Lassalle^[1]

 

Marx–Engels–Lassalle: így élt a munkások, elsősorban a német, de a német befolyás alatt fejlődött magyar munkások előtt is a munkásmozgalom első hőskora. És ha akadnak is olyanok, akik tudják, hogy Marx–Engels és Lassalle között komoly nézeteltérések voltak, azokat megerősíti a három alapító összefüggése legendájában Mehring könyve, melyben ezek a nézeteltérések mint nem lényegbevágóak, mint Lassalle nagyságát nem csorbítók szerepelnek. És az utolsó évek irodalmában mindjobban szaporodnak azok a hangok, melyek Lassalle-nak mint Marx és Engels egyenrangú fegyvertársának akarnak helyet biztosítani a munkásmozgalom történetében (Hänisch, Renner), sőt Kelsen bécsi professzor egyenesen Lassalle-reneszánszról beszél, azt hirdeti, hogy Lassalle szocialista elmélete (elsősorban államelmélete) hivatva van Marx és Engelsét pótolni, háttérbe szorítani.

Ennek a képnek harmóniáját már régen megzavarta nem egy szépséghiba. Mindenekelőtt Lassalle sokkal nagyobb visszhangja és elismertsége a polgári tudomány berkeiben. Oncken professzor, Lassalle életrajzírója mint a „nemzeti szellem” és az „állameszme” iránt pozitív érzékkel bíró gondolkodót játssza ki őt Marx és Engels ellen. És aki – Bebellel – azt hiszi, hogy múlhatatlanul hibát követtünk el, ha ellenségeink dicsérnek, már itt is felfigyel. Marx és Engels levélváltása, később a Marx–Lassalle-levélváltás teljes szövege pedig világosan megmutatták, hogy a három nagy szocialista gondolkodó és munkásvezér között egyáltalában sohasem volt igazi egyetértés, sem elméleti, sem gyakorlati téren; hogy Marx és Engels mindig a legelutasítóbb álláspontot foglalták el Lassalle elméletével szemben, és a legnagyobb bizalmatlansággal nézték munkásmozgalmi működését. Körülbelül fél évvel Lassalle halála után Marx a legnagyobb élességgel és határozottsággal foglal ellene állást. Barátjához, dr. Kugelmannhoz intézett levelében egyenesen árulásnak minősíti Lassalle közeledését Bismarckhoz. (Ezt a levelet Kautsky adta ki 1923-ban a bécsi Kampfban.)[2]

Lassalle viszonya Bismarckhoz már régen vita tárgya volt a német történelemtudományban és munkásmozgalomban. Az idén nyáron végre aktaszerű bizonyosságot kaptunk róla. Gustav Mayer berlini egyetemi tanár, aki Lassalle leveleit kiadta, megtalálta a Bismarck–Lassalle-viszony aktáinak igen tekintélyes részét, valószínűleg az összest, ami máig fennmaradt. Ezeket az aktákat, részletes történelmi előszóval, az idén nyáron adta ki Mayer professzor, Dietz kiadásában Berlinben. Ezeknek a dokumentumoknak túlnyomó része nem tartalmaz lényegbevágó dolgokat; csak megerősíti azt a benyomást, amelyet a figyelmesebb olvasók már a régebben közölt levelekből is nyertek, hogy ti. Lassalle egyáltalában nem lépett fel a hatóságokkal szemben mindig úgy, ahogy azt az ő munkásvezéri méltósága megkövetelte volna, hogy nem riadt vissza hátsóajtók, összeköttetések igénybevételétől sem. A lényeges persze a Bismarckhoz való viszony. Itt általában, ha a részletekben nem is, bebizonyosodott, hogy az a felfogás a helyes, amelyet Bismarck maga mindig hangoztatott. Nem lényeges, hogy Bismarck tette-e meg a közeledéshez az első lépést, vagy Lassalle – az akták azt mutatják, hogy Bismarck –; lényeges, hogy Bismarck volt az, aki Lassalle-t kihasználta, és aztán mint kifacsart citromot, félredobta. Bismarck felismerte, hogy Lassalle-t és pártját fel lehet mint mumust használni az ellenzékieskedő liberális burzsoázia megfélemlítésére; azonban nincs többé szüksége rá, mihelyt a nemzeti háborúk megnyitják a nacionalizmus zsilipjeit. Ellenben Lassalle, aki abban az illúzióban élt, hogy sikerülni fog neki – Bismarck német egységpolitikájának, Schleswig-Holstein meghódításának támogatása fejében – elérni, hogy Bismarck rendeletileg behozza az általános választójogot, hogy Bismarck támogassa az ő szociális koncepcióját (az állami pénzen létesített szövetkezeteket), keservesen csalódott. Louis Blanc 1848-as minisztersége után ez volt a koalíciós, a paktumok révén előrehaladni vélő politika második szégyenteljes veresége (melyet azóta még sok más követett).

Lassalle kudarcát a Bismarckkal tervezett paktumban Marx (fent idézett, Kugelmannhoz intézett levelében) Lassalle „reálpolitikájára” vezeti vissza. Ez meg is felel a tényeknek. Lassalle a politikában pillanatnyi gyors sikereket keresett, bár természetesen nem önző céllal. „[A] politika aktuális, rögtön ható tevékenység. Minden mást a tudomány oldaláról is el lehetne végezni” – írja. És leveleiben nemegyszer merül fel a gondolat: ha nem lehet azonnal nagy eredményeket elérni, visszavonul a politikától. Ha sorsát csak mint egyéni sorsot nézzük – így nézik polgári kritikusai –, itt van a Bismarckkal való paktálás kulcsa. Valószínű, hogy ő maga is így ítélte volna meg mint okos ember és forradalmár temperamentum, ha egy pár év távlatából láthatta volna az esetet. Mert hiszen előre, mielőtt belevetette magát a politikába, tisztán látta ezt a nagy, alapvető karakterhibáját. Franz von Sickingenről, a német parasztlázadást közvetlenül megelőző kurtanemesi felkelés vezéréről írt tragédiája e körül a kérdés körül forog: Sickingen [a] „reálpolitikáján” bukik el.

Mindazonáltal felületes volna Lassalle Bismarck-esetét a lassalle-i Sickingen-tragédia kaptafájára húzni, és pszichológiai magyarázatot keresni. Kétségkívül fontos szerepet játszik az egész esetben Lassalle gyors, látható sikereket áhítozó temperamentuma. De hogy ezzel próbálkozott meg, hogy erre a kártyára tette fel politikai egzisztenciáját, annak sokkal mélyebb okai vannak. A legkomolyabb ok: Lassalle államfelfogása. Tudjuk – függetlenül a Bismarck-esettől –, hogy Lassalle az államtól várta a szociális kérdés megoldását. Mégpedig nem attól az államtól, amelyben a munkásság az uralkodó osztály, amelyet tehát e munkásság eszköznek használ fel a maga osztálycéljai elérésére, hanem az „államtól”. Lassalle az államban nem az osztályharc termékét és szervét látta, hanem az idealisztikus hegeli iskola hagyományainak megfelelően osztályfeletti, időtlen, „Eszmé”-nek tartotta, melynek feladata az emberi társadalomban a szabadságot megvalósítani.

Ez a fogalmazás természetesen túlságosan az ellentétre van kiélezve. Lassalle, sőt maga Hegel sem volt vak az állam valóságos történelmi szerepével szemben. Már Hegel világosan látta, hogy az állam akkor kezd fellépni a történelem folyamán, amikor a társadalomban az osztálykülönbségek létrejöttek. És Lassalle nagyon is tisztában volt azzal, hogy az „Eszme” a valóságban hogyan valósul meg. Az alkotmányról című művében részletesen leírja, hogy kié a valóságos hatalom a társadalomban, és min alapul ez a hatalom (ágyú, puska, pénz stb.). Aztán hozzáteszi: „Ezeket a valóságos hatalmi viszonyokat papírra vetik, írásos formát adnak nekik, és ha leírták őket, akkor többé nemcsak valóságos hatalmi viszonyok, hanem most már joggá változtak, jogi intézményekké, és aki ellenük vét, azt megbüntetik.”

Ennek a tisztánlátásnak ellenére azonban Lassalle, csakúgy mint Hegel, stilizálja, idealizálja az állam szerepét a történelemben. „Az államnak – írja – funkciója ezt a szabadság felé vezető fejlődést, az emberi nemnek a szabadságban való fejlődését végrehajtani.” A korabeli liberális burzsoázia elleni harcában, mely a porosz junkerállam hatáskörét, a gazdasági életbe való beavatkozását a minimumra igyekezett szorítani, Lassalle a hamis útra, az ellenkező véglet felé terelődött. Kimutatta ugyan azt az osztályérdeket, amely a liberális szabadkereskedelmi, állami benemavatkozási ideológia mögött lappangott, de ugyanakkor a munkásosztály részére magának követelte az államot – persze az államot mint „Eszmét”, mint történelemfeletti, mint osztályfeletti elvet. De ez az osztályfeletti, ez az időtlen „Eszme” a konkrét valóságban mint a porosz junkerállam, mint a Bismarck állama jelentkezett – és Lassalle-t hamis elmélete egyenes vonalban elvezette Bismarck dolgozószobájába, a Bismarckkal való lepaktálásig.

Marx és Engels sem „tagadták” az államot, ahogy azt felületesen mondani szokták olyanok, akik a szocialistákat az államhoz való pozitív vagy negatív magatartásuk szerint akarják – egészen hamisan – osztályozni. Marx és Engels csak azt tagadták, hogy „az” állam valaha létezett a valóságos történelemben. Volt rabszolgaállam, hűbéres állam, burzsoá állam – és lesz proletárállam. És minden osztály mindenkor osztályérdekeinek megfelelően foglal állást a mindenkori létező államhoz. Védi, felhasználja, kiépíti, ha a saját osztályérdekeinek megfelel. Harcol ellene, lerombolni, sajátjával pótolni igyekszik, ha az ellentétes érdekű osztály államáról van szó. Ez a társadalmi fejlődés törvénye, mely egyaránt vonatkozik patríciusra és plebejusra, hűbérúrra és jobbágyra, tőkésre és munkásra.

Hogy az államhatalomért valamely államszerkezet mással való felváltása érdekében folytatott küzdelem milyen eszközökkel folyik, és milyen kimenetelű, azt a gazdasági fejlődés törvényei határozzák meg. Az a küzdelem, amelyet Lassalle maga előtt látott a liberális burzsoázia és a junkerállam között, ahol ő csak elvek áthidalhatatlan ellentétét látta, „az” állam ellenségeinek és híveinek küzdelmét, megegyezéssel végződött. A német nagybankok közös nevezőre hozták, először a császárságban, később a köztársaságban az „államellenes” gyárosokat és az állam „Eszméjének” porosz junkeri megtestesítőit. És alig másfél évtizeddel Lassalle halála után Bismarck törvényen kívül helyezte a német szociáldemokrata pártot.

Elvont elmélet, rövidlátó „reálpolitika” nyilvánul meg Lassalle magatartásában; a valóságos társadalmi fejlődés helyes felismerése és ezért nagyvonalú, elvi tisztaságú politika Marx és Engelsében. Marx és Lassalle filozófiai és államelméleti ellentéte tehát nem az elmélet ködös, a gyakorlattól elvonatkoztatott régióiban játszódik le. Ellenkezőleg. Mindegyiknek politikája a legszorosabb összefüggésben van filozófiájukkal, közvetlen folyománya államelméletüknek. Ha tehát a mai szocialista, félszocialista és polgári államelmélet egy része ismét Lassalle-t játssza ki Marx ellen, ez nem olyan kérdés, amely mellett a munkás közönyösen mehetne el. Lassalle Marx ellen: a Bismarck-paktum modern megújítását jelenti a következetes osztályharc szellemével szemben.

„Proletárforradalmak önmagukat kritizálják” – mondja Marx. De ez a mondás áll a munkásosztály fejlődésének minden szakaszára. És ehhez az önbírálathoz a munkásmozgalom múltjának állandó bírálata, nagy embereinek kímélet, álkegyelet nélküli boncolása tartozik. Minden munkásnak tudnia kell, mit köszönhetünk Lassalle-nak: az első nagy politikai tömegmozgalmat, a német munkásság első önálló politikai pártját, leszakadását a polgári, kispolgári pártok „balszárnyáról”. De tudnia kell azt is, hol volt hiányos vagy hamis Lassalle elmélete, hol volt – ennek következtében – gyökerében hamis, a munkásosztályra veszedelmes politikája. Ezt ridegen megállapítani nem kegyeletsértés, hanem a munkásság szükséges önvédelme ezeknek a hibáknak a megismétlődésével szemben.

 

[1] 100 %, Budapest 1928. október (II. évf., 1. sz.), 5–8. o. – A cikk Schönstein Sándor dr. aláírással jelent meg, az azonosításhoz ld. Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in: uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 117. o. – A szerk.

[2] Karl Kautsky: Marx und Lassalle, Der Kampf, Wien 1923. március (XVI. évf., 3. sz.), 93–95. o. – A szerk.