Kunfi Zsigmond önarcképe^[1]

 

Garami Ernő könyve alaposan felkavarta a szoc. dem. és polgári radikális emigrációt. Mivel a könyv alapgondolata az volt: „csupa megbolondult, kótyagos ember vagy megvesztegetett gazfickó között Én (Garami Ernő) voltam az egyetlen higgadt, belátó államférfiú – tehát jővel Magyar Zsigmond, Fenyő Miksa s Méhely Kálmán: tudjátok meg, hogy csak én vagyok posszibilis.” Természetes, hogy Garami úr társai a proletárforradalom elgáncsolásában nem hagyják magukon száradni Garami vádjait. Nekik is védeni kell a „posszibilitásukat”. De az ő helyzetük nehezebb. Ők „balra” állnak Garamitól, ők úgy akarnak a GyOSz-nak szolgálni, hogy a munkásság ugyanakkor forradalmi vezéreket lásson bennük. Nekik tehát két fronton kell megvédeni szerepüket a forradalomban. A sokféle polemikus cikk között különösen figyelemre méltó Kunfi Zsigmond két cikke a Bécsi Magyar Ujság aug. 6- és 8-iki számában. Azért, mert Kunfi itt, Garamival szemben védekezve, olyan meztelenre vetkőzött, mint eddig még soha. Mert nagy nagyon tanulságos önarcképet rajzol meg ezekben a cikkekben.

Mindenekelőtt persze Garamiról ad egy felette vonzó arcképet. Leírja a munkásvezért, „aki amíg a Népszava szerkesztője volt, gyakran hónapokon keresztül egyetlen sort sem írt abba a lapba, amelynek a magyar munkásság nevelése volt a legfontosabb feladata”, aki „nem ment egy munkásszervezetbe; aki nem ment, hogy ott előadást tartson, el nem ment egy népgyűlésre… stb. Akinek kizárólag csak a pártkávéházban tanyázó Tammany Hall-lal[2] volt, de avval igen szoros és állandó érintkezése.” Felmerül azonban az a kérdés, hogy Kunfi úr, aki mindezt nem ma látja először, hanem – saját állítása szerint – „tizenkét éves mindennapos együttlétből”, aki megállapítja, hogy Garamit terheli „elsősorban a felelősség azért, hogy a szoc. dem. párt úgy került bele a forradalomba, ahogy éppen belekerült” – felmerüli a kérdés, hogy mit csinált Kunfi Zsigmond úr ezzel a helyesen felismert veszedelemmel, a párt eme központi korrumpálásával szemben? (Mert Garamival szemben helyesen állapítja meg, hogy a „történelem nem azt kérdi a politikustól: mit gondoltál, hanem azt: mit cselekedtél?”) Felelet: ha Kunfi Zsigmond megszokott fellengős, ez esetben „önkorbácsoló” szavait egyszerű prózai nyelvre lefordítjuk: semmit. Mint a pártvezetőség tagja, mint nagytekintélyű és közismert szoc. dem. politikus nyugodtan nézte és ezzel a tűréssel támogatta Garami és társainak garázdálkodását. Tűrte, hogy hogyan teszik tönkre a pártot. Legfeljebb egy-egy hozzá hasonló szépléleknek panaszkodott „önkorbácsoló” szavakkal arról, hogy hogyan kell prostituálnia magát a pozícióért és a megélhetésért. Mert ezt a politikai magatartást másnak, mint prostitúciónak nem lehet nevezni. Kunfi úrnak persze ethiko-politikai magyarázatai vannak. Arra a mártírszerepre, ami „a magyar munkásmozgalom be nem hódoló intellektueljeinek jutott”, nem volt ereje. És nagyon jellemző, hogy Kunfi ebben a vallomásban mentséget lát – és nem azt, hogy cinkosságát Garamival nyíltan bevallja. Mert elfelejti, hogy egynémely ilyen lázadás a garamizmus korrupciója ellen, melyben nemcsak intellektuelek vettek részt (pl. a Hirossik-féle mozgalom), talán másképp végződött volna, ha Kunfi és társai nem védik (erkölcsi érvekkel) nyugalmas állásukat és pozíciójukat.

Itt aztán nyomban kiütközik Kunfi úr „forradalmi” egyénisége. „Sajnos, az egyik Tammany Hall-t csak egy másikkal lehet megdönteni, és ilyennek szervezésére belőlem egyaránt hiányzik az akarat, tehetség és elszántság” – mondja. Vagyis Kunfi belátja már a szoc. dem. párton belül, hogy aki egy korrupt, rossznak felismert rendszert meg akar buktatni, annak küzdenie kell, és a küzdelem nem szokott mindig rózsavízzel és zsúr-udvariasságok formájában lejátszódni. Ez ellen Kunfi úr „erkölcsi érzéke” felháborodik – és megmarad az általa megvetett Garami-féle Tammany Hall népgyűlési és vezércikkprimadonnájának: megírja és elmondja, amit Garami elmulaszt, falaz Garaminak – mert nem „erkölcsös” eszközökkel nem hajlandó ellene küzdeni. Olyan, mintha egy elcsábított leány nem akarná (ha lehet) kiverekedni a maga jogait, és „erkölcsi” motívumokból – elmegy kurvának.

Akinek csak egy kis politikai látóképessége van, itt meglátja Kunfi úr egész magatartását a diktatúra kérdésében. Ő nem tartja, mint Garami, az ideálok ideáljának a GyOSz uralmát. De mivel a kapitalizmus elleni küzdelemben – isten ments! – „erkölcstelen” eszközöket is kell alkalmazni, maradjon minden a régiben, maradjon Kunfi koalíciós miniszter (aki „felfüggeszti az osztályharcot”, aki koalícióra lép Zboray Miklóssal és Huszár Károllyal). Amit kicsiben a párton belül csinált Garamiékkal, azt csinálta nagyban a burzsoáziával: prostitúciót.

Mert az „erkölcsös Kunfinak a prostitúció a „reálpolitikája”, az államférfiúi bölcsessége. Bevallja, hogy a diktatúra bukása után csak azért nem egyesült Garamiékkal, hogy ilyen módon a munkásmozgalom centrumához jobban tudjon hozzáférni. És íme: a két és feles Internacionálé alakulásakor az akkor még a forradalommal kacérkodó függetlenek megkérdezték tőlük, „nem állnak-e politikai kapcsolatban a Garami–Buchinger-csoporttal?” És mivel erre nemmel felelhettek, felvették őket. Mert Kunfi úr számára az egész múltból nincs semmi tanulság. Garamival együtt, amíg ezen a réven „nagyság” lehet a szoc. dem. pártban. Szervezeti különállás Garamitól, ha így képviselheti Magyarországot a két és feles Internacionáléban. De ha egyesülnek a kettesek és két és felesek, ha a magyarországi helyzet lehetővé tesz nekik egy „reálpolitikai” egyesülést – oh, akkor Kunfi úrnak, a szakszervezeti bürokrácia csalogányának elég, ha egyet füttyent a bürokrácia. Legfeljebb (mint az emigrációban) „Garami intranzigenciája és szigorúsága” fogja esetleg megakadályozni, hogy régi, dicső szerepét újra el ne játssza a szoc. dem. pártban. Mert abból, hogy tisztán felismerte a garamizmus szervezeti formává vált korrupcióját és Garami elvi forradalomellenes magatartását, abból Kunfi úrra gyakorlatilag nem következik semmi… Amint az emigrációban csak azért vált el tőle, mert volt kettes és (alakulóban) két és feles Internacionálé, úgy az egyesülést is csak az ilyen reálpolitikai okok fogják létrehozni vagy megakadályozni. Már pedig a tisztán látás és az ellenkező irányú cselekvés ilyen elvi egységét Kunfi úr nevezheti „önmardosó lelkiismeretnek”, erre mifelénk ezt prostitúciónak hívjuk.

 

[1] Munkás, Kassa 1922. augusztus 20. (XIII. évf., 158. sz.), 2. o. A Lukács hivatkozta Kunfi-cikket ld. itt. – A szerk.

[2] New York-i politikai klub, amely a XIX. század második felében többször magához ragadta a város és New York állam kormányzatát.  –  A szerk.