Kunfi Zsigmond

Évfordulón^[1]

 

Teljes esztendő óta szenved a magyar munkásosztály a kereszten, s gyötrelmeinek vége még beláthatatlan. Szörnyen fizet azért, hogy mohón, ereje korlátainak előzetes ismerete nélkül, politikai okosság és fegyelmezettség híján kinyújtotta kezét a szocializmus gyümölcsei után, amelyek a valóságban nem, csak az ő túlfűtött és felkorbácsolt képzeletében voltak meg, de ezért fizet, s nem a diktatúra kegyetlenségeiért és visszaéléseiért, amelyek csekélyek és komolytalanok voltak ahhoz képest, ami Magyarországon történőfélben volt. Ha a forradalmi törvényszékek egyetlen embert sem ítéltek volna halálra, aminthogy összesen 38-at ítéltek az ellenforradalom vádirata szerint halálra, ha az ellenforradalmi küzdelmekben és a hozzájuk kapcsolódó kivégzésekben nem 127 ember veszítette volna életét, mint ahogy a népbiztosok vádirata megállapítja, hanem egyetlenegyet sem öltek volna meg: a megtorlás lényegében ugyanolyan volna. Nem visszaéléseiért, de szocialista mivoltáért üldözi az ellenforradalom a diktatúrát, és nem a bolsevizmust, hanem a munkásmozgalmat akarja kiirtani és véres kezével megfojtani. El akarja rettenteni a magyar tömegeket és módszereinek exportálásával példája követésére akarja rábírni az uralkodó osztályokat, arra, hogy végezzenek az ő módszere szerint a munkásmozgalommal, és erősítsék meg a kizsákmányolók és elnyomók hatalmát világszerte. Nem a diktatórikus módszerért, hanem a szocialista és proletár tartalomért fordul az egész világ munkásságának rokonszenve a magyar munkásság oktalan, de heroikus forradalmának áldozatai felé.

Forradalmak nem meggondolásokból születnek, és nemigen szoktak okosak lenni. De menthetetlenül elbuknak azok a forradalmak, amelyek célkitűzéseikben túlmennek azon a határon, amelyet az erők mérlegelése alapján elibük lehet tűzni. Ha a forradalmak nem is lehetnek okosak, a vezetők okossága nélkül a történelemnek ezek a lokomotívjai menthetetlenül nekiszaladnak a falnak, és ilyenkor igen ritkán szokott a fal, legtöbbször a mozdony szokott összetörni. Magyarországon ez történt.

Gouverner, c’est prévoir – kormányozni annyi, mint előrelátni –, mondja egy francia közmondás, és ebben benn van valóban a politika gyakorlatának egész bölcsessége Ez az előrelátás sem szokott meglenni a tömegekben: a vezetőknek az a történelmi funkciójuk, hogy ezt a tömegek számára annyira nélkülözhetetlen és bennük hiányzó tehetséget a tömegküzdelmek és forradalmi harcok számára rendelkezésre bocsássák. Ha Magyarországnak és a magyar proletariátusnak mai állapotát nézi az ember, akkor meg kell állapítania, hogy a magyar forradalom vezetőiből ez a tehetség hiányzott.

Ha igaz az, hogy az önismeret a bölcsesség kezdete, s ha igaza volt Szókratésznek, amikor védőbeszédében azt mondotta, hogy sem ő, sem az álbölcsek nem tudnak semmit, de ő mégis különb náluk, mert azok azt hiszik, hogy tudnak valamit, holott ő tisztában van azzal, hogy mindannyian egyformán tudatlanok, és ebben a tudásában rejlik az ő fensőbbsége: ha ez igaz – és énnekem igaz beszéd ez – akkor azt hiszem, hogy tisztábban látom és tisztultabb szempontból nézem a dolgokat, az elmúltakat és eljövendőket, mint a magyar proletárforradalom szofistái, a menekült magyar kommunista vezérek, akik, holott bebizonyították, hogy nem tudnak semmit, még most is azt állítják, hogy ők a teljes és egyedül üdvözítő igazság teljes birtokában vannak. Lehetséges, hogy az orosz szuronyok segítségével még egyszer módjukban lesz erről történelmi tanúbizonyságot tehetni, de ez nem a szocializmus, csak a militarizmus győzelme lesz, s a magyar proletariátus számra nem lesz az üdvösség útja.

A magyar proletárforradalom kommunista vezetői a múltra vonatkozólag a felelősségmegosztásnak igen egyszerű módját találták ki. Egész kis irodalmat gyártottak már, amelynek eszmemenete a következő: a kommunisták szocializmust akartak teremteni Magyarországon, de a gaz, áruló, kishitű szociáldemokraták elárulták a forradalmat, összejátszottak az ellenséggel, a külsővel és belsővel, s elbuktatták a proletárforradalmat. Nemcsak azért, hogy ma nincs szocializmus Magyarországon, hanem azért is, hogy fehér terror van, és azért, amit a magyar munkásság ma átszenvedni kénytelen, a szociáldemokraták a felelősek.

Kun Béla, Rudas László és Szántó Béla könyveinek egyformán ez a gondolata, s az árulásnak ezt a legendáját terjeszti a kommunista zenekar minden hangszere Szlovákiában csakúgy, mint Amerikában. S mivel egy bonyolult és nehezen áttekinthető föladat megmagyarázásánál sokkal egyszerűbb és hasznosabb dolog a tömegek régi isten- és ördöghitére való egyszerű hivatkozás, igen kényelmes megoldást talál a kommunista legenda, mondván: mi, régi kommunisták voltunk az istenek, voltunk a jó elvének megtestesítője, a szociáldemokraták voltak az ördögök, a rossz képviselői, akik tönkretettek bennünket, és elárultak mindent.

Én ugyan nem vagyok barátja a most oly divatossá lett Marx-idézésnek, amivel minden szamár és gonosztevő a tudós és forradalmár álruháját ölti magára, de ezúttal mégis figyelmeztetni akarom az olvasót arra, hogy Marx a Forradalom és ellenforradalom című munkájában (amelyet valószínűleg nem ő, hanem Engels írt) azokkal szemben, akik a forradalom bukását 1848-ban árulóknak tulajdonították, fölveti azt a kérdést, miképpen lehetséges, hogy jóban-rosszban egyaránt közepes tizenegy olyan ember, mint amilyen Ledru-Rollin és barátai voltak, eláruljanak egy harminchatmilliós népet – hacsak ez a harminchatmillió nem éppen olyan, mint ez a tizenegy? Nem, még ha lett volna is szociáldemokrata árulás, mint ahogy nem volt, ez akkor sem magyarázna meg semmit, mert elárulni csak egy öntudatlan tömeget lehet, s ha a kommunisták azt mondják, hogy a magyar diktatúra áruláson bukott meg, ezzel azt mondják, hogy a magyar proletariátus öntudatlan és éretlen volt, s hogy a diktatúrának a tömegeknek ezen a lelki állapotán múlhatatlanul el kellett volna buknia. Csak azt mondják, hogy a szociáldemokrácia még a diktatúra alatt is a magyar munkásságnak hű és megfelelő képviselője volt. Az árulás vádjának csak ez lehet az értelme, ha egyéb akar lenni, mint ocsmány és hazug rágalom, s mint kísérlet arra, hogy a kommunista vezetők meneküljenek az irtózatos felelősségnek reájuk eső irtózatos része alól.

A diktatúra és demokrácia általános kérdéséről nem akarok itt és most szólani. Nem hiszem, hogy ezt a kérdést minden országra és minden időre nézve az ,,igen, igen vagy nem, nem” evangéliumi egyszerűsége módszerével meg lehessen oldani, s ha megkísérlik, mint ahogy a III. Internationale eddig ezt csinálta, az európai proletariátus fölbomlása két táborra elmaradhatatlan lesz. Nem azért, mert a szociáldemokraták árulók, hanem azért, mert a politikai és gazdasági harc objektív föltételei egyes államokban lehetségessé tették, és fogják tenni a jövőben is, hogy a proletariátus túlnyomó többsége elfogadja a diktatúrát, s ugyanazok másutt lehetetlenné fogják tenni elfogadását. „A marxizmus megtanította arra Lenint – írja Radek –, hogy az eszmék nem a véletlen termékei, ha sikerül nekik tekintélyesebb csoportokat a maguk számára megnyerni. A marxizmus megtanította Lenint arra, hogy az elméleti ellentétekben társadalmi ellentéteket, osztályellentéteket vagy magán a munkásosztályon belül meglévő ellentéteket ismerjen föl, amely munkásság maga sem egynemű valami, hanem a proletariátustól a polgárságig terjedő összes átmeneteket magába zárja.” (Idézve Die Rote Fahne No. 371.) Valószínű, hogy a kommunisták elmélete nem ismeri el ennek a korlátozásnak a diktatúra eszméjére való alkalmazásának jogosságát, de akár elismerik, akár nem, valóban úgy áll a dolog, hogy a proletariátus öntudatában tükröződő tárgyi viszonyok a proletariátus egy részét hajlamossá és képessé teszik a diktatúra eszméjének elfogadására, más viszonyok ellenben alkalmatlanná teszik, s vissza fogják vele utasíttatni ezt a megoldást. Szovjetoroszország harctéri győzelmei nem cáfolatai ennek a fölfogásnak. Noha Napóleon bevonult Moszkvába és Spanyolországba, az a polgári demokrácia, amely a forradalmi hadseregek lelki mozgatója volt, teljes évszázadon keresztül nem tudott megvalósulni, és sehol sem valósult meg azokkal a módszerekkel, amelyeket Robespierre és Saint-Just a Terreur idején alkalmaztak; éppoly kevéssé dönti el ezt a kérdést az, ha Trockijnak nemcsak Lembergbe és Varsóba, de még Berlinbe és Párizsba [is] sikerülne szuronyain elvinni a proletárdiktatúra gondolatát.

De tegyük föl, hogy elméletileg és gyakorlatilag máris el van döntve az a kérdés, hogy a kommunista pártprogram lesz az egész munkásság ideológiája, s a diktatúra a proletárharcnak és a szociális forradalomnak egyedüli módszere, amit nem hiszek és nem kívánok. Aki nem akarja azt, hogy a munkásosztály ezen álláspontra való helyezkedésének az legyen a következménye, hogy az egész világ munkássága a magyar munkásságnak mai állapotába jusson: annak is van a magyar kommunistáktól egy s más számon kérnivalója, és a magyar kommunista párt munkájának eredményeire rámutatva azt kell mondania, amit Goethe írt jelmondatul a Werther szenvedései elé: Sei ein Mann, und folge mir nicht nach. Légy férfi és ne kövess!

1. A magyar kommunista párt vezetőié a teljes felelősség azért, hogy egy erre a forradalomra és erre a föladatra mindenképpen előkészületlen munkásságot formálisan belekorbácsoltak oly helyzetbe, amelyben a proletárbecsület számára nem volt más választás, mint Noske vagy Lenin, s űzték ezt az agitációjukat annak tudatában, hogy a munkásság vezetői a Noske-féle megoldásra fognak inkább vállalkozni, s őket a tetteik alól való felelősség alól ily módon fölmentik. Számuknál, a rendelkezésükre álló erkölcsi és szellemi erőknél fogva nemcsak, hogy egy ország kormányzására és egy új társadalom fölépitésére nem voltak fölszerelve, de egy félig-meddig tisztességes pártélet megteremtésére s valamilyen fajta irodalom megteremtésére sem. A tömegek legalacsonyabb rendű indulatait izgatták szakadatlanul, s ha most Varga Jenő a magyar proletárdiktatúra bukásának egyik főokát a tömegek anyagi javakra irányuló mohó éhezésében keresi, meg kell mondani, hogy senki sem tett olyan sokat a tömegeknek ily szellemmel való telítésére, mint a magyar kommunisták. Tudatosan támasztott lehetetlen és kielégíthetetlen követelésekkel nyerték meg a tömegeket, és ezen mit sem változtat az, hogy a mozgalom vezetői időnkint kimondották, hogy a proletárdiktatúra nem lesz paradicsom. A munkanélküliek, a leszerelt katonák, a rokkantak, a tartalékos tisztek mozgalmai szabályozták a harcot, és nem az időnkint, szeméremből és alibiszerzésből óvatosan elhintett fönntartások arról, hogy a nyomor nem fog megszűnni. Az a körülmény, hogy a munkások nagy tömege volt az, amely alig néhány hét múlva a diktatúra ellen fordult, mert a proletár-tömegek fordultak ellene, egyenes következménye volt annak a módszernek, ahogy a kommunisták a diktatúrát kikerülhetetlenné, illetve csak Noske módszerével kikerülhetővé tevő agitációjukat folytatták. A kommunisták nem a tömegek idealizmusával, hanem materializmusával nyerték meg a csatát, s azt a következményeiben végzetes hibát követték el, hogy a szociáldemokrata vezetők forradalmi idealizmusáról túl rossz, a saját képességeikről és a tömegek forradalmi idealizmusáról túl jó véleményük volt. Vagyis elkövették a politikus legnagyobb hibáját: nem ismerték az embereket, akikkel föladataik megoldásánál és céljaik megvalósításánál mint történelmi tényezőkkel számolniok kellett. Lenin írja most megjelent A radikalizmus, a kommunizmus gyermekbetegsége című munkájában : „Nem foghatunk hozzá a szocializmus fölépítéséhez csak a képzeletben létező, általunk teremtett emberanyaggal, hanem csak azzal az emberanyaggal, amelyet a kapitalizmus teremtett számunkra. Ez kétségtelenül igen nehéz valami. De a föladat minden másfajta megoldása oly komolytalan, hogy még csak szót sem érdemes rá vesztegetni.”

A fehér terror a kiskorúval szemben elkövetett erőszakos nemi közösüléssel kezdődött, amelyet mindenképpen részeg, s a legkedvezőbb esetben az eszmék borától részeg emberek követtek el, s amelynek nem lehetett rendes szülés, csak abortus lehetett a következménye. S ez az, ami a magyar diktatúra keletkezésében nemcsak magyar, de nemzetközi tanulságokkal kínálkozó dolog. Mert a kommunizmus majdnem mindenütt ugyanezekkel az eszközökkel dolgozik, ha a munkásság magasabb iskolázottsága, nagyobb műveltsége és politikai gyakorlata másutt az ilyenfajta egész kezdetleges eszközöket hatályosságuktól meg is fosztja, s ha éppen a munkásság magasabb kultúrfoka más államokban nagyobb szerephez juttatja a védekezők soraiban a szellemi fegyvereket. Ez az oka annak, hogy a kommunizmusnak mint pártmozgalomnak terjedése egyenes arányban áll az illető ország analfabétáinak számával, s a kommunizmus a legerősebb ott, ahol az analfabéták száma a népességben a legnagyobb; ez az oka annak, hogy magában a proletariátusban is a forradalmi idealisták maroknyi csoportja mellett a tanulatlan munkások és a lumpenproletariátus soraiból kerülnek ki a párt hívei, kerülnek ki azok a tömegek, amelyek a robbantó-anyag szerepét töltik be a szociáldemokráciával szemben, s ez az oka végül annak, hogy amíg a koreai, tatár és perzsa munkások mind bolsevisták, az angol munkások nem azok.

2. A kommunisták magyarországi pártjának féktelen hatalomvágytól korbácsolt, nem éppen tiszta eszközökkel folyó agitációjáé a felelősség azért, hogy Magyarországon olyan diktatúra létesült, amely a halálos betegség csiráját születése pillanatától fogva magában hordta. A magyar polgári társadalom teljes aléltsága, a parasztság szervezetlensége, a nacionalista föllángolás születésekor, a szociáldemokrata párt hatalma, amely csak forradalmárok kezében volt gyönge a kommunistákkal szemben, de ellenállhatatlan hatalom lett volna Noskeidák kezében, az országnak arasznyi területe, beékeltsége reakciós szomszédok közé, a világforradalom megakadása, az orosz segítség elmaradása, amely a leghatalmasabb és leglelkiismeretlenebbül és leghazugabbul kihasznált agitációs fegyverek egyike volt: mindez a legelőrelátóbb, legóvatosabb, legokosabb politikára kellett volna, hogy ösztönözzön mindenkit, akinek az országban és a világban ható reális erőkről és hatalmi viszonyokról csak némi fogalma is volt. A koraszülöttet, ha már megjött, csak couveuse-ben lehetett volna fölnevelni és az életnek megtartani. Ehelyett olyan kúrának vetették alá, olyan kísérleteket hajtottak rajta végre, amelyeket erős szervezet sem bírt volna ki. A dolgokkal nem számoló dilettánsok, az életet és embereket nem ismerő dogmatikusok azt hitték, most megjött az ideje annak, hogy eszméik kényszerzubbonyát ráhúzzák az életre, abban a tudatban, hogy forradalmi törvényszékekkel idealistákká lehet tenni az embereket, akiknek nagy részök, ha valamiért tudatosan követelte a diktatúrát, hát azért követelte, mert sorsa javulását várta tőle. Hiába volt a kommunista vezetők gondolkodásában másféle: a tömegek gondolkodásában ez volt a proletárdiktatúra képe.

3. Mi lett volna ebben a helyzetben a kommunisták vezetőinek a föladata? A változás természetesen őket állította az előtérbe, s ezért van az ő föladatukon a súly. Ki kellett volna próbálniok és meg kellett volna állapítaniok először azt, mennyit bír meg a kommunista programból a szociáldemokrata párt teherviselő ereje, tömegeiben, alvezéreiben és vezetőiben egyaránt, másodszor mennyit bír meg az ország belső és világpolitikai helyzeténél fogva, s hol van az határ, amelyen túl a szociáldemokraták nem tudnak velük együttmenni még akkor sem, ha akarnának, s hol van másrészt az a határ, amelyen túl az ország lakosságának többsége menthetetlenül ellenforradalomba, először lappangó, majd csakhamar nyílt ellenforradalomba szorul. Még az is egy út lett volna, amit Radek ajánl az Internationale egyik számában, hogy a kommunistáknak a kormányzótanács háza mellett föl kellett volna figyelmeztetőül Garbaí, Weltner és az én számomra állítani az akasztófát s így biztosítani a kommunista párt politikája számára a mi hathatós támogatásunkat. De a magyar kommunisták mindebből semmit sem csináltak. Terv, belátás, előrelátás nélkül hol a legszélsőbb radikalizmus követeléseit hangoztatva, hol a legelvtelenebb megalkuvás tényeit hajtva végre, minden világos vagy kézzelfogható politikai elgondolás nélkül támolyogtak ide s oda, rászabadítva az országra nem a gonosztevőknek, de a fiatal, hozzánemértő, hisztérikus s jórészben zsidó politikai megbízottaknak tömegét, amely ellen egyformán lázadt föl a városi gyári munkás és a falusi proletár. A szociáldemokratákkal sem a megegyezést nem keresték, sem akasztófával nem terrorizálták őket; lehetséges, hogy egyik megoldás sem lehetett volna jó, lehetséges, hogy mindegyik jó lett volna, de mindegyik egy politikai terv és menetrend lett volna az ezer nehézséggel küzdő forradalom számára, amelynek nem volt sem átgondolt belső, sem külső, sem katonai, sem gazdasági, sem kultúrpolitikája. Mindenki azt csinált, amit éppen akart, ami eszébe jutott, amire visszaemlékezett, hogy valahol olvasta, vagy valaha egy népgyűlésen elmondotta, hogy ezt jó volna megcsinálni – miközben a külső hurok egyre szűkebbre szorult, az élelem fogyott, a termelés megállt, s az ellenforradalmi erők szabadon szervezkedtek.

Nekem az a hitem, hogy a proletariátus diktatúrája Magyarországon ezek nélkül a hibák nélkül is elbukott volna, de talán tovább élt és alkotásai közül egyik vagy másik mélyebben hatolt volna be az életbe. El kellett volna buknia, mert oly földrajzi és nemzetközi helyzetben, amelyben ez a forradalmi kísérlet történt, olyan munkássággal, mint amilyen a forradalmi iskola nélkül való magyar munkásság, annyi értelmi és erkölcsi erővel, amennyi az egész magyar proletariátusnak és a vele rokonszenvezőknek rendelkezésökre állott, lehetetlenség egy új politikai és társadalmi és gazdasági rendet megteremteni, még ha az út jó is volna, mint ahogy a magyar proletariátus számára nem volt való, s nézetem szerint a fehér terror szenvedései után sem lesz jó ez az út. Nem[, még]pedig azért, mert a fehér terror megteremtette ugyan a magyar munkásságnak forradalmi tradícióit, de nem tette sem számban, sem értelmességben, sem politikai tudásban nagyobbá és erősebbé, s így nem termett rá az én hitem szerint arra, hogy az egész társadalom kizárólagos vezetését a kezébe vehesse.

A forradalomnak és a diktatúrának tapasztalatai engem arról győztek meg, hogy a gazdasági és politikai élet vezetése, pláne kizárólagos vezetése olyan sok tudást, körültekintést, annyi hozzáértést követel meg, amely ma a magyarországi proletariátusban nincsen meg, s az ő egyeduralma múlhatatlan katasztrófával végződik és végződnék minden olyan államban, amelyben a munkásság számbeli aránya és kulturális fejlettsége nem nagyobb, mint Magyarországon, ha abban az államban a proletariátuson kívül is vannak számba veendő politikai erők. Az, ami engem a kommunisták álláspontjától elválaszt, a proletariátus uralomra való érettségének megítélése, s nem a politikai módszer és uralmi forma kérdése, amelyet másodrendűnek tartok. A magyar kommunisták az okai a magyar proletariátus letörésének – ha az ő nyelvükön írnék, azt mondanám, hogy Lukács György és Kun Béla a magyar proletariátus hóhérai –, mert kábító és hazug  jelszavakkal oly föladatokat akartak vele megoldatni, amelyeknek napirendre tűzése múlhatatlanul elvezetett a fehér terrorhoz.

 

[1] Világosság, Wien 1920. augusztus 4. (I. évf., 10. sz.) 156. skk. o. – A szerk.