Lassalle, a VSPD teoretikusa^[1],[2]

 

Mint minden kérdésben, a szociáldemokrácia ebben is megszívleli a polgári tudomány intelmeit: Marxtól mindinkább Lassalle felé fordul. Ez persze korántsem új keletű tény. A német szociáldemokráciában kezdettől ott bujkált egyfajta leküzdetlen lassalleanizmus. Marx nagyszabású – de sajnos egyetlen – nyílt vitája Lassalle-lal, A gothai program kritikája sokáig megjelenetlen, megjelenése után pedig megértetlen és hatástalan maradt. És mert a probléma világos megfogalmazása elmaradt, általánossá vált a hit, hogy belátva bizonyos lassalle-i elméletek (az állami segítséggel létrehozott egyesülések, vasbértörvény stb.), valamint a lassalle-i idealizmus idejétmúlt voltát, a szociáldemokrácia már mindent meg is haladt, ami ellentmond a marxizmusnak. Úgy hitték, Lassalle számára elérkezett a „történelmi igazságszolgáltatás” ideje; Marx és Engels mellett Lassalle-t is megőrizheti a proletariátus tudata, hiszen egyes „tévelygései” éppúgy nem okozhatnak lényeges károkat, mint azok a „hibák”, amelyeket Marx és Engels követtek el. (Nézze csak meg az olvasó Mehring megjegyzéseit A gothai program kritikájáról, Parteigeschichte IV. köt., 37., és Marxról, 514.1.)[3]

Ezzel azonban elmosódtak a marxi és a lassalle-i módszer alapvető és döntő különbségei. A régi szociáldemokrácia Marx és Lassalle tanítványának vallotta magát. A Lassalle-nak nyújtott történelmi igazságszolgáltatás (amelyet Mehring képviselt a legszínvonalasabban) egy sor Lassalle-t illető hamis nézetet megcáfolt, azt például, hogy Lassalle Marx tanítványának tekintendő. Mindazonáltal nem sorolta be Lassalle-t a tisztán történelmi, a mai munkásmozgalom szempontjából tehát időszerűtlenné vált alakok közé (mint Blanquit, Bakunyint vagy Proudhont), hanem érintetlenül hagyta tanainak mint a marxizmussal nem elvileg összeegyeztethetetlen tanoknak az érvényességét a marxizmus mellett. És ezzel lehetővé tette, hogy Lassalle elvei mintegy beássák magukat a marxi módszerbe. Ez a lehetőség csak kézenfekvőbb lett attól, hogy egyrészt a szociáldemokrata elmélet a legjobb esetben is csak a marxi módszer merőben dekoratív-stilisztikai toldalékának tekintette dialektikát, és ennélfogva képtelen volt világos választóvonalat húzni Marx materialista és Lassalle idealista dialektikája közé. (Éppenséggel mindkettőt „tudományosan idejétmúltnak” tartotta.) Másrészt a német szociáldemokrácia legkiválóbb teoretikusainál (Mehringnél, Rosa Luxemburgnál) sem játszott fontos szerepet Marx államelmélete. Nem voltak abban a helyzetben, hogy a két módszert szakadatlanul szembesítsék egymással a döntő pontokon.

Ez a lassalleanizmus a háború alatt már nyíltan megmutatkozott. A legvilágosabban Rennernél, aki – igazi lassalleánus módjára – úgy mutatja be az államot, mint a proletariátus tevékenységének voltaképpeni színterét, mint a proletariátus védelmezőjét az „ökonómia” hatásaival szemben. („Az ökonómia mindinkább kizárólagosan a tőkésosztályt, az állam egyre inkább a proletariátust szolgálja.”) Nagyon tanulságos összevetni ezt a mondatot a Bastiat-Schulzéval,[4] ahol Lassalle a társadalmi harc kilátástalanságát fejtegeti, és hogy a proletariátus számára az állam szférája nyújtja az egyetlen kiutat (Werke, Cassirer-féle kiadás, 257–276.). Kautsky Program-könyvének[5] egész felépítése, gazdaság és politika éles elválasztása pedig már nyílt szakítás a marxizmussal.[6] Amikor tehát a szervezett szociáldemokrata bécsi Hans Kelsen professzor a „vissza Lassalle-hoz” szavakkal zárja Szocializmus és állam című könyvének második kiadását, csak ártatlan őszinteséggel kimondja, min is nyugszik régóta – bár be nem vallottan – a Második és a Kétésfeledik Internacionálé vezető teoretikusainak tudományos gyakorlata.

Persze az államelmélet csupán alkalom, csupán utolsóként jelentkező motívum volt, amely nyíltan felszínre hozta a német szociáldemokrácia rejtett lassalleanizmusát. Természetesen nem véletlen alkalom. Hiszen az állam problémáját maga a forradalom tűzte a proletariátus cselekvésének napirendjére, és azzal, hogy Lenin – ennek az objektív helyzetnek megfelelően – a maga elméleti tisztaságában rekonstruálta a marxi államelméletet, ez a kérdés pusztán elméletileg is szükségképp a választóvonal lett forradalom és ellenforradalom között a munkásmozgalomban. Mindazonáltal Lassalle hamis – polgári – államfelfogása csupán következménye egész beállítottságának, amely, jóllehet toronymagasan kiemelkedik a mai szociáldemokrácia mocsarából, nem hagyja el alapjában véve a polgári társadalom talaját, bármilyen energikusan igyekszik is túllépni azon.

Gyakran kiemelték mint jellemző különbséget Marx és Lassalle között, hogy amaz gazdaságilag indokolta meg a társadalmi forradalom szükségszerűségét, emez jogfilozófiai szempontból próbálta igazolni a forradalmi cselekedeteket (a kisajátítást). A téma különbségét a módszer, a módszer különbségét pedig az határozza meg, hogy alapvetően másképp fogták fel magát a forradalmat. Lassalle szeme előtt voltaképpen mindig is egyfajta polgári forradalom lebegett. Az elméleti alapprobléma ebben a forradalomban csakugyan az, hogy valamiképpen összebékítsék a (feudális) tulajdonviszonyok ellen intézett forradalmi támadásokat a jogfolytonosság elvével. Mint már Bernstein és Oncken is helyesen megjegyezték, ebben az értelemben A szerzett jogok rendszere[7] nem más, mint gondolati továbbfejlesztése és rendszerezése Fichte Adalékának a közönség francia forradalomról alkotott ítélete helyesbítéséhez, a nagy francia forradalom legradikálisabb német elméletének. Lassalle tragikuma abban állt, hogy egy olyan korban vállalkozott ennek az elméletnek a gondolati kiteljesítésére, amikor a polgári forradalom konkrét céljait már inkább egy proletárforradalomnak kellett megvalósítania; egy olyan forradalomnak – már az 1871-es Kommün is ezt bizonyította –, amely ha következetes akart maradni, föl sem vethette a múlttal való jogfolytonosság problémáját (vagy ha olykor mégis felvetette, az csupán gyengeségére és határozatlanságára vallott). Lassalle nagyszabású jogfilozófiai munkája, élete elméleti főműve teljes egészében a levegőben lebegett tehát: a polgárság már nem értette meg (Jhering é. m. lekicsinylő ítélete pusztán arról tanúskodik, akkoriban már milyen gyökeresen szakított a polgárság forradalmi múltjával, és hogy már csak az „idejétmúlt” forradalmi-demokratikus szemlélet néhány magára maradt képviselője, mint például Ziegler, őrizte meg fogékonyságát a probléma iránt); a proletariátus viszont egyszerűen álproblémát látott Lassalle kérdésfeltevésében. (Hogy Lassalle-nak csalódást okozott az, ahogy Marx és Engels a művét fogadták, világosan árulkodik arról, milyen kevéssé volt tisztában a társadalmi forradalom valódi problémáival.)

Csakhogy a vesztes háború Németországban éppúgy napirendre tűzte a polgári forradalmat, mint másfél évvel korábban Oroszországban. És érthetően meg is nőtt az érdeklődés Németországban a polgári forradalom legnagyobb és legkövetkezetesebb ideológusa iránt. Csakhogy ezen a ponton még szembeötlőbbé válik Lassalle tragikuma. Az a forradalom ugyanis, amely Németországban most lett időszerű, és amelyért Lassalle annak idején elméletileg és gyakorlatilag egyaránt őszintén és önfeláldozóan harcolt, a társadalmi fejlődésnek ezen a fokán már kizárólag a proletárforradalom keretei között lett volna megvalósítható. A lassalle-i cél megvalósítása szükségképp túllépett elméletén, merőben történelmi dokumentummá változtatta azt. „Hívei” ellenben, azok, akikre immár hatott az elmélete, a proletárforradalommal együtt szükségképpen a polgári forradalmat is szabotálták és érvénytelenítették. Lassalle elméletéből, ha időszerű elméletnek fogták föl, szükségszerűen reakciós álláspont következett. A forradalmi jogfolytonosság fenntartása 1789 és 1793 között még integráló alkotórésze volt magának a forradalomnak; az 1918 után következő években ez a törekvés már nyilvánvalóan az ellenforradalmivá lett burzsoáziát szolgálta. A megváltozott időkben rejlik tehát Lassalle-nak, az elméleti vezérnek a tragikuma. De ez magyarázza azt a szakadékot is, amely őt mint immár történelmi jelentőségű forradalmi alakot jelenkori híveitől elválasztja. Elmélete, amely a maga korában forradalmi utópia volt, mára reakciós utópia lett.

Lényének ez a korlátja módszerének minden pontján érzékelhető, és jellemző Lassalle jelenkori híveire, hogy mindenütt éppen ehhez a fogyatékossághoz kapcsolódnak, ezeket a gondolatokat ragadják ki a rendszer összefüggéséből, ahol azok legalábbis szándékukban mindig forradalmiak voltak, és merőben polgárias gondolatokká merevítik őket. Lassalle államfelfogását már érintettük. Az csak a polgári társadalom talaján lehetséges, ahol – mint erre Marx már 1843-ban, a Zsidókérdésben[8] rámutatott – közvetlen valóságként, mint a polgári lét formája adott gazdaság és politika (burzsoá és citoyen) különválása; és a polgári osztály, jól felfogott osztályérdekből, egyáltalában nem is törekszik túllépni ezen a közvetlenségen. Amikor a porosz burzsoázia és a félfeudális katonai állam konfliktusában Lassalle annak idején a burzsoázia és az állameszme általános konfliktusát látta, akkor ezzel egyrészt történelmietlenül általánosította a konkrét konfliktust, másrészt a korabeli burzsoázia laisser faire ideológiájában – ugyanilyen történelmietlen módon – „a” polgárság és „a” gazdaság örök elvét vélte fölfedezni. Mindamellett észrevette a konfliktust, és bár helytelen eszközökkel, igyekezett azt forradalmi módon kiaknázni. Ha azonban ezt az elméletet, a „természettörvények” automatizmusával működő gazdaságnak, illetve a szabadság örök elvének, az államnak a különválasztását a mai viszonyokra alkalmazzák, akkor abból nem adódhat más, mint a teljes fegyverletétellel a burzsoázia előtt mindkét területen.

Ez a különválasztás azonban csak következménye Lassalle idealista dialektikájának: elmélet és gyakorlat különválasztásának. A hegeliánus Lassalle számára „az” elmélet és „a” tudomány éppúgy a történelmi folyamat fölött lebegő valami volt, mint az állam. Igaz, megpróbálta egymással szövetségre léptetni a tudományt és a proletariátust. Csakhogy nála mindig két különálló elv szövetségéről volt szó. A tudomány Lassalle-nál sohasem a proletariátus osztályhelyzetéből, nem magából az osztályharcból emelkedett ki, vagyis soha nem az objektív gazdasági helyzet elméleti kifejeződése volt. Ennélfogva soha nem is vallhatta magát a proletariátus osztálytudományának, amely azért magasabb rendű a burzsoázia osztálytudományánál, mert immár – objektív, a termelési folyamatban elfoglalt helyzeténél fogva – a burzsoáziával szemben a proletariátus képviseli a társadalmi haladás elvét. Ellenkezőleg, az „objektív”, „elfogulatlan” tudomány volna hivatva bizonyítani a proletariátus követeléseinek jogosultságát és szükségességét a szűklátókörűen „tudománytalan” és elfogult polgári tudománnyal szemben. (Fölöttébb jellemző, hogy Renner feltétel nélkül magáévá teszi a tudománynak ezt a lassalle-i „dicshimnuszát” – Lassalle-válogatás,[9] 6.[?] 192.)

Lassalle jelentős elméleti kisiklásait (a valósággal való „megbékélés” hegeli fogalmának bevezetését a proletariátus és burzsoázia viszonyába A tudomány és a munkások című röpiratában; felfogását a „természeti szükségszerűséggel” bekövetkező forradalomról, amelyet előidézni nem, ha viszont eljön, „humanizálni és civilizálni” kívánatos A közvetett adó és a dolgozó osztályok helyzete című röpiratában stb.) nemcsak bíróság előtt tartott védőbeszédeinek jogi szükségszerűsége szülte, mint azt korábban állították; szükségszerű és logikus következményei voltak Lassalle lényegi beállítottságának, az idealista dialektika módszerének.[10] És ismét csak rendkívül jellemző, hogy Renner olyan magától értetődőnek, olyan szakszerűnek és helyesnek tartja mindezt, hogy a legcsekélyebb magyarázatnak sem érzi szükségét. S valóban: Lassalle elméletének ezek a mélypontjai, elmélet és gyakorlat idealista különválasztásának – Lassalle-ra nézve – szomorú következményei minden további nélkül ragyogó eszményei lehetnek a szociáldemokrácia mai „reálpolitikájának”.

Mert a gyakorlatban elmélet és gyakorlat különválasztása mindig egyfajta „reálpolitikába” torkollik, aminek iskolapéldája volt Lassalle tragikomikus viszonya Bismarckkal. Az igazán megától értetődik, hogy Renner itt elmossa ennek a nyomait. Az már meglepőbb, hogy Karl Kautsky húsz év késéssel mégiscsak jónak látta közreadni Marx Kugelmannhoz írott levelét,[11] amelyben Marx szókimondóan és kíméletlenül nyilatkozik erről a Lassalle-féle „reálpolitikáról” (Der Kampf, 1923. március). Mindazonáltal Kautsky bevezető és kísérő fejtegetései is eltüntetik a nyomokat; ő persze bizonyos lehetett benne, hogy a mai szociáldemokrácia „teoretikusai” túlságosan is „elmélyült” és „kifinomult” lelkek, hogysem visszanyúlnának a Marx és Lassalle közt feszülő ellentét objektív osztályalapjára; ahogy például Hänisch is a „tudatalattiban” keresi annak az elutasításnak az okát, mellyel Marx Lassalle önállóságáról vélekedett (Hänisch: Lassalle, 106.).[12]

Hogy Marx és Engels nagyra értékelték Lassalle forradalmi potenciálját, korántsem mond ellent „reálpolitikája” éles elítélésének, és még kevésbé igazolhatja azt mint a proletariátus időszerű és helyes cselekvési elvét. Ellenkezőleg: minél inkább igyekszik a mai szociáldemokrácia a munkásosztály ellen elkövetett mai árulásának teoretikusát meglelni Lassalle-ban, annál nyomatékosabban kell kiemelnünk a Lassalle-t Marxtól elválasztó mozzanatokat. Itt ezeket épp csak futólag megemlíthettük. Egy részletesebb munka feladata lenne külön-külön megvizsgálni őket (amihez J. Knief elvtárs már megtette az első lépéseket posztumusz megjelent tanulmányában, Grünbergs Archiv, X/1.),[13] hogy egyúttal arra is rámutassunk, milyen szervesen összefüggtek azok a korabeli német állapotokkal. Csak egy ilyen elemzés mutathatná ki, hogy Lassalle, jóllehet fiatalabb volt Marxnál, lényegében mégis premarxista szocialista volt. Mint ilyen történetileg megkülönböztetett érdeklődésre tarthat számot. Azokat a próbálkozásokat ellenben, amelyek a mai kor vezéreként szeretnék látni őt, épp olyan határozottan vissza kell utasítanunk, mint azokat a kísérleteket, amelyek – teszem azt – Owent vagy Proudhont szeretnék a jelenkori munkásmozgalom teoretikusaiként kijátszani Marx ellen, vagy Marx mellé állítani őket, hogy ilyen módon reakciós elméleteket csempésszenek a jelenlegi forradalmi gyakorlatba.

 

[1] Ferdinand Lassalle. Auswahl von Karl Neuner (Sozialistische Klassiker), Dietz, Berlin 1923; Konrad Hänisch: Lassalle, Franz Schneider, Berlin–Leipzig–Bern 1923; Dr. S. Baron: Die politische Theorie F. Lassalles, C. L. Hirschfeld, Leipzig 1923; H. Kelsen: Sozialismus und Staat, 2. Auflage, C. L. Hirschfeld, Leipzig 1923.

[2] Lassalle als Theoretiker des VSPD, Die Internationale, Berlin 1924. október 1. (VII. évf., 19–20. sz.), 622–624. o.; kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 186. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – VSPD: Vereinigte Sozialdemokratische Partei Deutschlands, az 1917-ben a szociáldemokrata pártról annak a háborút támogató politikája miatt levált Független Szociáldemokrata Párt (USPD) jobbszárnya 1922-ben visszatért a „többségi” szociáldemokrata párt kebelére, erre utal a vereinigte a párt nevében. – A szerk.

[3] Franz Mehring: Geschichte der deutschen Sozialdemokratie, 2 Bde., Verlag von J. H. W. Dietz Nachf., Stuttgart 1897–1898, javított és bővített kiadása 4 kötetben, uo. 1903–04. – A szerk.

[4] Ferdinand Lassalle: Herr Bastiat-Schulze von Delitzsch, der ökonomische Julian oder Kapital und Arbeit, Verlag von Reinhold Schlingmann, Berlin 1864. – A szerk.

[5] Die proletarische Revolution und ihr Programm, J. H. W. Dietz Nachf., Stuttgart/Buchhandlung Vorwärts, Berlin 1922. – A szerk.

[6] Korsch elvtárs Marx A német munkáspárt programjához írt előszavában (Viva, Berlin 1922) nagyon helyesen mutat rá a Görlitzi Program lassalleánus jellegére.

[7] Ferdinand Lassalle: Das System der erworbenen Rechte. Eine Versöhnung des positiven Rechts mit der Rechtsphilosophie, Brockhaus, Leipzig 1861. – A szerk.

[8] Karl Marx: A zsidókérdésről, MEM I., 349. skk. o. – A szerk.

[9] Ferdinand Lassalle. Auswahl von Reden und Schriften nebst kurzer Biographie und geschichtlicher Einführung, szerk. Karl Renner, J. H. W. Dietz Nachf., Berlin 1923. – A szerk.

[10] Ez a lassalleanizmus kiterjed a mai szociáldemokrácia úgynevezett bal szárnyára is. Ugyanis Lassalle idealista dialektikájával és a „megbékélés” fogalmával, amely abból szükségszerűen következik, a legszorosabban összefügg (szemben a reformmal) a forradalom lassalle-i fogalma, egy merőben új elv jelentkezéséé, ahol teljesen mindegy, hogy az békésen vagy erőszakkal jut-e érvényre (Werke, II. 276.). Ezzel azonban ez az elmélet alkalmasnak mutatkozik arra, hogy alátámassza a szociáldemokrácia bizonyos részének „baloldali” frázisait, a diktatúra „elméleti elfogadását” „a bolsevik taktika egyidejű elvetése” mellett. Ha tehát Max Adler – kifejezetten Lassalle-ra hivatkozva – kijelenti, hogy „ami a forradalom szociológiai jelentését illeti, teljesen mellékes kérdés, hogy a proletariátus uralma »békés« vagy »erőszakos« úton valósul meg” (Die Staatsauffassung des Marxismus, Wien 1922, 158–159.), akkor elméletileg ő is ugyanúgy jár el, mint Pannekoekkal folytatott vitájában Kautsky: éppen a forradalmat rekeszti ki vizsgálódása köréből; a forradalom fogalma annyira „kifinomul”, annyira „szellemiesül”, hogy a dologból magából jóformán nem marad semmi.

[11] Marx Ludwig Kugelmannhoz 1865. február 23-án, MEM XXXI., 444–445. o. („Mindenekelőtt hadd jellemezzem röviden Lassalle-hoz való viszonyomat. Agitációja idején viszonyunk félbeszakadt, 1. az öntömjénező pöffeszkedés miatt, amit egyúttal a magam és mások műveinek legszemérmetlenebb plagizálásával kapcsolt össze; 2. mert politikai taktikáját kárhozatosnak tartottam; 3. mert már agitációjának megkezdése előtt itt Londonban részletesen megmagyaráztam és »bebizonyítottam« neki, hogy a »Porosz Állam« közvetlen szocialista beavatkozása képtelenség. Hozzám írott leveleiben (1848-tól 1963-ig), valamint személyes találkozásaink alkalmával is mindig az általam képviselt párt hívének vallotta magát. Mihelyt Londonban (1852 végén) meggyőződött arról, hogy velem nem űzheti játékait, elhatározta, hogy ellenem és a régi párt ellen »munkásdiktátornak« tolja fel magát. Mindamellett elismerem agitátori érdemét, noha rövid pályafutásának vége felé még ez az agitáció is egyre kétesebb színben tűnt fel előttem. Hirtelen halála, a régi barátság, Hatzfeldt grófnő siránkozó levelei, méltatlankodásom a gyáva arcátlanság miatt, melyet a polgári lapok tanúsítottak egy olyan emberrel szemben, akitől amíg élt, annyira rettegtek – mindez arra indított, hogy rövid nyilatkozatot tegyek közzé a nyomorult Blind ellen, ez azonban nem vonatkozott Lassalle működésének tartalmára (Hatzfeldt grófnő a nyilatkozatot megküldte a Nordsternnek). Ugyanezekből az okokból és abban a reményben, hogy a véleményem szerint veszélyes elemeket eltávolíthatjuk, Engelsszel együtt megígértem,. hogy írni fogunk a »Sozialdemokrat«-ba (Schweitzer közölte az »Üzenet« [Karl Marx: A nemzetközi Munkásszövetség Alapító Üzenete] fordítását, én pedig kívánságára Proudhon halálakor cikket írtam ez utóbbiról [Karl Marx: Proudhonról. Levél J. B. v. Schweitzernek, MEM XVI, 22–28. o.]), s miután Schweitzer kielégítő szerkesztési programot küldött nekünk, megengedtem, hogy minket nevezzen meg munkatársaiként. További biztosítékként szolgált nekünk, hogy W. Liebknecht – nem hivatalosan – tagja volt a szerkesztőségnek. Csakhamar azonban kiderült – bizonyítékok jutottak róla a kezünkbe –, hogy Lassalle a pártot valójában elárulta. Szabályos szerződést kötött Bismarckkal (miközben természetesen semmiféle biztosíték az ő kezében nem volt). 1864 szeptemberében Hamburgba kellett volna mennie és ott (a meghibbant Schrammal és Marr-ral, a porosz rendőrspiclivel együtt) »kényszerítenie« Bismarckot Schleswig-Holstein bekebelezésére, azaz ezt a »munkások« nevében proklamálnia stb., minek ellenében Bismarck általános választójogot és némi szocialista maszlagot ígért. Kár, hogy Lassalle ezt a komédiát nem játszhatta végig! Ez pokolian nevetséges és becsapott színben tüntette volna fel őt! És minden efféle kísérletnek örökre véget vetett volna. – Lassalle azért jutott ilyen tévútra, mert Miquel úr [Johannes Miquel, fiatalon a Kommunisták Szövetségének tagja, később nemzeti liberális politikus, 1867-től Reichstag-képviselő, 1891-től 1901-ig pénzügyminiszter] módjára „reálpolitikus” volt, csak nagyobb szabású és hatalmasabb célokra törő! (Mellékesen Miquellel már régen tisztában voltam, s így fellépését azzal magyaráztam, hogy a Nemzeti Egylet [a porosz vezetés alatt létrehozandó német egység bismarcki politikájának támogatására létrehozott polgári szervezet – a szerk.] egy kis hannoveri ügyvédnek pompás alkalom arra, hogy a maga szűk pátriáján kívül, egész Németország előtt hallathassa a hangját, és önmaga ily módon felfokozott »realitását« visszahatólag Hannoveren belül érvényesíthesse, tetejében porosz oltalom alatt »hannoveri« Mirabeaut játszhasson.) Ahogyan Miquel és mostani barátai a porosz régensherceg által meghirdetett »új érát« üstökön ragadták, hogy nemzetiegyleteskedjenek, és belekapaszkodjanak a »porosz csúcsba«, ahogyan egyáltalában porosz oltalom alatt »polgári önérzetüket« kifejlesztették. úgy akarta Lassalle is a proletariátus Posa márkijának szerepét játszani az uckermarki II. Fülöpnél, a kerítő pedig közötte és a porosz királyság között Bismarck lett volna. Ő csak a Nemzeti Egylet urait utánozta. De ha azok a középosztály érdekében idézték fel a porosz »reakciót«, ő a proletariátus érdekében fogott kezet Bismarckkal. Azoknak az uraknak az eljárása annyival jogosultabb volt Lassalle-énál, mert a polgár megszokta, hogy az orra előtt levő legközelebbi érdeket »realitásnak« fogja fel, és mert ez az osztály valóban mindenütt kompromisszumot kötött még a feudalizmussal is, míg a munkásosztálynak a dolog természeténél fogva becsületesen »forradalminak« kell lennie. – Az olyan színpadiasan hiú természet, mint Lassalle (akit azonban hitványságokkal, mint állás, polgármesteri hivatal stb. nem lehetett megvesztegetni), nagyon csábította ez a gondolat: egy közvetlen tett a proletariátus érdekében, melynek végrehajtója Ferdinand Lassalle! Valójában túlságosan tudatlan volt egy ilyen tett igazi gazdasági feltételeit illetően ahhoz, hogy önmagával szemben kritikusan őszinte lehessen! Másrészt a német munkások az alávaló »reálpolitikai« következtében , amellyel a német polgárok az 1849–59-es reakciót eltűrték, és a népbutítást tétlenül szemlélték, túlságosan »demoralizáltak« voltak ahhoz, hogy ne tapsoljanak ez ilyen vásári megváltónak, aki kikiáltotta, hogy egy ugrással az Ígéret Földjére vezeti őket! […]”) – A szerk.

[12] Konrad Hänisch: Lassalle. Mensch und Politiker, Schneider, Berlin 1923. – A szerk.

[13] Johann Knief: Lassalle, Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung, X., Hirschfeld, Leipzig 1922, Heft 1., 1–21. o. – A szerk.