Landler Jenő, Lukács György, Hirossik János és Szántó Béla memoranduma a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságához 1921 márciusából^[1]

 

Tisztelt elvtársak!

Rudnyánszky elvtárs 1921. január 15-i, a moszkvai Vörös Újságban megjelent cikke kampányt indít a KMP ellen. A második és harmadik vitatott cikket Kun Béla elvtárs írta. (Mindkét cikket mellékeljük német fordításban a memorandumhoz.)[2] Rudnyánszky a KMP moszkvai képviselője, Kun Béla a KMP KB-jának a tagja. E memorandum harmadik részében részletesen ábrázolni fogjuk azokat az okokat, melyek arra kényszerítenek bennünket, hogy a III. Internacionáléhoz forduljunk elégtételért. Először a KMP keletkezéstörténetének rövid vázlatát adjuk, majd eddig végzett munkánkat körvonalazzuk, hogy a Végrehajtó Bizottságnak módjában álljon a teljes anyag alapján áttekinteni az egész komplexust és ítéletet alkotni a kérdésben, mely a párt élet-halál kérdésévé vált.

I.[3]
1) Mindenekelőtt ki kell emelnünk, hogy sem a diktatúra előtt, sem utána nem volt a pártalapításnak vagy párt fejlődésének olyan fázisa, melynek középpontjában ne Kun Béla állt volna. Aki ismeri Kun Béla képességeit, tevékenységét, nemzetközi jelentőségét, annak a számára ez az állítás nem szorul bizonyításra. Internálása ellenére részt vett a párt egész munkájában, mert az elvtársaknak csaknem eszményien működő összeköttetést sikerült teremteniük az internáltak és a szabadlábon lévők között. Azon a véleményen voltunk ugyanis, hogy ennek az összeköttetésnek a létrejötte és zavartalan működése munkánk elsőszámú előföltétele. Az osztrák hatóságok legkörültekintőbb ellenőrzése dacára sikerült kitűnő kapcsolatot teremtenünk. Kun Béla dolgozhatott, cikkeket írhatott, azokat kijuttathatta, hírekhez juthatott, instrukciókat küldhetett, mi több, amint arra lehetőség adódott, megtaláltuk a vele való személyes érintkezés módját is. Július végéig tartózkodott Bécsben, részt vett minden munkánkban, utasításokat adott, véleményt mondott minden ténykedésünkről, teljes és osztatlan felelőssége, melyet velünk együtt e korszakért visel, kétségbevonhatatlan.

2) Lehet, hogy az okok az internálás drótsövény-neurózisában keresendők, annyi azonban bizonyos, hogy sok minden, amit Kun Béla Bécsben tett, bármily hasznos volt is jobbára tevékenysége a pártnak, alkalmas volt rá, hogy csaknem katasztrofális válságokat idézzen elő a párt életében. (Ott-tartózkodásának utolsó hat hónapja e tekintetben kivételt képez.) 1919 novemberében Karlsteinben megalakult a KMP és a KB. Tagjai Kun Béla, Landler Jenő és Pór Ernő elvtársak lettek. Külső tagjai pedig Hamburger Jenő és Lukács György, valamint az akkor még Magyarországon tartózkodó Hirossik János. Megegyezés jött létre, mely szerint a Karlsteinből jövő instrukciókat végre kell hajtani. Mégis, ha a Hamburgerhoz vagy Lukácshoz érkező ilyen instrukciók valamelyikének a következményei kedvezőtlenek voltak, a kint dolgozó elvtársak Kun Bélától olyan levelet kaptak, melyben a legnyersebb módon elhárított magától minden felelősséget, kétségbe vonta még kommunista meggyőződésüket is, ami érthető módon a legmélyebb elkeseredést váltotta ki. Például amikor a budapesti egyéni akciók, melyekre, a vezetők személyének a tekintetében is, Karlsteinből, Kun Bélától jött utasítás, kudarcba fulladtak. A kommunista emigráció helyzete egyenesen vigasztalan volt. A Kunfi-, Böhm- és Garami-csoport, bármi választotta is el őket egymástól egyébként, a KMP ellen egyesült erővel folytatták a legalávalóbb rágalomhadjáratot. Maga az emigráció súlyosan ránehezedett a pártmunka lehetőségeire. Alig lehetett megkülönböztetni, ki meggyőződéses kommunista, és ki csupán stréber és karrierista, ki bécsi rendőrkém, ki Horthy agent provocateure, és ki becsületes ember, habár nincs megszilárdult kommunista meggyőződése. Magyarországon a legszörnyűbb fehérterror, a munkásság körében a kommunizmus ügyétől való teljes elfordulás uralkodott. A pártnak csaknem semmi pénze nem volt. Mégis sikerült a Bécsben dolgozó elvtársaknak, Kun Bélával egyetértésben, emisszáriusokat küldeniük Budapestre, ott többször is röpiratokat terjeszteniük, jó elvtársak Bécsbe szöktetését megszervezniük, és őket itt a pártmunkába bekapcsolniuk. Mindez akkor történt, amikor tetőzött a fehérterror, amikor egy névtelen és alaptalan denunciáció is a biztos halált jelentette. Elvtársaink már ekkor létrehoztak Magyarországon xxx szervezeteket, ezeket azonban tönkretették a provokátorok. E provokátorok részben a párt régi tagjai voltak, részben olyan emberek, akik Oroszországból érkeztek, a legjobb hírnévnek örvendve, a legjobb ajánlásokkal (Csuvara, Molnár, Kecskésné stb.). Molnár, aki a diktatúra bukása után a forradalmi bizottság tagja volt, s mint ilyet teljességgel megbízható elvtársként küldtük Magyarországra, tucat számra árulta el, juttatta börtönbe és küldte a halálba elvtársainkat. Vadas elvtársat, aki angol iratokkal, egy angol misszió autójában utazott Budapestre, hogy ott Kun brosúráját[4] terjessze, Csuvara árulta el. Ez a Csuvara is Oroszországból érkezett, állítólag ott jól dolgozott (Kun Béla elvtárs ismerte és ajánlotta őt, és Kohn Gábor, aki időközben ugyancsak a fehér hóhérok áldozata lett), a diktatúra alatt magasabb szovjetfunkcionárius volt, a diktatúra után Bécsbe emigrált, és egy nagyobb, állítólag megmentett pénzösszeget adott át a pártnak. Ezt azért kellett részletesebben elbeszélnünk, hogy az elvtársak láthassák és megérthessék azokat a nehézségeket, melyeken akkoriban a pártnak úrrá kellett lennie, hogy képesek legyenek belátni ama nézetünk helyes voltát, miszerint ilyen körülmények között a vezető elvtársak megértő szolidaritása létkérdés a párt számára.

December és január hónapokban a Karlsteinben internált elvtársak egy részét szabadon engedték. A párt szorgosabb tevékenységbe kezdett. A Vörös Újság című pártlap naponta jelent meg a bécsi Die Rote Fahne egy oldalán. Ugyanakkor a belső konfliktusok is élesebbé váltak. Tervei, levelei és ukázai révén ismét Kun Béla állt a viszálykodás középpontjában. A Vörös Újság egyes cikkei ellen irányuló és némelykor tisztán személyes okokból fakadó levelezés Karlsteinben kezdődött, és Stockerauban és Steinhofban folytatódott. A kérdés nem az itt, hogy a megbírált cikkek jók voltak-e vagy rosszak; a hang, ahogy Kun Béla Rudas, Lukács, Lengyel[5] és Bolgár elvtársakra támadt, e kérdések kezelésmódja volt olyan, hogy még a legbékésebb természetű elvtársak, mint Varga[6] elvtárs, is a legenergikusabban tiltakoztak egy ilyen mértékben brutális személyi diktatúra ellen. A megtámadott elvtársak a maguk részéről olyan éles hangnemben válaszoltak Kun Béla elvtársnak, amilyenek együtt dolgozó elvtársak között nem volna szabad előfordulnia. Ennek az atmoszférának a következtében a központi bizottsági üléseken gyakran olyan jelenetek játszódtak le, melyek alkalmasint példa nélkül valók még az emigrációban is.

Pór Ernő elvtárs ügyében került sor egy másik összeütközésre. Pór elvtárs irányította a diktatúra előtt és alatt a párt illegális ügyeit. A diktatúra bukása után a pártnak Bécsben nem állt pénz a rendelkezésére, a pénzt részben ellopták, részben fölfedezte a rendőrség. Sem az exponált budapesti elvtársak szökése, sem maradásuk nem volt előkészítve és megszervezve, amikor azonban Münnich[7] elvtárs egy magánlevelet küldött Kun Bélának, melyben nem neki, hanem Pór Ernőnek tett szemrehányásokat, Kun Béla olyan levélben válaszolt neki, melyben, hogy Pórt védje, csaknem minden elvtársat meggyanúsított a pártban, Lukács és Lengyel elvtársakat is, sőt, még az akkor már mártírhalált halt Korvin Ottót is. Természetesen ez a levél is hallatlan fölháborodást váltott ki, és majdhogynem lehetetlenné tette a KB tárgyalásait. Rudas elvtárs kijelentette, hogy lehetetlen az együttműködés Kun Bélával; Landler elvtárs pedig, hogy nem hajlandó még szóba állni sem Kun Bélával addig, amíg az vissza nem vonja a Korvin Ottó emlékét sértő gyanúsítgatásokat, és nem vonja le Pór Ernő bizonyítottan elkövetett hibáinak a konzekvenciáit. Egyre elviselhetetlenebbé vált így a légkör. Aminek következtében rettenetes káosz uralkodott. Steinhofból oly módon akarták az ügyet rendezni, hogy néhány értelmiségit, így pl. Bolgár és Rudas elvtársat egyszerűen felsőbb utasítással ki akartak volna zárni a pártból. Amikor ez a terv kudarcba fulladt, újabbat kovácsoltak, melynek következményei később fölötte kellemetlen módon váltak érezhetővé a pártban. Steinhofi intenciókra akképp akarták az akkori KB^.-t szétrobbantani, hogy pártalapítás ürügyén összeszedték az ipari munkások egy csoportját, és az ő kezükbe akarták átjátszani a hatalmat. Bár Szántó Béla elvtárs, aki az akkori KB-ban Kun Béla legközelebbi környezetéhez és egyáltalában is személyes hívei közé tartozott, tiltakozott ellene, odaállítottak ennek a mozgalomnak az élére egy munkást, akiről később, amikor együtt kellett dolgoznia vele, Vágó Béla elvtárs[8] (Kun Bélának ugyancsak régi személyes barátja és híve) megállapítani kényszerült, hogy közveszélyes őrült. Nem szorul részletesebb ábrázolásra, miként hatottak ezek a dolgok az elvtársakra és munkájukra. Persze: Kun Béla elvtárs mindig csak a kezdőlökést adta meg ezekben az ügyekben, később a két tábor önállóan folytatta a harcot. Nem akarjuk tehát kizárólag rá hárítani a felelősséget e viszonyokért. De meg kell gondolni, hogy Kun Béla a párt elismert vezetője volt. Hatalmas súlya volt, és van még most is, a szavának. Úgyhogy egy ilyen levél vagy egy általa inszcenált ilyenfajta akció összehasonlíthatatlanul több kárt okozott, mint hogyha valaki mástól eredt volna a dolog. És ezek a levelek és ezek az instrukciók szomorú tanújelei annak, hogyan tehető mesterségesen lehetetlenné az együttműködés. Ha Kun Béla elvtárs bármilyen ügyben levélben vagy szóban kifejezést ad a nézeteinek, vagy utasításokat ad, csaknem bizonyos, hogy meghallgatásra talál, és utasításait követni fogják. Ha pl. a Pór-kérdésben elismerte volna, hogy hibát követett el (később ezt teljes mértékben elismerte), vagy nem is válaszolt volna Münnich levelére, a dolog elintézettnek lett volna tekinthető. De minthogy Münnich levelében önmaga ellen irányuló támadást látott, helyesnek látta becsületes elvtársainkat meggyanúsítani – klasszikus példájaként annak, miképpen kelthető bármikor botrányos viszály. Ha ez nem pusztán emigrációs betegség, nem pusztán drótsövény-neurózis, akkor valamilyen mélyebben meghúzódó hiba, amely ellen minden pártban harcolni kell – minél értékesebb az érintett elvtárs, annál inkább.

Mindezt nem azért említjük föl, hogy viszonvádat emeljünk. De egy későbbi időpontban Kun Béla elvtárs is elismerte, hogy ténykedésének ez a modora helytelen és egy pártban megengedhetetlen volt. A munka mindazonáltal folytatódott. Kerültek elvtársak, akik az egészet emigrációs betegségnek tartották, és csaknem emberfölötti erővel arra törekedtek, hogy biztosítsák a munka folytatódását. Egész sor elvtársat küldtünk Szlovákiába és Kárpátaljára, hogy ott minden erővel balra tolják a mozgalmat. És valóban lehetetlené tették a jobbszárnyat. Természetesen eközben nem lehettek nagyon válogatósak a munkatársak megválasztásában. A helyi mozgalmak szűkölködtek tehetséges emberekben és meggyőződéses kommunistákban, és az emigráció sem tudott mindig önzetlen és makulátlan elvtársakkal szolgálni. Ennek ellenére az odaküldött elvtársak már ekkor megszervezték a magyarországi munkához szükséges első kirendeltségeket. Ezek sikeresen működtek. Fölvették a kapcsolatokat, röpiratokat és brosúrákat küldtek Magyarországra. Erdélybe is küldtünk elvtársakat, akik ott, ahol eddig semmi sem történt, ahol senki nem mert moccanni sem, szép és hasznos munkát végeztek, lefektették a szervezet alapjait. Budapesten Szántó elvtárs meg tudott szervezni néhány csoportot, Hirossiknak is voltak csoportjai, és az ifjúmunkások is működtek. Salgótarjánnal, Miskolccal, Győrrel és (via Nagyvárad) Debrecennel fönn tudtuk tartani az ugyan nem elsőrangú, de a viszonyokhoz képest kielégítő összeköttetést. Az emigráció támogatása Bécsben kizárólag a mi kezünkben volt, bár a párt akkoriban anyagilag nem volt éppen fényesen eleresztve. Amennyire lehetséges volt, Magyarországra is küldtünk támogatásokat. A magyarországi elvtársak kezdték tudni, de legalábbis érezni, hogy van kommunista párt, melynek központja Bécsben van, úgyhogy kezdtek egyre gyakrabban hozzánk fordulni. Pécsről, Jugoszláviából is. Ezek a körülmények magyarázzák, hogy gyakran volt olyan emberekkel dolgunk, akik csak pénzt akartak tőlünk, ami különös tekintettel a valutáris viszonyokra, rendkívüli igényeket támasztott a párt anyagi teljesítőképességével szemben. Így történhetett meg Münnich elvtárssal, amikor Jugoszláviába küldték, hogy a helyzet nemismeretében nagy összeget adott olyan emberek kezébe, akiknek egyike rendőrspicli volt. Magyarországon hamarosan újabb árulás rombolta le szervezeteink egy részét. Közben Bécsben a feszültségek olyan nagyok lettek, hogy csaknem elkerülhetetlennek látszott a nyilvános botrány. Kun Béla elvtárs akkor már Steinhofban volt internálva.

3.) Ilyen körülmények között, diktatórikus módon alakult meg az új KB egy steinhofi tárgyalás során, melyet Kun Béla, Landler, Lukács és Vágó elvtársak folytattak. Kun Béla elvtárs a következőkben egyezett meg az elvtársakkal: a KB tagjai Kun Béla, Szántó, Landler és Lukács elvtársak legyenek, és Hirossik, akit Budapestről Bécsbe rendeltek. Kun Béla elvtárs a Landler és közte lefolyt tárgyalásokon ünnepélyesen és becsületszavát adva rá, arra kötelezte magát, hogy a jövőben semmiféle személyi diktatúrát nem fog gyakorolni. Kun Bélának, mint mindenkinek, joga van hozzá, hogy ha a KB-ban leszavazzák, külön vótumával kompetens pártfórum elé járuljon, de csak miután a kérdést a KB megtárgyalta, és ő ennek során kisebbségben maradt, és ez esetben is csak kompetens pártfórum előtt.

Hirossik elvtárs hamarosan Bécsbe érkezett, és kezdetét vette az együttműködés. Kun Bélával együtt tartottuk a KB-üléseket, a párt szervezeti szabályait Kun Béla tervezete alapján, csekély módosításokkal, közösen dolgoztuk ki. Landler elvtárs a javaslatát, mely egy pártkonferencia összehívását célozta, Kun Béla és Szántó érvei nyomán visszavonta. A legfontosabb érv az volt, hogy a Magyarországon működő szervezetek legexponáltabb vezetőiket nem tehetik ki a konferenciára utazás, és különösen nem egy bécsi utazás veszélyeinek, ahol nagyon jó rendőrség van. Megindult a párt hetilapja, a Proletár. A KB teljes harmóniában dolgozott.

A pártnak, a megelőző szakasz örökségeként, még két affért kellett likvidálnia. Az első egy steinhofi pletykából eredt, és tisztán személyes jellegű volt. Kun Béla elvtárs még Bécsben volt, amikor a dolog elkezdődött. Az ügyet a legenergikusabban elfojtottuk, úgyhogy nem hagyott nyomokat maga után. A másik ügy eredete is Steinhofra nyúlt vissza. Említettük már azt a Steinhofból irányított támadást, melyet az ipari munkások egy csoportja intézett értelmiségiek ellen. Ebből a csoportból alakult ki a KMP bécsi helyi csoportjának vezetősége. Nagyobbrészt politikailag tapasztalatlan, túlfeszített állapotban lévő, sőt, részben félőrült emberekről volt szó, a vezetőjük, egy bizonyos Köblyös, valószínűleg agent provocateur volt. Bár később Vágó elvtárs lett a helyi csoport vezetője, ő sem volt képes kordában tartani őket. Így aztán egészen megengedhetetlen egyéni akciókra került sor, melyek rendkívüli mértékben veszélyeztették a szépen fejlődő magyarországi mozgalmat. Állásokat kreáltak híveiknek, korrumpálva mindenkit, akinek dolga volt velük. Bár itt kifejezetten összeesküvők egy bandája verődött össze, és bár a legkülönfélébb dolgokkal fenyegetőztek, a KB habozás nélkül feloszlatta a helyi csoportot, megrendszabályozta az embereket, alaposan megtisztította a pártot. A munka fönnakadás nélkül folyt tovább. A KB leszámolt a renitens elemekkel, egy átmeneti időre átvette a helyi csoport ügyeit. Mindenekelőtt ki kellett irtani mindenfajta protekciót és korrupciót, amit a pénzkiutalások szigorú kezelése és az erős ellenőrzés révén el is értünk. Egy-két hónap elegendő volt, hogy e tekintetben nagy morális átalakulást idézzünk elő a pártban. Minden fillérrel pontosan el kellett számolni, a támogatások kérdésében megszűnt még a legcsekélyebb kedvezés vagy protekció is. Mindenkinek, aki az emigrációban vagy Magyarországon rajtunk köszörülte a nyelvét, el kellett hallgatnia. Landler elvtárs átvette a párt titkárságát, Hirossik az illegális munkát, Lukács az ifjúsági mozgalmat, az irodalmat és a külkapcsolati kérdéseket. Szántó elvtársnak hosszabb ideig Berlinben kellett maradnia. Néhány hét energikus munkájával tető alá hoztuk a párt reorganizációját. Ebben a következő elvek voltak számunkra mérvadók:

Az értelmiségiek közül csak azokat vettük föl aktív tagjaink sorába, akik szellemi tekintetben valós értéket képviselnek, képesek önállóan részt venni valamilyen illegális munkában. Az értelmiségiek több mint felét csak szimpatizálóként vettük vissza a pártba. A munkások közül minden tudatos és meggyőződéses kommunista aktív tag maradhatott. A nagyszájúakat és fegyelmezetleneket vagy eltávolítottuk_› vagy szimpatizálókká degradáltuk. Némelyiküket újólag kipróbáltunk a pártmunkában, és csak aztán vettük fel őket az aktív tagok sorába.

Nyugodtan állíthatjuk, hogy eközben semmiféle személyes szempont nem vezérelt bennünket, és hogy sikerült olyan helyi csoportot létrehoznunk Bécsben, amely nem a KB uszályhordozóiból áll, hanem önálló elvtársakból, akik a KB minden tettét energikus és éber kritikával figyelik.

Azokat az elvtársakat illetően, akik legális vagy illegális formában ideiglenesen Bécstől távol dolgoztak, úgy döntöttünk, hogy visszatértük után a KB, mérlegelve a munkájukat, újólag dönt tagságuk fölött.

Azok az elvtársak, akik állandóan részt vesznek az illegális munkában, lehetőleg egyáltalán ne vegyenek részt a taggyűléseken, nehogy esetleges távollétük illegális munkájukról árulkodjon.

A szervezeti szabályzat szerint a bécsi helyi csoport, minthogy a KB székhelyén van, különleges jogosultságoknak van birtokában. Ezt nagyon komolyan vettük. A legfontosabb politikai kérdéseket végigtárgyaltuk velük, utoljára hat héten keresztül szervezeti kérdéseket beszélve meg.

Nyugodtan állíthatjuk, hogy (egy-két, illetve szigorúan véve csak egy esettől eltekintve) a pártban vasfegyelem uralkodik. Akit Magyarországra vagy valamely más, veszélyeztetett posztra küldtek, elutazott, és szigorú ellenőrzés alatt végezte munkáját. Megszűntek a hazug vagy eltúlzott jelentések. Így dolgozott Hamburger, Katz,[9] Seidler,[10] Karikás, Benkő a Kárpátalján, Guth[11] és mások Szlovákiában. Bár Kárpátalján csaknem minden exponált elvtársunkat (Seidlert, Chlepkót,[12] Füzyt stb.) letartóztatták, senki nincs, aki ne engedelmeskedne a parancsnak, mely odarendeli. A levert bratislavai (pozsonyi) sztrájkok után a szlovák hatóságok tömegesen adták át az emigránsokat a fehér fogdmegeknek. Újfalusi G. elvtársat és másokat már a határon megöltek. Ennek ellenére két hónapra szimpatizáló taggá degradáltuk Horti Emil elvtársat, aki bár jó és meggyőződéses elvtárs, de felesége veszélyeztetett helyzete miatt elhagyta Bratislavát, és csak akkor vettük vissza az aktív tagok közé, amikor a pártmunkában újból bebizonyította fegyelmezettségét. Lusztig és Rudas Zoltán elvtársakra hasonló sors várt (az előbbire kötelességeinek pontatlan teljesítése miatt, az utóbbira egy fordítási munka nem egészen lelkiismeretes elvégzéséért). Hajtay elvtársnak, csak mert azzal a csekély előnnyel rendelkezett, hogy szlovák állampolgárként legalizálhatta magát, akkor kellett a párttitkári posztot ott átvennie, amikor a bratislavai sztrájkok miatt a legvadabb üldöztetés volt napirenden. Fiedler[13] elvtárs (volt népbiztos) nem tudta legalizálni magát, azért elvesztette fémmunkás titkári beosztását, mégis, kitéve az üldöztetésnek és kiadatásnak, ott kellett maradnia; ugyanígy Krausz György[14] és Karikás elvtársaknak. Tetszés szerint sorolhatnánk a példákat, anélkül, hogy kivételbe botlanánk. Természetesen a KB csak azáltal érhette el ezt a fegyelmet, hogy jó példával járt elöl a kötelességek teljesítésében, és hogy minden elvtársunkat az a meggyőződés hatja át, ha veszély fenyegetné, a KB fokozott mértékben meg fog tenni mindent annak elhárítására.

Bátran leszögezhetjük hát, hogy a párt tekintélye oly mértékben megnőtt, hogy – néhány tucat megrögzött szociáldemokratától eltekintve – minden munkás vagy értelmiségi büszke volna rá, ha, akár csak szimpatizálóként is, fölvennénk szervezetünkbe. Bár a tagság magától értetődően nem jár anyagi előnyökkel, minthogy a támogatások szétosztása a párttagságra való mindennemű tekintet nélkül történik, föltéve, hogy az illető emigráns a diktatúra alatt és után tisztességesnek mutatkozott. A pártalkalmazottak sem kapnak (családi pótlékukat is hozzászámítva) több fizetést, mint amennyit egy átlagos ipari munkás keres. E vonatkozásban a legarcátlanabb rágalmazók is el kellett, hogy hallgassanak.

Nehezebb a helyzet az utódállamokbeli emigránsok szervezetei és kommunista csoportjai tekintetében. Itt mindenekelőtt azzal az előítélettel kellett szembeszállnunk, hogy az emigráns, pusztán mert jobban informált a világ folyásáról, mint aki Magyarországon maradt, meggyőződésesebb és forradalmi szellemében tudatosabb. Az üldöztetés az utódállamokban, különösen az utóbbi időben, hatalmas méreteket öltött, és megszokott dolognak számít a Magyarországnak való kiadatás. Kiadtak Magyarországnak olyan emigránsokat is, akiknek az egész családja szlovákiai, illetőleg romániai vagy jugoszláv illetőségű. Erdélyben a román hatóságok a kiadatással való zsarolás révén próbálják meg az emigránsokat besúgóként a Siguranta szolgálatába kényszeríteni. A kétes egzisztenciák és csirkefogók egész hada létezik, akik számára a csoportokhoz való tartozás pusztán alkalom a lopásra, zsarolásra és besúgásra. Az ilyen csoportok létrehozásakor a legszomorúbb tapasztalatokat szereztük. Még ha jó és megbízható elvtársak dolgoznak is csoportként, a kiterjedt spiclihálózat miatt könnyen bekövetkezik a szerencsétlenség, míg ha egyenként dolgoznak, kevesebb kockázattal többet tudnak végezni. Mi az, amit csoportként tudnak végezni? Azoknak a kirendeltségeknek a feladata, melyek a Magyarországra irányuló, és a mai körülmények között egyéni és elszigetelt munkára épülő tevékenységet szervezik. A helyi mozgalmak radikalizálásán pártfegyelem alatt álló párttagként is munkálkodhatnak bárhol, ahol szükséges. Nézzük az egyes országokat.

Szlovákia: Hajtay Ferenc párttitkár Bratislavában. Krausz György a Volksstimme szerkesztője. Fiedler Rezső, korábban a fémmunkások titkára. Illés Béla a most alapítandó magyar napilap szerkesztője. Swacha szenátor és Nagy Gyula a KMP utasításai szerint dolgoznak Bratislavában. Surányi kassai képviselő kérte a fölvételét stb. Mindenkinek helyet találunk, akit pártmunkára akarunk küldeni. Természetesen ártanánk a mozgalomnak azzal, ha állandóan olyan elvtársakat helyeznénk el ott, akiket rövid időn belül átirányítunk. Szlovákia és Kárpártalja munkásai kommunisták, ha el kell is ismernünk, hogy még nagyon nagy nevelőmunkát kell végeznünk a körükben. De a szociáldemokraták és a függetlenek a legnagyobb terror és a hatóságok támogatása ellenére sem tettek szert befolyásra. Mindezt nem pénzzel és korrupcióval értük el, mert ezek az eszközök lehetetlenné tennék az egészséges fejlődést.

Erdélyben, bátran mondhatjuk, a három legderekabb kommunista áll a mozgalom élén (Asztalos, Gazdag és Patocs). Átjárnak Magyarországra is. Abszolút becsületesen dolgoznak, anélkül, hogy eltúloznák munkájuk eredményeit. Karikás elvtárs, akinek menekülnie kellett Erdélyből, három hónapos ott-tartózkodása alatt megteremtette a szervezeti alapokat. Berkovits elvtársat halálra ítélték, Nyisztor és Bozsó elvtársakat kiadták Magyarországnak, és az effajta kiadatások nap mint nap ismétlődnek. Asztalos elvtársnak a vasutassztrájk irányítása miatt szöknie kellett, hamarosan visszatért azonban, és fölvette a munkát. A vasutasok és bányászok kommunista kézben vannak. Az utóbbi időben, az üldöztetés ellenére, intenzívebben foglalkozunk a nevelőmunkával. Csoportok létrehozása itt is csak papíron volna valamiféle „szervezőmunka” eredménye, ám akadályozná és veszélyeztetné elvtársaink eredményes munkáját.

Jugoszláviába Zelenka, Burányi stb. elvtársakat küldtük titkároknak. A jugoszláv párt alapítani akart egy magyar lapot, és hozzánk fordultak szerkesztőért, sajnos, a jelenleg uralkodó fehérterror megakadályozta ennek a tervnek a kivitelét. Pécsett egész sor jó elvtársunk van a munkások irányítására. Kiutasítása előtt Hajdú elvtárs[15] állt a mozgalom élén, a belgrádi elvtársakkal mindig a legteljesebb összhangban és mindig a mi utasításaink szerint működve. Most, mások mellett, Farkas elvtárs (Magyarországra irányuló illegális munka) és Gyetvai,[16] lapunk, a Munkás szerkesztője vannak lent. Bizonyosra vehető, hogy a pécsi bányászok ezrei valamikor a magyarországi proletárforradalom biztos támaszai lesznek.

A külföldi emigrációt illetően csak Berlinről érdemes szólni. Az ottani magyar emigráció a VKPD egyik szekcióját alkotja. Szántó elvtárs berlini tartózkodása alkalmával a VKPD KB-jával úgy állapodott meg ennek a csoportnak a hatáskörét illetően, hogy az irodalom terjesztésén kívül semmi közük nincs a magyar mozgalomhoz. Általánosságban elmondható, hogy ez a szekció a párt betegségtünete, a korrupció és pletyka fészke. Kaiser elvtárs, Thomas elvtárs alkalmazottja, vezérként és diktátorként feszít, és mindent megtesz, hogy ártson a pártnak. Ezt már jelentettük Moszkvának. Egyetlen kötelességét, hogy az irodalmat terjessze, hónapokon át szabotálta. Kun Béla elvtárs Rákosi révén figyelmeztette őt, hogy Szabó titkár a diktatúra alatt pénzért szakszervezeti igazolásokkal látott el burzsoákat. Kaiser ennek ellenére bizalmat szavaztatott Szabónak, majd egy nagy összeget (ötmillió koronát) adott át neki, melyet az természetesen ellopott. Mi Guth és Rákosi elvtársakat javasoltuk a berlini csoportnak, a csoport azonban jobbnak látta egy a diktatúra alatt és után sokszorosan kompromittálódott, fölöttébb jelentéktelen jobboldali szociáldemokratát választani. Olyan valakit, akit Szlovákiában oly jól ismernek, hogy akik az ő igazolását mutatják föl, azokat kivágják. Erről az ügyről jelentést küldtünk Moszkvának, és az elvtársakra bízzuk e tárgyban a döntést. Egyebekben ezekből a kicsinyes piszokságokból nem csinálunk presztízskérdést.

Másutt, Prágában és Olaszországban is vannak nagyobb számban emigránsok. Sok közöttük a teljesen ismeretlen. Hatalmas munkát igényelne valóban számba venni őket, és valóságos csoportokat létrehozni, olyan munkát, melynek eredménye nem állna arányban a ráfordított energiával. Egyszerűen naivitásnak tartjuk ott mindenáron csoportokat létrehozni, csupáncsak azért, hogy fennhatóságunk alá vonjuk, leépítsük, és ami, mint később kifejtjük, lehetetlenség, hazaküldjük őket Magyarországra. A magyarországi csoportokról memorandumunk második részében szólunk. A szervezet kérdésében tehát a következőképpen állunk: rendelkezünk egy, a párt szervezeti szabályzatának megfelelően újjászervezett párttal, amelyik ugyan nem törekszik arra, hogy minden faluban kommunista csoportja legyen, de amelyik újjászervezett, fegyelmezett bécsi helyi csoportja révén, az utódállamokban létrehozott kis sejtjei (kirendeltségei) és az ott felelős munkát végző elvtársak és nem lebecsülendő magyarországi csoportjai révén egy, az erőinek és körülményeinek megfelelő forradalmi mozgalmat vezet. Az egész világon szétszórt emigráns csoportok szervezeti összefogása végtelenül bonyolult, kevéssé értelmes és vonzó feladat volna. Bizonyára számos visszaélés történne a párt nevével és a párttagsággal, úgyhogy nehezen kerülnénk olyan helyzetbe, hogy valaha is tisztességes pártot alapíthassunk. Mert ritkán volt ilyen nagy létszámú emigráció, és aligha volt valaha is olyan, amelyiket ennyire vegyes elemek alkottak volna. Ha nem valamiféle egységes emigráns szervezetet, hanem egy egységes kommunista pártot akarunk megalkotni, akkor csak a következő álláspontra helyezkedhetünk: a perifériákon kis sejtekbe kell tömörítenünk és a pártfegyelemnek kell alárendelnünk a tényleg megbízható elvtársakat. Emberekkel, akiket senki nem ismer, akik csak a szájukkal kommunisták, de a veszély pillanatában denunciánsokká válhatnak (a volt karlsteini internált Hamvassal például, a stockholmi Takáccsal stb.), igazán nem éri meg foglalkoznunk. És miféle pártmunkát adhatnánk egy Helgolandon vagy Torinóban működő pártcsoportnak? Csak azért létrehívni őket, hogy azután eldicsekedhessünk azzal, hogy x számú csoportunk van, ez olyasmi, ami csak szociáldemokraták között szokásos.

Ilyenképpen a tisztességes, valóban kommunista, tőlünk nem túl távol élő elvtársak pártfegyelem alatt állnak, bármikor rendelkezhetünk velük, különösen, mert ügyelünk rá, hogy a forradalomért, és ne a forradalomból éljenek. Vannak emberek, akiknek ez nem tetszik, akik azt igénylik, hogy a párt kellemes életet biztosítson a számukra, akik botrányosan könnyelmű életet élnek. Alkalomadtán szívesen alapítanának valahol egy pártcsoportot, de mi semmilyen körülmények között nem akarunk eltérni azoktól az elvektől, melyek a párt újjászervezésekor vezéreltek bennünket. A pártalkalmazottak fizetése egyforma. Aki azonban ma nem képes szerényen élni, az veszélyes a mozgalomra, és el kell távolítani. Kun Béla elvtárs ismeri a Clemens-esetet. Rendkívül ügyes és használható ember volt, de képtelen volt arra, hogy ne költekezzen, és nem volt különösebben válogatós az eszközök tekintetében, melyek révén pénzhez juthatott. Ezért távoznia kellett közülünk. Münnich elvtárs számára sem volt elég semmi pénz. Bizonyára ezért utazott Moszkvába, és ezért informálta úgy Kun Béla elvtársat, ahogy Rákosi elvtárs nemtetszése más forrásokból származik. Mióta részt vett a moszkvai kongresszuson,[17] s különösképp, mióta megkapta a livornói kongresszusra szóló mandátumot, a nagyzási téboly tagadhatatlan jelei mutatkoznak rajta. Elsőbben is a VB-nek akart egy „hatalmas” szlovák kommunista pártot szállítani – még a csehek kommunista pártjának megalapítása előtt –, amiben megakadályoztuk. Most egy világot rengető magyar mozgalmat akar a semmiből elővarázsolni, legalábbis papíron. Ezért követel „ötleteket”, azt állítva, hogy a KB-nak semmi nem jut az eszébe, és hogy Kun Béla elvtársnak vissza kell térnie, mert neki viszont igen. Nagyzási tébolyát nem akarjuk itt aktaszerűen igazolni, csak arra utalnánk, hogy régi barátai, Pór Ernő és Szántó is így vélekednek róla.

Nyilvánvaló, hogy Kun Bélának az a megállapítása, hogy nincs párt, csak egy irodalmár társaság van, ezekben a fejekben és a berlini koponyákban fogalmazódott meg.

Ezt a legenergikusabban visszautasítjuk, és szeretnénk leszögezni, hogy a szabályzatnak azt a rendelkezését, mely csak igazi kommunisták fölvételét engedélyezi, nagyon komolyan vesszük. Nincs szükségünk politikailag vagy morálisan kétes elemekre. Persze az emigráció valóban kommunista elemeit össze kell gyűjtenünk, be kell vonnunk a mozgalomba, ezt azonban mindig is megcselekedtük. Szlovákiában, a Kárpátalján, Pécs-Baranyában mi állunk a tömegmozgalmak élén. Magyarországon sok jó elvtársunk állt munkába, néhány csoportot pedig az a szervezőbizottság vezet, mellyel állandó kapcsolatban vagyunk. Minden nyilvános vita, sajtóbeli reklámozás nélkül is nő ott a mozgalom, úgyhogy már Kun Béla és Rudnyánszky cikkei előtt elhatároztuk, hogy amint a viszonyok technikailag és politikailag érettek rá, a KB egyik vezetőjét minden veszély ellenére a mozgalom közvetlen irányítására Budapestre küldjük.

Nincs szükségünk tehát arra, hogy ami a forradalmi erélyt és kötelességtudást illeti, agitációval rázzanak föl bennünket. Lehet, a VB-ben ülő elvtársak talán többet várnának tőlünk, mint amennyit végeztünk, Kun Béla azonban semmiképp sem. Ő tudja, mennyire szétzilált volt a párt az elutazásakor, és őszintén megrendülve kérte Landlert és Hirossikot, vigyázzanak a párt egyensúlyára. Landler egyetlen kikötése az volt, hogy Kun Béla tartsa be ígéretét, és ne hallgasson többé privát hírforrásaira és a talpnyalókra, hanem, ha valami mondanivalója van a számunkra, vagy meg akar valamit kérdezni tőlünk, közvetlenül hozzánk forduljon. Mi rendet teremtettünk, nem ugyan bármi áron, de kommunista energikussággal és becsületességgel. Amint azt az elvtársak a jelentésünkből láthatják, helyreállítottuk a fegyelmet, újjáélesztettük az áldozatkészség szellemét. Munkát és eredményeket követelünk. Kun Béla pedig oly módon tartja meg a szavát, hogy minden pletykát meghallgat, és hátba támad bennünket, anélkül hogy korábban megbeszélte volna velünk a kifogásait. Így van segítségünkre az egyensúly fenntartásában és egy kommunista mozgalom megszervezésében ő, aki egy kb-ban ül velünk.

Még két dolgot kell kiemelnünk ama kérdés kapcsán, hogy vajon a KMP párt-e, vagy – mint a moszkvai Vörös Újság véli – vágy-párt, irodalmár társaság. Kun Béla ismeri a magyarországi és az emigrációban élő vezető elvtársakat. Ha irodalmár társaságnak nevezi őket, jobb tudomása ellenére teszi; olyan fokú mala fidesről tesz tanúságot, amilyet még tőle sem várna az ember, vagy olyan hallatlan önhittségről, melytől eltelve hajlandó minden elvtársát az egész világ szeme láttára a legperfidebb módon pocskondiázni, csak azért, hogy saját páratlan „nagysága” domináljon. Kik is ezek az irodalmárok?

Szántó Béla ritkaságszámba menő alakja a mozgalomnak közöttünk, valaki, aki egész életében becsületes és eredményes gyakorlati szervezőmunkát végzett a mozgalomban. Tizenkét éven keresztül tartozott a szociáldemokrata párt ellenzékéhez. Az októberi forradalom előtt energikusan részt vett annak katonai előkészítésében; a forradalom alatt valódi vezetője volt a katonai mozgalomnak, és olyan higgadtan és tárgyszerűen végezte ezt a munkát, hogy még az őt gyűlölő szociáldemokrata vezetőknek is el kellett azt ismerniük. A diktatúra alatt ő volt Böhm egyetlen valóságos ellenfele, aki halálosan gyűlölte őt, és minden eszközzel megpróbálta megakadályozni, hogy Szántó elvtárs hadügyi népbiztosként többet tegyen a Vörös Hadseregért, mint amennyit minden akadály ellenére végül is tennie sikerült.

Király Béla a magyar központi szakszervezeti tanács titkára volt. Aligha van még egy ország, ahol hasonló beosztásban lévő elvtárs meggyőződéses kommunistaként fölvette volna a harcot a szakszervezeti bürokráciával. A diktatúra bukása után is habozás nélkül, azonnal csatlakozott hozzánk. Nagy tekintélynek örvend magyar munkások körében.

Hirossik Jánost ugyancsak ismeri és tiszteli minden munkásunk. A legnagyobb nyomorban és a legnehezebb körülmények között harcolt tíz éven keresztül a szociáldemokrata párt ellen. Ő volt az, aki 1910-ben Alpári elvtárssal olyan memorandumot nyújtott be a koppenhágai nemzetközi kongresszushoz, amelyről Rosa Luxemburg is megemlékezett, és amely a korrupt magyar párt leleplezésével nagy föltünést keltett. Egyik megalapítója és titkára volt a kommunista pártnak. A diktatúra alatt különböző funkciókat töltött be, egyebek között a Vörös Hadsereg által meghódított nagy területeknek a szervezését végezte, sikerrel féken tartva mindenfajta ellenforradalmi mozgalmat. A tanácsdiktatúra bukása után tíz hónapon keresztül élt és dolgozott illegalitásban.

Landler Jenőről alkalmasint elég annyit megjegyeznünk: a diktatúra kikiáltása után Kun Béla Leninnek arra a kérdésére, hogy miben lát a szociáldemokratákkal szemben garanciát, Landler nevével felelt, bár Landler akkor a szociáldemokraták balszárnyához tartozott. Már 1904-ben szervezője és vezetője volt a vasutasok általános sztrájkjának. Később elnöke lett a kétszázezer tagot számláló szövetségnek. Példaszerű illegális szervezetet sikerült kialakítania, mely a háború alatt katonai vonatokat is meg tudott állítani. A diktatúra alatt a csehek ellen irányuló támadás parancsnoka volt. És a parancsnokság nem puszta dekoráció volt a számára; legalább olyan sokszor volt tűzvonalban, mint akármelyik egyszerű vöröskatona.

Springer Ferenc egy húszezer tagot számláló szervezet titkára, illetve elnöke volt. Rendíthetetlen kommunista meggyőződése és önzetlen munkája miatt minden szaktársa és szervezetének minden tagja nagyra értékeli őt.

Lukács György írói tevékenységéről nem akarunk szólni. Csak azt kívánjuk megemlíteni, hogy amikor 1919 februárjában Kun Bélát letartóztatták, élére állt a pártnak, és az üldöztetések időszakában elsőként kezdte meg a nyilvános kommunista agitációt; a diktatúra alatt egy dandár politikai biztosaként gyakran volt tűzvonalban a katonákkal; amikor a június 24-i ellenforradalom alkalmával matrózok lőtték a szovjetházat, és a parancsnok (Nagy Béla) gyáván elhagyta őrhelyét, ő vette át a parancsnokságot. A bukás után Kun Béla utasítására Korvin Ottóval Budapesten maradt, megszervezni, ha lehetséges, az illegális munkát.

Hamburger Jenő a háború alatt katonaorvosként lázadást szított, és több mint egy évet ült börtönben. Bár a szociáldemokrata párt titkára volt és pártja szabotálta az agrárreformot, ő szervezte meg az első forradalmi földfoglalásokat a nagybirtokokon (a Dunántúlon). A munkásmozgalom fantasztikusan eltökélt élharcosa, aki jelenleg veszélyes poszton dolgozik illegálisan a Kárpátalján.

Rudas László tizenöt évvel ezelőtt vette föl a harcot az SZDP opportunizmusa ellen. Ennek érdekében otthagyta a Népszava szerkesztői állását, és a legnagyobb nyomorban élt, csak hogy semmit ne kelljen meggyőződéséből föladnia. Antimilitarista propaganda miatt letartóztatták. Egyike a KMP megalapítóinak, akinek egyetlen „bűnéül” intranzigens jelleme róható fel.

Lengyel Gyuláról Kun Béla nyilvánosan elismerte, hogy a legokosabb ember, akivel valaha is találkozott. Jelentékeny szervező, fáradhatatlan munkás, aki a diktatúra alatt, sok egyéb mellett, a legnehezebb poszton, a közellátásban nyújtott kimagasló teljesítményt. Hogy ilyenformán mennyire nem „irodalmár”, amellett Kun Béla maga tanúskodhat, akinek emlékeznie kell rá, hogy a június 24-i ellenforradalom idején egyedül küldte őt egy fellázadt huszárkaszárnyába, ahol határozott föllépése révén sikerült letartóztatnia a tiszteket. (Egyébként a munkájáról Varga elvtárs be tud számolni.)

Katz Béla[18] és Lipót tizenöt éven keresztül olyan munkát végeztek Erdélyben a proletariátusért, mely nevüknek tiszteletet és megbecsülést szerzett arrafelé. Ma is mindenki az ottani mozgalom hivatott vezetőinek tartja őket.

Neményi Gyula Budapest egyik legnagyobb gyárának volt főbizalmija. A háború alatt statáriális bíróság elé állították, és fogházbüntetésre ítélték.

Benkő Gyula vasutas-titkár volt, aki ma a legnehezebb feltételek között dolgozik illegális munkán, és számtalanszor tette kockára az életét.

Herskovits és Kolozsi elvtársak, mindketten munkások, mindketten fiatal koruk óta vannak a mozgalomban, és a diktatúra bukása után illegális munkát végeztek Budapesten.

Horti Emil az elvtársak előtt bizonyára már Oroszországból ismerős. Régi vasmunkás, aki kiemelkedő szerepet játszott a mozgalomban.

Bettelheim[19] és Guth elvtársak, hibáik ellenére is fanatikus és áldozatkész forradalmárok.

Bolgár elvtárs nevét Amerikában széles körben ismerik és tisztelik. Éveken keresztül volt az IWW európai képviselője. Kora ifjúságától fogva részt vesz a mozgalomban, és pártunk legműveltebb marxistáinak egyike.

Vágó Béla a legjobb magyar agitátorok egyike. A párt opportunizmusa ellen már tizenöt évvel ezelőtt fölvette a harcot.

Sallai Imre a háború alatt Korvin Ottóval vezetője volt egy antimilitarista mozgalomnak. Letartóztatták, bíróság elé állították, és csak az októberi forradalom szabadította ki. A diktatúra után Korvinnal Budapesten maradt, és csak akkor szökött el, amikor szervezetét teljesen lerombolták.

Glattner Ferenc a mozdonyvezetők szövetségének elnöke volt. A diktatúrának tett szolgálataiért félholtra verték. Amint szabadult, Bécsbe jött, és átvette a magyarországi illegális munkát. Sorsa – hogy halálra ítélték, miután lehajították a második emeletről – bizonyára ismert az elvtársak előtt.

Szita Lajos pincér Bécsből ment le Budapestre dolgozni. Agyonverték. Ahogy a diák Vadas Mártont, a hentes Kohn Gábort (?). A földmunkás Kókai L. Bécsből ment Magyarországra, négy megyében szervezett pártcsoportokat, lebukott, és halálra ítélték több elvtársával, akik a legszörnyűbb kínzások közepette is hűek maradtak a kommunizmus ügyéhez.

Hajdu Gyula siheder kora óta vesz részt a pécsi munkásmozgalomban. Baranya megye kilencezer bányásza ma is a vezetőjének tekinti. Kiutasításáig újra hónapokat töltött ott, és jórészt az ő érdeme, hogy ezek a munkások tudatos kommunisták.

Seidler Ernő a Vörös Hadsereg legbátrabb parancsnoka volt. A diktatúra eleste után még megverte a románokat Szolnoknál, és visszafoglalta a várost. A decemberi sztrájkok következtében jelenleg börtönben van a Kárpátalján.

E listát hosszan folytathatnánk. De a Magyarországon dolgozó elvtársak nevét, bár van köztük még egy, melynek régi és jó csengése van a mozgalomban, nem akarjuk megadni itt, olyan okból, melyet az elvtársak érhetőnek fognak találni.

Talán mentségre szorul, hogy ilyen részletesen írunk személyi kérdésekről. Azonban tájékoztatnunk kellett az elvtársakat a Végrehajtó Bizottságban, hogy megítélhessék, saját jelentőségét milyen határtalanul túl kell, hogy becsülje az, aki a pártot, melyet ezek az elvtársak vezetnek (xxx), irodalmi csoportocskának vagy „szellemesen” csírasejtnek nevezi.

Komolyan vettük a párt fogalmát és szerepét. A párt számunkra – mint Zinovjev elvtárs mondta – szentség. Pártmunkát végzünk, és nem szándékozunk, sem vezetőként sem tagként, sem egy irodalmi csoportocskához, sem Kun Béla valamiféle csoportocskájához tartozni: egy kommunista párthoz tartozunk, és kizárólag ahhoz. Kun Béla szervezeti terveinek tárgyi részéről a III. részben szólunk majd. Itt csupán azt a föltételezést akarjuk visszautasítani, hogy hajlandók volnánk papírszervezetek reklámcélból való fölállítása érdekében, amint azt a Vörös Újság cikke propagálja, mártírhalálba küldeni embereket és veszélyeztetni mozgalmunkat. Valódi munkára küldtünk már embereket, és a jövőben is fogunk küldeni Magyarországra.

Néhány szót kell még szólnunk az Oroszországból hazatérő hadifoglyokról. Rudnyánszky elvtárs cikke úgy beszél róluk, mint a kommunizmus legtudatosabb élharcosairól, akiknek „kiépítetlen állásokat kell elfoglalniuk”.

Tisztában vagyunk vele, milyen nehéz Rudnyánszky munkája a hadifoglyok között. De tisztában vagyunk ennek az anyagnak az értékével is. Több jelentésben közöltük ezt Rudnyánszky elvtárssal. Csak elismételni óhajtunk itt erről néhány dolgot.

A pártmunkára hazaküldötteknek legföljebb egy tizede jelentkezett nálunk. Meghatároztuk azt az utat és módot, ahogy híreket juttathatnak el hozzánk. Azt tapasztaltuk azonban, hogy még akik jelentkeznek is nálunk, sem mutatnak kedvet a Magyarországra való visszatéréshez. Sokan azok közül, akik Oroszországot elhagyták, átmentek a fehérekhez. Akik jelentkeztek nálunk, és állítólag Magyarországra mentek, azoktól egyetlen jelentést nem kaptunk. Némelyikőjüknek utána érdeklődhettünk: egyikük sem dolgozik a pártnak. Nem azért állítjuk ezt, mintha Rudnyánszky elvtárs hibájául akarnánk fölróni. De itt megint csak azt a mások munkáját megvető önhittséget látjuk, amely veszélyes, különösen a nyilvánosság előtt, egy komoly mozgalomban.

Néhány jellemző esetet említenünk kell még. A Molnár-esetről már szóltunk. Szabó Ferenccel és Barna Györggyel, mint abszolút megbízható elvtársakkal, Rudnyánszky nagyobb összeget küldött. Nyomtalanul eltűntek a pénzzel együtt. Széll Jenő, aki saját állítása szerint együtt dolgozott Rudnyánszky elvtárssal, három hónappal a megérkezése után jelentkezett nálunk. Közölte, hogy nem óhajt Magyarországra utazni. Beleegyezésünket követelte spanyolországi utazásához, ahol gazdag rokonai vannak. De megígérte, hogy a tanácsköztársaság kikiáltása után visszatér Magyarországra.

Erről a kérdésről jelentést tettünk már. Kérdezzük: milyen jogon játssza ki ilyen eredmények után Rudnyánszky elvtárs a KMP ellen a hadifoglyokat, mintha olyan elvtársak volnának, akik képesek lesznek komoly szervezetet teremteni; milyen jogon állítja róluk, hogy a proletariátus hivatott vezetői, milyen jogon becsmérli érdemes elvtársak múltját, munkáját és áldozatkészségét? A második részben munkánk eredményeit foglaljuk össze.

II.
Magyarország
A diktatúra bukását követően a párt a dühöngő fehérterror viszonyai között ismételten kísérleteket tett arra, hogy szervezeteket teremtsen Magyarországon. Néhány kísérlete kudarcba fulladt. Besúgók férkőztek az illegális csoportokba (Csuvara, Molnár), elárulták az elvtársainkat, akik közül sokakat börtönbe vetettek, néhányukat agyonverték. Ez volt az oka Szamuely László[20] (Szamuely Tibor testvére), Kohn Gábor és mások kivégzésének is. Az ebben az időszakban végzett munka során hat elvtársunkat ítélték életfogytiglani fogházra; több, mint százat ítéltek 3-15 évre, vagy internálták őket. Minthogy legjobb elvtársainkat kivégezték, börtönökbe vagy koncentrációs táborokba zárták, a párt, óvva az otthonmaradottakat, az emigránsok révén próbált brosúrákat és más irodalmat Magyarországra csempészni. De a körülmények ellenére Magyarországon is kiadtunk néhány röplapot és brosúrát, melyet innen leküldött elvtársak írtak és nyomattak ki. Már a diktatúra bukását követő első hónapokban megkezdődött ennek az irodalomnak a terjesztése. A villamoson, az utcán, a gyárakban stb. osztogattuk ezt az irodalmat, agitáltunk az asszonyok között, akiknek élelmiszerért, szénért kell sorban állniuk. Szidtuk a keresztény kurzust, dicsértük a diktatúra idejét. Gyakran fölhangzott az éjszakai utcán az Internacionálé. Vidéken, különösen a bányászok körében, sikerült tudatossá tennünk az elégedetlenséget.

A tavalyi év közepén kezdődhetett el odalent az intenzív munka. Egymás után sikerült kapcsolatot teremtenünk a legkülönfélébb helységekkel, sejteket szerveznünk pl. Sopronban, Győrött, Nagykanizsán, Miskolcon, Szombathelyen, a tatai és salgótarjáni bányászok körében. Magán Budapesten több kiküldöttünk dolgozott. Rendszeres összeköttetésünk volt a vasutasokkal, a földmunkások szervezetével és néhány határ menti helyőrséggel. A mozgalom e föllendülését természetesen nagyon megkönnyítette a Lengyelország elleni orosz offenzíva. Ebben az időben volt Budapesten egy raktárunk, amelyben több mázsa szétosztandó irodalmat rejtettünk el. Budapesten és vidéken ekkoriban huszonöt csoportunk volt. A budapesti raktártól függetlenül egyetlen hónap alatt százötvenezer brosúrát osztottunk ki munkások, parasztok, katonák között. Öt különböző hajó-összeköttetésünk volt Magyarországgal. És nem lebecsülendő mennyiségű elrejtett fegyverrel is rendelkeztünk és rendelkezünk. Elvtársaink beléptek a keresztény és hazafias szervezetekbe, és jó munkát végeztek bennük. Eközben a legnagyobb elővigyázatosságra volt szükségünk, mert a besúgó apparátust nagyon jól kiépítették. Különleges veszélyek adódtak a különböző illegális csoportok összefogásából, amiért itt is szükségessé vált, hogy a tapasztalatok alapján többször átstrukturáljuk szervezeteinket. Így akkoriban a szervezeti formát akként határoztuk meg (és ezt ma is helyesnek tartjuk), hogy az egyes kis csoportok ne álljanak mind összeköttetésben egymással, nehogy a véletlen vagy az árulás az egész szervezetet tönkretegye. Ez azért szükséges, mert a fehérgárdistáknak minden gyárban megvan a besúgóhálózatuk. Sikerült ekkoriban olyan megegyezésre jutnunk a vasutasokkal, hogy amennyiben Varsó vagy Lemberg elesik, általános sztrájk tör ki.

Az oroszok visszavonulása újra talpra segítette az ellenforradalmat, a belső front kiszélesedett, és újra felerősödött a már érzékelhetővé vált kommunista propaganda és agitáció ellen folytatott hajsza. Három csoportunkat fedték föl és tartóztatták le ekkor: a vasutasokat (Glatter),[21] egy budapesti (Szita) és egy dunántúli csoportot (Kókai). Glattert félholtra verték, és halálra ítélték, xxx elvtársunkat szörnyűségesen megkínozták, és 12-15 év fegyházra ítélték, köztük azokat a hajósokat is, akik az irodalmunkat szállították. A Dunántúlon is fölfedtek több csoportot. Erre az időszakra esnek a nyíregyházi, dunaföldvári, kiskunfélegyházi katonai lázadások, melyek részben agitációnk következtében törtek ki. Ezeket tiszti alakulatok verték le.

Mindennek ellenére néhány csoport érintetlen maradt, ám az elviselhetetlen rendőri ellenőrzés és terror miatt óvatosabban kellett folytatniuk a munkájukat. A párt megtisztítása ezekkel a kérdésekkel is összefügg. A még a belső viszályok idején alakított értelmiségiellenes csoport (együgyű, ostoba emberek, részben talán besúgók is), a saját szakállára végrehajtott akcióival jelentősen hozzájárult a mozgalom e visszaeséséhez. Lehetetlen volt szervezett és fegyelmezett illegális munkát végeznünk, amíg magában a pártban nem teremtettünk valódi fegyelmet.

Így, e tapasztalatok nyomán, munkánk óvatosabbá, de összehasonlíthatatlanul rendszeresebbé és intenzívebbé is vált. A munka ellenőrzésére elvtársakat küldtünk le Bécsből. Rendszeresen kaptunk Magyarországról jelentéseket is. A szakszervezetekben szabályos dezorganizációs propaganda folyik egyrészt a Horthy-rendszer, másrészt a szociáldemokraták és a szakszervezeti bürokrácia ellen. A bérmozgalmakban a jelszavak rendszerint tőlünk származnak, a földmunkás-mozgalomban a forradalmi földbirtokfoglalás pozitív jelszava mellett az új pénz, a rekvizíciók ellen irányuló dekompozíciós jelszavakkal is hatásosan agitáltunk. Így néhány dunántúli faluban felkeléseket tudtunk kiváltani azzal, hogy hamisított kormánydekrétumokat bocsájtottunk közre, melyek a lovak stb. beszolgáltatásáról szóltak, és amelyeket azonnali nyilvános kihirdetésre küldtünk meg a falvaknak. A magyar sajtóból félreérthetetlenül megállapíthattuk, hogy néhány helységben sikerrel jártunk. – Most tért vissza egy elvtársunk, aki két hónapon keresztül a dunántúli megyék csaknem összes nagybirtokán jó eredménnyel agitált a földmunkások körében. A parasztokhoz intézett felhívásokat terjesztettünk, hogy ne vonuljanak be, vagy ha már be kell vonulniuk, legalább fehér banditák ne legyenek. Megállapítható, hogy különösen a parasztok körében nagymértékű a dezertáció. Kunmadarason, Árokszálláson, Kelpéden, Szelén és más falvakban a parasztok nemzeti színű zászlók és pántlikák helyett vörösekkel mentek a sorozásra. A fehér hadsereg tábori püspöke a fehér hadsereg jubileumán a parasztokat formálisan exkommunikálta tömeges dezertációjuk és a rekvirálásokkal szemben tanúsított ellenállásuk miatt. A katonai lázadásokat már említettük. A bérharcokat úgy próbáljuk meg megszervezni, hogy lehetőleg a „keresztények” kerüljenek az élre. A híreket ugyan elfojtja a cenzúra, egy s más azonban mégis nyilvánosságra került. Így pl. a szabók, az Északi Főműhely, Istvántelek, a Lipták, Csepel, a nyomdászok sztrájkjai. Február 21-én a munkások általánosan ultimátumot intéztek a munkaadókhoz.

A körülményekhez képest rendszeresen mennek brosúrák Magyarországra. A Proletár is, bár nem túl nagy számban, de rendszeresen eljut minden fontos üzembe és szervezethez. Erre a visszafogottságra nem óvatosságból határoztuk el magunkat, nem is a szállítási nehézségek miatt, hanem mert Budapesten magunk nyomtathatunk, és a szóbeli agitáció jobb és veszélytelenebb. És különösen vigyázunk arra, egyelőre ne váljon köztudottá, hogy e mozgalmak esetében a kezdeményezés és a vezetés a KMP-é. Ezért bár minderről jelentést tettünk Moszkvának, de kevés részletet emeltünk ki, hogy amennyiben a jelentés rossz kezekbe kerülne, ne érje szerencsétlenség a mozgalmat. Ugyanezért itt sem említünk neveket.

A parasztok körében nagy szenzációt keltett az a nagyatádi Szabó István földművelési miniszter nevében írt „nyílt levél”, melyet sok példányban csempésztünk Pécsről Magyarországra. A levél bírálta a jelenlegi rendszert, és ha óvatosan is, de koncessziókat tett a diktatúrának. A parasztok meg voltak róla győződve, hogy a „nyílt levél” valódi, és heteken keresztül terjesztették. A kormány ezt követően hatalmas apparátussal kezdett nyomozni a szerző és a nyomda után. Ennek az ügynek a következtében letartóztatták a nyomdászok legkonzervatívabb vezetőit, akiket persze – a kormány hatalmas megszégyenülésére – újra szabadon kellett bocsájtaniuk. Az irredenta-emlékmű leleplezésekor hatalmas föltünést keltett Budapesten, hogy a négy szobor a proletariátus hamarosan eljövendő diktatúráját hirdető cédulákkal volt teleragasztva. – A szakszervezetekben végzett munka szépen halad. Vannak szakszervezetek, ahol közvetlen kapcsolatban vagyunk a hivatalos vezetéssel. A famunkások legutóbbi közgyűlésén, miután szisztematikus munkával sikerült lehetetlenné tennünk az árulókat, néhány elvtársunkat beválasztották a vezetőségbe.

A következőképpen foglalhatnánk össze a helyzetet:

1.) Budapesten kicsiny, de teljességgel megbízható csoportokkal rendelkezünk minden fontosabb szakszervezetben és gyárban (a fémmunkásoknál, famunkásoknál, nyomdászoknál, építőmunkásoknál, földmunkásoknál, szabóknál, vasutasoknál, a villamosművek alkalmazottainál stb., a gyárakat illetően a csepeli lőszergyárban, a fegyvergyárban, a Ganz Északi Főműhelyben, a Schlicknél, a Közműveknél stb.).

2.) Ezek a csoportok egymással nem állnak mind összeköttetésben. Három fő csoportra tagolódnak. Ezek közül a legnagyobb egy három tagú ügyvezető bizottsággal rendelkezik. E budapesti csoportok nem csak Budapesten tevékenykednek, hanem a földmunkások szövetségén keresztül az egész országban. Ezenkívül kapcsolatban állunk Salgótarjánnal, Debrecennel, Szombathellyel. Szegeden külön csoportunk van. A Lehár-dandárban van egy katonai csoportunk. Az utóbbi hat hét során Budapesten megalakult egy százötven eltökélt elvtársból álló szakszervezeteken kívüli csoport, amelyik sikerrel oldotta meg az árulástól való védelem problémáját. A csoportok vezetőinek a nevét a munkásmozgalomban többnyire nagy tisztelet övezi.

3.) Kapcsolatunkat a csoportokkal részint levél útján (vegytintával), részint három rendszeres futárunk révén tartjuk fönn. Ezenkívül a főbb csoportok vezetőinek egyike hat-nyolc hetenként Bécsbe jön jelentést tenni és átvenni instrukcióinkat.

4.) Két főcsoportunk kézi nyomdagéppel rendelkezik, hogy időről időre röpcédulákat és egyfajta újságot adjanak ki. Van egy harmadik nyomdagépünk is tartalékban. A kisebb csoportoknak a főcsoportok vezetői továbbítják az irodalmat stb. Ezen a módon adjuk ki a jelszavakat a szakszervezetekben és a gyárakban, így közöljük a taktikai utasításokat. A csoportok tagjai kivétel nélkül tagjai a szociáldemokrata pártnak is, mert csak így van lehetőségük arra, hogy közvetlenül gyakorolhassanak hatást a proletariátus szélesebb tömegeire. A szociáldemokrata pártban követett taktikájukat azonban mi határozzuk meg. Így kilátásunk van arra, hogy a március közepén tartott kongresszuson egyik elvtársunk a pártvezetésbe kerül. Azt reméljük, hogy ezáltal behatolhatunk a szociáldemokrata párt belső köreibe, és ezt kamatoztatni tudjuk a magunk javára.

Ezenkívül van Budapesten egy kirendeltségünk, amelyik az illegális lakásokat, papírokat stb. biztosítja a veszélyeztetett elvtársak, emisszáriusaink, futáraink számára. Ugyanez a kirendeltség igyekszik kapcsolatba kerülni a hatóságokkal, hogy számunkra fontos dokumentumokra, információkra tegyen szert.

Ha meggondoljuk a szörnyűséges terrort, a szociáldemokrata párt denunciációit, az eddig hozott áldozatokat, büszkék lehetünk erre a munkára. Az amnesztiáról, a tiszti különítmények feloszlatásáról szóló hírek senkit nem téveszthetnek meg. Budapesten jelenleg hat erős csendőrkülönítmény működik a munkásmozgalom, a gyárak, a munkásnegyedek, a szakszervezetek megfigyelésével megbízott hatalmas besúgóhálózattal. Csaknem naponta tartóztatnak le bizalmiakat, akik aztán nyomtalanul tűnnek el. (Persze manapság imitt-amott csendőrök is tűnnek el nyomtalanul.) Az üldöztetés tehát csak szisztematikus jellegében különbözik a néhány hónappal ezelőtti legdühöngőbb terrortól. Ilyen körülmények között forradalmi lelkiismeretünk azt követeli tőlünk, hogy, ha természetesen áldozatokat is kell hoznunk, ne csináljunk fölöslegesen mártírokat, és nagyon ügyeljünk a szervezetre. Munkánknak ezzel a módjával nyerhetjük meg a Magyarországon dolgozók bizalmát, és érhetjük el, hogy kövessék utasításainkat. E körülmények igazán nem a hangos és a hírverésre beállított munka számára teremtődtek. Gyakran küldtünk már le innen elvtársakat, és egyszer sem fordult elő, hogy valaki ne ment volna. Értelmetlen volna, ha most elfordulnánk attól az immár bevált munkamódszertől, amely viszonylag kevés áldozat árán nagy eredményeket érlelt meg. Mert a magyar proletariátus, ha a körülmények kedvezőre fordulnak, nagy tetteket fog végrehajtani, nagyobbakat talán, mint mások Közép-Európában. Nemcsak kommunista meggyőződése révén, hanem mert a nehéz időkben sikerült, ha szerény keretek között is, de komoly szervezeteket létrehoznunk.

Ifjúsági mozgalom
A tanácsdiktatúra bukása után az ifjúsági mozgalom is összeomlott. Legtöbb vezetőjét letartóztatták, vagy szökniük kellett. Mégis hamarosan megalakult néhány kisebb szervezet Budapesten és vidéken, amelyek a tél folyamán fölvették a kapcsolatot Béccsel. A korábban említett röpcédulák nyomtatásában és terjesztésében ők is részesek voltak. Csuvara provokációi azonban súlyos következményekkel jártak az ifjúsági mozgalomra nézve. Nem csak, hogy sokakat letartóztattak. A Prónay-csoportnak sikerült fenyegetésekkel megnyernie egy árulót, aki kapcsolatban maradt a mozgalommal. Ennek az lett a következménye, hogy az egyik csoport a nyár folyamán teljesen fölmorzsolódott, és egy másik is nagy részben eltűnt. Néhány csoport tovább dolgozott – éppen, mert függetlenek voltak a többiektől. E külső veszélyek mellett föl kellett venni a harcot bizonyos, a forradalom bukását követően kialakult ideológiai betegségek (az erőszak alkalmazását elutasító mozgalom) ellen is, melyek az elvtársaknak a világ eseményeitől való elzártsága folytán  ütötték föl a fejüket. Mindez ma már a múlté, és a csoportok visszatértek a normális kerékvágásba.

A munka jelenlegi állását illetően mellékeljük az ifjúsági titkárság jelentését:

A bécsi ifjúsági titkárság 1920 szeptemberében kezdte meg munkáját. Célja az volt, hogy megszervezze a magyarországi munkát, anyagokkal lássa el a peremországok magyarul beszélő rétegeit, és kialakítson egy agitációs központot. Az agitációt azzal kezdtük, hogy elvtársakat küldtünk le Szlovákiába, akik megalapították a tisztán kommunista alapon álló szlovák szocialista ifjúsági szövetséget. Mivel őket és a magyarországi szervezeteket el kellett látni híranyaggal, az ifjúsági csoportok vezetői számára megkezdtük az Értesítő, egy írógépen sokszorosított tájékoztató kiadását. A mozgalom kiszélesedése szükségessé tette, hogy a lap a továbbiakban ne kéthetenként, hanem hetente jelenjék meg. (Ötszáz példányban megy ki.) Ez idő szerint a huszadik szám már nyomtatásban jelenik meg. Nem csak az ifjúsági szövetségek, hanem a szlovákiai, erdélyi és amerikai pártsajtó is fölhasználja. Alapítottunk egy ifjúmunkás kiadót (Új Harcos). Az ifjúmunkás könyvtár kiadványaként eddig a következő brosúrák jelentek meg: 1) Rudas László: A kommunista forradalom elvei, ötezer példányban 2) Mit akar a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé? tízezer példányban. Egy külön sorozat első füzeteként Zoltán Mór: Álom is, valóság is… (mese). Az első sorozat harmadik darabjaként Leninnek az ifjúság feladatairól tartott beszéde jelenik meg a közeljövőben.

Szamuely portréjából ezerkétszáz litografált példányt készíttettünk külföldi terjesztésre. Korvin portréját most nyomják. – Az ifjúmunkás titkárság gondoskodik a bratislavai Ifjú Gárda és a Mlady Delnik, a baranyai Ifjú Proletár, a Jugend-Interanaionale, a Jugendkorrespondenz, a Proletár stb. ellátásáról a mozgalom számára szükséges cikkekkel. A Jugend-Internationale a magyarországi fehérterrornak szentelt számát mi láttuk el anyagokkal. Ugyancsak elláttuk a végrehajtó bizottság által németül kiadott előadás-vázlatokkal a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé fehérterror-akcióját. A Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé Programját és alapszabályát ötszáz példányban sokszorosítottuk és terjesztettük magyarul. Kétszázötven példányban sokszorosítottunk könyvismertetéseket és -kivonatokat. Például Kuusinen A finnországi forradalmából, Lenin A kommunisták és a középparasztságából, Lozovszkij Az oroszországi szakszervezetekjéből, Luxemburg Tömegsztrájkjából. Megírtuk a kommunista Ifjúmunkás Internacionálé számára a magyar (90 oldal) és a szlovák (30 oldal) ifjúmunkás mozgalom történetét. A titkárság látja el saját, illetve KMP-irodalommal a szlovákiai, baranyai, erdélyi stb. ifjúmunkás szervezeteket.

A peremállamok mozgalmainak vezetését azért kellett átvennünk, mert rajtunk kívül senki sem tudta ezt a munkát elvégezni. Soha nem akartuk azonban Bécsből a magyar mozgalom központját csinálni. Sokkal inkább azon igyekeztünk, hogy mindegyik mozgalmat lehetőleg önállóvá tegyük, és saját hazájukban központosítsuk őket. Szlovákiában kommunista szervezetünk révén nyomást gyakoroltunk az opportunista cseh ifjúmunkás mozgalomra, éspedig sikerrel, mert most valóban létrejött Csehszlovákiában egy egységes kommunista szövetség. Ez a taktika szükségessé teszi, hogy Bécsben rövid, de intenzív agitátorkurzusokat szervezzünk azoknak a (magyarországi vagy szlovákiai) elvtársaknak a számára, akik vezetői képességekkel rendelkeznek. Az első kurzuson tíz elvtárs vett részt. Az elvtársak közül ketten jó eredménnyel vezetnek egy-egy körzeti titkárságot. Az előadásokat gyorsírással lejegyeztetjük, és 250 példányban sokszorosíttatjuk, hogy megküldhessük a szervezeteknek. Arra is törekszünk, hogy az erdélyi mozgalmat Bukarestben központosítsuk. Jugoszláviában is egy egységesen központosított ifjúmunkás-szervezet kialakítása érdekében dolgozunk. Magyarországon van egy nagy illegális csoportunk, amelyik rendszeresen megjelenteti a lapját. Ezt a csoportot cikkekkel, agitációs anyaggal stb. látjuk el. A munka részben a szakszervezetben folytatott legális munka, részben emögött elbújtatott illegális tömegmunka, harmadrészt harci szervezetek kialakítása. A rendszeres (tizennégy naponkénti) futárszolgálat mellett más utakon is tudunk Magyarországra irodalmat küldeni. Több elvtársat delegáltunk magyarországi illegális munkára. A Bécsbe emigrált ifjúmunkások körében (3o-40 tagú) tanulócsoportot szerveztünk. Tanulószobával, könyvtárral, jóléti berendezésekkel láttuk el őket. Naponta körülbelül 2 előadást tartanak. Október óta 150 előadást. Most zajlik a második agitátorkurzus, melynél értékesítettük az első tapasztalatait.

A titkárság állandó összeköttetésben van a Kommunista Ifjúmunkás Internacionáléval, részben azáltal, hogy szorgosan részt vesz a délkeleti titkárság munkájában, melynek szekciójaként működik, részben a Végrehajtó Bizottsággal fenntartott közvetlen kapcsolat révén.

A Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé
magyar titkársága

Singer Ernő és Sallai Imre

 

A peremállamok
Csehszlovákia
Az elmúlt év közepétől kezdve arra törekedtünk, hogy a szlovák szocdem pártot balra toljuk. Munkánkat megkönnyítette, hogy Szlovákia nem elhanyagolható részének alkalma volt átélnie a proletárdiktatúrát, és annak lényegével és jelentőségével többé-kevésbé tisztában volt. Ezenkívül sok emigráns tartózkodott ott, akik propagandát csináltak a kommunizmusnak. Mindenekelőtt kapcsolatot kerestünk a szakszervezetekhez, a pártszervezetekhez és a sajtóhoz. A kommunista emigránsok sora tudott itt elhelyezkedni és dolgozni a számunkra. A szlovák mozgalmat, amely magában is megszervezetlen volt, és a cseh mozgalomhoz sem kapcsolódott szervezetileg, szerettük volna radikalizálásával párhuzamosan szervezetileg is összefogni és Prágával összekötni. Másrészt törekedtünk arra hogy közvetlen befolyást szerezzünk a cseh mozgalomra, ami részben sikerült is. Szlovákia szervezetei egymás után fogadták el a III. Internacionálé álláspontját. A két napilap (Volksstimme, Bratislava, németül, Kassai Munkás, Kosice, magyarul) és egy sor hetilap a mi befolyásunk alá került, részben, mert elvtársaink beléptek a szerkesztőségbe, részben a nekik küldött cikkek révén.

Az utolsó pártkonferencián (mint másutt már jelentettük, ellentétben képviselőnk, Rákosi Mátyás elvtárs álláspontjával) arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy megengedhetetlen megalapítani Szlovákiában a kommunista pártot, mielőtt az a cseheknél létrejött volna. Mert a pártalapítást a cseh nacionalisták nacionálbolsevizmusként játszanák ki ellenünk, és a prágai opportunisták számára jó alkalom volna a pártalapítás további szabotálására, inkább lassítaná tehát a folyamatot, mint gyorsítaná. Ezenkívül a szlovák párt, tekintetbe véve erőit, különösen most, hogy csaknem az összes magyar emigránst kiutasították, és részben kiszolgáltatták Horthynak, aligha vehetné át a német és a cseh proletariátus vezetésének a szerepét. A kommunistaüldözés régóta tart. A függetlenek, Kunfi, Bőhm és Rónai vezetésével szakadatlan rágalomkampányt folytatnak, aminek következménye az emigráció kiszolgáltatása lett. Mindez azonban mit sem ér. A kormány által szubvencionált lapjukat (Volksrecht), melynek céljaira elrabolták a Volksstimme nyomdáját, a munkások bojkottálják. Ez a bojkott még most, amikor a Volksstimme Brnóba átköltözni kényszerült, sem maradt abba, a végén ifjúmunkások tönkretették a nyomdát. Ugyanígy járnak a gyűléseken. Bár a vezetőrétegek beállítottsága jobbára konzervatív, bár a III. Internacionáléhoz való csatlakozásuk tekintetében nem szabad túlértékelni őket, és bár Szlovákiából csaknem minden elvtársunkat kiutasították, a szlovák mozgalom, mely több mint százezer kommunista munkást fog át, teljesen a mi befolyásunk alatt van. A négy odaküldött elvtárs, akik egyelőre ott tudtak maradni, összefogja és vezeti a mozgalmat. A szakszervezetek legutolsó bratislavai közgyűlésén kivétel nélkül a mi elvtársainkat választották be a vezetésbe.

Persze ez a fejlődés nem zajlik simán, és belefogtunk némely balul sikerült kísérletbe is. A helyi csoportokkal és vezetőkkel kapcsolatos taktika is rossz hangulatot teremt néha. Voltak ún. vezetők, akik korruptak voltak, voltak megalapozatlan ambíciók és a szocdem felfogásba való visszaesések. Mindezekkel a dolgokkal szemben energikusan állást kellett foglalnunk. Magától értetődik, hogy ez nem történhetett anélkül, hogy bizonyos körökben keserűséget ne ébresszen ellenünk. Összefoglalólag mégis azt mondhatjuk, hogy ha a cseh proletariátust úgy vezetnék, mint a szlovákot, már volna ott valódi kommunista párt.

Kárpát-Ukrajna
Ez a keskeny sáv a békeszerződések alapján Csehszlovákiához tartozik, és autonómiát élvez. Valójában azonban egy cseh kormányzó igazgatja, cseh hivatalnokokkal, katonákkal és legionáriusokkal, katonai parancsnoka pedig egy francia tábornok. Autonóm kormányzósági parlamentet kellene kapnia, a választásokat azonban még nem írták ki. Az ország stratégiailag nagyon fontos fekvése miatt szeretnénk itt szervezeteket teremteni, egyrészt, hogy egy orosz előrenyomulás esetére kedvező terrénumot biztosítsunk, másrészt, hogy abban az esetben, ha Horthy itt akarna a lengyelek segítségére sietni, ezt lehetőleg megnehezítsük a számára.

Törekvéseinknek kedvezett, hogy itt, akárcsak Szlovákiában, egy ideig proletárdiktatúra volt. Hadseregünk legbátrabb katonái e vidékről származtak. Ezenfelül a béke teremtette körülmények olyan elmosódottak és bizonytalanok voltak, hogy kevés akadályba ütközött a propaganda és szervezés.

Az előző nyár elején Kun Béla elvtárssal kidolgoztunk az elvtársak számára egy pártstatútumot_› melynek alapján létrehoztuk Kárpát-Ukrajna Szocialista Pártját. Addig Kárpátalján nem létezett egységes párt, csak egyes, egymással semmiféle kapcsolatban nem álló csoportok az egyes városkákban. Ez a párt, melyet mindenkor a KMP KB egy küldötte vezet (először Katz Lipót elvtárs, később Hamburger elvtárs) pénzügyi támogatásunkkal egy magyar és egy orosz hetilapot ad ki. Néhány elvtársunk állandó illegális munkát folytatott ott, egyebek között a most Oroszországban tartózkodó Münnich Ferenc. Az orosz parasztok számára tízezer példányban egy bolsevik kalendáriumot adtunk ki, valamint Katz Lipót elvtárs egy kis füzetét. Küldtünk példányokat az elvtársaknak Oroszországba, úgyhogy ezek valószínűleg ismertek Önök előtt.

A sztrájkhoz, melyet a cseh baloldal proklamált, Kárpát-Ukrajna is csatlakozott. Miután a sztrájkot ott letörték, itt is leverte, miután a sztrájk néhány helyen erős forradalmi lendületet vett, az onnan érkezett katonaság (a municipiális épületek megszállása stb.). Ezzel itt is megkezdődött az intenzív üldöztetések időszaka. A vezető elvtársakat, kevés kivétellel, elfogták, így Seidler, Chlepkó elvtársakat is. Tucatszámra történtek kiutasítások. A szakszervezetek és pártszervezetek helyiségeit katonaság szállta meg. Szigorú rendkívüli állapot uralkodik. A lapok egészen fehérek a cenzúra húzásai miatt. Ezért késztetve éreztük magunkat, hogy néhány olyan elvtársat, aki az ottani proletariátussal szót tud érteni, leküldjünk illegális munkára. Berendeztünk ezekben a napokban egy illegális nyomdát is, amelyet Bécsből Kárpát-Ukrajnába szállíttatunk, hogy a lapot a cenzúra megkerülésével adhassuk ki.

Rendkívül megnehezíti a munkát, hogy a terület a kultúra nagyon alacsony szánvonalán áll, még ha a proletariátus, különösen az agrárproletariátus, amelyik fanatikusan bolsevista, általában kommunista érzelmű is. Kétes elemek is beférkőztek a mozgalomba. Tolvajok, a munkaadók által megvásárolt emberek, spiclik. A tisztogatásra újból és újból sort kell keríteni, és a legjobb elvtársaink foglalkoznak ezzel. Most a munka az üldöztetések folytán rendkívül megnehezült, mégis mindent megteszünk azért, hogy ezt a területet, amelynek stratégiailag esetleg rendkívüli jelentősége lehet, megtartsuk. Többször írtunk Moszkvába, hogy megkérdezzük az orosz elvtársak véleményét, éppily nagyra tartják-e Kárpátalja stratégiai jelentőségét. Mert az itteni munka a párt nagyon nagy erőit köti le. Mostanáig nem kaptunk választ, és ezért a nemzetközi forradalom érdekében folytattuk itteni munkánkat.

Jugoszlávia
(Baranya-Pécs, Pécs)
A trianoni békeszerződés értelmében Pécs és Baranya megye egy része Magyarországot illeti meg, a jugoszlávok azonban megszállva tartják ezt a területet, és egy jó darabig nem szándékoznak átadni a magyaroknak, mert a pécsi szénbányákban termelt szénre szükségük van a dunai hajózásban, mivel a hajók nagy részét átállították az itteni szénre. A jugoszlávok ebben a kérdésben ennek megfelelő politikát folytatnak az antanttal szemben. A párt e sakkhúzásokhoz idomuló politikáját a memorandum egy másik helyén részletesen taglalni fogjuk. Itt csak azt akarjuk megemlíteni, hogy ennek a helyzetnek a következtében a párt intenzív propagandát folytathatott a pécsi és baranyai munkásság körében, már csak azért is, mert a pécsi bányamunkások a diktatúra alatt is a munkásság legkitartóbb és legfegyelmezettebb csoportjába tartoztak. A párt egyik vezető elvtársát, Hajdu Gyulát küldte Pécsre, aki tizenöt éve dolgozik az ottani munkásmozgalomban, hogy a propagandát irányítsa, és védelmezze a pártnak a jugoszláv kormánnyal szemben képviselt politikáját. Mindez a jugoszláv párttal való megegyezés alapján történt. Egy másik területre kiterjeszkedő tevékenységünk volt itt, hogy Pécsről – amely bármely más jugoszláv helységnél alkalmasabb egy agitációs központ létrehozására, mert az elnyomás itt nem oly nagy – láttuk el a Jugoszlávia alá tartozó magyar proletariátust irodalommal. Másrészt Pécsett és Magyarország más határvárosaiban kialakítottuk Magyarországra dolgozó kirendeltségeinket. Számos röplapot fogalmaztunk meg Pécsett, és elvtársaink Magyarországra vitték ezeket – egészen Budapestig.

Ebben a munkában a munkások és a parasztok közt is egészen kiemelkedő sikereket értünk el. Kitűnő kapcsolatot tudtunk kialakítani innen Magyarország bányamunkásaihoz, és a jelszó, hogy köveket a szén helyett, itteni kirendeltségeinkből röppent föl, nagy sikerrel. A pécsi és baranyai munkásság, bár szervezetileg teljesen önálló, direktíváink szerint politizált. A Jugoszlávia más városaiban élő és dolgozó magyar proletariátus Jugoszlávia Kommunista Pártjához tartozik. Ha általános vagy konkrét belpolitikai vagy szervezeti kérdéssel fordultak hozzánk, minden esetben a jugoszláv párthoz irányítottuk őket.

Ami megint csak „területiintegritás-szagú” politikánk bizonyítéka.

A baranyai munkásság teljességgel kommunista. 9000 bányamunkás hallgat ránk és követ bennünket. Jobb bolsevista ipari munkásságot az ottani körülmények között aligha kívánhatnánk. Fegyelmezett, magát büszkén párttagnak valló munkásság. Mi sem természetesebb, mint hogy nem vágnak bele olyan kalandor akciókba, mint Magyarország megrohanása vagy a baranyai proletárdiktatúra kikiáltása stb., stb.

Annyi bizonyos azonban, hogy itt párttagjaink vezetésével kész szervezet áll a rendelkezésünkre. Ezt az a körülmény is bizonyítja, hogy bár Hajdut kiutasították Pécsről, a szervezet tisztességgel dolgozott tovább, és az a tény is bennünket igazol, hogy ottani elvtársaink Magyarország irányában is nagyon szép munkát végeznek, bár egészen bizonyos, hogy akit ilyen ügyben tartóztatnak le, nem tud kiszabadulni a fehérek karmai közül, és ki van szolgáltatva a halálnak.

A jugoszláv párttal kötött megállapodásunk szerint nemcsak a pécsi, hanem az egész jugoszláviai magyar nyelvű munkásságot mi látjuk el irodalommal, és az illegális munkát emberekkel is segítjük. Jugoszláviában a magyar ajkúak soviniszta hangulatait nem csak, hogy eloszlattuk fellépésünkkel, hanem a jugoszláv párt legjobb, centralistán gondolkodó híveivé tettük őket. Ezzel – eltekintve Baranyától – Jugoszláviában be is töltöttük a küldetésünket. Ha komoly centralizációt akarunk, akkor a továbbiak a jugoszláv pártra tartoznak. Lehetetlen két centrálé, és lehetetlen, hogy másutt legyen a centrálé, mint Belgrádban. Mint már említettük, továbbra is készek vagyunk az ottani mozgalmat irodalommal, adandó esetben emberanyaggal ellátni.

Románia
(Erdély)
Erdély annexiója révén a magyar ajkú munkásság tekintélyes része került Románia fennhatósága alá. Az ott élő és részben már a diktatúra alatt aktívan dolgozó elvtársak révén igyekszünk balra tolni az ottani szociáldemokrata mozgalmat, propagandát folytatni a III. Internacionálé érdekében, és főképp megpróbálunk Magyarországra átterjedő munkát végezni. A szó igazi értelmében a tavalyi évben kezdett el pártunk, és kezdtek el pártunk emisszáriusai dolgozni. A párt a vasutasokkal és bányamunkásokkal együttműködve olyan csoportokat tudott létrehozni, az ifjúmunkások – kiküldött elvtársaink vezetése alatt – olyan tevékenységet tudtak kifejteni, hogy az őszi kongresszus már a III. Internacionálé álláspontjára helyezkedett, noha 6-8 hónappal korábban még jobboldali-szocialista és irredenta érzelmű volt. Amikor elvtársainkat kiüldözték, Magyarországnak átadták, börtönbe vetették, igen kiváló fizikai munkások vették át az ottani és Magyarországra is átterjedő illegális munka vezetését, éspedig az ottani legnagyobb, rettenetes nehézségek közepette kielégítő eredménnyel. Erdélyi kirendeltségeink a határvidékeket rendszeresen ellátják részben ott, részben Bécsben fogalmazott röpiratainkkal és más nyomtatott anyaggal. Az erdélyi illegális kirendeltségek meghatalmazottai rendszeresen átjárnak Magyarországra, hogy ottani kapcsolataikat ellássák anyaggal és instrukciókkal, és hogy új kapcsolatokat alakítsanak ki.

Ami a legális és belföldi szervezetek hovatartozását illeti, mindig az volt az álláspontunk, hogy egyrészt az Erdélyben még mindig megosztott mozgalmat még egyesíteni kell, másrészt Bukarestben rá kell bírni az anyapárttal való szoros együttműködésre.

Irodalmi tevékenység és propaganda
Szeretnénk az elvtársakat a Vörös Újságban olyan nagyon megbírált irodalmár társaság tényleges irodalmi tevékenységéről valamivel jobban informálni. Mindenekelőtt:

A bécsi Munkás-könyvkereskedésen belül alapítottunk egy magyar könyvfiliálét, melyet egyik elvtársunk vezet. Ez, miután magyar nyelvű brosúrák szisztematikus megjelentetésére határoztuk el magunkat, elkerülhetetlen volt, mivel minden peremállamban nagy a hiány magyar kommunista irodalomból, másrészt, mivel a szociáldemokrata emigránsok a bécsi szocdem könyvkereskedésben maguk is megkezdték a szociáldemokrata irodalom terjesztését.

A tavalyi év tavaszáig, amíg a párt anyagilag még nem volt abban a helyzetben, hogy maga adjon ki könyveket és brosúrákat, a párttagok tollából a következő irodalom jelent meg:
1. Kolozsváry Balázs (Kun Béla), Forradalomról forradalomra (magyarul és németül)
2. Rudas László, A szakadás okmányai
3. Mit mond a III. Internacionálé a magyar proletárforradalomról?
4. Varga Jenő, A proletárdiktatúra gazdaságpolitikai kérdései
5. Pogány József, A fehérterror Magyarországon (magyarul és németül)
6. Szántó Béla, A magyar proletariátus osztályharca (magyarul és németül)
7. Rákos Ferenc, Magyar igazságszolgáltatás

A párt kiadásában jelent meg:
1. Marx és Engels, A Kommunista Kiáltvány
2. Rácz László, A rutén munkások és a világforradalom
3. Kuusinen, A fehér terror Finnországban
4. Rosa Luxemburg, Tömegsztrájk
5. A kommunista forradalom tézisei

A következő kötetek jelennek meg a napokban:
1. Marx, Polgárháború Franciaországban
2. Lenin, Állam és forradalom
3. Buharin, A bolsevikok programja
4. Trockij, Terrorizmus és kommunizmus
5. Lenin, Válogatott beszédek
6. Marx, A gothai program kritikája
7. P. Werner, A bajor tanácsköztársaság

Ezenkívül 14 16-32 oldalas brosúra van előkészületben különböző aktuális gyakorlati és elméleti kérdésekről pártunk tagjainak tollából, népszerű formában.

A párt hivatalos lapja, a Proletár, a tavalyi év közepe óta hetente 4500-5000 példányban jelenik meg.

A Proletár helyzete nagyon nehéz. Tájékoztatnunk kell a magyarországi munkásságot és a peremállamok munkásságát is a világ eseményeiről és a III. Internacionálé határozatairól, mert a munkásságnak nem állnak más források a rendelkezésére. A lapnak ezenkívül nevelnie és agitálnia is kell. Megengedhetetlen volna, ha a Proletár adná ki a magyarországi párt és az illegálisan dolgozó elvtársak számára a jelszavakat, mert ezzel a bécsi irányítás bélyege kerülne a pártra, és ártanánk az illegalitásban dolgozó elvtársaknak. A lapot e szempontokkal összhangban kell szerkeszteni, és bár Kun elvtárs élesen bírálja a lapot, és mi magunk is sok hibát találunk benne, és igyekszünk kijavítani, és ki is javítjuk őket, szem előtt kell tartani, hogy egy ilyen jellegű lap esetében óriási nehézségeket kell leküzdeni, amikor elvi szempontokat, a tömegek nevelését, az alsóbb szintű tisztségviselők információját, a propagandát, a konspirációt és ezer egyéb szempontot kell egyszerre tekintetbe venni. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a peremállamok minden lapja a Proletárra támaszkodik, az amerikai magyar bolsevik újság teljes vasárnapi melléklete a Proletár cikkeiből áll, és a moszkvai Vörös Újság is egészen a legutóbbi időkig nagyon gyakran közölt cikkeket a Proletárból. A legjobb bizonyíték erre, hogy az utóbbi hónapok bevétele, bár a lapot az utóbbi időben a peremállamokban konfiskálták, és bár Magyarországra teljesen ingyen terjesztjük, és még ha bekalkuláljuk a biztos és részben már deponált kinnlevőségeket is – túllépi a félmillió koronát.

III.
Az eddig fölsorolt tények ismerete érthetővé tehette az elvtársak előtt a Rudnyánszky és Kun elvtársak Vörös Újság-beli cikkeivel kapcsolatos állásfoglalásunkat. Mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznunk, hogy e cikkek megjelentetésének a puszta tényét is helytelennek és megengedhetetlennek tartjuk, olyasminek, aminek nemigen találni párját a párttörténetben. Mert

1. Kun Béla elvtárs éppúgy tagja a KMP KB-jának, mint mi. Amikor a KB megalakult, kötelezettséget vállalt arra, hogy minden kérdést előbb a KB-n belül, velünk tárgyal meg, és csak akkor lép kompetens pártfórum elé – a moszkvai Vörös Újságot azonban nem tartjuk ilyennek –, ha abszolút lehetetlennek tűnik a számára, hogy nézetét érvényre juttathatja. Mármost Kun elvtárs Bécsből való távozása óta egyetlen levelet írt nekünk (januárban), anélkül hogy abban akár csak utalás formájában is bírálta volna a taktikánkat, melyet akkor éppoly jól kellett ismernie, mint cikkének fogalmazásakor. Ugyanez áll Rudnyánszky elvtársra, aki rendszeresen kézhez vette és megválaszolta jelentéseinket, szintén anélkül, hogy hangot adott volna bármiféle kritikának, mi több, …[22] levelében hangsúlyozta, hogy jelentésünket ismertette Zinovjev, Buharin és Lenin elvtársak előtt, akik azt megelégedéssel vették tudomásul. A pártfegyelem és a szolidaritás súlyos megsértése, hogy ilyen előfeltételek mellett Kun Béla és Rudnyánszky tevékenységünket a nyilvánosság előtt kezdték el bírálni, és az illojális bírálatnak ezt a módját akkor is vissza kellene utasítanunk, ha tárgyilag helyesnek tartanánk.

2. A bírálat illojalitása abból is kitűnik, hogy tevékenységünk külső és belső körülményei folytán lehetetlen beleszólnunk a vitába, és ugyanazon nyilvánosság előtt védekeznünk vagy föllépnünk a bírálat bírálatával, mint amelyik előtt bennünket a támadás ért. Nem tehetünk így, először is azért nem, mert a távolság és a nehézkes összeköttetés miatt lehetetlen időben válaszolnunk, másodszor és főképpen pedig azért nem, mert Kun Béla és Rudnyánszky elvtársak hamis beállítását cáfolandó olyan tényeket kellene fölemlítenünk, melyeket a mozgalom érdekében föltétlenül titokban kell tartanunk. Kun Béla és Rudnyánszky elvtársak, azáltal hogy ezeket a kérdéseket a nyilvánosság előtt taglalták, súlyosan vétettek a magyarországi illegális mozgalom érdekei ellen, és semmiképpen nem szándékozunk vétkeikre hibáik nyilvános mérlegelése révén ráduplázni. Ha Kun Béla és Rudnyánszky elvtársak ezzel a tényállással tisztában voltak, úgy bírálatuk illojális volt. Ha nem, akkor aligha kerülhető el, hogy a szokatlan könnyelműség és a gondolattalanság szemrehányása érje őket.

3. Ez a felelőtlenség maga után vonja, hogy, ha javaslataik tárgyilag helyesek és kivitelezhetőek volnának is, a megjelentetés puszta ténye teljességgel elegendő lehetetlenné tételükre vagy legalábbis megvalósításuk rendkívüli megnehezítésére. A Magyarországra irányuló illegális munkában megmutatkozott ugyanis, hogy a munkalehetőségek (házkutatások Budapesten, ellenőrzés a határon és a vonatokon stb.) nagymértékben függenek azoktól a híresztelésektől, melyeket állítólagos terveinkről a szociáldemokrata és polgári sajtó terjeszt. Ez a fajta érzékenység – a dolog természetéből eredően – a saját publikációinkkal szemben még fokozottabb. A nehézségek feltornyozódása és apadása, mint ezt gyakran és kifogástalan pontossággal megállapíthattuk, közvetlen összefüggésben áll az ilyen „tervekkel” és híresztelésekkel. Az emigránsoknak Kun Béla és Rudnyánszky elvtársak cikkeiben hivatalosan bejelentett hazatérése Oroszországból és a peremállamokból minden kétséget kizáróan a rendőrség óvatossági rendszabályainak rendkívüli szigorodását fogja maga után vonni. Tekintve a nemzetközi besúgóapparátus ragyogó szervezettségét, a bécsi rendőrség megbízhatóságát, a következményeket hamarosan érezni fogjuk.

3.[23] Érezni fogjuk, hiszen kizárt dolog, hogy ezek a cikkek csak pártunk előtt válnak ismertté. Egyébként úgy tűnik, mintha a moszkvai elvtársaknak, akik e számokat különösen Csehszlovákiában, ahova korábban soha nem küldték a lapot, nagy példányszámban terjesztették, ez szándékukban is állt volna. A csehszlovákiai terjesztés egyenesen azt a benyomást kelti, mintha ezt a területet Kun Béla és Rudnyánszky már most, mielőtt még választ kaphattak volna tőlünk, mozgósítani akarnák ellenünk. Már a legközelebbi jövőben számolnunk kell azzal, hogy a szociáldemokrata párt centruma vagy jobbszárnya kijátssza ellenünk e cikkeket. Minthogy – ha nem akarunk példátlan frivolitást és gondolattalanságot föltételezni felőlük – Kun Béla és Rudnyánszky elvtársaknak ezzel a lehetőséggel is számolniuk kellett volna, a két cikk hangját teljesen megengedhetetlennek kell tartanunk. Kun Béla és Rudnyánszky elvtársaknak tudniuk kell, hogy a KMP állandó elkeseredett harcban áll a szociálárulók legkülönbözőbb frakcióival. Tudniuk kell, hogy ők – a KMP-nek a magyar munkásság körében egyre növekvő tekintélyét kikezdendő – a legalávalóbb rágalmaktól sem riadnak vissza (a besúgás hamis és semmivel meg nem alapozott vádjától sem például, melyet Szántó Béla elvtárs ellen emeltek). Demagógiájuk révén Kun Béla és Rudnyánszky elvtársak cikkei kész anyagot szállítanak a Kunfik és Garamik demagógiájának. Hiszen először is vitatják a KMP létét, másodszor a gyávák gyülekezeteként ábrázolják, akik nem merészkednek haza Magyarországra. Ez a szemrehányás már csak azért is demagóg, mert alkalmas rá, hogy kiélezze az emigráltak és otthonmaradottak amúgy is meglévő és minden emigráció lényegében gyökerező ellentétét. Harmadszor az említett ellentétet támasztják Bécs és a peremállamokbeli elvtársak viszonyában is. Negyedszer a bécsi emigrációt a cikkek irodalmárok vagy szovjetfunkcionáriusok csoportocskájaként ábrázolják, hogy ezáltal – megint csak demagóg módon – ellentétet támasszanak a kétkezi munkások és az értelmiségiek között. Ezt a politikát, mint a korábban mondottakból kitűnhetett, Kun Béla elvtárs egyszer már alkalmazta, nagy károkat okozva a pártnak. Ötödször, Rudnyánszky elvtárs cikke a Magyarország területi integritásának gondolatához való ragaszkodást veti a szemünkre. Bebizonyítottuk már, hogy ez a szemrehányás tárgyilag megalapozatlan. Ebben a formában alkalmas rá, hogy Moszkva tekintélyével támassza alá egy Göndör és Kunfi denunciációit a peremállamokban dolgozó elvtársaink ellen, hogy ti. azok a területi integritás érdekében dolgoznak, hogy nacionálbolsevikok, Horthy tudatos vagy öntudatlan ügynökei. Sok szlovákiai elvtársunk kiadatása Horthynak Kunfi e vádjának a következménye volt. Elkészülhetünk rá, hogy most is hasonló következményeket kell megérnünk.

Ezen okokból a cikkeket mint könnyelmű, illojális és méltatlan megnyilatkozásokat vissza kell utasítanunk. Vissza kellene utasítanunk még akkor is, ha tartalmukat tárgyilag helyesnek vagy legalábbis vitára érdemesíthetőnek tartanánk. Úgy véljük, Kun Béla és Rudnyánszky elvtársaknak kötelességük lett volna, hogy javaslataikkal levélben vagy futár útján a KMP KB-jához forduljanak, mielőtt még e kérdést egy nyilvános vita középpontjába állítják. Ez esetben a dolog tárgyát illetően azt válaszoltuk volna, hogy:

1. Kun Béla és Rudnyánszky elvtársak állításai és javaslatai – ahol nem olyan dolgokról szólnak, melyeket már réges-rég megvalósítottunk – a magyarországi illegális munka lehetőségeinek tekintetében részint ellentmondásosak, részint kivihetetlenek. Arra alkalmasak ugyan, hogy félrevezessék azt, aki nem ismeri a körülményeket, és kikezdjék a KB és a KMP tekintélyét, ám tökéletesen alkalmatlanok rá, hogy az illegális munka folytatása, átszervezése szempontjából gyümölcsöző és alkalmatos indíttatással vagy útmutatással szolgáljanak. Kun Béla elvtárs maga hangsúlyozza, hogy a körülmények, melyek között az illegális munkát a jelenlegi Magyarországon folytatni kényszerülünk, alapvetően különböznek az első forradalom utáni Oroszország vagy akár a háború alatt folytatott forradalmi munka körülményeitől. De elmulaszt – itt is, mint mindenütt – azoknak a konkrét viszonyoknak az elemzésével szolgálni, melyeken e különbözőség alapul. Itt elsősorban azt kell kiemelnünk, hogy proletárforradalom és a fehérterror eltüntette a polgári vagy félpolgári rokonszenvezőknek azt a rétegét, amelyik lakásokat stb. tudott a rendelkezésünkre bocsájtani. Ez a réteg részben kompromittálta magát a szovjetkormány alatt tanúsított magatartásával, részben visszatért az ellenforradalom táborába. Míg tehát a KMP vezetésének (1919. februári) letartóztatása után a párt félig illegális rekonstrukciója néhány nap leforgása alatt befejeződhetett, sőt, míg az elvtársak egy része még a diktatúra bukása után is el tudott rejtőzni, és még valamifajta illegális munkát is tudott végezni – annak ellenére, hogy szégyenteljesen csődöt mondott minden előkészület, melyet a illegális munka érdekében bukás esetére tettünk –, ezek az eszközök már nem állnak a rendelkezésünkre. Amin tovább ront a budapesti lakáshiány és a lakások túlzsúfoltsága, az az intézmény, hogy besúgóként minden házban fehér „bizalmiak” működnek stb. Meg kell jegyeznünk, hogy Magyarországon egy valamennyire is exponált ember számára egyedül és kizárólag Budapest jöhet tekintetbe. Magyarországnak mint tiszta agrárországnak csak egy igazi városa van, Budapest, egyéb helységei részben kisvárosok, részben nagyobb falvak, ahol mindenki mindenkit ismer, ahol aligha lehet néhány napnál többet észrevétlenül eltölteni. Az utcai és a nyilvános helyiségekben folytatott ellenőrzés is rendkívül szigorú; nagyon jó a besúgószolgálat Bécs és Budapest közötti kapcsolata is, úgyhogy egy exponált és ismert pártembernek már az utazása is csak a leggondosabb szervezés mellett volna elintézhető, s még ez esetben is kétes vállalkozás volna. A KB ennek ellenére már decemberben foglalkozott azzal a gondolattal, hogy egy tagját a szervezet központi irányítójául Budapestre küldi, amint az eredményes munka előfeltételei megteremtődtek. Ez azonban csak úgy gondolható el, ha a szóban forgó személy Budapesten kizárólag néhány irányító csoport vezetőjével tart kapcsolatot, nekik ad irányelveket. Egy hazatért emigránsokból alakult budapesti KB, amelyik munkásokkal érintkezik, üléseket és gyűléseket tart, fantom, amin csak nevethet, aki a viszonyokkal ismerős. Még ha kiküldöttünkkel Rudnyánszky elvtárs menne is Budapestre, aki ott ismeretlen, s ennélfogva a legjobb esélyekkel rendelkezne arra, hogy észrevétlenül és eredményesen dolgozzon, a két elvtárs kapcsolatának megteremtése akkor is több mint körülményes volna, és a kapcsolatot bizonyára hamar fölfedeznék. E körülmények megalapozottá teszik a szervezésnek azt a módját, ahogy eddig eljártunk, és meg vagyunk győződve róla, hogy az elvtársak is így látják a kérdést, és hogy az események menete igazolni fog bennünket.

2. Kun Béla elvtársnak az illegális munka irányításáról alkotott fölfogása éppen ilyen naiv és könnyelmű. Egyrészt azt követeli, hogy az illegális szervezetek nagy tömegeket fogjanak át, másrészt, hogy nyúljanak bele a munkásság mindennapi életébe, és annak gazdasági követeléseit tegyék a propaganda és szervezés emeltyűjévé. Ami helyes és egészséges ebben a gondolatban, azt már korábban megvalósítottuk. Amint azt az elvtársak a jelentésünkből láthatják, instrukcióinknak megfelelően csoportjaink mindezekben a kérdésekben aktívan beavatkoztak és sikereket értek el. De a jelenlegi körülmények között elképzelhetetlen, hogy ezek az akciók – még ha az igazi vezetők rejtve maradhatnának is – nyíltan kommunista jelszavak jegyében folyjanak. A február 18-i újságok közlik pl. Horthy egy nyilatkozatát, melyben leszögezi, hogy a munkások tisztán gazdasági sztrájkjára a történelemben párját ritkító vérfürdővel fog felelni. Elvtársainkat, akik halálmegvető bátorsággal dolgoznak az üzemekben, akik a bérmozgalom vezetésével stb. a letargiából próbálják fölrázni a munkásokat, akik irodalommal látják el őket, akik a munkások tudatos és megbízható részét illegális csoportokba szervezik, azonnal elveszejtenénk, ha a nyilvánosság előtt adnánk ki a számunkra a jelszavainkat, ha, mondjuk, a Proletár nyilvánosan és hivatalosan adná ki a magyarországi harc jelszavait. Értelmetlen dolog volna Bajorország példájára hivatkozni. Bajorországban a kommunisták minden üldöztetés ellenére nyilvános gyűléseket tarthatnak, melyeken a párt exponált vezetőinek (Levi) módjukban áll beszédet tartani, parlamenti jelölteket állíthatnak stb. Magyarországon ez idő szerint egy Garami-féle párt legális létrehozása is nehézségekbe ütközne, csak teljesen illegálisan létezhetne egy független[24] párt is. Ha tehát tevékenységünket a tárgyi eredményekre és nem reklámsikerekre akarjuk alapozni, akkor csak a mostanáig is gyakorolt és fent ábrázolt módon dolgozhatunk. Kun Béla és Rudnyánszky elvtársak javaslatai egyértelműen egy katasztrófapolitika szolgálatában állnak.

3. Mint jelentésünkből kitűnik, a magyarországi illegális központ létrejövőben van. Nem jelenthet azonban mást, mint az elkülönülten működő csoportok szervezeti összefogását, és a központ létrejötte maga is folyamat, melyet a lehetőségekhez igazodva fölgyorsíthatunk ugyan, de amelyet nem lehet mechanikus-bürokratikus módon kalapból elővarázsolni. Mindegy, hogy ezt a központot KB-nak nevezik-e, avagy sem. Ami fontos, az az, hogy az elvtársak harmonikusan, egyre szélesebb körben, velünk egyre nagyobb összhangban, kommunista szellemben dolgozzanak. Nekünk jó kapcsolatunk van velük. Kun Béla elvtársnak az az elképzelése azonban, hogy az elvtársak akár csak 2-3 havonként is Bécsbe jöhetnének, hogy körükben „plenáris üléseket” tarthassunk, vagy hogy e célból Budapestre utazhatnánk, egyszerűen gyermeteg. Éppen a Glatter-eset jelzi – pedig Glatter fűtőként viszonylag nagy mozgásszabadsággal rendelkezett –, milyen takarékosan kell bánnunk a bécsi utazásokkal.

4. Az illegális párt e lehetőségei szabják meg a Kun Béla és Rudnyánszky elvtársak által javasolt pártkonferenciát illető magatartásunkat is. Kun és Rudnyánszky elvtársak joggal hangsúlyozzák, hogy ennek a konferenciának akkor volna csak értelme, ha a magyar proletariátus képviselői részt vennének rajta. Ha nem akarjuk minden, fáradságosan elért eredményünket könnyelműen kockára tenni, csak azért, hogy egy kongresszusi jegyzőkönyvet nyújthassunk át a VB elvtársainak, akkor a kongresszust teljességgel szükségtelennek kell tartanunk. A kongresszuson részt vett elvtársak számára lehetetlen volna a hazatérés Magyarországra. De minthogy egyrészt egy olyan konferencia, melyen csak futárok és strómanok vesznek részt, méltatlan komédia volna, melyet ugyan technikailag képesek volnánk megrendezni, de morálisan nem vállalhatunk, másrészt a valóban tevékeny elvtársak gyűlése a magyar munka megbénítását jelentené, ezzel a tervvel szemben a legteljesebben elutasítóan kell viseltetnünk. A magyarországi illegális munkát vezető elvtársak súlyos és véres tapasztalatok nyomán amellett a véleményünk szerint helyes eljárás mellett döntöttek, hogy amikor maguk vagy küldötteik Bécsbe jönnek, még csak nem is a teljes KB-val, hanem csak annak egyetlen tagjával érintkeznek, azzal, akivel kapcsolatban állnak. A KB-val csak kivételesen, szorító szükség esetén lépnek kapcsolatba. Ez bizonyult az egyedül helyes módszernek. Helyessége azonban kritikája az egész konferenciatervnek. A peremállamok emigránsai vagy olyan, a mozgalom szempontjából jelentéktelen és gyakran kétes elemek laza csoportját alkotják, akik számára – és ők jelentik az emigráció többségét – úgy szól az utasításunk, hogy vegyenek részt tartózkodási helyük lokális mozgalmában, vagy a magyarországi illegális munka kicsi, általunk alapított és vezetett kirendeltségei. Az utóbbiak ilyenképpen tehát a Kun Béla és Rudnyánszky által gúnyosan leszólt irodalmárok és volt szovjetfunkcionáriusok kategóriájába tartoznak. A pártkonferenciát valami sokkal fontosabb dolognak tartjuk, hogysem megengedhető volna komédiaként kezelni. És minthogy valódi konferencia a mozgalom létérdekeinek veszélyeztetése nélkül lehetetlen, Kun Béla és Rudnyánszky terve komédiába torkollana. Sem egyikért, sem másikért nem vállalunk felelősséget.

5. Aminek kapcsán Kun Béla és Rudnyánszky fölteszik a kérdést, hogy a KMP, ahogy most kinéz, egyáltalában pártnak tekinthető-e, vagy csak irodalmárcsoport, amelyik kétes célokra herdálja a III. Internacionálé pénzét. A kérdés ilyetén föltevésében nemcsak a KB-nak, hanem minden, a peremállamokban vagy Magyarországon dolgozó munkatársunknak is olyan inszinuációja rejlik, melyet a legélesebben vissza kell utasítanunk. Véleményünk szerint arról hogy a KMP (a III. Internacionálé szekciója) párt-e, vitatkozni sem szabad. Tárgyilagosan megvitatható természetesen az a kérdés, hogy újjáépítésének mely stádiumában van ma a KMP. A KMP-nek mint pártnak a súlya annak a befolyásnak a szélességétől és mélységétől függ majd, melyet a magyar munkásmozgalomra gyakorolni képes. Jelentésünkből kellőképp kitűnhet, hogy ez a befolyás létezik és növekszik. A pártkonferencia kérdése ennélfogva nem is másod-, hanem ötvenedrendű kérdés. A probléma, hogy a KB a szó pártszerű értelmében „legális”-e, csak akkor rendelkezne gyakorlati jelentőséggel, ha „legalitását” és kompetenciáját a magyar szervezetek vonták volna kétségbe. Erről azonban soha szó sem volt. És azt hisszük, hogy minden ügyes demagógiájuk és az ellenünk irányuló kiterjedt propaganda (erről később) ellenére még Kun Béla és Rudnyánszky elvtársaknak sem fog sikerülni viszályt támasztani köztünk és magyar szervezeteink között. Azt minden belátással rendelkező ember megértheti, hogy a KMP nem a VKPD-hez mérhető tömegpárt, és nem is lehet az. De megállapítható az is, hogy pártként dolgozik, eredményeket ér el – ha szerényeket is –, és mind extenzíve, mind intenzíve egyre terebélyesedik. Az, hogy Kun Béla és Rudnyánszky elvtársak párt voltát nyilvánosan kétségbe vonták, használhat talán személyes terveiknek, kitűnő agitációs anyagot szolgáltat majd Kunfinak és Garaminak ellenünk, de sem tárgyilag nem megalapozott, sem a mozgalom érdekeit nem szolgálja.

6. Lehetetlen osztanunk Kun Béla elvtárs álláspontját az életveszély százalékos latolgatását illetően. Nem lehet célunk, hogy a forradalmi tevékenység teátrális látszata kedvéért a halálba küldjünk elvtársakat. Ha valamelyik elvtársunk Magyarországra megy, mindenkor tárgyilagosan mérlegelnünk kell eredményes munkájának esélyeit. Akik itt hasznos munkát végeznek, azok közül sokan pusztán tehertételt jelentenének a magyar mozgalomnak. Vannak üzemekben dolgozó elvtársaink, aki egy kommunista sejt középpontját alkothatnák ugyan (bár magasabb szervezői képességekkel stb. nem rendelkeznek), azonban túlságosan ismertek ahhoz, hogy otthon valamilyen üzemben dolgozhassanak. Ami bennünket az emigránsok tömeges hazairányításától visszatart, az nem pusztán az óvatosság és ama szükségszerű törekvés, hogy elvtársaink életét ne tegyük könnyelműen kockára, hanem a magyar illegális mozgalom szükségszerűségeinek és lehetőségeinek a tekintetbe vétele, és úgy tűnik, a moszkvai elvtársak túlbecsülik a Horthy-féle „amnesztia” értékét és hatását, amikor attól a hazatértek tekintetében a harc feltételeinek jelentős könnyebbedését várják. A nem nagyon exponált munkások hazaküldéséről ennek ellenére megjegyzendő, hogy mi azt természetesen már a cikkek megjelenése előtt támogattuk, hogy azonban az éppen e cikkek következtében rendkívüli mértékben megnehezedik. Kun Béla és Rudnyánszky úgy vélik, hogy e tekintetben az Oroszországból hazatérők nagy segítséget nyújthatnak nekünk. Minőségükről, használhatóságukról és megbízhatóságukról szóltunk már, úgyhogy nem akarjuk e helyt megismételni a korábban mondottakat. Ez a dolog azonban rendkívül élesen megmutatja, mennyire hajlamosak Kun Béla és Rudnyánszky elvtársak becsvágyó óhajaikat a valósággal összekeverni, és mennyire hiányzik belőlük az erkölcsi erő, hogy a valóságnak a szemébe nézzenek. Ám ha az egész kérdést kizárólag az illegális munka tárgyszerű érdekeinek a szempontjából nézzük, akkor sem hallgathatjuk el, hogy az egész kérdésfölvetést megengedhetetlennek tartjuk. Az életveszély fokbeosztása nem hozhat más következményeket, mint hogy a hazatérők a maguk 60-70 százalékos veszélyeztetettségében ellenük irányuló szándékot, az itt maradók 70-100 százalékos veszélyeztetettségében pedig protekciót fognak látni, ami különösképp akkor éleződik majd ki, ha a hazajuttatás olyan „nagyvonalúsággal” és szervezetlenséggel zajlik majd, amilyet Kun Béla elvtárs környezete a diktatúra bukását követő illegális munka előkészítésében tanúsított. Akkor azok az elvtársak, akiknek a budapesti illegális munkát vezetniük kellett volna, papírok és lakás nélkül maradtak, és nyoma sem volt az összekötő szolgálatnak. És az e célból deponált pénzt úgy helyezték el, hogy a nevek és címek listája hamarosan a rendőrség kezébe jutott. Semmiképp sem ennek a „szervezésnek” az érdeme, hogy néhány elvtárs meg tudott menekülni, és néhányan még dolgozni is képesek voltak.

7. Az illegális munkának és szervezetének a fejlődését folyamatnak tekintjük, mely bár gyorsítólag és tudatosítóan hat a magyarországi mozgalomra, melynek fejlődési föltételei másfelől azonban ugyanennek az osztályharcnak a funkciói is. Kun Béla és Rudnyánszky elvtársak, mint mindenütt, itt is elmulasztották a magyarországi osztályviszonyok elemzésébe ágyazni szervezeti törekvéseiket. Ez a mulasztás megmutatkozik magyarországi propagandánk fölöttébb egyoldalú, sőt, rágalmazó ábrázolásában. Egyszerűen hazugság, amikor Kun Béla elvtárs azt állítja, hogy a Horthy-pénz elleni harc az egyetlen átmeneti jelszavunk. A dolog úgy áll, hogy természetesen a Horthy-pénz ellen is harcot indítottunk. Emellett azonban a parasztok körében agitációt folytattunk a rekvizíciók, a lovaknak a hadsereg számára történő leadása, az újoncozás ellen, a katonák körében a kommunista csoportok létrehozatalára irányuló kísérleteken túl általános dekompozíciós agitációt végeztünk; bedobtuk a tömegek közé a go slow jelszavát stb.

Éppoly jól tudjuk, mint Kun Béla elvtárs, hogy az ilyen jelszavak soha nem váltanak ki tömegmozgalmakat, soha nem válhatnak egy forradalmi-szervezeti munka alapjaivá. Viszont ha elgondolkodik és nem csak megereszti a tollát, Kun Béla elvtárs is éppen oly jól tudja, mint mi, hogy a munkához szükséges mozgásszabadságot előbb dekompozíciós munkával meg kell teremtenünk. Bármennyire egyetértünk is tehát vele abban, hogy közvetlen szükségleteiknél kell megragadnunk a tömegeket, és olyan jelszavakat kell adnunk nekik, melyek akciókhoz vezetnek, mégis változatlanul meg vagyunk győződve arról, hogy emellett szükséges a kiadós dekompozíciós propaganda is (gyakran anélkül hagy a kommunista tendenciát kitűnni hagynánk). Olyannyira egyetértünk vele – hogy tanácsait be sem várva így is cselekedtünk. Csak éppen a mozgalomra nézve károsnak ítéltük az ő nyílt reklámtaktikáját.

8. Rudnyánszky elvtárs vádját, hogy ugyanis politikánknak „területi integritás szaga” van, még határozottabban vissza kell utasítanunk. Fejtegetéseinek kiindulópontja, az, hogy fölteszi a kérdést, alkalmas-e Bécs a mozgalom központjának, megmutatja, hogy jelentéseink ellenére, melyeket nyilvánvalóan vagy nem olvasott, vagy nem értett meg, sejtelme sincs a helyzetről. Közép-Európában ma Bécs az egyetlen város, mely Magyarország tekintetében illegális központnak alkalmas. Először is a közelség és a – viszonylag – jó összeköttetés miatt (vasút, hajó). Másodszor elég nagy város ahhoz, hogy a szervezetet valahogy elhelyezhessünk benne. Harmadszor az osztrák „demokrácia” egy sor olyan legális lehetőséget biztosít nekünk (a legális ott-tartózkodás, a mozgásszabadság stb. révén), melyek egyébként sehol sem állnának a rendelkezésünkre. Bécsnek ez a pozíciója számunkra pusztán technikai kérdés. Teljesen érthetetlen a számunkra, miből következtet Rudnyánszky elvtárs arra, hogy az utódállamok magyar nyelvű munkásai körében folytatott politikánknak „területi integritás szaga” volna – ez egyszerűen rágalmazás. Politikánk, amint ez Rudnyánszky elvtárs előtt is ismert kellene, hogy legyen, ezekben az országokban az, hagy minden erőnket latba vetve életre hívjuk a kommunista pártokat ott, ahol még nincsenek, éspedig olyanformán, hogy fenntartás nélkül bekapcsolódjanak saját országos központjuk (vagyis Prága, illetve Bukarest) mozgalmába. Amíg Prágában és Bukarestben opportunisták kezében van a kormányrúd, az ellenzéki mozgalmakat törekszünk minden eszközzel támogatni, hogy a majdan megalakuló kommunista pártok lehetőleg fejlett, jól szervezett és tudatos csoportokat vehessenek át tőlünk. Rudnyánszky elvtársnak azonban tudnia kellene, hogy, szemben a reklámsikerekre törekvő Rákosi Mátyás elvtárssal, éppen mi akadályoztuk meg, hogy Szlovákia magyar és német munkásai még Prágát megelőzve alakítsanak önálló kommunista pártot. Megakadályoztuk, mert mindenáron el akartuk kerülni a „területi integritás szagot”, el akartuk kerülni, hogy a nemzeti bolsevizmusnak a szlovák elvtársak ellen emelt vádja révén megkönnyítsük a prágai opportunisták helyzetét, megakadályoztuk, mert csak egy egységes kommunista pártot tartunk alkalmasnak arra, hogy áthidalja a nemzeti feszültségeket a többnyelvű országokban. Erdélyi politikánk is ugyanez volt, és ugyanez ma is. Jugoszláviában mindig a legteljesebb összhangban dolgoztunk a belgrádi elvtársakkal: törekvéseink itt főleg arra irányultak, hogy a magyarul beszélő elvtársakat irodalommal lássuk el. Kárpát-Ukrajnában és Pécs-Baranyában különleges helyzetben vagyunk. A Kárpátalját illetőleg Kun Béla elvtárs még bécsi megbeszéléseinkből tudhatja, mi volt ott a politikánk. A terület feltehető, sőt, nagyon valószínű katonai fontossága és a prágaiak tehetetlensége és opportunizmusa a tekintetben, hogy ott illegális katonai szervezeteket hozzanak létre, ránk hárította ezt a szerepet. Ezenközben állandóan azon voltunk, hogy ne csak Prágával, hanem a lengyel és ukrán elvtársakkal is együttműködjünk, minthogy a kárpát-ukrajnai kérdést mindig is inkább a lengyel–ukrán, mint a magyar komplexus keretében vizsgáltuk. (Minderről Krasny elvtárs részletes fölvilágosítást nyújthat.) Pécs-Baranya vonatkozásában is mindenekelőtt a belgrádi elvtársakkal konzultáltunk. Ők elfogadták a forradalmi és illúziómentes semlegesség politikáját (részletes taglalása a Proletár 65. számának vezércikkében). Pécset a Magyarországon, mindenekelőtt az agrárforradalom szempontjából nagyon fontos somogyi területen végzett munka második központjává kívántuk kiépíteni. Annak, hogy Jugoszlávia, Csehszlovákia, Erdély más helységeiben is hasonló központokat alakítottunk ki – ezt Rudnyánszky elvtársnak is tudnia kellene –, semmi köze a „területi integritáshoz”.

9. Rudnyánszky elvtársnak az agrárkérdés kapcsán tett, ugyancsak fölöttébb könnyelmű és durva tudatlanságról tanúskodó megjegyzésének cáfolatára elegendő néhány szó. Amikor a kérdést azzal a rövid megjegyzéssel intézi el, hogy „pártunk e kérdésben a diktatúra alatt nagy hibát követett el”, elárulja: annyi fáradságot sem vett magának, hogy a saját lapjához beérkezett kéziratokat áttanulmányozza, és érdeklődjön az Oroszországban tartózkodó elvtársak nézete után. Hiszen két számmal később (a Vörös Újság III. évfolyamának xxx számában)[25] Varga elvtárs diametrálisan ellentétes álláspontot foglal el. És abban az agrárvitában, melyet tavaly nyáron tartott a pártunk, Pogány elvtárs a maga hasonló állásfoglalásával csaknem teljesen elszigetelt maradt. Hamburger, Landler, Vágó, Rudas, Lukács, Lengyel, Szántó stb. elvtársak különböző megokolással bár, de lényegében ugyanazt az álláspontot képviselték, hogy ti. a kapitalista módon művelt nagybirtokok föl nem osztása helyes politika volt a tanácsdiktatúra részéről, és hogy agrárpolitikájának a kudarca más okokból (a kommunista párt hiányából, a paraszti szervezetek gyöngeségéből és öntudatlanságából, a bürokratizmus eluralkodásából, a kisajátítási határ mechanikus megszabásából stb.) fakadt. Ezzel elvtársaink döntő többsége arra az álláspontra helyezkedett, melyet a második kongresszus akkor még nem köztudott tézisei is megfogalmaztak. A fölosztás kérdésében a tézisek 6. pontjának az álláspontját foglaltuk el, és a későbbiek során a vita jórészt akörül a kérdés körül forgott, hogy e tekintetben a magyarországi gazdasági és társadalmi előfeltételek milyen mértékben tértek el az oroszországiaktól. (Hamburger elvtárs a közeljövőben statisztikai anyaggal alátámasztva részletesen fog foglalkozni ezzel a kérdéssel a Kommunismusban.)[26] Rudnyánszky ama nézete, hogy ennélfogva „agrárprogram hiányában” képtelenek voltunk a forradalmi vidéki szegénység és a kisparasztok számára konkrét jelszavakat adni, megint csak a viszonyok nemismeretéről árulkodik. A konkrét jelszó, mellyel eddig dolgoztunk, melyet számtalan brosúrában és fölhívásban terjesztettünk, a föld forradalmi birtokbavételének jelszava. A tanácsdiktatúra és a fehérterror forradalmasító hatása ennek a jelszónak nagy agitatorikus erőt adott, és lehetőséget teremtett arra, hogy e jelszó alapján szervezeteket hozzunk létre. És ma még nem dönthető el, hogy miképpen lehet majd egy forradalom kitörése esetén a kapitalista nagybirtokot a szovjetgazdaság számára megmenteni a fölosztástól. Az teljesen a tézisek szellemében való, hogy felvilágosító propagandánk erre irányul. Az azonban szintén magáétól értetődő, hogy ezt a szempontot az előkészítő szakaszban alárendeljük a parasztok forradalmasítása szempontjának, a forradalom kitörése után pedig a tanácsdiktatúra fenntartásáénak.

10. Végül hadd álljon itt még egy példája annak, milyen frivolak és megalapozatlanok a vádak, melyeket Kun Béla elvtárs ellenünk emel. Második cikkében azt mondja, hogy amennyiben nem követjük tanácsait, a KMP-nek nem marad más hátra, mint hogy a magyar proletariátus felszabadítását „a nemzetközi forradalomra vagy a tömegek spontán erejére hagyja”. És persze nagyon mélynek, marxistának és mindenekelőtt nagyon „gyakorlati-forradalmi” dolognak hangzik, ha ezzel az impotens nézettel szemben Kun Béla „mozgósítási tervet” követel a magyar forradalom számára. Néhány, mint mondtuk, technikailag kivihetetlen javaslattól eltekintve azonban megfeledkezik arról, hogy az osztályhelyzetnek, a forradalom állásának, esélyeinek és lehetséges útjainak valamilyen elemzését nyújtsa, holott egyedül és kizárólag ez szolgáltathatna alapot ilyesfajta állításokhoz, és enélkül állításai puszta frázisok maradnak. Tudjuk, ma még tényleg nem belátható, hogy a magyarországi forradalom egy Magyarországon kirobbanó tömegfölkelésként avagy egy nemzetközi megmozdulás következményeként fog-e kitörni. Mint az előzőekben kifejtettük, mi mindent megtettünk, ami erőnktől telik, hogy a kirobbanó mozgalmaknak a vezetése bármely esetben a kezünkben legyen, és e mozgalmakat, ha a körülmények ezt írják elő, meggyorsítsuk vagy előidézzük. (Vasutassztrájk.) Kun Béla mozgósítási tervét azonban üres és dilettáns fecsegésnek tartjuk. Annál is inkább annak tartjuk, mert Kun Béla maga, mielőtt még erre az ellenünk irányuló kampányra határozta volna el magát, az OKP magyar szekciójának a kongresszusán még egészen ellentétes nézeteket képviselt. A szekció tagjai számára Magyarországon és az utódállamokban adódó feladatoknak szentelt téziseiben (melyeket az 1920. szeptember 29-i, 5. ülés fogadott el) a következők állnak: „Szem előtt kell tartanunk, hogy a magyar tanácsköztársaság bukása után Magyarország proletariátusának és falusi szegénységének a fölszabadítása a burzsoázia diktatúrája alól lehetetlen másképp, mint a délkelet-európai országok proletariátusának és falusi szegénységének lehetőleg egységes és szervezett föllépése révén. A proletariátus magyarországi forradalma a nemzetközi proletárforradalom egyik elágazása volt, és további sorsa a legszorosabban összefügg a nemzetközi proletárforradalommal, elsősorban Szovjet-Oroszországgal és a dunai és balkáni országok társadalmi forradalmával.” Ehhez alkalmasint nem szükséges kommentár. Röviden összefoglalva ez volna annak a lényege, amit Kun Béla és Rudnyánszky elvtársaknak akkor válaszoltunk volna, ha olyan formában fordultak volna hozzánk, amely a tárgyi vitát lehetővé teszi. Minthogy az az illojális mód, ahogy munkánkat kritika érte, számunkra ezt technikailag, tárgyilag és morálisan is megtiltja, a kérdést a III. Internacionálé VB-je elé kell vinnünk, hogy – föltéve, hogy elfogadja okainkat – elégtételt követeljünk tőle.

A KM KB-ja e cikkek megjelenésének a pillanatától fogva tisztában volt azzal, hogy ilyen körülmények között semmiképpen sem viheti tovább az ügyeket. Először mert a Kun Béla és Rudnyánszky által javasolt taktikát helytelennek és veszélyesnek tartja, egyetlen pillanatra sem tud vele azonosulni, és nem kívánja a felelősséget viselni a következményeiért. Másodszor mert Kun Béla és Rudnyánszky súlyos, teljesen tudatosan elkövetett és a KB ellen irányuló kampánnyá terebélyesedő fegyelemsértése lehetetlenné tűnik tenni a velük való együttműködést. A KMP KB ezért elhatározta, hogy benyújtja a VB-nek a lemondását, és kérelmezi, hogy a KMP válságát, mely Kun Béla és Rudnyánszky cikkeinek a következtében robbant ki, mind tárgyi oldala szerint, mind a személyi kérdéseket illetően oldja meg.

Miután ezt egyhangúlag elhatároztuk, közöltük a lemondásunkat a KMP aktív tagjaival, és fölszólítottuk őket, hogy a VB döntésének megérkeztéig az ügyek vezetésére válasszon egy provizórikus Bizottságot, melyet természetesen minden erőnkkel támogattunk volna. A taggyűlés azonban elutasította, hogy lemondásunkat tudomásul vegye, és egy provizórikus bizottságot válasszon. A KB rákövetkező ülésén Landler elvtárs azt az álláspontot képviselte, hogy az elutasítás ellenére se vigyük egy pillanatig sem tovább az ügyeket. A KB többsége azonban szükségesnek találta, hogy a VB döntésének a megérkeztéig kitartsunk a posztunkon. Landler elvtárs alávetette magát a határozatnak.

Ma még nem beláthatók a válság következményei. Annyi bizonyos, hogy minél tovább tart, annál nehezebb lesz a következményeket jóvátenni. Már csak azért is, mert Kun Béla és Rudnyánszky elvtársak nem riadnak vissza semmiféle erőfeszítéstől sem, hogy a válságot kiterjesszék és elmélyítsék, híveikre és olyan kétes elemekre támaszkodva, akik vélhetőleg elégedetlenek voltak az eddigi KB szigorú, tárgyszerű, minden korrupciót és pénzpocsékolást megtiltó ügyvitelével. Semmiképpen nem azt kívánjuk a VB-től, hogy kizárólag a mi memorandumunkra támaszkodva hozza meg az ítéletét. Ellenkezőleg: igen kívánatos volna, ha a VB egy, esetleg több tapasztalt és elfogulatlan elvtársat küldene ide ennek az ügynek a kivizsgálására. A KMP és a magyar mozgalom érdekében azonban elengedhetetlennek tartjuk, hogy a VB a teljes anyag gondos vizsgálata nyomán lehetőleg gyorsan rendezze ezt az ügyet. Közben továbbra is vezetjük a mozgalmat, de már most vissza kell utasítanunk minden felelősséget azért, ami a Kun Béla- és Rudnyánszky-féle nézetek lázas-propagandisztikus terjedéséből adódik. Az egész komplexus szigorú és tárgyilagos vizsgálatára kérjük a VB-t; a KMP nevében elégtételt követelünk Kun Béla és Rudnyánszky elvtársak fegyelemsértéséért, követeljük eljárásuk megbüntetését, és hogy a VB olyan nyomást gyakoroljon rájuk, amely a normális pártmunka keretei közé szorítja őket. Részünkről itt nem pusztán személyi kérdésről van szó, ám amennyiben Kun Béla és Rudnyánszky elvtársak felmentik magukat a pártfegyelem érvénye alól, olyan dolgokat elkövetve, melyekről Vágó Béla elvtárs nagyon helyesen azt találta megjegyezni a KMP taggyűlésén, hogy egy közönséges párttag esetén kizárást vontak volna maguk után, amennyiben a párt más tagjait a pártfegyelem megsértésére indítanak és tüzelnek. (Rákosi Mátyás, aki, mint a VB előtt is ismert, pártunk csehszlovákiai képviselője, a kongresszus előtt elhagyta posztját, és a KB-t a befejezett tényről csak utólag értesítve Moszkvába ment; a berlini magyar csoport Kun Béla és Rudnyánszky cikkeit tömegesen terjeszti Csehszlovákiában, saját emisszáriusait küldi ki, hogy Bécs ellen hangolják az elvtársakat, és az említett cikkeket brosúraként akarja kiadni és terjeszteni stb.), akkor kötelességünk a KMP-vel és a magyar mozgalommal szemben ahhoz ragaszkodnunk, hogy semmilyen körülmények között nem vagyunk hajlandók továbbra is vezetni a pártot, amíg nem kapunk teljes elégtételt a VB-től, amíg a fegyelem megszegése nem nyeri el büntetését, a tárgyi és személyi kérdések nem rendeződnek. Ezzel átnyújtjuk a VB-nek lemondásunkat, hangsúlyozva, hogy csak provizórikusan, a VB döntéséig visszük tovább az ügyeket.

Elvtársi üdvözlettel

a KMP KB
Lukács György, Landler Jenő, Hirossik János, Szántó Béla

 

[Függelék Landler Jenő, Lukács György, Hirossik János és Szántó Béla a Komintern Végrehajtó Bizottságához írott 1921. márciusi memorandumához]

 

Rudnyánszky E[ndre]

Halaszthatatlan feladatok^[27]

 

A bolseviki párt magyar tagjai napról napra többen csoportosítódnak át a nemzetközi kommunista párt más frontjára, arra a frontra, ahol a Kommunisták Magyarországi Pártja fogja össze a proletariátus legöntudatosabb, legelszántabb forradalmi részeit. A magyar agitációs osztályok moszkvai szeptemberi értekezlete azt mutatta, hogy az a háromezer magyar kommunista, akiket a bolseviki párt nevelt, edzett meg, sorozott be a harcos proletár-előcsapatba, tisztán látja, megfelelően értékeli feladatait, a fősúlyt arra a tevékenységre, előkészülésre helyezve, amelyet az új frontra, a magyarországira áttérés után kell kifejtenie.

Már maga az a körülmény, hogy az oroszországi bolseviki párt magyar tagjai holnap, holnapután, a legközelebbi jövőben sorra, egyenként a magyarországi mozgalom előharcosai sorába lépnek, természetessé és szükségessé teszi a legnagyobb fokú érdeklődést e mozgalom iránt, a legapróbb részletekre kiterjedő figyelmet a forradalmi munka ama szervezete – a Kommunisták Magyarországi Pártja – iránt, amelynek hova-hamarább részesei leszünk. Éspedig nem csupán az otthoni mozgalomban elénk táruló harci feladatok boncolása, megvilágítása szükséges – a kérdés e részében a szeptemberi értekezleten elfogadott tételek határozott és mindenre kiterjedő irányt szabtak –, hanem annak ismerete, figyelmes vizsgálata, hogy a harci szervezet, a párt, amelyben e feladatokat végezni fogjuk, e feladatokra megszervezett-e. A Kommunista Internacionálé oroszországi szekciójából a magyarországi szekcióba átkerülés ugyanis nem puszta mechanikus folyamat, nem ugyanaz, mint az oroszországi párton belül a szibériai szervezetek valamelyikéből egy urali pártszervezetbe, Moszkvából a charkoviba stb. átcsoportosítás. Itt, a magyarországi új pártfrontra kerülésnél érdeklődéssel kell vizsgálnunk a párt szervezetét is, kötelességünk megnézni azokat a feladatokat is, amelyek e téren merülnek fel, mert az összes többi feladatok elvégzésére – mindarra, amire a bolseviki párt magyar növendékei felkészülnek Tanácsoroszországban, mindarra, amit a szeptemberi értekezlet tételei tömören összefoglalnak – csak akkor leszünk igazán képesek, ha pártunk szervezettsége, a pártnak a dolgozó tömegekkel szerves összekapcsolódása helyes, megfelelő, ha tehát a szervezeti feladatokat már előbb elvégeztük.

Vannak-e ilyen szervezeti feladatok a Kommunisták Magyarországi Pártjában? Nincs semmi ok arra, hogy áltassuk magunkat: igenis vannak. A tanácsköztársaság összeomlása, az arra következő fehér terror dühöngése súlyos csapásokat mért a pártra, a szó szorosan vett értelmében eltörölte azt. A Kommunisták Magyarországi Pártjának szociáldemokrata párttal való egybeolvadása, a tanácsdiktatúra idején önálló, tisztán kommunista szervezetnek nem léte tette lehetővé azt, hogy az összeomlás után nyoma sem maradt kommunista pártszervezeteknek, mert ami maradt, az egyesült szociálista kommunistából nyomban szociáldemokratává visszavedlő pártszervezet volt. Az ellenforradalmi irtóhadjárat letörölte a megmaradt illegális szervezetek jó részét is. Egészében véve az a helyzet állt be, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja, amely lényegében véve megszűnt lenni a szociáldemokratákkal egyesülés napján, a diktatúra bukása után újratámadt, de inkább csak mint kitűzött zászló, semmint szervezet. A párt széthullt, a párt elalélt. Az adott helyzetben ez nem is lehetett másként. A másfél év alatt, amely a ma és az összeomlás közé esik, felette kevés változott a párt szervezeti kialakulásában. Ez az éppen, amire a figyelmet fordítani kell, ez az éppen, amit a párt minden leendő katonájának meg kell vizsgálnia, hogy számot vethessen azokkal a feladatokkal, amelyek ezen a téren várnak reá. Ne értsük félre a dolgot. Természetesen nem arról van szó, hogy „hibát”, „bűnöst” keressünk a párt széthullásáért, még kevésbé arról, hogy ne lássuk meg a legteljesebb mértékben azt a hősiességet, azt az áldozatkészséget, amellyel a fehér terror szörnyű üldözései közepette Horthy-országban dolgozó kommunisták szervező-agitáló munkája állandóan folyt. Meg kell állapítani azt is, hogy az összeomlás után, az ellenforradalom hóhéraitól üldözöttség, kapcsolatok, szervezeti szálak szétszakadása idején, mielőtt e szálak legalábbis úgy-ahogy összefoldozódtak, nem lehetett más alakja és alapja a párt szervezetének, mint az, ami volt: az egymást ismerők, a Bécsben összeverődött – jórészt felső pártrétegek első sejtté tömörülése. Ez az első sejt azonban csak akkor töltötte volna be feladatát, ha egyúttal anyagul szolgált volna a párt új kikristályosodásában, ha a tényleges szervezője lett volna a pártnak. A lefolyt másfél év végeztével azonban még mindig csak  az önkonstituálásnál tart ez az alapsejtje a pártnak. Nem nőtt meg és nem izmosodott meg, szervezetileg nem több ma sem, mint agitáló-propagáló sejt.

Minden további eredményes tevékenységnek alapfeltétele tehát az, hogy a „bécsi” párt kilépjen eddigi jóakarattal telt szervezeti tehetetlenségéből: a Kommunisták Magyarországi Pártja mint párt megkonstruálja, megszervezze önmagát, a már meglévő és működő szervezetekre támaszkodva, azokat átfogva, tekintéllyel bíró központi pártszervet teremtsen meg. Ez, úgy tetszik, a feladatok legelsője, amellyel egész sora az eldöntendő kérdéseknek függ össze. A pártértekezlet – kongresszusra minden valószínűség szerint nehéz gondolni ma – létrehozásának gondolata felszínre veti azt a kérdést: vajon Bécs-e, a feloszló, hulla országocska, Németausztria e mételyes fővárosa az alkalmas központ a magyarországi kommunista  mozgalom irányítására[?] A pártértekezlet tervével előtérbe kerül a magyar kommunista mozgalomnak egy megoldatlan beteg pontja is: a Kommunisták Magyarországi Pártja és a Románia, Cseh Szlovákia, Jugoszlávia területén levő magyar nyelvű munkásság  közötti pártmunka szervezeti összefüggése. E tekintetben mindmáig valami homályos álláspont kísért, amelynek „területi integritás” szaga van.

A párt szervezeti megizmosításához a megalakító pártértekezleten – amely alatt nem bécsi emigráns, volt tanácsfunkcionárius-értekezletet értünk – kívül szervezeti szabályzatra van szükség, még pedig a párt egészére, és nem helyi emigrációs csoportra szóló szervezeti szabályzatra.

A legfontosabb feladatok egyike a Kommunisták Magyarországi Pártja programjának a megalkotása. A proletárdiktatúra előtti rövid fönnállása alatt pártunk nem jutott közelébe e feladat megoldásának. A diktatúra alatt szociális-kommunista kétlakisága tartós válságában még kevésbé. Súlyos hiba lenne azonban „eddig is megvoltunk nélküle, ezután is megleszünk” vallomással félretenni ezt a feladatot, amelynek előkészítéséhez végre és haladéktalanul hozzá kell fogni. A program, vagy legalábbis egy alapul vett programtervezet hiánya nyomban szembeötlő, amint a magyarországi proletárforradalom valamely konkrét kérdésében pártunk álláspontját keressük. A Horthy-hóhérrendszer bukását akarjuk, ezt tudjuk. A munkásság fegyveres felkelését, a proletárdiktatúrát, a termelési eszközök szocializálását – igen, ezekre az általános, eldöntött kérdésekre kész válaszunk van. De hogy miként oldjuk meg Magyarországon az agrárkérdést, erre a legkonkrétabb, legspeciálisabb és legfontosabb kérdésre, erre a kérdésre – amelyben az első proletárdiktatúrában pártunk nagyot hibázott – a pártnak mint olyannak ma sincs válasza, pártunknak megállapodott agrárprogramja nincs. Márpedig ez olyan kérdés, amelyre pártunk  minden tagja és minden dolgozó, akihez pártunk közeledik agitációjával, választ vár, s amely kérdésre a pártnak választ is kell adnia.

Lehetetlenség e rövidre szabott cikkben messzebbre menni, mint éppen csak érinteni azokat a halaszthatatlan feladatokat, amelyek a Kommunisták Magyarországi Pártjában keresztülvitelre várnak, hogy eredménnyel biztatóan és alaposan hozzáfoghasson a párt további feladataihoz. Abban a pártirodalomban – füzetekben, a Proletárban –, amelyet a párt nevét ma betöltő bécsi emigrációs csoport kiad, nem látjuk nyomát, hogy e feladatok megoldás felé közelednének. Az oroszországi bolseviki párt magyar tagjai – mint kiépítetlen hadállásokba induló katonák – kell, hogy felvessék, előbbre vigyék, megoldáshoz szorítsák a harci állások kiépítésének: a párt megszervezésének fentebb érintett kérdéseit.

 

Kun Béla

A pártszervezés kérdései^[28]

(Első és második cikk)

 

1.
Ha valami nincs, és tudjuk róla, hogy nincs, nem baj még, vagy legalábbis kisebb baj. Végzetes hiba, gyilkos baj azonban, ha arról, ami nincs, azt hisszük, hogy van. Különösen igaz ez a forradalmi mozgalomban, ahol erők mérkőznek, s a mérkőzésnek reális erőkkel kell folynia reális hatalomért.

Ezt annak a kérdésnek kapcsán állapítjuk meg, amelyet a Vörös Újság január 15-iki, második számában Rudnyánszky elvtárs vetett fel, a Kommunisták Magyarországi Pártjának halaszthatatlan feladatairól írva.

Van-e, létezik-e ma a Kommunisták Magyarországi Pártja? Nem lehet rá egyszerűen nemmel felelni, mert a Kommunisták Magyarországi Pártja, részben mint a III. Internacionálé képviselője, részben mint az elnyomott magyarországi és emigráns munkástömegek vágyódása létezik. Létezik nemcsak mint literátorok egyesülése, de létezik úgy is, mint kifejezője – jó vagy rossz kifejezője, erről lehet vitatkozni – a magyarországi munkásság és az emigráció pártba-tömörülési törekvéseinek. Azt mondani róla, hogy van, hogy létezik, mint szervezet, mint munkáspárt, mely forradalmi akcióra adott esetben képes volna – öncsalás, veszedelmes illúzió volna.

A párt eme se nem hús, se nem hal állapotának az oka elsősorban az illegalitás, a földalatti munka megváltozott körülményeiben rejlik. Akik a fehér terror alatt és mellett folytatandó illegális munkát úgy képzelik el, mint az a régi oroszországi földalatti munka és az emigráció idején történt, azok  mindenesetre tévesen értékelik a magyarországi pártszervezés és a pártmunka jelenlegi feltételeit. Nemhogy ezzel a régi, a cárizmus idejebeli feltételekkel lehetne összehasonlítani a magyarországi pártszervezés mostani feltételeit, de még azokkal a lehetőségekkel sem, amelyek az imperialista háború idején nyíltak a forradalmi mozgalom számára.

A nemzetközi imperializmus egységes, antibolsevik frontja, amelyet minden erejével támogat nemcsak valamennyi állam rendőrsége, de minden országok szociáldemokráciája is, nem tűr meg többé emigrációs Svájcot. Nincs meg a lehetősége annak, hogy Szovjet-Oroszország kivételével bármely országban is meghúzódhassanak még viszonylagos nyugalomban is azok, akik a mozgalomnak külföldről lehetséges szellemi irányítására hivatottak. Még inkább megnehezíti a pártszervezés munkáját, minden kívülről jövő szervezési tevékenységet az a körülmény, hogy a háború után minimálisra csökkent az országok közötti forgalom, s csaknem áthághatatlanokká lettek az akadályok, amelyek Magyarországot elzárják minden kívülről jövő szervezési tevékenység elől. Mindehhez még hozzájárul a fehér terrornak a cárizmus üldözéseit messze felülmúló tevékenysége, az egész burzsoáziának mint egységes blokknak a szembeállása minden bolseviki törekvéssel szemben. Ezek következtében a Kommunisták Magyarországi Pártjának kívülről való megszervezéséről beszélni jámbor óhajtás, naiv ábrándozás. Kívülről, az emigrációból való szellemi irányítás, politikai vezetés (természetesen csak nagy általánosságban), a szervezés elősegítése – lehetséges, szükséges, feltétlenül elérhető. Maga a szervezés azonban, kis és nagy méretekben csak egyképpen lehetséges: belső kommunista központ létesítése, az erőknek Magyarországon  való széthelyezése és csoportosítása útján.

A Kommunisták Magyarországi Pártja csak úgy lesz a magyarországi munkásság pártja, ha a szervezés vezetését, legfőbb technikai központját bármily áldozatok árán is sikerül magában Magyarországon elhelyeznünk.

Ez az első feladat: a magyarországi központ kiépítése, a magyarországi illegális keretek megalkotása és ezeknek, ha egyelőre szerény méretekben is, de munkás elemekkel való megtöltése.

2.
Mindez nem jelenti, hogy az emigráció és a ténylegesen Magyarországon dolgozó munkásság között bármiféle ellentétet is akarnánk felidézni. Az emigrációra, akárcsak annak idején az oroszra, igen-igen nagy és fontos feladatok várnak. A feladatok legfontosabbika úgy a diktatúra után emigráltakra, mint az oroszországi emigrációra vonatkozóan, az emigráció épületének fokozatos lebontása. Meg kell értetni mindenkivel, hogy nincs olyan földalatti munka, amely ne járna rizikóval. Ha a rizikó száz százalékos, akkor az már nem rizikó, hanem biztos bukás. De 50-60-70, szükség esetén 80 vagy 90%-os rizikót is mindenkinek kell vállalnia az emigrációból. Mindenkinek, akire nézve az elpusztulás eshetősége Magyarországon nem több, mint ez a 60-70%, vagy éppen még kevesebb, vissza kell költöznie így vagy úgy Magyarországba, mert éppen az emigrációs elem az, amely nem szakadt el a nemzetközi forradalomtól, hanem együtt haladt vele; éppen ez az elem az, amelyet legkevésbé sújtott és ejtett ájulásba a fehér terror. Az oroszországi emigrációnak ilyetén visszatelepítése nem súlyos probléma. Az Oroszországi Kommunista Pártnak magyarországi származású tagjai a párt fegyelme alatt állanak, mozgósíthatók bármely pillanatban, fegyelmezettek, és bátran állíthatjuk, hogy jelentékeny százalékuk öntudatos és áldozatkész, s nem lumpenproletarizált elem. A Magyarország körüli államokban tartózkodó emigrációnak a KMP-ba való szervezése bizonyára nehezebb feladat. Ennek a szervezésnek alapjában véve legfőbb értelme az emigráltak pártfegyelem alá vonása s ennek a pártfegyelemnek felhasználásával Magyarországra való visszatelepítése, a magyarországi munkásmozgalomba való elhelyezése. A párt szellemi irányítása, legáltalánosabb értelemben vett politikai  vezetése, amely történhetik kívülről is, csak ezután lesz igazán fontossá. Mindaddig, amíg ezt a két feladatot el nem intéztük, amíg nincs meg a magyarországi központ – politikai és organizatórius központ –, amíg bármily nehézségek és áldozatok árán is, de el nem értük jelentős emigránscsoportoknak a magyarországi mozgalomba való visszatelepítését, addig nem lehet komolyan beszélnünk a Kommunisták Magyarországi Pártjáról, hacsak így nem akarjuk állandósítani az itt is, ott is kialakuló kommunista, magyar literátor- vagy munkáscsoportocskákat.

3.
Csak az a kérdés, hogy ennek a valóban szervező munkának megkezdését megelőzze vagy kövesse a pártértekezlet? Ezt a kérdést eldönteni túlságosan nehéz. Viszont azonban kétségtelen, hogy olyan pártértekezlet, amelyben a Magyarországon sínylődő munkások közül senki sem lesz jelen, csak félig, vagy még annyira sem oldja meg a kérdést. Az első feladat hát, hogy a különböző országokban levő emigrációs csoportok közösen megalkossák a KMP Központi Bizottságával egyetértően a pártértekezlet Szervező-Bizottságát, s ez a Szervező-Bizottság gondoskodjék arról, hogy ha nem is a képviseleti elv alapján, de a magyarországi kommunista munkások mégis képviselve legyenek a konferencián.

Nem kétséges, hogy olyan pártgyűlés, amely a képviseleti elv alapján ülne össze, éppen a szervezett párt hiánya folytán teljesen lehetetlen. Viszont azonban az alakítandó Szervező-Bizottságnak meg kell találnia a módot arra, hogy az összeülendő pártértekezlet – annyira, amennyire ez már lehetséges – valóban a magyarországi kommunista munkásság akaratának, hangulatának, törekvéseinek kifejezője legyen. Nem szabad elfeledkezni egy pillanatra sem arról, hogy ennek az értekezletnek mindenáron a Magyarországon dolgozó munkások értekezletének is kell lenni, s a finn, észt és lett emigrációnak a finn-, észt- és lettországi mozgalomhoz való viszonya dolgában szerzett tapasztalatok alapján minden figyelemnek arra kell irányulni, hogy az emigráció és az „otthoni” kommunisták között ellentétek ne fejlődjenek ki. Igaza van Rudnyánszky elvtársnak abban, hogy a pártértekezlet ne[29] bécsi emigráns, volt tanácsi funkcionárius értekezlet legyen, de mi hozzátesszük azt is, hogy ennek az értekezletnek egyáltalán nem szabad csupán emigráns értekezletnek lennie, hanem minden áldozatok árán is, elsősorban a magyarországi, „otthoni” kommunisták pártértekezletének.

4.
„Az igazi mozgalom egyetlen lépése többet ér egy tucatnyi programnál” – mondja Marx. Nemcsak ebből az igazságból kiindulva, de azért is, mert a programatikus kérdéseket csaknem teljességükben tisztázottaknak tarthatjuk, nem állapodunk meg a Rudnyánszky elvtárs által felvetett programkérdésnél. Lehetetlen egy rövid cikk keretében az agrárkérdés tárgyalása is, de azt hisszük, hogy minden programkérdésnél előbbrevalók jelenleg a pártszervezés gyakorlati kérdései.

A pártértekezlet nélkül ezek a szervezési feladatok nem oldhatók meg. Nem oldhatók meg pártszervezeti szabályzattal sem, amelyről tévesen állítja Rudnyánszky elvtárs, hogy nem létezik. Pártszervezeti szabályzat van: a Kommunisták Magyarországi Pártjának ideiglenes szervezeti szabályzata a Proletár 3-ik számában jelent meg. Ez a pártszervezeti szabályzat az első lépés volt a párt konstituálása terén, és az akkori állapotoknak megfelelően elsősorban az emigráció szervezésére gondolt. Ma ez a pártszervezeti szabályzat, amely kifejezetten ideiglenes jellegű és „addig érvényes, amíg a pártkonferencia avagy a pártkongresszus végleges szervezeti szabályzatot nem alkot”, nem felel meg a pártszervezés követelményeinek. Nem kielégítő annál is inkább, mert feladatát – a zárt és centralizált pártszervezeti elvnek elismertetését – betöltötte. Az új pártszervezeti szabályzatnak feladata, hogy e szervezeti elvnek megfelelve, Magyarországon tömörítse a forradalmi munkásokat, és a párt tevékenységét az emigrációból áttegye Magyarországra. A főkérdés tehát, amely a pártszervezeti szabályzat keretében megoldásra vár: az emigráció és a magyarországi szervezetek viszonyának meghatározása. Mint az előző cikkben kifejtettük, a pártszervezés másként, mint magyarországi központnak létesítésével, meg nem oldható. A központi bizottság tehát feltétlenül úgy alakítandó meg a pártértekezleten, hogy egyik része önálló szervezési hatáskörrel, tág körű felhatalmazással Magyarországon tartózkodjék, és teljes szellemi kontaktusban működve a központi bizottság irodájával, a helyszínen végezze a szervezési feladatokat. Enélkül sohasem lesz párt.

Amint az oroszországi párt története mutatja, nem szükséges, hogy a központi bizottság mindennap teljes egészében összedugja a fejét, és végtelen üléseket tartson. Teljes ülések (plenum) 2-3 hónaponkint elegendők arra, hogy a párt általános és konkrét taktikai feladatának alapelveit megszabják, s e határozatok alapján a központi bizottság mindkét része – a magyarországi és külföldi – teljes szellemi kontaktusban végezze a feladatát.

Ehhez ma már az szükséges, hogy ez a központi bizottság ne csak „a kommunista eszme megtestesítője”, de formálisan is bizonyos számú kommunista vagy kommunista szervezet (emigrációs és magyarországi) akaratának kifejezője legyen. Ez viszont másként, mint a pártértekezletnek összehívása folytán, el nem érhető.

5.
Egészen kétségtelenül meg kell szüntetni a legrövidebb időn belül a Kommunisták Magyarországi Pártjának tisztán propagandacsoport-jellegét. Különösen meg kell szüntetni azt, hogy a párt tevékenysége kizárólag a III. Internacionálé téziseinek átírásában, felhígításában, kommentálásában álljon. A párt gyakorlati tevékenységének kritikája az első lépés ahhoz,  hogy csakugyan áttérjen a gyakorlati tevékenységre: a munkástömegeknek befolyásolására, cselekvésre bírására és cselekedeteinek irányítására. Puszta csoportszervezéssel pártot teremteni nem lehet. A párt teremtésének, szervezésének lényeges feltétele az akciók szervezése, cselekvés teremtése. Csak konkrét gyakorlati akciók révén nőhet naggyá, válhatik erőssé, gyökerezhetik meg szervezetileg a tömegekben a Kommunisták Magyarországi Pártja. Ha az akció pillanatnyilag nem is irányulhat Magyarországon a hatalom elfoglalására, mégis kétségtelen, hogy a cselekvésre tág tér nyílik a fehér terror Magyarországában is. A Horthy-bankó ellenes jelszó szervezett akcióra való tömörülésre nem nyújt alkalmat. Ezért helytelenül megválasztott a központi bizottságnak a Proletárban állandóan hangoztatott eme „átmeneti” jelszava. Ha végignézzük azonban az áruló szocialisták magyarországi lapját, a Népszavát, abban mindennap látunk közleményeket kollektív szerződések kötéséről s más egyéb kérdésekről, és megállapíthatjuk, hogy ezek kapcsán az ipari munkásságot napról napra kijátsszák. A sztrájkszabadság megnyirbálása, a sztrájkmozgalmak elfojtása ugyancsak mindennapos jelenség. Tévedés azt hinni, hogy a proletárdiktatúráért való harc összeegyeztethetetlen a sztrájkszabadságnak, [az] élelmiszer olcsóbbá tételének követelésével, viszont a sztrájkszabadság, élelmezésjavítás jelszava akciók teremtésére alkalmas, szervezetbe tömörít, s kommunista jelszavak további népszerűsítését, magának az akciónak továbbfejlesztését teszi lehetővé. Ezek és más jelszavak, amelyek a tömegek megközelítésére alkalmasak, alkalmasak a szervezetek megteremtésére is, akár szervezeti frakciók, akár üzemi pártsejtek formájában. Akármilyen kevés alkalom nyílik a legalitás kihasználására, bármily kevéssé szabad illúziókat táplálni a legalitás kihasználásának lehetősége felől, mégis mindenkor keresni kell azt a napi jelszót, amely a munkások tömörítésére, kommunista vezetés alá való helyezésére alkalmas.

A szellemi vezetés, a politika és taktika általános irányának megállapítása lehetséges kívülről is, de kommunista napi küzdelmet kívülről irányítani, napi jelszavakat kívülről bedobni lehetetlen. Csak a tömegektől való teljes elkülönülés tehette a Horthy-bankó elleni jelszót a Kommunista Párt fő átmeneti jelszavává a politikai küzdelemben. A tömegek megközelítése új jelszavakat fog adni, amely jelszavak akciók kiváltására lesznek alkalmasak. A tömegeket pedig akcióra felhívni csak közvetlen közelükben, magukban a tömegekben elhelyezkedve lehetséges. Ezért is elengedhetetlen akció vezetésére alkalmas, önállóan rendelkezni tudó központnak mielőbbi megteremtése Magyarországon.

6.
A Kommunisták Magyarországi Pártjának megvan a nagyszerű haditerve arra, hogy miként kell elfoglalni a hatalmat, s a diktatúra tapasztalatai, a Kommunista Internacionálé vitája után kétségtelen, hogy a hatalom elfoglalása után is másképp és jobban tudjuk majd kezelni a hatalmat. Ami nincs meg, ami hiányzik: az a mozgósítási terv. Hiányzik az átgondolása annak, miként lehet megmozgatni a tömegeket, miként lehet őket harci szervezetbe foglalni. Nem kétséges, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártjának a fejlődés jelen szakaszában hivatásos forradalmárok szervezetének kell lennie, de a hivatásos forradalmárok szervezete csak úgy érhet el eredményt, ha bent gyökerezik a tömegekben, ha szervesen bekapcsolódik a munkásosztályba, ha át bírja venni ténylegesen annak vezetését. Az illegalitásnak helytelen magyarázata az, amely azt tartja, hogy az illegális mozgalomnak a föld alá kell helyezkednie. A föld alatt van a helyük az irányító szerveknek, de a mozgalomnak át kell fognia a legszélesebb tömegeket. Az illegális mozgalom enélkül csak játék az illegalitással, összeesküvésdi játék, elhúzódás a tömegek napi szükségletei, napi vágyódása, napi kívánságai elől. Nem azt mondjuk, hogy bármily fontos napi kívánság kedvéért is szabad a forradalomnak ebben a stádiumában a munkásosztály nagy, általános jövendőbeli érdekeiből engedni, de ellenkezőleg azt, hogy fel kell használni ezeket a napi kívánságokat arra, hogy a jövendő általános érdekekért való harcra – szervezetbe tömörítsük.

A pártértekezletnek a szervezeti szabályzat megalkotása mellett mindenféle programalakításnál is fontosabb feladata azoknak a módszereknek a kidolgozása, amelyekkel a fehér terror idejére a tömegek megközelítése lehetővé válik.

Enélkül program, szervezeti szabályzat és minden egyéb jó szándék csak írott malaszt marad, és a Kommunisták Magyarországi Pártja nem tehet egyebet, mint rábízza a magyarországi proletariátus felszabadulását teljes egészében a nemzetközi proletárforradalomra vagy a tömegek elemi erejére.

Ezt nem akarjuk, és ezért hangsúlyozzuk újból és újból, hirdetjük teljes erővel, hogy a kommunista mozgalom középpontját, súlypontját a pártértekezlet révén át kell helyezni Magyarországra.

Ennek megértése, ennek megvalósítása a Kommunisták Magyarországi Pártjának legégetőbb napi feladata.

 

[Kun Béla és Pogány József, illetve a „pártépítő frakció” ellenmemoranduma 1921 áprilisából]

 

A Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának,
Moszkva[30]

A Kommunisták Magyarországi Pártja Központi Bizottságának többsége emlékirattal fordult a Kommunista Internacionálé Végrehajtóbizottságához. Az emlékirat két elvtárs, Kun Béla és Rudnyánszky Endre ellen irányul, akik a Központi Bizottság szerint néhány Moszkvában megjelent cikkel, amelyekben a párt újjászervezésére tettek javaslatokat, megsértették a pártfegyelmet. Szemükre veti az emlékirat, hogy bár Kun Béla a Központi Bizottság tagja, és Rudnyánszky Endre a Központi Bizottság moszkvai képviselője, mégsem a Központi Bizottsághoz fordultak javaslataikkal, tehát illojalitást követtek el, és a magyar Központi Bizottság e sérelemmel szemben az Internacionálé Végrehajtó Bizottságától elégtételt követel.

Az emlékirat tehát két elvtárs és néhány cikk ellen irányul. De az emlékirat megfogalmazása óta a helyzet a Kommunisták Magyarországi Pártjában (KMP) lényegesen változott. Azóta a reorganizációt kívánó cikkek tartalmát magáévá tette Moszkvában az ideiglenesen a Kommunisták Oroszországi Pártjának kebelében dolgozó háromezer párttagot jelentő magyar szekció és annak felelős pártmunkásokból álló kezdeményező csoportja. E moszkvai kezdeményező csoport értesítette is állásfoglalásáról a KMP központi bizottságát. De még egy lépés történt azóta. A Központi Bizottság (KB) merev elzárkózása a párt újjászervezésének, illetve megszervezésének gondolatától kiváltotta a KMP pártépítő frakciójának megalakulását. A pártépítő frakció, mely mögött nemcsak az Oroszországban élő háromezer nyelvű elvtárs, hanem az emigráció tekintélyes része áll (a Magyarországon élő kommunisták nézeteit ebben a vitában sem mi, sem a KB többsége nem ismeri), magáévá tette a cikkek reorganizációs alapgondolatait és a pártkritikai szempontjait.

Éppen ezért a KMP Központi Bizottságának memorandumára a választ ez a pártépítő frakció adja meg.

Nem a KB többsége áll immár a KB kisebbségével szemben, nem is a KB két elvtárssal szemben, hanem frakció a frakcióval szemben.[31]

Ez a helyzet lényegesen megkönnyíti a válaszadást és a vitakérdés eldöntését. Lehetővé teszi, hogy félretoljunk egy csomó látszatbarikádot, amelyen végig kellett volna ennie magát az Internacionálé Végrehajtó Bizottságának, mint Eldorádóban a kásahegyen azzal az egyetlen eredménnyel, hogy elrontotta volna a gyomrát.

Elsősorban is egyetlen kézmozdulattal félretoljuk az útból azt a temérdek emigrációs klaccs és traccs történetet, amit a KB memoranduma elmesél. Félretoljuk, mert az Internacionálé Végrehajtó Bizottsága (IVB) sem a személyeket, sem a történeteket nem ismeri, és a KB elmondása oly primitív, hogy abból a magyar párttörténet minden rejtelmeibe be nem avatott soha meg nem érthet semmit. Mi teljesen meg tudjuk érteni azoknak a magyar elvtársaknak a lelkiállapotát, akiket az üldözés nem kényszerített el Bécsből, és akik most már majd két év óta nem élhetnek tömegmozgalomban, és akik így apró-cseprő személyes csetepaték béka-egér harcában világraszóló ütközeteket látnak. De miután mi magunk túl vagyunk ezen az emigrációs betegségen (az orosz, a német, a cseh-szlovák proletárság mozgalmaiban dolgozván), és miután az IVB[32] még kevésbé áll az emigrációs pszichózis hatása alatt, mindezeket a pénzkalamitásokkal és spicliveszedelmekkel összefüggő történeteket egyszerűen mellőzzük. Nem hisszük, hogy volna meddőbb valami, mint annak a firtatása, hogy mi volt szerencsétlenebb és veszteségesebb: a Pór Ernő pénzelhelyező módszere a proletárdiktatúra alatt, vagy a Lengyel Gyula gyémántértékesítő módszere a diktatúra után. Azt sem akarjuk feszegetni, kik a reálisabb mártírok, azok-e, akiket annak idején Hamburger és Lukács küldtek Magyarországba, akik spiclikézbe kerültek, vagy pedig azok, akik a mi organizációs jövendő terveink következtében mennének, és akiknek a mártír volta fölött a KB memoranduma már most siránkozik.

De ahogyan fölöslegesnek tartjuk a jövendő halottainak a felsorakoztatását, éppúgy fölöslegesnek tartjuk a múlt halottainak a felvonultatását is. A KB azzal akarja bizonyítani, hogy a KMP valóban párt és kitűnő párt, hogy egy sereg többé-kevésbé kitűnő és halott elvtársnak a nevét és cselekedeteit sorolja fel. Teljes tisztelettel vagyunk mindez elvtársakkal szemben, de úgy hisszük, hogy az a homéroszi seregszemle teljesen felesleges. Ahogy a múlt halott hőseinek, úgy a jelen legkitűnőbb hőseinek felsorolása sem kommunista párt. És különben is hisszük, hogy a magyar pártmennyboltozat kisebb-nagyobb csillagait és üstököseit az IVB amúgy sem ismeri. Számunkra pedig e kérdés a párt felépítésének a kérdése, nem pedig személyes kérdés, akár személyek felmagasztalásának, akár pedig személyek ócsárlásának a formájában.

Határozottan el akarjuk tolni a magyar párt felépítési kérdésének tárgyalásában a „hang”, az „illendőség”, a „modor” kérdéseit is. A kommunista párt nem tánciskola, és a kommunista párt vezetői nem táncmesterek, akik Kniggével, a jó modor kézikönyvével a kezükben mosolygósra csucsorított szájjal beszélnek a „brutálitás”, a „gorombaság” ellen. A brutális hang ellen való tiltakozás élénken emlékeztet Paul Levi felháborodására a moszkvai agitáció „robusztus hangja” ellen.

Nem érdekel bennünket, a pártépítés frakcióját, az illojalitás kérdése sem. Nem is vizsgáljuk meg ezt a kérdést; mert ha Kun Béla vagy Rudnyánszky Endre illojálisak is lettek volna, KB kollégáikkal szemben a pártnyilvánosság számára, a pártépítő frakció nem az illojalitásukat, hanem a kritikai szempontjaikat tette magáévá. A szerelmi hűségeskük megtörését vagy meg nem törését, úgy hisszük, leginkább privátim, egymás közt intézhetik el az elvtársak, és ehhez sem a KMP-nek, sem az IVB-nek nincs köze. Azt meg egyenesen humorosnak kell tartanunk, hogy a KB amikor a párt építéséről van szó, a rajta esett állítólagos személyi sérelem miatt kér elégtételt az IVB-től. Azt hisszük, hogy az IVB fog legjobban meglepődni, hogy őt így valami legfelsőbb becsületbíróságnak, legfelsőbb párbajfórumnak tekintik, mely dönt az elégtételadás és kérés lovagias kérdésében.

Általában a legélesebben szembe kell helyezkednünk a KMP Központi Bizottságának azzal a felfogásával, amely vég nélküli személyi kérdéseket feszeget, amely hosszú oldalakon át azt hangoztatja, hogy ha a kritikai cikkek „formája” nem lett volna oly formátlan, ha a „hang” nem lett^–volna oly „brutális”, ha nem sértődtek volna meg az illendőség és lojalitás szabályai, akkor a kérdés tárgyi részére így vagy amúgy választ adott volna. Mi azonban azt mondjuk, minket és a magyar proletariátust mindezek a kényeskedések nem érdekelnek. Sem homerosi hősköltemények, sem az újságok vegyes rovata, se a szerelmi levelező, se a kanti etika kódexe, se a párbajkódex, se a jó modor kézikönyve nem adhat nekünk irányelveket a magyar proletárság és a kommunista párt életkérdéseiben, hanem csupán illemre, hangra lojalitásra, modorra és szerelmi hűtlenségre való tekintet nélkül a pártépítés kérdéseinek a Kommunista Internacionálé irányelveinek szellemében és a magyar forradalom jelen történelmi szakaszának szükségletei szerint való tárgyi boncolása.

A KMP pártépítő frakciója nevéhez és programjához híven mindezt a litteratori érzékenykedést és emigrációs kicsinyeskedést félrelökve az útból a vita tárgyi, a proletártömegeket érdeklő és érintő kérdéseit teszi tehát itt szóvá az Internacionálé VB-je előtt.

Beszélni akarunk először a KMP organizációjának, sajtójának, propagandájának és politikai vezetésének mai állásáról, azután pedig arról, hogy mit akarunk, milyen organizációs és politikai programot kívánunk mi a KMP-vel elfogadtatni és megvalósítani.

Ezekután összefoglaljuk azokat a nézeteltéréseket, amelyek közöttünk és a KB között vannak, igyekezve, hogy a kérdéseket kibontsuk az emigrációs pszichózis légköréből, s a megoldást kiemeljük a fatorony-politika horizontjából.

A nézeteltérések elsősorban az organizációra, a pártmunka módszerére és tartalmára vonatkoznak.

Minthogy a magyar munkásmozgalom szerkezetét kevesen ismerik, és a memorandum szerzői elégtétel-keresés közben erről teljesen elfeledkeztek, szükségesnek tartjuk a helyzet megértése céljából a magyarországi munkásmozgalom szerkezetének a következő rövid ismertetését.

Amint régebben, úgy ma is a magyar szoc. dem. pártot közvetlenül a szakszervezetek alkotják. Ma még inkább, mint annak előtte tisztára a szakszervezetek foglalata a szoc. dem. párt. A szakszervezeti tagok mindenike teljesen automatikusan fizeti a pártadót szakszervezeti tagjárulékaikkal egyetemben. Ennek a ténynek organizatorikus következményein egyáltalában nem változtat az a körülmény, hogy a szakszervezeti tagok nagy részét ma a szoc. dem. párthoz nem fűzi semmi egyéb, mint éppen ez az automatikusan beszedett pártadó. A szakszervezeti bürokrácia és a szoc. dem. párt vezetőinek teljes személyi azonossága azzal jár, hogy a szakszervezeti tagok minden programatikus és ideologikus eltérések ellenére is, ma ténylegesen a szociáldemokrata párt szervezetéhez tartoznak, és fegyelme alatt állanak. Ebből azonban korántsem következik az, hogy a szakszervezetekből való kilépést kellene propagálni, mint ahogy azt a KMP a tanácsköztársaság előtti szakaszában sem tette. Ellenben különös erővel lép előtérbe két következmény:

1.) A kommunista párt különállásának biztosítása, a szociáldemokrata párttól és a szakszervezetektől való különállása révén.

2.) A szakszervezeteknek a szociáldemokrata párttól való szervezeti elszakítása.

A KMP KB-jának most végzett vezető munkája sem a politikai, sem a szervező munka terén nem jelent közeledést e két célhoz, sőt inkább eltávolodást jelent e céloktól. Nem véletlen az, hogy a magyarországi szoc.dem. párt vezetői mindenkor megakadályozták a szakszervezetektől különálló pártszervezetek megalakulását, tehát egyáltalában a pártnak konstituálását. Éppúgy az sem véletlen, hogy Magyarországon legelsőként alakult meg Oroszországtól nyugatra a kommunista párt. Éppen azért, mert elsősorban ezt a szakszervezetek és a szoc. dem. párt viszonya tette elengedhetetlen szükségességgé.

A KB többségének a memoranduma megállapítja, hogy a Magyarország területén elhelyezett huszonöt darab egymással összeköttetésben nem álló kommunista szervezet (a szervezetek területi elhelyezkedéséről, taglétszámáról mély hallgatás) minden tagja: tagja a szociáldemokrata pártnak is. Sőt – diadal! diadal! –, ha a szociáldemokrata párt kongresszusát be nem tiltották volna, e szervezetekben dolgozó két tag került volna be a szoc. dem. párt vezetőségébe.

A kommunista szervezetalkotásnak ez a módszere minket élénken emlékeztet Smeral organizációs elveire. Ez a módszer a kommunista szervezkedést kizárólag a szoc. dem. párt keretében való sejtépítés formájában kívánja megvalósítani egy propagandacsoport kétes értékű vezetése mellett. Ezzel szemben a pártépítő frakció álláspontja: a párt önálló szervezése nem mint a szoc. dem. párt balszárnya, hanem mint önálló kommunista párt. (Ez természetesen nem zárja ki, hogy a szoc. dem. pártban ne hagyjunk benn bomlasztó anyagot egyes részeinek időnként való kiszakítása céljából.)

A KB-nak és a pártot reprezentálni akaró bécsi csoport egy részének az illegalitásról való felfogásának alapján a kommunista pártnak önálló szervezése nem is lehetséges. Ez a felfogás arra törekszik, hogy a kommunista pártnak a létezése általában titokban maradjon. Ennek következménye, hogy a KMP-nek a legfontosabbnak tartott politikai megnyilatkozásai a magyarországi dolgozókhoz egy antiszemita, nacionalista egyesület aláírásával jutnak el. Ennek következménye a trükkpolitika, amely a szervezetet „lazító” trükkökkel akarja pótolni. (Így amikor az Ébredő Magyarok aláírásával bíztatnak a zsidó nagybirtok elfoglalására, a parasztpárt vezérének aláírásával hirdetnek földosztást, vagy amikor Károly király aláírásával mentik föl Horthy tisztjeit a hűségeskü alól.) Az illegalitásnak ez a magyarázata vezetett oda, hogy a KB többsége ellenáll minden olyan törekvésnek, amely a kommunista pártot a szoc. dem. párttal összefüggésben nem álló szervezetek formájában akarja konstituálni. Nem tudja megérteni ez a felfogás, hogy az illegalitásnak különböző formái létezhetnek ugyanegy időben, és így dogmatikusan ragaszkodik a szoc. dem. pártban való sejtépítés gondolatához, és kézzel-lábbal kapálózik minden önálló pártépítés ellen. Ezért sújt a KB többsége egyházi átokkal mindenkit, aki a kommunista pártot valóban szervezni akarja Magyarországon.

Ennek a szervezeti felfogásnak – helyesebben szervezetellenes felfogásnak – következménye azután az is, hogy a szakszervezeteknek a szoc. dem. párttól való organizatorikus elszakítására egyetlen lépés sem történik.

A tanácsköztársaságot megelőző időben a kommunista párt a szakszervezeteknek a szoc. dem. párttól való függetlenítését tűzte ki legközelebbi céljául. Az átmeneti jelszó a cél elérésére a szakszervezeteknek a két párt között való neutralizálása volt. Határozati javaslataiban propagálta a szakszervezeti tagok között, hogy ne fizessenek a szakszervezetek útján a szociáldemokrata pártnak járulékokat, és ne engedjék a szakszervezeteket a szoc. dem. párt céljára kihasználni. Ez az akció igen népszerűvé kezdett lenni már akkor, mikor a szoc. dem. párt és a szakszervezeti bürokrácia kormányzó hatalom volt, és nem a kormányhatalom üldözöttje, mint manapság. A szoc. dem. párt egyhangú határozatának ellenére is csak egy-két kivételes esetben merték kizárni az egyes renitens tagokat. Manapság olyan akció, amely arra irányulna, hogy a szakszervezetekben ne szedhessenek pártadót a szoc. dem. párt számára, és hogy a szakszervezetek a szoc. dem. párttól elkülönüljenek, igen alkalmas formája volna a párt legális tevékenységének, még akkor is, ha – amint ez valószínű – a szoc. dem. pártbürokrácia kommunista manővernek minősítené.

Egészséges kommunista pártalakításnak és a szociáldemokrácia letörésének ez a propaganda és ez az akció legfontosabb előfeltétele ma Magyarországon.

A KB ez irányban egyetlen lépést sem tett. Egyetlen ily irányú kísérletre sem szánta el magát, holott ilyes irányú akció az első és legjobb alkalom lett volna arra is, hogy a munkásság kommunista és együtt érző tagjai, valamint passzív és semleges elemei a szoc. dem. pártbürokrácia szervezett hatalma és közvetlen befolyása alól kikerüljenek. Ez volna a kezdete nemcsak a párt alakulásának, de a szakszervezetek elfoglalásának is. A KB taktikája ezen a téren a baloldali szoc. dem. taktika egyenes folytatása. És a kommunista taktika megtagadása.

A technikai végrehajtás lehetetlenségéről beszélni, a fehér terrort felhasználni egy ilyen irányú akció lehetetlenségének bizonyítására – teleszájú, de üres szóbeszéd.

Amennyire helytelennek tartjuk azokat a korlátokat/trükköket, amelyek a Felébredt Magyarok cégére alatt hívják fel a teljesen szervezetlen szegény parasztságot, a kommunista pártszervezetek teljes hiánya mellett a zsidó birtok elfoglalására éppúgy lehetségesnek és szükségesnek tartjuk a forradalom mai történeti szakaszában, hogy a „szakszervezetek politikától függetlenítése” címén a szakszervezeteket a szoc. dem. párttól függetlenítsük, és a vezetésnek kommunista kézre való juttatását előkészítsük. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mi helyeseljük azt a felfogást, amely csupán azért nem veszedelmes, mert csak papíron és nem a valóságban létezik, hogy ti. a kommunisták a keresztényszocialistákat tolják előtérbe gazdasági mozgalmaknál, amint azzal a memorandum dicsekszik. Ez a felfogás, ismételjük, csak azért nem veszedelmes, mert a keresztényszocialistákat tényleg nem a kommunisták tolják előtérbe, de jellemző, hogy a KB, amely az egész kommunista pártot a szociáldemokrata pártban akarja el^. skatulyázni, az illegalitás címén így akarja albérletbe adni a kommunista párt vezető szerepét a keresztényszocialista pártnak.

A szakszervezetekben való munkának természetesen az volna a feltétele, hogy Magyarországon legyen kommunista párt, nem csupán propagandacsoport – Bécsben. Nem röpcédula-osztogatásra használt egyének laza, összefüggéstelen elhelyezése a szoc. dem. pártban, hanem akció vezetésére alkalmas szervezett kommunista párt. Párt – bolseviki értelemben. S nem úgy, mint azt az elmúlt év tavaszán a párt szindiakalistaságra hajlamos elemei hirdették, akik az osztályban akarták feloldani a pártot, s akik bár kényszeredetten elfogadták a KI-nak a pártról való felfogását, de akiket cselekedeteikben ma is mindenütt belső akadályok korlátai választanak el minden pártépítő tevékenységtől. Akció vezetésére alkalmas kommunista szervezetek kellenek, amelyeknek illegalitása nem abban áll, hogy senki sem tudja róluk a tömegben, hogy vannak, hanem abban, hogy senki sem tudja, akire nem tartozik, hogy hol vannak és kik vannak a szervezetek kereteiben. Fontos azonban, hogy mindenki tudja e szervezetekről, nem szociáldemokrata szervezetek. Mindehhez azonban egységes, életképes, vezetésre alkalmas centrum teremtése szükséges Magyarországon. Olyan centrum, mely együttműködik a KB-nak az emigrációban levő részével. De az együttműködés csakugyan együtt működés és nem az emigrációs központ gyámkodása legyen. Ezért tartjuk szükségesnek az emigráció nagy részének Magyarországra való visszatelepítését is. Ezért tartjuk elengedhetetlennek az emigráció kommunista elemeinek az összefoglalását, ellentétben a KB többségével, mely tudni sem akar emigrációs csoportok szervezéséről, s csupán Bécsben ismeri el a pártalkalmazottak csoportosulását egyedüli privilegizált helyi csoportnak. Ezért szükséges a pártkonferencia is. Mert mi a bécsi csoportot, ahol ugyan csakugyan tekintélyes pártfunkcionáriusok gyűltek össze, minden tekintélyes volta és minden tiszteletünk ellenére sem tarthatjuk a magyar kommunisták összességének. Szimbólumnak tekinthetjük ugyan abban az értelemben, hogy így néz ki a kommunisták magyarországi pártja, de mi mint realitásokra törekvő kommunisták, akik a magyar munkásság tömegeit vezetni akarjuk, még a szép szimbólumokkal sem elégszünk meg.

Aki a Kommunismus című, a KMP kiadásában német nyelven megjelenő osztrák–magyar–holland folyóiratot figyelemmel kíséri, megérti, hogy miért ütközik a bécsi emigráció vezetőinek egy részénél leküzdhetetlen akadályokba a pártépítés gondolatával való megbarátkozás is. Az a konfliktus, amely a múlt évben a párt akkori központi orgánumának beszüntetését és új központi orgánum teremtését vonta maga után – [és] amelynek csupán hangjáról emlékezik meg a memorandum, de tartalmát gondosan elhallgatja – egyrészről az akkori KB és szerkesztőség többségi [csoportjának, a] Rudas–Lengyel–Lukács csoportnak zűrzavaros írásmodora és politikai analfabetizmusa elleni tiltakozás volt, másrészt és elsősorban abból származott, hogy a központi pártlap a párt szerepe és hivatása dolgában ugyanazt a felfogást hirdette, mint a holland kommunisták és a szindikalisták. Erre vonatkozott Kun Béla elvtárs levele, melyet különben akkor nemcsak Pogány, Vágó, Rákosi, hanem Landler és Szántó elvtársak is igen helyeseltek már elküldése előtt. E levélben valóban erős kifejezésekkel – tehát teljesen megfelelő módon – tiltakozott a pártról való szindikalista felfogás ellen – a magyar forradalom tapasztalatai alapján. Ez a felfogás természetesen csak részben „elméleti”, nagyrészt szervezeti kifejeződése annak a politikai maszturbációnak, amely a magyarországi kommunisták eme csoportjában éppúgy kifejezésre jut, mint a hollandoknál. A memorandum mindenkit meggyőz arról, hogy a KMP most csupán propagandacsoport, mégpedig rosszul működő propagandaszervezet. Mint akciószervezet nem létezik, és az illegalitásról való bécsi felfogás mellett nem is létezhetik. Nem térünk ki sem arra az ízléstelen hullaértékesítésre, amelyet a memorandum többször megkísérel ellenünk, sem a személyi diktatúrának többször felhánytorgatott problémájára. Mi kifejezést adunk annak a készségünknek, hogy mindenkivel együtt dolgozunk, aki a kommunista internacionálé alapelvein áll – nemcsak szóval, de tettel is. Mi nem akarunk és nem akartunk olyan választás elé állítani senkit, hogy: vagy mi, vagy ők. Ha valaki így állítja fel a kérdést, annak egész természetesen azt feleljük, amit Kun Béla elvtárs felelt Rudas László elvtársnak a tavalyi konfliktus alkalmával, amikor Rudas így állította fel a kérdést: vagy én, vagy Kun Béla: „Ha mindenáron választani kell, én habozás nélkül magamat és nem Rudast választom a magyarországi proletariátus jól felfogott érdekében.” Nyomatékosan ismételjük, ha ránk kényszerítik a választást, akkor a párt fel nem építő és pártépítő frakció közül magunkat fogjuk választani a magyarországi proletariátus jól felfogott érdekében. Arról nem is beszélünk, hogy kit választ majd a magyarországi proletariátus.

Nekünk azonban most nem az a fontos, hanem mindenek felett álló a szervezeti kérdésben való álláspontunknak elfogadtatása és megvalósítása. Az álláspontunk pedig ez:

A KMP Közp. Bizottságának a memoranduma ugyanazt bizonyítja, amit Rudnyánszky Endre és Kun Béla cikkei megállapítottak. A kommunista párt mint szervezet Magyarországon nem létezik. Akciószervezet létéről még beszélni sem lehet. Ezt még a memorandum sem állítja. A propagandaszervezet, amennyiben létezik, rossz és célra nem vezető módszerekkel folytatja a propagandát. A KB felfogása az illegalitásról teljesen helytelen. Ebből a helytelen felfogásból, valamint a pártban ma is meglevő szindikalista- holland csoportosulásból származik a húzódozás, amely a kommunista szervezeteket nem akarja függetleníteni a szoc. dem. szervezetektől, és amely visszariad magának a pártnak a szervezésétől. Ennek következménye a tétlenség a szakszervezeteknek a szoc. dem. párttól való függetlenítése dolgában. Mindezek következményeként mi nem osztozhatunk abban a felfogásban, amit a memorandum vall, hogy a bécsi csoport a magyar kommunisták magyarországi pártja, és az a körülmény, hogy minket a bécsi rendőrség nem tűr meg Ausztria területén, nem szolgálhat okul arra, hogy mi ne tekintsük magunkat a KMP egyenjogú tagjainak. Ugyanaz áll a többi emigránsokra is, akik ugyan teljesítik forradalmi kötelességüket a nemzetközi forradalom más frontjain, de kötelességszerűen ki akarják venni részüket elsősorban a magyar proletárság felszabadításának munkájában is. Éppen ezért ragaszkodunk a pártkonferencia egybehívásához – Magyarországi és emigráns kommunisták részvételével.

Sajtó és propaganda
A KMP ma a valóságban, mint már kimutattuk, nem több, mint propagandacsoport, amely szervezetileg nem vert gyökeret, amely sem akciók kezdeményezésére, sem vezetésére nem alkalmas. De még ezt a propagandafeladatot sem végzi el. A KMP bécsi csoportjának propagandamunkája nem juthat el a nagy proletárrétegek közé, mert elvont, nagyképűen tudományoskodó és elméleti sallangokkal tűzdeli tele magát. Ha igaza van Leninnek, hogy a kommunista párt propagandájának kötelessége, hogy népszerű legyen, a KMP bécsi csoportja, a legnagyobb mértékben kötelességszegést követ el a párttal és a proletársággal szemben. A KMP-nak központi lapjában, a Proletárban és a KMP vezető tagjainak befolyása alatt álló Kommunismusban egyformán ijesztő módon mutatkoznak ennek a részint szellemi impotenciából, részint szellemi arroganciából származó arisztokratikus „népszerűségnemkeresés” jelenségei. Soha egy pillanatra sem a konkrét tények konkrét analízise, hanem valami üres, szellemtelen szellemesség és dialektikus játék. Ha valami, úgy a Proletár és Kommunismus igazolja, hogy bennük egy literátor társaság „dicsérjük egymást asztaltársasága” egymásnak ír mély bölcsességeket, és eszükbe sem jut, hogy proletároknak és proletárokhoz kellene írniok. Marxista filozófiát találunk a tények marxista magyarázata helyett. Egy filozófiai és szociológiai tolvajnyelvet a munkásoknak való közérthetőség helyett. Minden kis cikk egy vaskos könyv igényességével lép fel, és ha Marxék nem voltak büszkék azt mondani, hogy népszerű brosúrákat írtak, mert nem akarták a kommunizmust a tudós professzorok fülébe suttogni, hát ezek az úgynevezett marxisták véghez tudják vinni azt, hogy a legkisebb cikkük is átváltozik megemészthetetlen vaskos könyvé, amelynek a tartalmát egymás fülébe súgják. A filozófus vagy filológus Proletár vagy Kommunismus olvasása közben eszébe kell jusson az embernek egy magyar író szellemes mondása, aki azt mondta, hogy a filológusok olyanok, mint a majmok: egymás bundájában keresgélnek, és amit találnak, azt megeszik.

A magyarországi helyzet és a magyarországi események analízise majdnem teljesen hiányzik a bécsi csoport közlönyeiből. Azzal a megokolással, hogy a magyar munkások úgyis tudják, hogy mi történik Magyarországon, a magyar eseményeket egyszerűen átengedik a párt (különben kitűnő) humoristájának.[33] A magyar politika legtöbbször csak humor és krokitéma a Proletárnak, ellenben a lap tele van a legfellengzősebb világpolitikai közleményekkel. Arról, hogy mi történik Magyarországon, a Proletárból semmit sem tud meg a munkásolvasó. Arról, hogy milyen a munkás helyzete Magyarországon – a Proletárból nem tud meg semmit a munkásolvasó. A magyar munkásság gazdasági harcairól, szakszervezeti mozgalmáról – a Proletárból nem tud meg semmit a munkásolvasó. Mindezeknek a kommunista értékeléséről pedig majdnem semmit sem tud meg a munkásolvasó.

De nemcsak Magyarországról nem ír a Proletár a magyar munkásnak, hanem arról sem, hogy mi a teendője a magyar munkásnak Magyarországon. Sem a magyar gazdasági, szociális és politikai élet nincs meg benne, sem pedig irányelvek, jelszavak arról, hogy hogyan kell harcolnia a magyar munkásnak az adott magyar gazdasági, szociális és politikai helyzetben.

A KB azzal védekezik, hogy a Proletár nem adhat harci jelszavakat, mert hiszen akkor elárulná, hogy ezek kommunista jelszavak. Erre először is azt kell felelnünk, hogy az nem lehet célunk, hogy egyáltalában titokban tartsuk vagy csak két tucat entellektüel fülébe súgjuk, hogy egyáltalán van magyar kommunista párt. Másodszor pedig: azt természetesen nem kívánjuk, hogy adott esetben úgy adjon utasítást a Proletár, hogy így és amúgy kell nyomdászsztrájkot szítani, hanem azt, hogy adjon állandóan és bőven irányelveket arról, hogyan kell konkréte dolgozniok a kommunista munkásoknak a szakszervezetekben.

Tudjuk, hogy megint vádaskodni fog a bécsi KB, hogy a munkásokat uszítjuk az intellektuelek ellen, de mégis meg kell mondanunk, hogy a KB eltűri, hogy központi lapját nem munkásoknak írják, nem munkásokról írják, és nem munkáspolitika érdekében írják. Nem azt kifogásoljuk tehát, hogy a Proletárt entellektüelek írják (szégyennek tartanók, ha entellektüelkérdést csinálnánk), hanem azt, hogy nagyrészt olyan entellektüelek, akik weltfremd módon nézik a munkásmozgalmat, és akik életükben nem láttak egy eleven munkást. Az egymás és az önmaguk köldökét vizsgálgató entellektüelek helyett igenis olyan kommunistákat akarunk pártunk lapjához, akik a proletárságot ismerik, akiknél az írói páváskodásnál erősebb a proletársághoz szólni akarás. A proletárság legmegsemmisítőbb kritikája, hogy a magyar munkásság életmódjáról, béreiről, munkaidejéről Varga Jenőnek kellett írnia a Moszkvai Vörös Újságban, és a bécsi Proletár hetek után volt kénytelen szégyenszemre átvenni a cikket. A Proletár heteken, hónapokon keresztül éppúgy nem veszi észre a magyar politikai és szociális élet legmélyrehatóbb változásait, mint ahogy nem vette észre hetekig a magyar proletárság első nagyarányú szakszervezeti megmozdulását és sztrájkmozgalmát.

A Proletár teljesen eltávolodott a magyar munkásmozgalomtól. Ma már odajutott, mint a KMP-nek egy ideig Bécsben megjelenő napilapja – amelynek akkori szerkesztője Rudas László, a Proletár mai szerkesztője, amelynek munkatársai Lukács György, Révai József, Lengyel Gyula, a Proletár mai munkatársai.[34] Ez a szerkesztőség, amely az analizálást állhatatosan az onanizálással tévesztette és téveszti össze ma is, már akkor olyan undort keltett a munkásokban, hogy miután minden olvasója otthagyta a lapot, közkívánatra (és akkor még velünk egy véleményen volt a KB tagjai közül Landler és Szántó) be kellett szüntetni.

A Proletár éppoly kevéssé szól a magyarországi munkások tömegeihez, mint a kommunista munkásokhoz. Sem arra nem alkalmas, hogy a magyarországi munkástömegek közt kommunista propagandát csináljon, sem arra, hogy a kommunista munkások között a pártélet kérdéseit életkérdésekké tegye, a pártépítés problémáit a kommunista munkások közvéleményébe belevigye.

De nemcsak a Proletár és Kommunismus, hanem a KMP bécsi csoportjának egész irodalmi propagandája ennyire irreális, nem a harci területhez, Magyarországhoz alkalmazkodó.

Amióta Kun Béla, Pogány József, Szántó Béla és Varga Jenő elvtársak Bécsből elmentek, magyar nyelven kommunista pártmunkás tollából egyetlenegy Magyarországgal, a magyarországi helyzettel, a magyar munkásság sorsával, teendőivel vagy akár csak a magyarországi helyzettel vagy párttal legtávolabbi vonatkozásban levő füzet vagy könyv nem jelent meg. Általában a KMP majd kétéves emigrációs fennállása óta összevissza öt füzetet adott ki, amelyek közül egyetlenegy, de valóban egyetlenegy sem foglalkozik valamely magyarországi problémával. A magyarországi kérdésekkel foglalkozó könyvek közül egyet sem a KB adott ki. Jellemző, hogy Varga Jenő könyvét a magyarországi proletárdiktatúra gazdasági kérdéseiről, annak ellenére, hogy magyar nyelvű kézirata egy év óta a KB kezében van, magyar nyelven egyáltalában nem adták ki. A KB memoranduma ígér a „legközelebbi napokban” egész sereg füzetet, ám azóta hónapok teltek el, és semmit ki nem adtak. Hogy mennyire maguk sem veszik komolyan ezt a KI végrehajtó Bizottságának adott programot, legjobban mutatja, hogy most egy egész más, a programba fel sem vett könyvet, a Rosa Luxemburg Fogházi leveleinek, ennek a nagyon finom és megható, de mégsem sürgős szépirodalmi könyvnek a megjelenését ígérik.

Mindezek summázásául hideg tárgyilagossággal kell megállapítanunk, hogy a bécsi csoport nemcsak hogy nem képes a KMP-t pótolni, hanem még a propagandát jól és kötelességtudóan ellátó literátortársaság szerepét sem tölti be.

A programtalanság kritikája
Az organizációs munkában való tétlenség, a propaganda iránytalansága, határozatlansága, az egész sajtótevékenység ködös érthetetlenségbe való burkoltsága, a propagandisztikus munka teljes hiánya mind arra vezethetők vissza, hogy a KMP-nek a legfontosabb kérdésekben nincs egy megállapított platformja. Az akcióprogram tervezetét már jó esztendeje készítette el Kun Béla elvtárs, és azóta ezt az akciótervezetet, mely azóta teljesen elavult, még nem sikerült Bécsben letárgyalnunk. Új akcióprogram azóta nem készült, s így a magyarországi proletárságnak sejtelme sincs arról, hogy konkrét kérdésekben mi az állásfoglalása a KMP-nek. Bárminemű részletakció következnék be, a munkásság tömegei tájékozatlanul, még ideológiai vezetés híján is állanának. Ugyanúgy az agrárkérdés dolgában, mint általában a politikai élet összes kérdéseiben. Majdnem egy éve annak, hogy Pogány József elvtárs fölvetette a párt agrárprogramjának a kérdését. Hiába keresné valaki nyomtatásban, hogy mi a KMP-nek álláspontja az agrárkérdés dolgában. Ez úgy hisszük, ez a kérdés nem oly „illegális”, hogy ezt titokban kellene tartani.

Világos, hogy a KMP-ben vannak egyéni vagy csoport-állásfoglalások az agrárkérdésben éppen úgy, mint más programatikus kérdésben. Világos azonban az is, hogy a pártnak mint pártnak sem egyik, sem másik kérdésben nincs programja, hogy egyetlen programja – a programtalanság. Ezen nem változtat a kommunista Internacionálé téziseinek a szajkózása. A párt programjának keretében a magyarországi forradalom jelen történelmi szakaszának és az ország gazdasági szerkezetének megfelelően olyan kérdések várnak megoldásra, melyekre konkrét felelet kell, nem pedig olyan általános, mint aminőt a komm. Internacionálé irányelvei adnak. Példa erre a szakszervezeti kérdés, melyre föntebb az organizáció kapcsán már hivatkoztunk.

A memorandum szerzői áldott naivságukban egy ellentétet látnak a között, hogy mi egyfelől a nemzetközi forradalomtól, a szomszédállamok proletariátusának forradalmi megmozdulásától várjuk a magyarországi munkásság forradalmának újjáéledését, és hogy másoktól iniciatív, aktív kommunista politikát várunk a magyar munkásságtól. Akiknek szájából vastag sugárban csurog naponta a dialektika, képtelenek megérteni – ezt a dialektikus összefüggést, és azt hisszük, hogy ködös és érthetetlen teoretizálásuk pótolja majd a forradalmi aktivitást és erőszakot, pedig ha valaha volt teória, amely Marx megállapításainak ellentéteképpen sohasem válik erőszakká, akkor ez az osztrák–magyar–holland teória az.

Mi programot akarunk, egy politikai irányelvet, mely mértékadó legyen minden kérdésben, mindenki számára a KMP-ben, hogy ne történjenek olyan esetek, mint aminő a fehér terror kérdésében is történt, hogy akkor, mikor a fehér terror kérdése volt Magyarországon az egyetlen kihasználható politikai kérdés, a pártvezetők egy része agitatorikusan sem akarta felhasználni a fehér terror elleni küzdelmet, és csak azt a banalitást szajkózta, hogy a fehér terror szükséges valami.

Ugyanúgy az osztályanalízis kérdéseiben, mi ugyan sohasem mulasztottuk el az osztályok analízisét Magyarországon, de ezt az analízist jól végeztük és a valóságnak megfelelően. A KMP-nek literátorai viszont állandóan a saját kívánságaikat vetették a papirosra mint a realitás képét és például nagybirtokuralmat véltek felfedezni, mikor a városi kispolgárság és a birtokos parasztság volt uralmon Magyarországon.

Mindennek az a summája, hogy programra van szükség és akcióprogramra, mely nem biztosíték ugyan semmiféle literátori ostobasággal szemben, de legalább megmenti a magyarországi munkásmozgalmat attól, hogy ugyanazon balkéz esős napon a földosztás ellen, száraz, derűs időben viszont a földosztás mellett ír röpiratot.

Mi ismételjük, igen nagyra tartjuk a bécsi csoport elméleti és politikai készségét, csak éppen azt vonjuk kétségbe, hogy a humor iránt van érzéke, mert ha ez megvolna, már ez lehetetlenné tenné, hogy azt a politikát komolyan vegye, minden nagyrabecsülésünk ellenére is azonban úgy tartjuk, hogy programatikus kérdéseket mégsem dönthet el a KB, és ehhez is konferenciára van szükség, éspedig minél hamarabb. Mi a magunk részéről nem fogadjuk el azt az állítást, hogy ennek a konferenciának összeülése lehetetlen volna, és épp azért továbbra is ragaszkodunk annak összehívásához. Kijelentjük, hogy úgy magának a konferencia kérdésének, mint a programatikus kérdéseknek a KB-val való szóbeli megbeszélés után publicisztikai megbízatását azonnal megkezdjük.[35]

Mi nem vagyunk a szabad kritika hívei, és ha a KB azt hiszi, hogy tekintélye a magyar munkásság előtt oly gyenge lábon áll, hogy a legkisebb kritika szellője szétfújja, lemondunk a KB tevékenységének, helyesebben tétlenségének a kritizálásáról. De nem mondhatunk le arról, hogy a KMP-t és azt a proletariátust, melyet ennek a kommunista pártnak vezetnie kell, politikai programhoz, politikai irányításhoz és valamennyire akcióképességhez juttassuk.

Akármennyire is a nemzetközi forradalomtól függ a magyar proletárság sorsa, nekünk mégis kötelességünk, hogy ezt a munkásosztályt arra az időre, midőn felkelését a nemzetközi szociális forradalom lehetővé teszi, politikailag és szervezetileg akcióképes állapotba helyezzük.

Mit akar a kommunisták Magyarországi Pártjának pártépítő frakciója?
Röviden egybefoglaljuk javaslatainkat a KB emlékiratával szemben. Az „elégtétel” kérdéséről nyilatkoztunk már, és ha a KI végrehajtó bizottsága párbajbíróságnak akarja magát tekinteni, amely KMP Központi többségének lovagias térre síbolt „afférnak” lovagias elintézésére hivatott, ám tegye ezt annak ellenére, hogy nekünk az az álláspontunk, hogy lovagias elégtételt nem kérünk és nem adunk. Ha patikának hiszi magát a végrehajtó bizottság, ám adjon flastromot a gyógyírt keresőknek. Mi azonban a problémát nem úgy tekintjük, mint lovagias kérdést vagy a KMP Közp. Bizottságának többségének a gyógyírkérdését, hanem úgy, mint a KMP-ja szervezésének kérdését.

Erre vonatkozólag a KMP pártépítő frakciójának az álláspontja a következő:

1.) Pártkonferencia hívandó egybe, amelynek feladata a kommunista Internacionálé irányelveinek megvalósítása olyképpen, hogy szervezeti és személyi garanciákat teremtsen a KMP-nek konstituálására.

2.) Program, akcióprogram és szervezeti szabályzat alkotás.

3.) Leszámolás a kommunista párton belül a holland kommunista irányzattal.

4.) Állásfoglalása szakszervezeteknek a szociáldemokrata párttól való függetlenítése dolgában.

5.) A párt központi sajtóorgánumának és irodalmi apparátusának kérdésében való állásfoglalása.

6.) Végül és főleg állásfoglalás a párt akcióvezetésének Magyarországra való áttétele dolgában; a KB egy részének Magyarországba való áthelyezésével.

Amennyiben a KB követné a lemondásdijátszásban a kommunista Internacionáléban már szokásossá vált Levi-féle példát, és nem hajlandó konferencia összehívásába belemenni, úgy a frakció részéről kérjük, hogy a Végrehajtó Bizottság a konferencia összehívására nevezzen ki ideiglenes szervező bizottságot, melynek [b]udapest[i] szervező tagjaiul a magunk részéről kiküldjük Kun Béla, Pogány József és Rudnyánszky Endre elvtársakat. Teljes garanciával rendelkezünk afelől, hogy ezeknek az elvtársaknak a rizikója nem százszázalékos lesz budapesti tartózkodásuk alkalmával, hanem csak annyi, amennyit akcióképes, aktív kommunista forradalmároknak el kell viselniök.

Kommunista üdvözlettel
A Kommunisták Magyarországi Pártjának
Pártépítő Frakciójának megbízásából:

Kun Béla s.k.
Pogány József s.k.

 

[1] A német nyelvű memorandum fotomásolatát a Politikatörténeti Intézet archívuma őrzi (500. f. 1/16. őe. 1–39.) – Mesterházi Miklós fordítása. – Válaszként a Landler, Lukács és Hirossik aláírta memorandumra Kun Béla és Pogány József ellenmemorandummal fordultak a Komintern Végrehajtó Bizottságához. Az ellenmemorandum másolatát a Politikatörténeti Intézet archívuma őrzi (500. f. 1/24. őe.); az iraton nem szerepelt dátum, tudható azonban, hogy alapult szolgált ahhoz a brosúrához (Mit akar a pártépítő frakció?), amelyet Kun és Pogány a „pártépítő frakció” 1921. áprilisi németországi létrejötte alkalmából adtak ki. Tekintettel a Kun–Pogány-féle válaszmemorandum fontosságára a frakcióharcokban, Rudnyászky és Kun cikkeivel együtt függelékben közöljük. – A szerk.

[2] Rudnyánszky Endre Halaszthatatlan feladatok című cikke a moszkvai Vörös Újság 1921. január 15-i számában jelent meg, Kun a Pártszervezés kérdései című írásban (voltaképpen két cikkben, január 23-án és 29-én) erre válaszolt a moszkvai lapban; 1921 májusában a VKPD magyar szekciója Berlinben különlenyomatban adta ki a három cikket. Mivel a memorandum visszatérően hivatkozik ezekre a cikkekre, a memorandum után függelékben ez utóbbi kiadás alapján közöljük a cikkeket. – A szerk.

[3] A gépiratban itt „2.” áll; ezeket az apróbb szerkesztési, illetve nyomdahibákat javítottuk, a gépiratban általában rövidített neveket feloldottuk. Az olvashatatlan szavakat xxx jelöli. – A szerk.

[4] Tudniillik a Forradalomról forradalomra című brosúrát. – A szerk.

[5] Lengyel Gyula (1888–1941) tanár, közgazdász, 1906 óta tagja volt az MSZDP-nek. A Károlyi-kormány megbízta a Budapest cipő- és bőrellátásának megszervezésével, később a Ruházati Hivatal vezetésével. 1919 januárjában belépett a KMP-be, a tanácsköztársaság idején pénzügyi népbiztos, tagja volt a Népgazdasági Tanács elnökségének, ő gondoskodott a hadsereg ellátásáról. Az emigrációban részt vett a KMP újjászervezésében, magyar és német kommunista lapok közgazdasági szakírója volt. 1922-től Berlinben a szovjet külkereskedelmi képviselet osztályvezetője volt, 1930-tól Moszkvában élt, 1937 novemberében letartóztatták, a fogságban meghalt. – A szerk.

[6] Varga Jenő (1879–1964) közgazdász, egyetemi tanár, 1906 óta volt tagja az MSZDP-nek, a párt baloldalához tartozott. Közgazdasági rovatvezetője volt a Népszavának, munkatársa a Szocializmusnak és a német szociáldemokrata Neue Zeitnek. 1918-ban egyetemi tanárrá nevezték ki, a Károlyi-kormány államtitkára volt. A tanácsköztársaság alatt pénzügyi biztos, majd a Népgazdasági Tanács elnöke volt. Az emigrációban Németországban, majd a Szovjetunióban dolgozott, 1920-tól 1931-ig tagja volt a Komintern Végrehajtó Bizottságának, 1927-től 1947-ig a moszkvai Világgazdasági és Világpolitikai Intézet igazgatója volt. – A szerk.

[7] Münnich Ferenc (1686–1967) jogász. 1915-ben orosz hadifogságba került, 1917 májusában tagja lett a bolsevik párt tomszki szervezetének, egyik kezdeményezője volt a hadifoglyok forradalmi mozgalmának, az internacionalista egységek egyik parancsnokaként részt vett a polgárháborúban. 1918 novemberében visszatért Magyarországra, részt vett a KMP megalakításában. A tanácsköztársaság idején a 6. hadosztály politikai biztosa volt, a bukás után Bécsbe emigrált. 1920-ban a kárpát-ukrajnai kommunista mozgalomban dolgozott, 1921-ben Németországba ment, és részt vett a márciusi akcióban. Ezután Ausztriában, Csehszlovákiában és Bulgáriában végzett pártmunkát; 1922-ben Berlinben letartóztatták, majd kiutasították Németországból. A Szovjetunióban, gazdasági funkciók mellett, szerkesztője volt a Sarló és Kalapács című lapnak, 1936-ban előbb Zalka Máté helyetteseként, majd a 15. spanyol hadosztály vezérkari főnökeként, illetve a 11. nemzetközi brigád parancsnokaként harcolt a spanyol polgárháborúban. 1940-ben szabadult a francia internálásból, a Szovjetunióba ment, 1942-ben a Vörös Hadsereg tisztjeként szolgált, majd a moszkvai rádió magyar szerkesztőségét vezette. 1945 után hazatért, 1949-ig Budapest rendőrfőkapitánya volt, 1950-től diplomáciai szolgálatot teljesített. 1956-ban kulcsszerepet játszott a KP hatalmának restaurációjában, a fegyveres erők minisztere, belügyminiszter, a Minisztertanács első elnökhelyettese. 1958–61-ben a Minisztertanács elnöke volt, 1961-65-ben államminiszter. – A szerk.

[8] Vágó Béla (1881–1939) magántisztviselő, újságíró. Az 1900-as évek elején a Népszava munkatársa volt, kapcsolatba került Szabó Ervinnel, és a szociáldemokrata párt balszárnyához tartozott. 1918-ban tagja volt a budapesti Munkástanácsnak, majd vezetője az ottani kommunista frakciónak. Közreműködött a KMP megalakításában, tagja volt az első KB-nak. A tanácsköztársaság alatt helyettes belügyi, majd belügyi népbiztos volt, az I. hadtest parancsnoka. A bukás után előbb Bécsben dolgozott, majd 1921-ben Berlinbe ment, bekapcsolódott a KPD munkájába, és Szovjet-Oroszország berlini kereskedelmi kirendeltségén dolgozott. Hitler hatalomra jutása után az illegális Die Rote Fahne szerkesztője volt, majd 1933 végén a Szovjetunióba emigrált, szerkesztője volt a Sarló és Kalapács című folyóiratnak. 1939-ben kivégezték. – A szerk.

[9] Katz Lipót (1889–1980) ügyvéd, újságíró. A nagyváradi Munkás Újság munkatársa, a tanácsköztársaság idején a városi és megyei munkástanács vezetőségi tagja, a tanácsok Országos Gyűlésének küldötte volt. 1919 áprilisában Budapestre ment, a Közélelmezési Népbiztosságon dolgozott. A diktatúra bukása után Kárpátalján dolgozott, majd Bécsben volt lapszerkesztő, később Berlinben a Nemzetközi Munkássegély balkáni titkárságát vezette. 1939-ben kivándorolt Mexikóba, és magyar kommunista lapok tudósítójaként működött. Porszem a viharban címmel írt önéletrajzot (1965). – A szerk.

[10] Seidler Ernő (1886–1938) műszaki tisztviselő. Tagja volt a Társadalomtudományi Társaságnak, egyik alapítója a Galilei Körnek. 1915-ben orosz fogságba került, 1917 végétől a forradalmi hadifogoly-szervezet tagja. 1918 elején hazatért, november részt vett a KMP megalakításában, tagja volt az első KB-nak, és valószínűleg szerepet játszott Lukácsnak a KMP-hez való közeledésében is. A tanácsköztársaság alatt a Vörös Őrség budapesti parancsnoka, a Szövetséges Központi Intézőbizottság tagja volt. A bukás után emigrált, 1921-től Csehszlovákiában élt, a párt ungvári titkáraként szerepet játszott a cseh és a szlovák KP egyesítésében, majd tagja lett a CSKP KB-jának, 1925-ben kiutasították, Berlinben lett a Szovjetunió kereskedelmi képviseletének osztályvezetője. 1930-tól a Szovjetunióban élt, 1938-ban letartóztatták. – A szerk.

[11] Guth Antal (1886–?) orvos. A tanácsköztársaság idején előbb munkaügyi és népjóléti, majd népjóléti és közegészségügyi népbiztos volt, a Tanácsok Országos Gyűlésén a Szövetséges Központi intézőbizottság tagjává választották. A diktatúra bukása után bécsi emigrációban dolgozott (a KMP megbízta A tőke lefordításával). Az 1920-as évek közepén Franciaországba ment, életéről nincs további adatunk. – A szerk.

[12] Chlepkó (Hlepkó) Ede (1883–1938) vasesztergályos. Az I. világháború idején hadiüzemi munkásként az antimilitarista mozgalom egyik szervezője, a kispesti Lipták gyár egyik főbizalmija volt; 1918 novemberében részt vett a KMP megalakításában. A tanácsköztársaság idején a Vörös Őrség országos politikai megbízottja volt, a bukás után emigrált. 1922-től a Szovjetunióban élt; 1938-ban elítélték, a fogságban meghalt. – A szerk.

[13] Fiedler Rezső (1881–1939) vasesztergályos. 1900-ban lépett be a vasas szakszervezetbe és az MSZDP-be, az I. világháborúban frontkatona volt, majd a Lipták hadfelszerelési gyárban, ahol üzemi bizalmi volt. Részt vett a KMP megalakításában, tagja volt az első KB-nak, a tanácsköztársaság idején munkaügyi és népjóléti, majd hadügyi népbiztos. A bukás után Csehszlovákiába emigrált, tagja volt a CSKP vezetőségének; 1922–23-ban Kárpát-Ukrajnában, 1923-tól 1927-ig Párizsban végzett pártmunkát. 1928-tól a Szovjetunióban élt, 1938-ban letartóztatták. – A szerk.

[14] Krausz György (Georg Krausz, 1894–1973) újságíró; a tanácsköztársaságban való érintettsége miatt 1919-ben Németországba emigrál, tagja a KPD-nek, 1922–23-ban a Die Rote Fahne szerkesztője, a továbbiakban is kommunista lapok (az Internationale Presse-Korrespondenz, az amerikai Előre) állandó szerzője. 1936-ban letartóztatják, hazaárulásért perbe fogják, és négy év fogházra ítélik, a fogházbüntetés letöltése után a buchenwaldi koncentrációs táborba kerül; 1945-ben a szovjet hatóságok internálják, és a torgaui fogházban fogva tartják, csak 1948-ban szabadul. A központi pártlap, a Neues Deutschland szerkesztője, főszerkesztő-helyettese, 1959-ben a lipcsei egyetem díszdoktorává avatja, 1957–67-ig a kelet-német újságíró-szövetség elnöke, 1967–73-ig a Nemzetközi Újságíró-szervezet elnökhelyettese. – Mint Illés László figyelmeztetett rá, ő használta a szerzőséget illetően tűnődésre alkalmat adó „Georg” szignót, amely a 20-as évek elején  sűrűn szerepelt egyebek közt a magyarországi helyzettel foglalkozó cikkek alatt is a Die Rote Fahnéban, az Inprekorrban vagy a New York-i Előrében. – A szerk.

[15] Hajdu Gyula jogász (1886–1973) 1907-től volt az MSZDP tagja, 1918-ban a Pécsi Nemzeti Tanács titkára; a szerb megszállás alatt letartóztatták, majd a munkásság nyomására szabadon engedték. A tanácsköztársaság alatt politikai biztos és Baranya megye kormányzótanácsi megbízottja volt. A diktatúra bukása után Olaszországba emigrált, rövidesen visszatért azonban Pécsre, ahonnan fél év múlva kiutasították. Ausztriában, a Szovjetunióban, Olaszországban és Franciaországban élt emigránsként. 1945-ben Pécsett az MKP országgyűlési képviselőjévé választották, 1946-tól 1950-ig igazságügy miniszter volt, 1950-től az ELTE nemzetközi jogi tanszékének tanszékvezetője. – A szerk.

[16] Gyetvai János (1899–1967) újságíró, 1911-től volt a Népszava munkatársa, tagja volt az MSZDP-nek, valamint a Galilei-körnek, a tanácsköztársaság idején a Vörös Katona című lap főszerkesztője. A bukás után a szerbek által megszállt Baranyában a Pécsi Munkást, majd a Kassai Munkást szerkesztette. 1924-ben az USA-ba ment, 1946-ig az Új Előre, illetve a Magyar Jövő című kommunista lapok szerkesztője volt. Hazatérése után Baranya megye főispánja volt, majd követ, illetve a közoktatásügyi minisztérium munkatársa. – A szerk.

[17] Tudniillik Rákosi Mátyás. – A szerk.

[18] Katz Béla (1886–1945) ügyvéd, történész. Nagyváradon joghallgatóként lépett be az MSZDP-be, a Munkásbiztosító Pénztár alkalmazottja, a Munkás Újság szerkesztője lett. 1918-ban elnöke volt a nagyváradi Munkástanácsnak, a tanácsköztársaság idején a városi direktórium és a megyei intézőbizottság elnöke volt. 1919 április végén, a nagyváradi tanácshatalom megdöntése után Budapestre ment, a belügyi Népbiztosság munkatársa lett, beválasztották a Szövetséges Központi Intézőbizottságba. A román megszállás alatt álnéven több üldözöttet szabadított ki a börtönből; megalapította az MSZDP jogvédő irodáját. 1921-től Bécsben élt, 1930-tól a TASSZ munkatársa lett. Bécsben, majd Londonban történészként működött. – A szerk.

[19] Bettelheim Ernő (1989–1959). Az I. világháború alatt csatlakozott a szociáldemokrácia baloldalához, 1918-ba alapító tagja volt a KMP-nek, 1919 februárjában a KB-ba választották. A kommunista párt balszárnyához tartozott, ellenezte a KP és a szociáldemokraták március 21-én létrejött egyesülését. A tanácsköztársaság idején feltehetően a Komintern megbízásából Bécsbe ment, hogy a német-ausztriai pártot forradalmi irányban befolyásolja, és előkészítse a nemet-ausztriai forradalmat; új vezetést hozott létre az osztrák pártban, amely előkészítette a június 15-i, sikertelen bécsi felkelést. Igyekezetének kudarca a Komintern bírálatát – illetve Bettelheim Komintern-megbízatásának kétségbe vonását – vonta maga után, aminek nyomán Bettelheim vitába keveredett Karl Radekkal. Bár nem tartozott a Landler-frakcióhoz, 1922-ben A Kommunisták Magyarországi Pártjának válságához címmel vitairatot jelentetett meg Bécsben, amely miatt a Komintern – eleget téve Kun követelésének, és annak ellenére, hogy Landler Jenő a védelmébe vette – kizárta őt a pártból. Visszavonulva a politikától a Szovjetunióban élt, majd 1945 után visszatérve Magyarországra a párt kiadójának vezetője lett. – A szerk.

[20] Szamuely László (1897–1920) magántisztviselő, oroszországi hadifogolyként kapcsolódik be a forradalmi mozgalomba; 1918 decemberében hazatért, részt vett a KMP szervezésében. A tanácsköztársaság alatt politikai megbízott, a Szovjetház parancsnoka, 1919 nyarán a kormányzótanács megbízásából irányította a devecseri és Sopron környéki ellenforradalmi mozgalmak leverését. A diktatúra bukása után illegális munkára itthon maradt, 1919 decemberében elfogták, kivégezték. – A szerk.

[21] Glatter József (1880–?) mozdonyvezető, 1918-ban, az októberi forradalom, majd a tanácsköztársaság idején a vasas szakszervezet osztálytitkára volt. A tanácsköztársaság bukása után az illegális sajtóellátást irányította. 1920-ban letartóztatták, halálra, másodfokon életfogytiglani fegyházra ítélték. Fogolycsere keretében a Szovjetunióba került, a pénzügyi népbiztosságon, illetve a moszkvai állami építőirodánál dolgozott; 1926-27 körül családjával Amerikába ment. – A szerk.

[22] A gépiratban üresen hagyták a dátum helyét, ám legalábbis a fennmaradt példányon elmulasztották utóbb kitölteni. – A szerk.

[23] Számozási hiba az eredetiben –  A szerk.

[24] Tudniillik független szocialista. – A szerk.

[25] Varga Jenő: A kommunista mozgalom talaja Magyarországon, Vörös Újság, Moszkva 1921. január 19. – A szerk.

[26] Talán Hamburger Jenő Die Entwicklung des ungarischen Agrarkapitalismus című terjedelmesebb tanulmányáról van szó, Kommunismus, Wien 1921. május 15. (II. évf., 17/18. sz.) 566. skk. o. és június 1. (19/20. sz.) 652. skk. o. – A szerk.

[27] Vörös Újság 1921. január 15.; a VKPD különlenyomata: 1921. május. – A különlenyomat végén: „A Moszkvai Vörös Újság 1921. január 15-iki számában »Halaszthatatlan feladatok« címmel Rudnyánszki [sic] elvtárs tollából cikk jelent meg, mely a Magyar Kommunista Párt programjának, munkatervének a legfontosabb kérdéseivel foglalkozik. Ezen cikkre Kun Béla elvtárs két cikkben válaszolt. A három közleményt, tekintve a tárgy nagy fontosságát, s tekintve, hogy a szóban forgó lapokból csak igen kevés példány jutott ide Moszkvából, különlenyomatban adjuk közre, hogy az elvtársak megismerhessék és megfontolhassák. Kérjük az egyes kommunista csoportokat és szervezeteket, hogy a tárgyalt kérdéseket behatóan gondolják át, vitassák meg, s véleményeiket azoknak továbbítása céljából hozzánk beküldeni [sic!]. A VKPD Magyar Sektiója.” – A szerk.

[28] Vörös Újság 1921. január 23. és 29.; a VKPD különlenyomata: 1921. május. – A szerk.

[29] Az eredetiben nyomdahiba: pártértekezletre. – A szerk.

[30] Az ellenmemorandum magyar nyelvű szövegének másolatát a Politikatörténeti Intézet archívuma őrzi (500. f. 1/24. őe.); az iraton nem szerepelt dátum. – A szerk.

[31] A mondat, nyilvánvalóan tévedésből megismétlődik a következő lap tetején. – A szerk.

[32] Tudniillik az Internacionálé Végrehajtó Bizottsága. – A szerk.

[33] Tudniillik a politikai kommentárokat is író Gábor Andornak. – A szerk.

[34] A mondat, talán a legépelés során elkövetett figyelmetlenség miatt, az eredetiben is értelmetlen. – A szerk.

[35] A mondat, talán a legépelés során elkövetett figyelmetlenség miatt, az eredetiben is értelmetlen. – A szerk.