerűsége. Már itt is azonban ott rejlenek annak a nézetnek a csirái, amely szerint a forradalom feladata pusztán a „politikai” akadályoknak a gazdasági fejlődés útjából való eltakarítása. Csak épp olyan élesen világíttatnak meg itt a kapitalista társadalom dialektikus ellentmondásai, hogy – ebben az összefüggésben – nehezen lehet effajta következtetésekre jutni. Rosa Luxemburg az orosz forradalommal kapcsolatban sem általában vitatja az erőszak szükségességét. „[…] a szocializmus – mondja – […] előfeltétele egy sor erőszakos intézkedés – a tulajdon stb. ellen.” (110. o.)[10] Ahogy hiszen később a Spartakus-programban is elismeri: „A polgári ellenforradalom erőszakával a proletariátus forradalmi erőszakát kell szembeállítani.”[11]

Az erőszak szerepének ez az elismerése azonban kizárólag a negatívumra, az akadályok eltávolítására vonatkozik, semmiképpen sem magára a társadalom építésére. Ez utóbbit nem lehet „oktrojálni, dekrétumokba foglalni”. „A szocialista társadalmi rend – mondja Rosa Luxemburg – egyedül és kizárólagosan olyan történelmi termék lehet, amely a tapasztalat különös iskolájában, a beteljesülés órájában születik az eleven történelem mozgásából; s a történelem – hasonlóan  a szerves természethez, hiszen végső soron annak része – azzal a szép szokással rendelkezik, hogy a valóságos társadalmi szükséglettel kielégítésének eszközeit, a feladattal együtt mindjárt annak megoldását is létrehozza.”[12]

Nem akarok sokáig az egyébként oly nagy dialektikus Rosa Luxemburg e gondolatmenetének furcsán antidialektikus jellegénél elidőzni. Csak mellesleg említem, hogy „pozitivitás” és „negativitás”, „rombolás” és „építés” merev szembeállítása, mechanikus elválasztása szögesen ellentmond a forradalom tényeinek. A proletárállam forradalmi intézkedéseiben, különösen a hatalomátvételt közvetlenül követő időszakban, nemhogy a gyakorlatban, de még fogalmilag sem választható el a „pozitív” a „negatív”-tól. A burzsoázia ellen vívott harc, a gazdasági osztályharc hatalmi eszközeinek a tőkésosztály kezéből való kiragadása – különösen a forradalom kezdetén – egybeesik a gazdaság megszervezése érdekében tett első lépésekkel. Magától értetődik, hogy ezeket később messzemenően korrigálni kell. Ugyanakkor ameddig csak tart az osztályharc – tehát elég hosszú ideig –, minden későbbi szervezeti forma meg fogja őrizni „negatív” harci jellegét, a rombolás és elnyomás tendenciáját. Bármennyire különbözzenek is Európa későbbi győztes proletárforradalmainak gazdasági formái az orosztól, mégis valószínűtlennek tűnik, hogy teljesen és minden szempontból elkerülhető lesz a „hadikommunizmus”-nak az a szakasza, amelyre Rosa Luxemburg bírálata vonatkozik.

Az idézett hely e történelmi oldalánál fontosabb azonban a benne megnyilvánuló módszer. Olyan tendencia kerül itt tudniillik napvilágra, amelyet a legfélreérthetetlenebbül talán a szocializmusba való  ideológiai belenövésnek nevezhetnénk. Tudom, hogy Rosa Luxemburg egyike volt azoknak, akik ennek ellenkezőjére, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet válságos, visszaesésekkel tarkított jellegére figyelmeztettek.[13] Ez az írása is bővelkedik az ebben a szellemben fogant szöveghelyekben. Ha mégis ilyen tendenciáról beszélek, ezt semmiképpen sem valamifajta opportunizmusként értelmezem, mintha csak Rosa Luxemburg úgy képzelte volna el a forradalmat, hogy a gazdasági fejlődés a proletariátust egészen addig sodorja, míg megfelelő ideológiai érettséggel rendelkezve csak le kell szüretelnie e fejlődés fájának gyümölcseit, miközben az erőszakot valóban csak a „politikai” akadályok eltakarítása érdekében kellene használnia. Rosa Luxemburg tökéletesen tisztában volt a forradalmi időszakok szükségszerű visszaeséseivel, korrekcióival, hibáival. A fejlődés organikus elemeinek túlbecsülésére irányuló tendencia nála csupán abban a – dogmatikus – meggyőződésében nyilvánul meg, hogy „a valódi társadalmi szükséglettel kielégítése eszközei, a feladattal együtt a megoldás is” létrejön.

A forradalom spontán, elemi erőinek ez a túlbecsülése különösen a forradalom vezetésére történelmileg hivatott osztály tekintetében az, ami az alkotmányozó gyűléssel szemben elfoglalt álláspontját is meghatározza. Leninnek és Trockijnak szemére veti (100–101. o.), hogy felfogásuk „merev és sematikus”, mert az alkotmányozó gyűlés összetételéből arra következtettek, hogy ez nem válhat a proletárforradalom szervévé. „Mennyire ellentmond ennek minden történelmi tapasztalat! – kiált fel. – E tapasztalatok, éppen fordítva, azt mutatják, hogy a néphangulat eleven áramlata állandóan elsodorja a képviselőtestületeket, behatol azokba, kormányozza őket” (101. o.).[14] Egy korábbi helyen pedig (78–79. o.) az angol és francia forradalom tapasztalataira hivatkozik a parlamenti testü1etek változásával kapcsolatban. A tény leszögezése tökéletesen helyénvaló. Csak azt nem hangsúlyozza eléggé Rosa Luxemburg, hogy ezek a „fordulatok” lényegében ördögi módon hasonlítottak az alkotmányozó gyűlés szétkergetéséhez. A forradalom legelőrébb tartó korabeli elemeinek szervezetei (az angol hadsereg „katonatanácsai”, a párizsi szekciók stb.) ugyanis állandóan erőszakkal távolították el a konzervatív elemeket a parlamenti testületekből, és ezáltal a forradalom adott állapotának megfelelően alakították át ezeket. Egy polgári forradalomban ezek az átalakulások többnyire a polgári osztály harci szervén, a parlamenten belül zajló eltolódások lehettek csupán. Ahol is figyelemre méltó, hogy az angolhoz képest a francia forradalomban milyen nagymértékben megnőtt a parlamenten kívüli (félproletár) elemek hatása. Az 1917-es orosz forradalom – 1871-en és 1905-ön keresztül – e mennyiségi növekedést minőségibe  fordítja. A szovjetek, a forradalom legtudatosabban ösztökélő elemeinek szervezetei ezúttal már nem elégedtek meg azzal, hogy a bolsevikokon és a baloldali eszereken kívül minden párttól „megtisztítják” az alkotmányozó gyűlést (ez ellen saját elemzései alapján Rosa Luxemburgnak semmi kifogása sem lehetne), hanem maguk álltak a helyébe. A polgári forradalom ellenőrzésének és továbbvitelének proletár (és félproletár) szervei a győztes proletariátus kormányzó harci szervezeteivé váltak.

4.
Rosa Luxemburg határozottan vonakodik ennek az „ugrásnak” a vállalásától. Nem pusztán azért, mert nagyon alábecsüli a parlamenti testületek korábbi átalakulásainak hirtelen, erőszakos és „szervezetlen” jellegét, hanem azért is, mert nem ismeri el a szovjetformát mint az átmene­ti szakasz harci kormányformáját, mint a szocializmus előfeltételeinek kiharcolását és kikényszerítését szolgáló harci formáját. A szovjeteket, ellenkezőleg,_, úgy tekinti, mint a társadalmi és gazdasági fejlődés azon időszakának „felépítményét”, amelyben a szocialista átalakulás már nagyjából befejeződött. „Ez olyan képtelenség, amely a választójogot utópikus, a társadalmi valóságtól elszigetelt fantáziatermékké minősíti. Éppen ezért nem lehet a proletárdiktatúra komolyan veendő eszköze. (Anakronizmus, annak a jogi helyzetnek a megelőlegzése, amelynek alapja egy már készen álló szocialista gazdaság, nem pedig a proletárdiktatúra átmeneti szakasza.” (106. o.)[15]

Itt a gondolkodására még téves nézeteiben is jellemző rendíthetetlen következetességgel Rosa Luxemburg az átmeneti időszak elméleti megítélésének egyik legfontosabb kérdését érinti. Az állam (a szovjetek mint a győztes proletariátus államformája) szerepéről van szó a társadalom gazdasági-szociális átalakításában. Vajon annyi-e ez csupán, hogy a proletárállam, annak jogalkotása stb. utólag elismeri és védelmezi a tudat mögött ható, legfeljebb a „hamis” tudatban tükröződő gazdasági hatóerők által létrehozott társadalmi állapotot, vagy pedig a proletariátus e szervezeti formájának tudatosan meghatározó funkciója van az átmeneti korszak gazdasági építésében? Továbbra is korlátlanul érvényes A gothai program kritikájának az a marxi mondata, amely szerint a „jog sohasem lehel magasabb fokon, mint a társadalom gazdasági alakulata”. Ebből azonban nem következik, hogy a proletárállam társadalmi funkciója  s ezzel együtt a proletártársadalom egészében elfoglalt helye ugyanaz, mint a polgári állam helye és szerepe a polgári  társadalomban. Ez utóbbit Engels egy Konrad Schmidthez írott levelében lényegében negatíve határozza meg. Az állam elősegíthet egy meglevő gazdasági fejlődést, ellene hathat, vagy „elvághat meghatározott irányokat és újakat jelölhet ki”. „De világos – fűzi hozzá –, hogy a II. és III. esetben a politikai hatalom a gazdasági fejlődésnek nagy kárára lehet, s tömeges erő- és anyagpocsékolást idézhet elő.”[16] A kérdés tehát az: a proletárállam társadalmi és gazdasági funkciói ugyanazok-e, mint a polgári államé? Csak arra képes-e, hogy legjobb esetben is gyorsítson vagy gátoljon egy tőle független, vele szemben korlátlan primátussal rendelkező gazdasági fejlődést? Világos, hogy e kérdés megválaszolásától függ a felelet Rosa Luxemburgnak a bolsevikok elleni kifogására is. Ha a válasz igenlő, Luxemburgnak van igaza: a proletárállam  (a szovjetrendszer) mint ideológiai „felépítmény”  csak a már bekövetkezett gazdasági-társadalmi  átalakulás után és ennek következtében jöhet  létre.

A dolog azonban egészen másként néz ki, ha abban látjuk a proletárállam funkcióját, hogy lerakja a gazdaság szocialista, tehát tudatos megszervezésének alapjait. Nem mintha bárki is (legkevésbé az OKP) azt hinné, hogy a szocializmus egyszerűen „kihirdethető”. A kapitalista termelési mód alapjait s ezzel együtt a kényszerként áttörő „természettörvényszerű szükségszerűséget” sem a proletariátus hatalomátvétele, sem pedig a termelési eszközök mégoly széles körű intézményes szocializálása sem tünteti el a világból. Eltávolításukat, a tudatosan szervezett szocialista gazdasági rendszer­rel való helyettesítésüket azonban nemcsak hosszú folyamatként kell felfognunk, hanem elsősorban tudatosan folytatott, bonyolult harcként. Lépésről lépésre és kitartó harcban kell e „szükségszerűséggel” szemben teret nyerni. A viszonyok, a proletariátus hatalmának bármifajta túlbecsülése, a szemben álló erők hatalmának bármifajta lebecsülése keservesen megbosszulja magát válságok, visszaesések és olyan gazdasági fejlődés formájában, amely a kiindulási állapot mögé vet vissza. Éppígy téves lenne viszont abból a belátásból, hogy meghatározott, gyakran szűk határai vannak a proletariátus hatalmának, a gazdasági rend tudatos szabályozásának, arra következtetni, hogy a szocializmus „gazdasága” a kapitalizmuséhoz hasonlóan úgyszólván önmagától, hajtóerőinek „vak szükségszerűsége” által fog áttörni. „Engels semmiképpen sem azt gondolja – mondja Lenin a Kautskyhoz 1891. szeptember 12-én intézett Engels-levél magyarázataként –, hogy »a gazdasági tényező« közvetlenül önmagától söpör el minden nehézséget az útból… feltétlenül fellép a politika alkalmazkodása a gazdasághoz, ez azonban nem egyszerre történik, nem egyszerű, sima és közvetlen.”[17] A gazdasági rend tudatos, szervezett szabályozása csak tudatosan hajtható végre, s e végrehajtás szerve éppen a proletárállam, a szovjetrendszer. A szovjetek tehát valóban az osztálytagozódás egy későbbi szakaszában érvényes „jogi helyzetnek a megelőlegzései”, mégsem jelentenek a levegőben lógó utópiát; ellenkezőleg: ők jelentik az egyetlen eszközt, amelynek segítségével ez az anticipált helyzet valaha is létrejöhet. „Önmagától”, a gazdasági fejlődés természeti törvényszerűségei által hajtva sohasem jöhetne létre a szocializmus. Igaz, hogy a kapitalizmus természettörvényszerűsége a kapitalizmus végső válságához vezet, útja végén azonban minden civilizáció megsemmisítése, egy új barbárság állna.

Éppen ebben rejlik a legmélyebb különbség a polgári és a proletárforradalom között. A polgári forradalmak csodálatosan előrevágtató természete – melyet Marx oly szépen ábrázol a Brumaire híres helyén – társadalmilag azon nyugszik, hogy egy már nagymértékben végbement gazdasági-társadalmi fejlődés politikai, állami, jogi stb.  konzekvenciáit vonják le abban a társadalomban, amelynek feudális-abszolutisztikus szerkezetét az erőteljesen fejlődő kapitalizmus már mélyen aláásta. A valóban forradalmi elem itt a feudális termelési rend kapitalista termeléssé változása, úgyhogy elméletileg mindenképpen elgondolható, hogy ez a fejlődés polgári forradalom, a forradalmi burzsoázia által végrehajtott politikai átalakulás nélkül megy végbe, és amit a „felülről jövő forradalmak” meghagytak a feudális-abszolutisztikus felépítményből, az a teljesen kifejlődött kapitalizmus időszakában „önmagától” omlik össze (a német fejlődés részben megfelel e sémának).

Persze a proletárforradalom is elképzelhetetlen volna, ha gazdasági előfeltételeit a kapitalista termelés nem fejlesztette volna ki már a tőkés társadalom méhében. A két fejlődési típus közti óriási különbség azonban abban rejlik, hogy a kapitalizmus mint gazdasági típus a feudalizmuson belül és azt szétrombolva fejlődött ki. Ellenben fantasztikus utópia volna azt képzelni, hogy a kapitalizmuson belül a szocializmus érdekében más is megszülethetnék, mint lehetőségének objektív-gazdasági előfeltételei, amelyek azonban csak a kapitalizmus bukása után, ennek következtében változtathatók át a szocialista termelési mód valódi elemeivé. Gondoljunk arra a fejlődésre, amely még a feudális társadalmi rend fennállása alatt létrehozta a manufaktúrát és a kapitalista bérlői rendszert. Ezek szabad fejlődése érdekében valóban csupán a jogi korlátok eltávolítására volt szükség. A tőkének kartellekbe és trösztökbe való koncentrációja ezzel szemben elkerülhetetlen előfeltétele ugyan a kapitalista termelési mód szocialista átalakításának; de még a legfejlettebb tőkés koncentráció is minőségileg fog különbözni (gazdaságilag is) egy szocialista szervezettől, nem fog „önmagától” az utóbbiba átcsapni, és nem is hagyja magát a tőkés társadalom keretein belül „jogilag” átalakítani. Ez utóbbira világos bizonyíték minden német és osztrák „szocializálási kísérlet” tragikomikus kudarca.

Nem cáfolja ezt az ellentétet az sem, hogy a kapitalizmus bukása után hosszú és fájdalmas folyamattal kell számolnunk. Ellenkezőleg: teljesen dialektikátlan, történelmietlen gondolkodásmódra vallana abból az állításból, hogy a szocializmus csak az egész társadalom tudatos tetteként valósítható meg, arra a következtetésre jutnunk, hogy ennek egy csapásra és nem folyamatszerűen kell történnie. Maga e folyamat azonban minőségileg különbözik a feudális társadalomnak polgáriba való átalakulásától. Éppen ez a minőségi különbség fejeződik ki abban a minőségileg más funkcióban, amellyel az állam (mely Engels szavaival „a szó tulajdonképpeni értelmében már nem is állam”) a forradalomban rendelkezik: politika és gazdaság minőségileg különböző viszonyában. Világosan utal erre az ellentétre már a proletárforradalom tudatossága is államával kapcsolatban, szemben a polgári forradalmak ideologikus leplezettségével, valamint a proletariátus előrelátó és átalakító tudatossága, szemben a burzsoázia post festum megismerésével. Ezt nem ismeri fel Rosa Luxemburg, mikor bírálja az alkotmányozó gyűlésnek a szovjetekkel történt helyettesítését: a proletárforradalmat a polgári forradalmak szerkezete alapján gondolja el.

5.
A helyzet „organikus” és dialektikus-forradalmi megítélése közt húzódó éles ellentét mélyebb betekintést biztosít Rosa Luxemburg gondolataiba: így érkezünk a párt forradalomban betöltött szerepének problémájához. És ezzel a bolsevik pártkoncepciót és ennek taktikai és szervezeti következményeit érintő állásfoglaláshoz.

A Lenin–Luxemburg-ellentét eléggé messze nyúlik vissza a múltba. Ismeretes, hogy a bolsevikok és mensevikek közt zajló első szervezeti viták idején Rosa Luxemburg az előbbiekkel szemben foglalt állást. A bolsevikokkal nem politikai-taktikai, hanem tisztán szervezeti ellentétei voltak. A taktika csaknem valamennyi kérdésében (tömegsztrájk, az 1905-ös forradalom megítélése, imperializmus, az eljövendő világháború bírálata stb.) Rosa Luxemburg és a bolsevikok mindig egy úton jártak. Így például Stuttgartban éppen a döntő háborús határozat kérdésében a bolsevikok képviselőjeként lépett fel. Mégis sokkal kevésbé epizódjellegű az ellentét, mint ez a sok politikai-taktikai egybehangzás alapján tűnhetne; még ha másfelől az eltérésekből sem következtethetünk az utak szigorú elválására – mint Levi és elvbarátai szeretnék. A Lenin és Rosa Luxemburg közötti ellentét lényege a következő volt: a proletariátus forradalmi pártján belül megvívandó szellemi harc-e az opportunizmus ellen folytatott küzdelem (melynek szükségszerűségében sem politikai, sem elvi vita nem volt közöttük), vagy pedig a harcnak a szervezet területén kell eldőlnie? Rosa Luxemburg vitatta ezt az utóbbi elképzelést. Először is azért, mert túlzottnak tartotta azt a középponti szerepet, amelyet a bolsevikok a szervezeti kérdésnek mint forradalmi szellem garanciájának tulajdonítottak a munkásmozgalomban. Ellenkezőleg, az volt a véleménye, hogy a valóban forradalmi elv kizárólag a tömegek elemi spontaneitásában keresendő. Ehhez képest a központi pártszervezeteknek konzervatív, gátló funkciója van. Véleménye szerint egy valóban végigvitt centralizáció esetén csak növekedne „a viharos erejű tömeg és a habozó szociáldemokrácia meghasonlása”.[18] Másodszor magát a szervezeti formát is organikusan kifejlődőnek és nem „csinált” valaminek tekinti. „A szociáldemokrata mozgalomban a szervezet is… az osztályharc történelmi terméke, amelynek a szociáldemokrácia csak politikai tudatot kölcsönöz.”[19] Ezt a nézetét ismét csak a forradalmi mozgalom előrelátható ábrázolásáról vallott általános felfogása hordozza; ennek gyakorlati következményeit már láttuk a bolsevik agrárreform bírálatánál és az önrendelkezési jog jelszavával kapcsolatban. Ezt mondja: „Az a tétel, hogy a szociáldemokrácia a proletariátus osztályképviselője is, és a társadalmi haladás összérdekeit, valamint a polgári társadalmi rend minden elnyomott áldozatának érdekeit is képviseli, nem csupán abban az értelemben értendő, hogy a szociáldemokrata programban mindezek az érdekek eszmeileg összefoglalást nyertek. E tétel annak a történelmi fejlődési folyamatnak a formájában válik igazzá, melynek során a szociáldemokrácia politikai pártként is egyre inkább a legkülönbözőbb elégedetlen elemek menedékévé, valódi néppárttá válik az uralkodó burzsoázia apró kisebbségével szemben.[20] Ebből látható, hogy Rosa Luxemburg nézete szerint a forradalom és ellenforradalom frontjai (még magának a forradalomnak aktuálissá válása előtt) fokozatosan, „organikusan” alakulnak ki, a párt pedig a dolgok menete során a burzsoázia ellen forduló valamennyi  réteg szervezeti egységesítője. A feladat csak az, hogy ezáltal ne vizeződjön fel, ne váljon kispolgárivá az osztályharc gondolata. Ebben segíthet a szervezeti centralizmus, és ezt a segítséget meg is kell adnia. Csak abban az értelemben azonban, hogy „a párt valóban meglevő forradalmi, proletár többsége számára mértékadó befolyásának gyakorlásához a külsődleges hatalmi eszközöket megadja”.[21]

Rosa Luxemburg tehát egyfelől abból indul ki, hogy a proletariátus zártan és egységesen-forradalmilag lép a forradalomba, nem mérgezik s vezetik félre a polgári társadalom demokratikus illúziói,[22] másfelől viszont azt látszik feltételezni, hogy a polgári társadalomnak azok a kispolgári rétegei, melyek társadalmi létezését halálosan fenyegeti a gazdasági helyzet forradalmi kiéleződése, pártszerűen, szervezetileg is egyesülnek a harcoló proletariátussal. Ha ez a feltételezés helyes, világosan következik belőle a párt bolsevik koncepciójának elutasítása, hiszen annak éppen az képezi alapját, hogy a proletariátusnak más, a burzsoázia ellen harcoló rétegekkel szövetségben, de nem szervezeti egységben kell a harcot vezetnie, és szükségképpen ellentétbe kerül  bizonyos proletárrétegekkel, melyek a burzsoázia oldalán, a forradalmi proletariátus ellen harcolnak. Ne felejtsük el, hogy a mensevikek és bolsevikok közötti első szakítás oka nemcsak a szervezeti szabályzat kérdése, hanem a „haladó” burzsoáziával való szövetség, a polgári forradalom keresz­tülvitelére és megszilárdítására alakítandó koalíció (ami gyakorlatilag a forradalmi parasztmozgalom feladását is jelentette) problémája volt.

Itt válik világossá, hogy bár Rosa Luxemburg minden politikai-taktikai kérdésben a bolsevikokkal haladt együtt az opportunista ellenféllel szemben, bár nemcsak a legbehatóbb és legbuzgóbb, hanem a legmélyebb és legradikálisabb leleplezője is volt minden opportunizmusnak, az opportunizmus veszélyének megítélésében, következésképpen az ellene folytatott harc módszereiben is szükség­szerűen járt más utakon. Ha ugyanis az opportunizmus ellen vívott harcot kizárólag a párton belül zajló szellemi harcnak tekintjük, akkor ezt magától értetődően úgy kell folytatni, hogy a lényeg az opportunisták szövetségeseinek megnyerése, tehát a párton belüli többség megszerzése legyen. Természetes, hogy ezáltal az opportunizmus ellen vívott harc egy  sor izolált részharccá esik szét, s eközben a mai szövetségesek a holnapi ellenfelekké válhatnak – és fordítva. Így nem kristályosodhat ki az opportunizmus mint irányzat elleni harc: a „szellemi harc” harcmezeje kérdésről kérdésre változik, és vele együtt változik a harcoló csoportok összetétele is. (Kautsky a Bersteinnel vívott harcban és a tömegsztrájk-vitában; Pannekoek ugyanebben a kérdésben és a felhalmozás körüli vitában; Lensch magatartása e kérdésben és a háború alatt stb.). Ez a rendezetlen folyamat a nem-orosz pártokban sem volt képes teljesen megakadályozni a jobbszárny, a centrum és a balszárny kialakulását. Hiszen e csoportosulások végső oka a proletariátus rétegződésének mélyreható gazdasági-szociális különbségeiben rejlik. A szövetségek pusztán alkalmi jellege azonban gátat vetett az ellentétek világos szellemi és szervezeti (tehát pártszerű) kidolgozásának, és éppen ezért egészen hamis csoportosulásokat eredményezett, melyek – szervezeti megszilárdulásuk után – a tisztázás lényeges akadályaivá váltak a munkásosztályon belül (Ströbel az Internationale-csoportban; a „pacifizmus” mint a jobboldaltól elválasztó mozzanat; Bernstein a Független Szocialista Pártban; Serrati Zimmerwaldban; Clara Zetkin a nemzetközi nőkonferencián). A veszélyeket még az is növelte, hogy mivel Közép- és Kelet-Európában a pártapparátus többnyire a jobbszárny vagy a centrum kezében volt, az opportunizmus ellen viselt szervezetlen, pusztán szel­lemi harc nagyon gyakran és könnyen általában a pártforma ellen vívandó harccá vált (Pannekoek, Rühle stb.).

Igaz, ezek a veszélyek az első Lenin–Luxemburg-vita idején és az azt közvetlenül követő időszakban nem voltak világosan áttekinthetők, legalábbis azok számára nem, akik nem voltak abban a helyzetben, hogy kritikailag értékelhessék az első orosz forradalom tapasztalatait. Az a tény azonban, hogy bár Rosa Luxemburg az orosz viszonyok legjobb ismerői közé tartozott, s itt mégis annak az Oroszországon kívüli baloldalnak az álláspontjára helyezkedett, amely a munkásmozgalom valódi forradalmi tapasztalatokkal nem rendelkező, radikális rétegeiből alakult ki, csak „organikus” össz-szemléletéből magyarázható. Az eddigi fejtege­tések után már világos, hogy az első orosz forradalom tömegsztrájk-mozgalmával foglalkozó – különben mesteri – elemzéseiben miért hallgat a mensevikek szerepéről e politikai megmozdulásokban. Nem mintha nem látta volna mindig világosan minden opportunista magatartás politikai-taktikai veszélyeit, és ne küzdött volna hevesen ellenük. Véleménye szerint azonban e jobboldali ingadozások problémáját a munkásmozgalom „organikus” – bizonyos mértékig spontán – fejlődésének kell megoldania, és ez meg is történik majd. Ezért végződik Lenin ellen írt vitacikke ezekkel a szavakkal: „Végül pedig mondjuk ki magunk között nyíltan: egy valóban forradalmi munkásmozgalom által elkövetett hibák történelmileg mérhetetlenül termékenyebbek, mint a legeslegjobb »központi bizottság« tévedhetetlensége.”[23]

6.
A világháború kitörésével és a polgárháborúk aktuálissá válásával égető gyakorlati kérdésekké váltak ezek az addig „elméleti” problémák. A szervezeti probléma taktikai-politikai problémába csapott át. A mensevizmus problémája a proletárforradalom sorskérdésévé változott. Többé lehetetlen volt puszta „szerencsétlenségként”, „árulás” következményeként felfogni és értékelni az imperialista burzsoázia ellenállás nélkül aratott győzelmét a teljes II. Internacionálé felett 1914-ben, a mozgósítás napjaiban, s hogy lehetséges volt a világháború alatt e győzelmét továbbépítenie és megszilárdítania. Amennyiben a forradalmi munkásmozgalom magához akart térni ez után a vereség után, sőt, eljövendő győzelmes harcok alapjaként akarta felhasználni azt, elkerülhetetlenül szükségessé vált e csődnek és „árulásnak” a munkásmozgalom történetével összefüggésben  való megragadása: rá kellett mutatni, hogy a szociálsovinizmus, a pacifizmus stb. az opportunizmus mint irányzat következetes fejleménye.

Ennek felismerése Lenin háború alatti tevékenységének egyik múlhatatlan érdeme. A Junius-brosúrát éppen ezért bírálja: azért, mert elmulasztotta az opportunizmussal mint irányzattal való összecsapást. Igaz, hogy a Junius-brosúra és előtte az Internationale tele volt a német munkásmozgalom áruló jobbszárnya és ingadozó centruma ellen folytatott elméletileg helyes polémiával. Ez a polémia azonban elméleti-propagandisztikus maradt, és nem vált szervezetivé, mivel még mindig az a hit éltette, hogy pusztán „véleménykülönbségekről” van szó a proletariátus forradalmi pártján belül. Igaz, hogy a Junius-brosúrában kifejtett irányelvek szervezeti követelése egy új Internacionálé megalapítása (10–12. tézis). Ez a követelés azonban a levegőben lóg: megvalósításához hiányoznak a szellemi, következésképpen a szervezeti eszközök is.

A szervezeti probléma itt az egész forradalmi proletariátust érintő problémába csap át. A munkáspártok csődjét a világháborúban világtörténelmi ténynek, a munkásmozgalom eddigi története szükségszerű következményének kell tekintenünk. A helyzet és a forradalmi munkáspárt előtt álló feladatok értékelésében a kiindulópontnak azt a tényt kell tekintenünk, hogy a munkáspártok egy befolyásos vezető rétege csaknem kivétel nélkül nyíltan a burzsoázia oldalára állt, más részük pedig titkos, be nem vallott szövetséget kötött vele, s e két réteg mind szellemileg, mind szervezetileg képes volt  arra, hogy még így is megtartsa vezető szerepét a  proletariátus legdöntőbb rétegei felett. Világosan fel kell ismernünk, hogy a proletariátus a polgárháború fokozatosan kiépülő két frontjának harcába kezdetben megosztottan és belülről megosztva kapcsolódik be. Ez a megosztottság vitákkal nem tüntethető el. Hiú remény arra építeni, hogy vezető rétegek is „meggyőzhetők” a forradalmi nézetek helyessége felől, hogy tehát „organikusan”, „belülről” helyreállítható a munkásmozgalom forradalmi egysége. A következő probléma merül fel: hogyan szakítható el vezetőitől az a nagy proletártömeg, amely csak ösztönösen de nem világos tudatossággal forradalmi? Világos, hogy a mensevikek számára akkor a legkönnyebb és legkényelmesebb annak a ténynek elkendőzése a proletariátus elől, hogy a döntő pillanatban a burzsoázia oldalán álltak, ha a vita „organikus”-elméleti jellegét hangsúlyozzuk. A hosszan tartó és objektíve éleződő forradalmi helyzet dacára sem gondolhatunk mindaddig polgárháborúra, míg a proletariátusnak az a része, amely spontán módon elutasítja a vezetők magatartását, és forradalmi vezetést kíván, szervezetileg nem egységesül, míg az így létrejött, valóban forradalmi pártok és csoportok cselekedeteikkel (s ehhez elengedhetetlenül szükségesek a saját forradalmi pártszervezetek) el nem nyerik a tömegek bizalmát, és el nem szakítják őket opportunista vezetőiktől.

A világhelyzet objektíve tartósan és egyre élesebben forradalmi. Éppen Rosa Luxemburg volt az, aki klasszikus és a forradalmi mozgalom kárára még mindig nem eléggé ismert és értékelt művében, a Tőkefelhalmozásban lerakta az elméleti alapokat a helyzet – objektíve – forradalmi lényegének felismeréséhez. Annak a forradalmi taktikának a számára, melyet a bolsevikok  a nem-proletár dolgozókkal szemben követtek, éppen Rosa Luxemburgnak az az elemzése szolgált elméleti alapvetésül, amely rámutatott, hogy a kapitalizmus fejlődése szétzúzza azokat a rétegeket, amelyek sem nem kapitalisták, sem nem munkások. Luxemburg megmutatta, hogy amint a kapitalizmus a fejlődés során végpontjához közeledik, e széthullási folyamat egyre hevesebb formákat ölt. Egyre szélesebb rétegek oldozzák el magukat a polgári társadalom látszólag szilárd építményétől, okoznak zavart a burzsoázia soraiban, alakítanak ki mozgalmakat, amelyek (anélkül, hogy magukban véve a szocializmus irányába mutatnának) az összeütközés ereje folytán maguk is gyorsítják a szocializmus előfeltételének létrejöttét: a burzsoázia bukását.

Ebben a helyzetben, amelyben egyre jobban szétesik a polgári társadalom, s amely a proletariátust – akár akarja, akár nem – a forradalom felé hajtja, a mensevikek nyíltan vagy titokban átálltak a burzsoázia táborába, s a forradalmi proletariátussal és más ösztönösen felkelő rétegekkel (néha népekkel) szemben ellenséges frontban tömörülnek. Ennek felismerésével azonban önmagától összeomlik Rosa Luxemburgnak a forradalom menetéről vallott koncepciója, amelyből a bolsevik szervezeti forma elvetése adódott számára. Az orosz forradalom kritikájában még nem vonta le a szükségszerű következtetéseket abból a felismerésből, melynek gazdasági alapjait ő maga fektette le a Tőkefelhalmozásban, s amelynek világos megfogalmazásától a Junius-brosúra számos helyén (mint ezt Lenin is megállapítja) csak egy lépésnyi távolságban állott. Úgy tűnik, hogy még 1918-ban, az első orosz forradalmi időszak után is a régi álláspontot foglalja el a mensevizmus problémáját illetően.

7.
Ez magyarázza, ahogy a bolsevikokkal szemben a „szabadságjogokat” védelmezi: „A szabadság – mondja – mindig a másképp gondolkodók szabadsága” (109. o.). Vagyis: a munkásmozgalom más „áramlatai”, a mensevikek és eszerek számára való szabadság. Világos, hogy Rosa Luxemburg esetében sohasem beszélhetünk az általában vett demokrácia banális védelméről. Állásfoglalása ez esetben is sokkal inkább a forradalom adott állapotában megnyilvánuló erőviszonyok téves értékelésének következménye. Hisz a forradalmárnak a proletárdiktatúra úgynevezett szabadságproblémáit érintő állásfoglalása végső soron kizárólag attól függ, hogy a mensevikeket a forradalom  ellenségeinek tekinti-e, vagy olyan forradalmárok „áramlatának”, akiknek egyes taktikai, szervezeti stb. kérdésekben „más a véleményük”.

Minden bolsevik, s mindenekelőtt Lenin (mint ezt maga Luxemburg is elismeri), aláírná mindazt, amit a kritika szükségességéről, a nyilvános ellenőrzésről stb. mond. A kérdés azonban az, hogyan valósul meg mindez, hogyan lesz a „szabadságnak” (s mindannak,_, ami összefügg  vele) forradalmi és nem ellenforradalmi funkciója. A bolsevikok egyik legokosabb ellenfele, Otto Bauer elég világosan látta a problémát. Kautskytól eltérően nem pusztán absztrakt természetjogi alapon támadja a bolsevik államberendezkedés „antidemokratikus” természetét, hanem azzal a megokolással, hogy a szovjetrendszer meggátolja a „reális” osztályerőviszonyok kialakulását s ezáltal a parasztság érvényesülését is Oroszországban; ez utóbbit a proletariátus politikai uszályában tartva. Ezzel azonban – akaratlanul is – a szabadság bolsevik „elnyomásának” forradalmi jellegét tanúsítja.

A forradalmi fejlődés organikus karakterének eltúlzása révén Rosa Luxemburg itt a legsúlyosabb ellentmondásokba bonyolódik. Miként a Spartakus-program elméleti alapzatot teremtett a „terror” és „erőszak” különbségét illető centrista szőrszálhasogatásnak, az előbbi tagadásának és az utóbbi igenlésének, Rosa Luxemburg ebben a brosúrában már az osztálydiktatúra és pártdiktatúra közti ellentét holland-KAP-ista jelszavát veszi át (115. o.). Világos, hogy mikor ketten teszik ugyanazt (különösen, ha ketten mondják ugyanazt), az nem mindig ugyanaz. Mégis, itt Rosa Luxemburg is veszélyesen közel kerül – éppen mert eltávolodik az egymással megmérkőző erők valódi struktúrájának felismerésétől – az utópikus elvárások eltúlzásához, későbbi fejlődési szakaszok anticipálásához, ahogy az imént idézett jelszavaknak is ez lett a sorsuk; Rosa Luxemburg sajnos oly rövid gyakorlati forradalmi tevékenységét szerencsére elkerülte ez a sors.

„A szociáldemokrata mozgalom dialektikus ellentmondása – írja Rosa Luxemburg Lenin ellen írott cikkében – az,  hogy a történelemben először itt valósítják meg minden uralkodó osztállyal szemben maguk a néptömegek az akaratukat, akaratukkal azonban a mai társadalmon túl kell menniök. Ez az akarat azonban csak a fennálló renddel folytatott mindennapi harcokban, tehát csak e rend keretein belül alakítható ki. A nagy népi tömeg és az egész fennálló renden túlmenő célok, a mindennapi harc és a forradalmi átalakulás egyesítése: ez a szociáldemokrata mozgalom dialektikus  ellentmondása…”[24] Ez az ellentmondás azonban a proletárdiktatúra időszakában sem enyhül; csupán tagjai, a jelenlegi cselekvési keretek és az „ezeken túl” változnak. És éppen a szabadság és demokrácia problémája éleződik ki dialektikus módon, az a probléma, amely a polgári társadalom keretei között folytatott harc során oly egyszerűnek tűnt, mivel minden kiharcolt, talpalatnyi szabad talaj a burzsoáziától elhódított talaj volt. A „szabadság” valóságos kiharcolása a burzsoázia uralma alatt sem egyenes vonalúan előrehaladó folyamat, bár a proletariátus célkitűzésének taktikai vonala egyenes vonalúan felfelé ívelő volt. Most meg kell változnia ennek a beállítottságnak is. Lenin szerint a kapitalista demokráciától a továbbfejlődés nem halad egyszerűen és egyenesen és simán a „mind nagyobb és nagyobb demokrácia felé.”[25] Nem is haladhat, mert a forradalmi időszak társadalmi lényege pontosan az, hogy mind az éppen megszűnő kapitalizmusban, mind a keletkezőben levő proletártársadalomban megnyilvánuló gazdasági válságok eredményeként az osztályok egymáshoz képest elfoglalt helyzete állandóan, gyorsan és erőszakosan változik. Ezért a forradalmi energia állandó átcsoportosítása a forradalom életkérdése. A forradalom továbbfejlesztésének érdekében az államhatalmat minden körülmények között és minden eszközzel a proletariátus  kezében kell megtartanunk, annak biztos tudatában, hogy a világgazdaság általános helyzete előbb vagy utóbb a világforradalom felé hajtja a proletariátust, s az majd képes lesz a szocialista gazdasági intézkedések keresztülvitelére. A győztes proletariátus sem gazdaságilag, sem ideológiailag nem rögzítheti dogmatikus módon a politikáját. Ezt a szabadság problémakomplexumát illetően éppúgy nem teheti meg, mint gazdaságpolitikájában (szocializálás, koncessziók stb.), ahol szabadon kell manővereznie, hogy kövesse az osztályok átstrukturálódását, és a lehetőségeknek és szükségszerűségeknek megfelelően megnyerje a diktatúra számára, vagy legalábbis semlegesítse a dolgozók bizonyos rétegeit. A diktatúra időszakában a „szabadság” módja és mértéke az osztályharc állásától, az ellenség erejétől, a diktatúra fenyegetettségének intenzitásától, a megnyerendő rétegek követeléseitől és a szövetséges, a proletariátus befolyása alatt álló rétegek érettségétől stb. függ. A szabadság nem lehet önmagáért való érték (ahogy a szocializáció sem az). A szabadságnak kell a proletariátus uralmát szolgálnia, és nem annak  őt. A gyakran nagyon hirtelen váltások végrehajtására csak egy, a bolsevikokhoz hasonló forradalmi párt képes, csak egy ilyen párt rendelkezhet a valódi hatótényezők megítélésében elég hajlékonysággal, manőverező képességgel és elfogulatlansággal ahhoz, hogy a legvadabb polgárháború hadikommunizmusától Breszt-Litovszkon keresztül a NEP-re, onnan pedig (a hatalmi helyzet újabb változása esetén) az erők más csoportosítására térjen át, miközben mindvégig sértetlenül megőrzi a lényeget, a proletariátus uralmát.

A jelenségeknek ebben az áradatában az egyetlen szilárdan maradó mozzanat a „munkásmozgalom más áramlatainak” ellenforradalmi magatartása. Ebben a tekintetben egyenes vonal vezet Kornyilovtól Kronstadtig. A diktatúra általuk adott „kritikája” tehát nem a proletariátus önkritikája (ennek lehetőségét még a diktatúra alatt is intézményesen kell biztosítani), hanem a burzsoázia szolgálatában álló, romboló tendencia. Joggal vonatkoznak rájuk Engelsnek Bebelhez intézett szavai: „Amíg a proletariátusnak még szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében, hanem ellenfeleinek fékentartására használja fel.”[26] Az a tény, hogy a német forradalom során Rosa Luxemburg megváltoztatta itt elemzett nézeteit, bizonyosan annak következménye, hogy a valóságos forradalommal való rendkívül intenzív együttlétezés, a forradalom vezetésének néhány hónapja (melyek átélése megadatott számára) meggyőzte őt a forradalomról vallott korábbi elképzeléseinek téves voltáról. S elsősorban az opportunizmus szerepét, az ellene folytatott harc módját, következésképpen a forradalmi párt felépítését és funkcióját érintő nézeteinek téves voltáról.

1922. január

 

[1] Kritische Bemerkungen zu Rosa Luxemburgs „Kritik der russischen Revolution” I–III., Die Internationale, Berlin 1922. február 22. (IV. évf., 9.sz.), 186–189. o., február 26. (10. sz.), 232–239. o., március 5. (11. sz.), 259–262. o. – Kötetben: Georg Lukács: Geschichte und Klassenbewußtsein, Malik, Berlin 1923, 276. skk. o. – A tanulmányt Berényi Gábornak a Történelem és osztálytudat című kötetben (Magvető, Budapest 1971, 574. skk. o.) megjelent fordítását felhasználva, az első, Die Internationale-beli változathoz igazodva közöljük. A Die Internationale Lukács tanulmányát a következő megjegyzéssel közli: „Lukács György cikke Adolf Warski Rosa Luxemburg álláspontja a forradalom technikai kérdéseiről című cikksorozatának megjelenése (Die Internationale, 5–7. sz.) előtt keletkezett. A legtöbb alapvető kérdésben a  két munka egybehangzik, de a cikket mindenekelőtt vitára kívánjuk bocsátani, minthogy lényeges kérdésekben mégsem csengenek egybe.” – A szerk.

[2] Paul Levi a tanulmányt 1921 végén adta ki, saját bevezető tanulmányának kíséretében – magyarul: Béládi László–Miszlivecz Ferenc (szerk.): Rosa Luxemburg és az orosz forradalom, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Tudományos Szocializmus Tanszék, Budapest 1982. – A szerk.

[3] Rosa Luxemburg: Die russische Revolution. Verlag Gesellschaft und Erziehung, Berlin 1922. Az esetleges félreértéseket elkerülendő rögtön meg kell jegyeznem, hogy az alább következő fejtegeté­sek kizárólag a hivatkozott brosúrára vonatkoznak. Semmi okot nem látok rá, hogy Rosa Luxemburgról szóló korábbi cikkem (Kommunismus_, I. évf., 1–2. füzet) egyetlen szavát is visszavonjam.

[4] 1921 őszén a Vorwärts, a többségi szociáldemokraták lapja megszellőztette azokat a dokumentumokat, melyeket június 8-án kobozott el a rendőrség a Komintern III. kongresszusára utazó Clara Zetkintől, aki ezekre a dokumentumokra  támaszkodva akarta a bolsevik vezetők előtt kifejteni a „jobboldal” álláspontját a márciusi akcióról. – A szerk.

[5] Ernst Reuter-Friesland, aki korábban a Levivel szemben álló baloldali ellenzék, a berlini csoport egyik vezéralakja volt, a Komintern III. kongresszusáról az új politikai vonal („Hinein in die Massen”) híveként tért haza, és a jénai kongresszus – amely ugyan Koenen, Fröhlich, Stoecker és a börtönben ülő Brandler kivételével újra a pártvezetésbe választotta a Brandler-Zentrale volt tagjait – őt választotta meg a párt főtitkárának (a pártelnöki tisztet Ernst Meyer töltötte be). A kongresszus, a baloldal fenntartásai ellenére, elfogadta a KI III. kongresszusának politikai ajánlásait, meghirdette az egységfront-politikát (többé-kevésbé visszatérve a januári Nyílt levél taktikájához). Az új Zentrale voltaképpen a Komintern támogatását tudhatta maga mögött baloldali ellenzékével szemben olyan kérdésekben, mint egy esetleges szocialista kormányban való részvétel vagy egy szocialista kormány támogatása (Thüringiában SPD–USPD kormány alakult, melyet a KPD támogatásáról biztosított), vagy a dologi értékeknek a szociáldemokraták által javasolt konfiskációja (melynek révén a jóvátételi terhek egy részét kívánták fedezni); Reuter-Friesland ennek ellenére egyre rosszabb viszonyba került a Komintern Németországba érkező emisszáriusaival, nem fogadva örömmel azoknak az egységfront-politikával nem mindig összhangban álló politikai sugalmazásait. Mindenesetre a párt főtitkára egyre közelebb került Levihez, illetve a megalakuló Kommunistische Arbeitsgemeinschafthoz, amelyhez a KPD több jeles személyisége (Curt és Anna Geyer, Bernhard Düwell, Adolf Hoffmann, Ernst Daeumig, Marie Mackwitz) is csatlakozott, és közeledését nemcsak a Komintern nem nézte jó szemmel, saját pártjában is támadásoknak volt kitéve. A szociáldemokrata Vorwärtsnek a márciusi akciót érintő leleplezései újra felkorbácsolták a pártban a kedélyeket: ismét megfogalmazódott a követelés, hogy a pártvezetés szabaduljon meg az akcióban magukat exponált vezetőitől (november 30-án Malzahn és a szakszervezeti Zentrale, Reuter-Friesland egyetértésével, az érintettek lemondását követelte, a követelést december 22-én Malzahn és Brass megismételte egy 128 aláírással támogatott petícióban). Reuter-Frieslandot azonban már a december 13-i Zentrale-ülésen, amelyen beszédében a Kominterntől való „szellemi mozgásszabadságot” követelt pártja számára, megvádolták a KAG-gal való együttműködéssel, és az ülés megfosztotta őt főtitkári tisztétől. Reuter-Friesland Malzahnnal és Brasszal kiáltványban fordult a KPD tagságához, melyben kikelt a Komintern-emisszáriusok aggályos befolyása és a Komintern „Tendenzriecherei”-e ellen: Die Krise unserer Partei címmel megjelentetett egy kis példányszámú brosúrát, amelyben visszatért a Vorwärts leleplezéseinek ügyére, most már név szerint is támadva Karl Radekot. A brosúrában leszögezte, hogy a „jobboldal” eltávolítása elkerülhetetlenül oda vezetne, hogy a párt vezetését a szektariánus baloldali ellenzék ragadná magához, és ez a párt politikai halálát jelentené. December 27-én válaszképp a Zentrale kizárta Reuter-Frieslandot a KPD soraiból. – A szerk.

[6] Az Inprekorr 1921. december 22-i száma (I. évf., 39. sz.) a 344. oldalon közölte Clara Zetkin és Adolph Warski nyilatkozatát arról, hogy Rosa Luxemburg nem véletlenül állt el írásának megjelentetésétől, és nem is azért, mert tekintettel volt a bolsevikok politikai helyzetére – a polgárháború időszakában is fontosnak tartotta ugyanis az önkritikát –, hanem mert a breslaui börtönből kikerülve az alkotmányozó nemzetgyűlés stb. kérdésében megváltoztatta véleményét. A nyilatkozat arra is utalt, hogy amíg a KPD elnöke volt, Paul Levi sem vette elő a fiókjából Luxemburg írását. A nyilatkozat az 1921. december 20-i dátumot viselte, Warski és Zetkin másutt részletesebben is kifejtették álláspontjukat (mindkettejük írását közli az 1. jegyzetben már hivatkozott Rosa Luxemburg és az orosz forradalom című kötet). Adolf Warski (Warsawski, 1869–1937) 1889-ben egyik alapítója a lengyel munkásszövetségnek, alapítója és egyik vezetője a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokrata Pártjának. A világháború idején a lengyel párt egyik képviselője az 1915-ös zimmerwaldi és 1916-os kienthali szocialista konferencián. 1918-ban jelen volt a lengyel kommunista párt megalapításánál, 1923-ban és 1927-ben a párt központi bizottságába választották. Michalek álnéven részt vett a Komintern III. kongresszusának vitáin, 1922 áprilisában tagja volt a KIVB delegációjának a három Internacionálé berlini konferenciáján.  1924-ben a Komintern Waleckit, Kostrzewát és Warskit eltávolította a lengyel párt vezetéséből. 1926-ig visszavonult minden felelős pozíciótól a pártjában, 1926-ban azonban a KP egyik parlamenti képviselőjévé választották, és átvette a párt parlamenti frakciójának vezetését. 1929-ben a Szovjetunióba menekült, ahol a lengyel munkásmozgalom történetével foglalkozott a Marx–Engels Intézetben. 1937 áprilisában a sztálini tisztogatások áldozatául esett. – A szerk.

[7] Irányelvek a nemzetközi szociáldemokrácia feladatairól, 5. tézis, Futurus Verlag, [München 1919] 105. [In: Rosa Luxemburg: Válogatott beszédek és írások, I., Kossuth, Budapest 1959, 200. o.]

[8] Itt ér véget a Die Internationaléban publikált írás első része. – A szerk.

[9] Soziale Reform [Sozialreform] oder Revolution? Vulkan-Verlag, [Leipzig 1919] 21. o. [Rosa Luxemburg: Társadalmi reform vagy forradalom?, ford. Glavina Zsuzsa, in: uő: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, Gondolat, Budapest 1983, 132. o.]

[10] Rosa Luxemburg és az orosz forradalom, 30. o. – A szerk.

[11] Bericht über den Gründungsparteitag der KPD, 53. o.

[12] Rosa Luxemburg és az orosz forradalom, 30. o. – A szerk.

[13] Soziale Reform [Sozialreform] oder Revolution, 47. o. [Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, 165. o.]

[14] Rosa Luxemburg és az orosz forradalom, 25. o. – A szerk.

[15] Uo. 28. o. (A fordítást javítottuk. – A szerk.)

[16] Dokumente der Sozialismus, II. 67–68. o. [Friedrich Engels Konrad Schmidthez Berlinbe, London 1890. október 27., MEM XXXVII., 479. o.]

[17] N. Lenin–G. Zinowjew: Gegen den Strom [Aufsätze aus den Jahren 1914–16, Verlag der Kommunistischen Internationale (Auslieferung f. Dtl.: Carl Hoym Nachf. Louis Cahnbley), Hamburg  1921], 409. o.

[18] Neue Zeit. 12. 2. kötet. 491. o.

[19] Uo. 486. o. (Kiemelés: L. Gy.)

[20] Uo. 533–534. o.

[21] Uo. 534. o.

[22] Massenstreik. Zweite Auflage, 51. o. [Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk, párt és szakszervezetek, in: uő: Válogatott beszédek és írások, I., 67. o.]

[23] Neue Zeit. Id. cikk. 535. o. [Itt ér véget a Die Internationaléban publikált írás második része. – A szerk.]

[24] Uo. 534. o. (Kiemelés:  L. Gy.)

[25] Staat und Revolution, 79. [V. I. Lenin: Állam és forradalom, LÖM 33., 1965, 80. o.]

[26] Uo. 57. o. [uo. 59. o.]