Lassalle leveleinek új kiadása^[1],[2]

 

Ennek a monumentális műnek – öt-hat kötetnyire tervezik – a lezárultával végre a rendelkezésünkre áll majd a Lassalle[3] fejlődését dokumentáló minden anyag. Persze akkor sem abban a formában, hogy az a tudományos munkában járatlanok számára is lehetővé tenné az anyag használatát. Mert a kiadói viszonyok, a tudományos munka mai formája, a költségek stb. megakadályozzák, hogy másutt megjelent anyagok (a Heinével folytatott levelezés stb.) is fölvétessenek ebbe a kiadásba. Úgyhogy a Lassalle fejlődéséről árulkodó (gyakran folyóiratokban és újságokban elszórt) anyagot a teljes hagyaték megjelente után is még mindig a legkülönbözőbb forrásokból kell összekeresgélni. Ez alól csupán Marx és Lassalle levélváltása a nagyon is óhajtott kivétel. Itt Gustav Mayer kiegészítette a saját leleteivel Mehring kiadását (a Nachlassausgabe IV. kötetét),[4] helyenként (különösen a levelek keltezését illetően) korrigálta is, és így a maga összefüggésében adott ki mindent, ami föllelhető. Ezzel a Mehring-féle levezéskiadás túlhaladottá vált, még ha kitűnő kommentárjai Marx és Lassalle viszonyának megértéséhez változatlanul nagyon jó útmutatásul szolgálnak, és ha Mehring cikkei – ami igen kívánatos volna – új kiadásban, remélhetőleg hamarosan megjelennek is.

A sajnálkozás, melynek föntebb hangot adtunk, azonban semmiképp sem szabad, hogy a szemrehányásnak akár csak árnyékát is vesse a tudós és lelkiismeretes szerkesztőre, Gustav Mayerre. Egyedül az ő kifogástalan fáradozásának köszönhető, hogy Lassalle hagyatéka, már ami belőle a család és Lothar Bucher[5] vandalizmusa és hanyagsága miatt nem veszett el visszahozhatatlanul, egyáltalában hozzáférhetővé válhatott. Ám a kéziratanyag megmentésében, amely – mint azt Mayer a Lassalle-kötet előszavában igen megnyerően elmeséli – a kéziratoknak a sommerbergi Hatzfeldt-kastélyból való végső kimenekítésekor, a francia megszállás egy rövid szünetében, egészen romantikusan végződött, semmiképp sem merülnek ki Mayer érdemei. Nemcsak a szövegek általa elvégzett – néha nagyon nehéz – rekonstrukciója példás. Rövid, tömör és mindig tárgyilagos jegyzetei is közelebb visznek azoknak a személyiségeknek a megértéséhez, akikkel Lassalle kapcsolatban állt, és az egyes kötetekhez írt előszavak éppoly világosan, mint találóan magyarázzák meg ezeknek a kapcsolatoknak a körülményeit. Mayer, aki, mondhatnánk, fölfedezte számunkra a fiatal Engelst,[6] itt lefektette az alapokat Lassalle valóban tudományos megismeréséhez.

Egy ismertetésben, amilyen ez is, lehetetlen még csak megkísérelni is ennek az alapvetésnek a tudományos értékelését. Attól egészen eltekintve is, hogy csak a kiadás lezárulta után volna lehetséges, ez Lassalle egy – marxista – életrajzának a feladata kell, hogy legyen. Itt néhány jelzésszerű megjegyzésre kell korlátozódnunk, melyek egy pillanatig sem támasztank igényt arra, hogy az itt tárgyalandó problémáknak akár csak a körvonalait is fölvázolják.

Annyi azonban ebben az összefüggésben is világosnak tűnik, hogy – akárcsak Engels esetében – itt is sokkal élesebb megvilágításba kerül az ifjúkori fejlődés az eddigieknél. A nagyon érdekes személyes problémákat (a fiatal Lassalle barátságait és szerelmeit) itt teljesen mellőzni szeretném, és csak a Lassalle összefejlődése szempontjából döntő problémára utalok: a Hegelhez fűződő viszonyra. Persze az ebben a tárgyban hozott végleges ítélettel is mindaddig várni kell, míg a (Briefe I, 31. oldalán említett) kézirat, a Grundzüge einer Charakteristik der Gegenwart mit besonderer Berücksichtigung der Hegelschen Philosophie,[7] amely egy Heinével folytatott vitát is magában foglal, valamint a többi filozófiai töredék, különösen a (Briefe I, 16. oldalán említett) későbbi Philosophie des Geistes meg nem jelenik. De már a jelen kiadás I. kötete is tartalmazza egyebek mellett Lassalle két hosszú és részletekbe menő levelét (apjához 1844. IX. 9-ről és barátaihoz 1845. IX. közepéről), amelyek bátran számíthatnak tanulmánynak, és amelyeken már most tanulmányozható a fiatal Lassalle Hegelhez való viszonya.

Ami annál is fontosabb, mert Lassalle – nézetünk szerint – sohasem szűnt meg hegeliánus lenni. Marx ifjúkori fejlődését a Hegellel folytatott vita, Hegel belső leküzdése tölti ki, amely annyira az alapokig hatol, hogy Marx később sohasem tér vissza a téma kimerítő tárgyalásához, még ha alkalmanként mindig újra fel is merül benne egy, a hegeli logika használható magvát röviden összefog­laló munka terve; még ha a hegeli filozófiának Marx gondol­kodásában „megszüntetve megőrzött” magva számottevőbb is, mint ahogy a vulgármarxisták feltételezni szokták. Lassalle ellenben – mint a rosenkranzi és a hegeli logikáról szóló kései, a maga nemében kitűnő cikke[8] vagy A szerzett jogok rendsze­rének[9] felépítése stb. mutatják – egész életében ortodox he­geliánus maradt. Természetesen nem iskolás értelemben. Söt, csaknem azt a – látszólag – paradox tételt állíthatjuk fel, hogy az ifjú Lassalle részletekben és tartalmilag helyen­ként szabadabban nyúl Hegelhez, mint az ifjú Marx tet­te a Hegellel való leszámolása előtt. (Ennek az összehasonlí­tásnak magától értetődően semmi tárgyi köze sincsen F. A. Lange hasonló párhuzamához, amely az érett Lassalle-t és az érett Marxot veti egybe.) Aminek azonban másfelől az a fonákja, hogy Lassalle soha nem jutott el az idealista dialektikával való alapos konfrontációhoz. Az ifjú Lassalle a hegelianizmust – amennyire ismeretes előttünk – mindjárt forradalmi módon fogja fel. Számára Hegel filozófiája nem a polgári társadalom gondolati kifejeződése, amely ezért magában rejti e társadalom felbomlásának, leküzdésének, megszüntetésének elemeit, amelyből ezért szabadjára kell engedni és alkotójuk ellen kell fordítani ezeket az adott rendszer meghaladására törekvő elemeket. Hanem Hegel úgy jelenik meg, mint a gondolkodás igazi módszerének felfedezője; s az ifjú Lassalle naiv-magától értetődő módon, bizonyítás nélkül feltételezi, hogy a gondolkodás, ha helyes, tudományos gondolkodás akar lenni, csakis forradalmi gondolkodás lehet.

Lassalle tehát egyáltalán nem gondol a hegeli filozófia belső reformjára. Számára csupán az a fontos, hogy a hegeli kategóriákból hallgatólagosan eltüntesse azt a jelentést, amelyen a maga a Mester által kifejtett történetfilozófia, a polgári társadalommal való kibékülés, a rendszernek az idealizált polgári társadalomban való beteljesülése alapul. Az utolsó fordulatot természetesen maga Hegel is egészen öntudatlanul hajtja végre. És mivel Lassalle nem bírálja Hegel filozófiájának alapjait, némán elmegy e fordulat mellett – éles ellentétben Marxszal, aki elsőként látja meg ebben a klasszikus német filozófia történelmi feltételezettségét. De csak ez a felismerés teszi lehetővé Hegel tényleges meghaladását. Amikor Marx kifejti, hogy: „A politikai állam viszonya a polgári társadalomhoz éppen olyan spiritualisztikus, mint az égé a földhöz. Ugyanolyan ellentétben áll vele, ugyanolyan módon gyűri le, mint a vallás a profán világ korlátoltságát, azaz úgy, hogy ő is kénytelen a polgári társadalmat ismét elismerni, helyreállítani, és magát uralmának alávetni” (Zur Judenfrage, Nachlass I, 408.),[10] akkor ez látszatra semmi több, mint a feuerbachi valláskritika elveinek alkalmazása a társadalomra. De csak látszatra. Igazság szerint benne rejlik Feuerbach történelmietlen álláspontjának meghaladása is: a konkrét társadalmi állapot jelenik meg mindenkori valóságfelfogásunk kategóriáinak alapzataként; csírájában már itt megtalálható az a kategóriatan, amely – A politikai gazdaságtan bírálatának Bevezetésében – a kategóriákat mint ,,létezési formákat, egzisztencia-meghatározásokat” jellemzi.

Az ifjú Lassalle egyáltalán nem látja ezt a problémát. Számára, mint ezeknek az éveknek legtöbb radikális ifjúhegeliánusa számára, akik arra törekedtek, hogy a dialektikát a forradalom filozófiájává változtassák, Fichte aktivizmusa szolgál a hegeli filozófia tervezett átalakításának emelőjéül. A most olvasható levelekben persze nem találni okiratszerű bizonyítékot a fichtei filozófiának erre a szerepére. Ám ez ebben az esetben nem is föltétlenül szükséges. Hiszen először is Lassalle későbbi fejlődése megmutatja, hogy gondolkodásában Fichte és Hegel mindig is békésen és kiengesztelődve otthonra leltek. És gondolkodásának belső fejlődése nem szolgáltat okot rá, hogy föltételezzük, Fichte jelentőségét csak érett éveiben fedezte volna föl, és csak akkor engedett volna Fichte meghatározó befolyásának. Másodszor – bár csak közvetett, de azért semmiképp sem lényegtelen bizonyítékként – tekintetbe veendő kortársainak[11] analóg fejlődése. A hegeli dialektika belső forradalmasítása – egyedül Marx és Engels kivétel ez alól – mindenütt fichtei gondolati motívumok beáramlása és elevenné válássá révén zajlik. Hogy mennyiben van szó koráramlatról, mennyire mutatható ki dokumentumszerűen is Fichte közvetlen hatása ezeknél a gondolkodóknál (mondjuk, Moses Hessnél vagy Bruno Bauernél), milyen mértékben hatott Hess vagy Bauer ebben a szellemben a fiatal Lassalle-ra, az inkább csak filológiai kérdés. Sajnos a levelezés erről kevesebb adalékkal szolgál, mint várná az ember. Bauert a levelezés egyáltalán nem említi, Marxot sem. A Feuerbachhoz és Rugéhoz fűződő viszonyról nem tudunk meg semmi újat. Ezzel szemben a fiatal Lassalle legközelebbi barátja, Arnold Mendelssohn „fontos brosúraként” említi Weitling Garantien der Harmonie und Freiheitjét[12] (1845. VII. 13-án, Briefe I, 189–190.), valamint Hesstől a Die letzten Philosophent[13] (az 1845. XI. 18-án Lassalle-hoz írt levélben, Briefe I, 245.); dicséri Grün Soziale Bewegung in Frankreich und Belgienjét,[14] és idézi a – Marx által a recenziójában (Neue Zeit, XVIII/1, 8.) különösen gúnyosan kezelt – részletet a franciák Hegel-stúdiumairól (1845. X. 29-én, Briefe I, 240–241.); Mendelssohn említi Engels A munkásosztály helyzete Angliábanját is, „a Szent Család egyik atyjaként” bemutatva Engelst (1945. XI. 4-én, Briefe I, 242.) stb. De minthogy Lassalle válaszai hiányzanak, ezekkel az utalásokkal nehéz mit kezdeni. Grün dicsérete mindenesetre arra utal, hogy a Lassalle-körben alig is volt ismert Hessnek a 21 Bogenben olvasható Stein-kritikája,[15] horderejét pedig végképp nem ismerték föl, a Deutsch-franzözische Jahrbücherben megjelent Marx- és Engels-cikkekről nem is beszélve. Minden ifjúkori levele arról tanúskodik, hogy Lassalle – ahogy Arnold Mendelssohn ezt ki is mondja (Briefe I, 144.) – úgy tartotta, a hegeli dialektikával a kezében tartja azt az abszolút eszközt, amellyel rendet teremthetni „az Úr, a fogalom bölcsője” körül tülekedő „különböző tudatalakzatok” káoszában, s hogy ennél fogva fölmentve érezte magát az alól, hogy tisztázza önmagában dialektika és történelem összefüggésének problémáját, és beható kritika tárgyává tegye az egyes forradalmi elméleteket. A legvilágosabban talán egy, az apjához írt, a kommunizmus fejlődését vázoló levél tanúskodik minderről azzal, ahogy benne a magabiztosság és az anyagban való igazi elmélyülés hiánya elegyedik. „Legnyersebb alakjában (a kommunizmus) rögtön fölbukkan, amint az 1795-ös alkotmány a magántulajdont tette meg az államszabadság elvének, 1796-ban, a Babeuf és elvtársai összeesküvésében azután mindinkább kifejlődik, Saint Simon és Fourier szocialista elméleteinek alakját ölti, amely elméletek alapgondolataikat tekintve ugyancsak a kommunizmushoz kell számítódjanak, majd voltaképpeni kommunizmussá alakul, és újfent különböző szektákra bomlik, amilyenek a Travailleurs égalitaires, a Réformistes szektái, és végül eléri ez idáig legfejlettebb alakját, az ikáriai kommunizmusét, melyet Cabet alapított és képviselt (de még ebben az alakjában is, bármilyen mély és igaz felmutatott jelentősége, absztrakt és egyoldalú még)” (Briefe I, 133.).

De az effajta filológiai problémáknak a jelentősége csökken, ha meggondoljuk, hogy ez a Fichtéhez való visszanyúlás kínálta az egyetlen tárgyi-filozófiai lehetőséget, hogy megőrizzék a hegeli dialektika belső struktúráját, és a történetfilozófiának mégis cselekvésre irányuló, forradalmi hangsúlyt adjanak. Nincs itt sem terünk, sem lehetőségünk, hogy ezt a kérdést teljes szélességében akár csak jelezzük is. Csupán néhány motívumra kívánunk utalni. A fichtei történetfilozófia már említett aktivista jellege a legszorosabban összefügg azzal, hogy a jelen – minden történetfilozófia szükségszerű sarkpontja – Fichténél, módszertani helye szerint, a történelmi folyamatnak nem befejezése, nem elért célja, mint Hegelnél, hanem a közepe. Történetfilozófiája segítségével Fichte is a jelent akarja megérteni és megmagyarázni, de számára ez a jelen mégsem az eszme beteljesült megvalósulása, mint Hegel számára, hanem éppen ellenkezőleg: a tökéletes bűnösség kora. A jelent tehát teljes egészében negatívan kell értékelni. Jelentősége és funkciója abban rejlik, hogy szükségszerű átmeneti pont az eszme beteljesülése, az utópikusan szemlélt jövő felé. (Legvilágosabban mindez A jelenlegi kor alapvonásaiban van kifejtve.) Ha mármost ebben első pillantásra egy Hegelen túlmutató filozófiai motívum jelenik is meg – amely ténylegesen is hatékony volt Hegel után a filozófiában, bármilyen kevéssé vizsgálták hatástörténetét mind a mai napig –, akkor sem szabad elfelejteni, hogy a hegeli, politikailag reakciós, filozófiailag-módszertanilag tiszta kontemplációba torkolló „kibékülés”, a történetfilozófia kicsúcsosodása a jelenben, éppen mint „kibékülés” a logikai kategóriák és a polgári társadalom szerkezeti formái között bensőségesebb (noha magánál Hegelnél nagyobbrészt öntudatlanul és kiaknázhatatlanul maradt) kapcsolatot, tehát nagyobb valóságközelséget jelent, mint ami Fichte számára valaha is elérhető volt. Amennyire forradalmibb tehát Fichte érzülete a Hegelénél, annyira meg is marad pusztán utópikus érzületnek, míg Hegelnek sikerült beépítenie kategóriarendszerébe a jelen belső társadalmi struktúráját (önmagán túlmutató tendenciáit is beleértve). Vagyis: a hegeli kategóriák logikai-metodikai egymásra következésükben sokkal jobban függnek a valóságos fejlődés egymásutániságától, mint Fichte kategóriái.

Ez a probléma természetesen Hegelnél sincs megoldva. Amennyiben azonban a radikális és forradalmi ifjúhegeliánusok – tehát Lassalle is – Fichtéhez nyúlnak vissza, hogy meghaladják az iskola konzervatív gondolati elemeit, ezáltal szükségszerűen visszaesnek Hegel mögé, meglazítván a módszertani összefüggést kategória és történelem között, ahelyett hogy a történelemben horgonyoznák le, a történelmi valóságból növesztenék ki a kategóriákat. Egyeseknél – mindenekelőtt Bruno Bauernál és Stirnernél – ez filozófiai szubjektivizmushoz vezet, amit természetesen az ifjú Hegel, A szellem fenomenológiája is befolyásol. Maga Lassalle kora ifjúságában is ragaszkodik az érett Hegel objektivizmusához. Nem sikerül azonban elkerülnie, hogy a kategória és a történelem közti viszony nála is meglazuljon. Mert ő is csak egy – logikailag időtlenül kész – kategóriarendszert tud a történelemre alkalmazni, miközben a logikai-módszertani sorend és a történelmi egymásutániság viszonya véletlenszerű marad, és kell is, hogy maradjon. Hogy milyen erős ez a tendencia Lassalle-nál, azt mutatja, hogy még 1861-ben, a hegeli és rosenkranzi logika különbségéről tartott előadásában is kitart e dualitás mellett, sőt, más hegeliánusokkal (például Cieszkowskival) szemben, akik a problémát kategóriatípusok és történelmi korszakok mechanikus párhuzamba állításával akarják megoldani, kifejezetten hangsúlyozza a kategóriáknak ezt a függetlenségét a történelemtől. Lassalle fejlődésének tragikus iróniája, hogy ugyanazon a helyen, ahol éles elméjűen feltárja Rosenkranz visszaesését a gondolkodás és a lét kanti dualitásához, ő maga – Fichte kerülőútján – visszatér Az ítélőerő kritikájának problémájához, azaz ahhoz a problémához: lehetséges-e a kategóriákat valóságosan alkalmazni, alárendelhető-e a különös (a történelmileg valóságos) az általánosságnak (a logikai kategóriának).

Ennek a visszaesésnek azonban maga Lassalle sohasem ébredt tudatára. Egyrészt azért nem, mert a hegeli logikához való szigorú ragaszkodása révén feljogosítva érzi magát, hogy a gondolkodás és a lét viszonyának problémáját véglegesen megoldottnak tekintse. Másrészt azért nem, mert úgy véli, hogy a kategóriák és a valóság közti távolságot az empíria oldaláról is leküzdötte annak a tapasztalati anyagnak a bősége révén, melyet érett műveiben feldolgoz, és az ortodox módon megőrzött hegeli kategóriák segítségével elrendez. Ez utóbbi körülmény jelentőségét mármost semmiképpen sem szabad alábecsülnünk. Sőt, egyenesen úgy véljük, hogy Lassalle nemcsak szellemi fölényének, hanem éppen ennek: az empirikus-társadalmi anyagba való szakadatlan alámerülésének köszönhette, hogy megmenekült a forradalmi ifjúhegelianizmus zsákutcájától. Ám ezzel csak pszichológiailag elleplezte, ahelyett hogy filozófiailag leküzdötte volna a módszertani távolságot. Marx és Engels mindig nagyon élesen látták a lassalle-i gondolkodásnak ezt a gyenge oldalát is. Így például Marx 1858. II. 1-én Engelshez írott levelében a Hérakleitosz[16] kapcsán hangsúlyozza: „Még kevésbé jut eszébe a fiúnak, hogy valamiféle kritikai gondolatot kockáztasson meg magáról a dialektikáról… Saját kárán fogja megtanulni, hogy egészen más dolog kritika révén egy tudományt elsőnek addig a pontig vinni, hogy dialektikusan legyen előadható, és más dolog a logika egy elvont, kész rendszerét alkalmazni éppen egy ilyen rendszernek a sejtéseire” (Briefwechsel, II., 243.).[17]

Hogy az „eszme” ily módon önálló egzisztenciára tesz szert a történelemmel szemben, az magától értetődik, de csak a kiindulópont szükségszerű logikai következménye. A fogalom önfejlődése, amelyet a történeti anyag módszertanilag nem akadályoz (ha mégoly gazdag empirikus anyag illusztrálja is), egyenes vonalú fokozódásként kell tükröződjék az eszme tudatossá válásában, az eszme valóságba történő behatolásában. Ilyen a fichtei történetfilozófia felépítése is (természetesen fel kellene merülnie a kérdésnek – bár itt még jelezni sem tudjuk –, hogy ez a felfogás nem a kanti történetfilozófia végtelen haladásának puszta rendszerezése és sematizálása-e). És Lassalle legérettebb korában – A szerzett jogok rendszerében (Werke IX, 390–400.)[18] – kifejtett történetfilozófiája is lényegében még ugyanezt az utat járja. Mert a bírálat, amelyet a történelem és az időtlen magánvaló viszonyának a hegeli Jogfilozófiában adott ábrázolása fölött gyakorol, pusztán egy olyan struktúra követelésébe torkollik, „amilyent maga Hegel a Vallásfilozófiában megírt”. A történelmi folyamat változásai mögött „a jogfilozófia általános, formális lényegében (tulajdon, szerződés stb.)” fennmarad valami azonosság, „melyet azonban puszta magánvalóként kell felfognunk”. E magánvaló és a történelmi valóság közti viszonyt csak „a szellem filozófiájának rendszerében” lehetne megvilágítani (uo. 140–141.). Hogy ez a kategóriarendszer, ez a magánvaló nem történelmi termék-e maga is, vagy – nemleges válasz esetén – hogyan lehet egyáltalán módszeresen érthetővé tenni a történelmet, azt Lassalle mint problémát sohasem vetette fel. Nagyon jellemző az a Bernstein által közreadott megnyilatkozása, amelyet Marx előtt tett, amikor az 1861-ben meglátogatta: „Ha nem hiszel a kategóriák örökkévalóságában, akkor Isten örökkévalóságában kell hinned” (id. uo. VI, 9.). Így túlhaladása Hegelen – módszertani szempontból nézve – csak látszólagos túlhaladás. Mert nem változtathat döntően az összhelyzeten, hogy Lassalle, gondolkodásának forradalmi tartalmai és általuk élesebbé tett kérdésfeltevése révén, eljut a probléma küszöbéig, mivel ezt a küszöböt sohasem sikerül átlépnie. Ellenkezőleg. Hegel, aki a problémát egyáltalán nem tudatosítja, akaratlanul is sokkal több fontos kategoriális összefüggést fedez fel konkrét történelmi korszakok szerkezeti formáiként, mint Lassalle, akit „világossága” Fichte irányába vet vissza.

De minél magasabb az „eszme” rangja, minél időtlenebbül és függetlenebbül trónol az eszme a konkrét történelmi folyamat fölött, annál kevésbé lehet irányadó konkrét kérdésekben. Ha ellenben – Marx és Engels módjára – magában a konkrét történelmi folyamatban ismerjük fel az eredendő dialektikát, amely gondolatainkban csak tudatos alakra jut, akkor magából a történelemből olvashatjuk ki, és így a tudomány tárgyává tehetjük a társadalmi történés döntő tendenciáit. Az így elért tudomány mint tudomány vezetheti a praxist: módszertanilag lehetővé válik ezáltal egy világtörténelmi értelemben vett reálpolitika. Lassalle azonban nem képes arra, hogy dialektikájában és történetfilozófiájában találjon mértéket a helyes cselekvéshez, és ezért a szó megszokott értelmében vett „reálpolitikusnak” kell lennie. Történetfelfogásának ezt a korlátját Lassalle ismételten kimondta – természetesen anélkül hogy tudatában lett volna nyilatkozata horderejének. Legvilágosabban Marxszal és Engelsszel a Sickingenről folytatott vitájában (1859. V. 17., Briefe III, 188.): „Ha az ember a hegeli konstruktív történetfelfogásból indul ki, amelyhez én magam is oly lényegbevágóan kötődőm, akkor természetesen Veletek egyetértésben azt kell válaszolnia magának, hogy a bukás végső soron mégiscsak szükségszerűen következett be, és be kellett következnie, mert Sickingen, ahogyan Ti mondjátok, au fond reakciós érdeket képviselt, s ezt megint csak szükségszerűen kellett tennie, mert korszelleme és osztálya lehetetlenné tették számára, hogy más álláspontot foglaljon el.[19] De ez a kritikai-filozófiai történetfelfogás, amelyben vasszükségszerűség kapcsolódik szükségszerűséghez, s amely éppen ezért túlvezet az egyéni döntések és cselekedetek hatókörén, kioltva azt, éppen ezért nem lehet talaja sem a gyakorlati-forradalmi cselekvésnek, sem az előadott drámai cselekménynek.” A szükségszerűségnek ez a felfogása nemcsak azt mutatja, hogy Lassalle áthidalhatatlan távolságra van Marx történetfelfogásától (Oncken lelkesen idézi is Lassalle-életrajzában mint a történelmi materializmus cáfolatát),[20] hanem egyszersmind mélységes visszaesést is jelent a szabadság és szükségszerűség történelmi egységének hegeli, dialektikus felfogásától az „abszolút lét” és „abszolút szabadság” fichtei dualitásához. (Nem tárgyalhatjuk itt, hogyan játszottak bele még Spinoza és Kant is ebbe a kérdésfeltevésbe.) Hegel nemcsak tragédiaelméletét alapozta a szabadság és szükségszerűség egységére – hogy a vitára alkalmat adó konkrét, de itt nem döntő kérdést röviden érintsük –, hanem ez alkotja egész történetfilozófiájának magvát. A szenvedélyelmélet, amely a nagy individuumok – Hegel számára igen fontos – történelmi szerepét közvetíti, mutatja ezt a legvilágosabban. Eszme és szenvedély alkotják „a világtörténelem szőnyegének fonalát”. Ők „a szélsőségek; közvetítő közepük, amelyben versengenek egymással, az erkölcsi szabadság” (Vernunft in der Geschichte, 61.).[21] Eleve kizárt, hogy Hegel olyan alapos és megbízható ismerője, mint Lassalle, egyszer is elsiklott volna a hegeli rendszer valamely fontos pontja fölött. Mi több, különböző bírósági beszédeiben kimerítően idézi is Hegelnek ezt elméletét, és a magáénak mondja a szenvedély hegeli felfogását. Itt tehát tudatosan lépett túl Hegelen, helyesbítette Hegelt Fichtével, mert aktivizmusának a hegeli szükségszerűség nem felelt meg. És a hegeli történelemkoncepció minden nagyságával együtt valóban túlontúl absztrakt és kontemplatív, semhogy irányt tudna mutatni az egyedi tett számára. Erre a történelmi dialektika csak marxi formájában alkalmas. Mivel azonban Lassalle – nagyjában-egészében – megáll az ortodox hegelianizmusnál, csak Fichte irányában, a tisztán egyéni döntés irracionalitásában és – politikai nyelven szólva – a „reálpolitikában” találhatja meg a tett felé vezető utat.

Hogy egyes kérdésekben Lassalle bámulatosan éleslátó volt, az személyes zsenialitásának tudható be. Módszere, történetfilozófiája egyáltalán nem adhattak ehhez vezérfonalat. Amivel nem akarjuk tagadni, hogy agitációs tevékenységében egyébként volt jelentőségük. Ellenben néhány esetben elzárták előle a belátás lehetőségét; például a szakszervezeti kérdésben, az állam problémáját illetően stb. A lassalle-i politika egyes durva melléfogásait – mint például Bismarckhoz való viszonyát – pusztán „személyiségének”, vérmérsékletének stb. szokás tulajdonítani. De éppen a Fichte-tisztelő Lassalle-lal szemben fölöttébb jogosult gondolkodási módszerében látnunk személyiségének legvilágosabb kifejeződését, hogy azután e gondolkodásmódból kiindulva, amely meghatározza a valósághoz fűződő viszonyát, cselekedeteit lényének legbenső magvával összhangban értsük meg. (Ami magától értetődően egyáltalán nem zárja ki azt a meggondolást, hogy ez az egész módszer és tartalmi megvalósulása Lassalle világnézetében a német proletariátus fejlődésének ideologikus formái, és osztálytudata létrejöttének meghatározott szakaszait jelentik.) Ezek az összefüggések a legvilágosabban Lassalle legnagyobb és legjelentőségteljesebb élményében, Hatzfeldt grófnőhöz való viszonyában nyilatkoznak meg, abban, ahogy a grófnő ügyét fölkarolta, ahogy harcolt érte, és – legfőképpen – abban, mit tekintett az egész ügylet magvának. Nem itt a helye a Hatzfeldt-ügy[22] tényszerű momentumairól szólni. Nemcsak azért, mert a levelezés nem sok anyagot nyújt a részletek (a kazettaaffér stb.) újfajta megítéléséhez, hanem mert Lassalle a Hatzfeldt-ügyet illető belső állásfoglalásának – mégoly rövid – elemzését tanulságosabbnak tartjuk Lassalle lénye szempontjából az ügy egyes mozzanatainál. A Hatzfeldt grófnővel folytatott levelezés ebben a tekintetben igen sok érdekességgel szolgál. Mindenekelőtt egy hosszú cikkel-levéllel (Briefe IV, 12–48.), amelyben Lassalle részletesen taglalja a grófnő perét és azzal a legszorosabb összefüggésben személyét illető történetfilozófiai álláspontját: a grófnő a számára egy elv megtestesítője. Környezetének tartózkodó magatartása ennek a tényállásnak az érzékelésére vezethető vissza: „Ami az Ön jelenlétében és közelségében az asszonyokat elfogja, az a félelem és gyűlölet meghatározatlan érzése, az a gyönge, sokat sejtő reszketés, melyet az ébreszt, hogy annak az elvnek a közelében találták maguk, amely a halálos döfést hivatott megadni. Mind a természetben, mind a történelemben, sőt az egyes ember életében is tömérdek példája van annak, hogy valamely egzisztenciát, midőn az őt pusztulásra ítélni rendelt elv közelébe jut, öntudatlanul kísérteties félelem és ettől csak annál elevenebb gyűlölet fog el” (uo. 13.). És közömbös, hogy ennek Hatzfeldt grófnő maga tudtára ébred-e. „Ön néha szem elől téveszti, hogy ami az Ön számára nem tűnik többnek az Ön egyéni szenvedéstörténeténél, abban valami egészen más is rejlik; hogy tudniillik egy világtörténelmi gondolat kölcsönözte ki magának az Ön testét, hogy első alkalommal kifejezésre juttassa és megmutassa magát a valóságban, hogy ezáltal az Ön sorsának fordulatai, akár rosszak, akár jók, nem mások, mint gyakorlatilag (eseményként) tételezett konzekvenciái ennek a gondolatnak és szembenállásának ezzel a világgal” (uo. 14.). Itt nem akarunk kitérni erre a történetfilozófiára, amely mint a nő és a szerelem felszabadításának etapjain a XVIII. századtól Goethén, Friedrich Schegel Lucindéjén, Schleiermacher Vertraute Brieféjén, a saint-simonizmuson, Georges Sandon át a Sophie Hatzfeldt-esetig nyúlik. Ami ennél érdekesebb a számunkra, az az, hogy Lassalle-nak ez a harc egy elvért, a forradalom elvéért magáért vívott harcnak tűnt. Így szeretné látni Sophie Hatzfeldthez fűződő viszonyát, és azt szeretné, hogy ő is így lássa. „Ám hogy a magányosan harcoló asszony segítségre lel, éppenséggel az bizonyítja a legnagyobb erővel és a leggyőzedelmesebben, hogy nem a puszta élvezetért, nem is valami mégoly pompás, de merőben személyes elemért harcol, hanem egy igazi és mindenestül egyetemes koreszméért, magáért a szabad személyiség valóban egyetemes princípiumáért szenvedett és küzdött. – Ez a segítség azonban nem ez egyéni kapcsolatok kedvéért jut osztályrészül ennek az individualitásnak, hanem annak az elvnek a kedvéért, amely benne cselekszik; nem valaki szerelmes áll a pártjára, mert szereti, hanem egyszerre állnak a pártjára férfiak hárman is, akik nem mert személyes szerelmi viszonyt folytatnak vele, hanem tisztán az elv belső hatalma által meghatározottan kínálják föl szolgálataikat az érvényre jutásáért küzdő személyiségnek, és épp mert ez a segítség nem személyes viszonyokból, személyes részvétből fakad, nem is korlátozódik valamiféle többé-kevésbé sikeres buzgólkodásra, hanem az elv azonossága által életre hívott valamiként az elv fanatizmusát hordozza magában, és életre-halálra szól! … Ez a segítség persze csak azok soraiban születhetett meg, akik minden tekintetben a személyiség szabad megvalósításának zászlajára esküdtek föl, vagyis a szociális forradalmárok soraiban; továbbá csak egy olyan pillanatban születhetett meg, amikor a szabad személyiség feltétlen megvalósulásának eszméje már elég mélyen befúrta magát a világba, és elegendőképp kifejlődött ahhoz, hogy eltökélje magát erőszakos gyakorlati érvényre juttatására, vagyis röviddel az általános társadalmi forradalom kirobbanása előtt” (uo. 40–41.).

Lassalle Hatzfeldt-ügyben játszott szerepéről Marx megvetően azt írta Engelsnek (1856. III. 5-én, Briefwechsel II., 99.):[23] „mintha egy valóban jelentős ember képes lenne 10 évet áldozni egy ilyen bagatellre”; és amikor Lassalle „Todesvorwandjáról”[24] azt írja, „ez egyike az életében elkövetett sok ízléstelenségnek” (1864. IX. 7-én, Briefwechsel III, 181.),[25] bizonyára ezek közé – a munkásmozgalommal szemben elkövetett – ízléstelenségek közé sorolja a Hatzfeldt-ügyet is. Ám Lassalle számára ez az állásfoglalás – a tett, azokkal a megokolásokkal egyetemben, amelyek kiváltották, és amelyeket az benne kiváltott – nem „eltévelyedés” volt, nem „ifjúkori föllobbanás”, amelyen éretten túljutott, hanem élete legfontosabb és mindenképp a rá legjellemzőbb, őt leginkább kifejező tette, szimbolikus tett. Ezért írhatta – még ha talán a depresszió egy pillanatában is – teljes joggal Sophie Hatzfeldtnek: „Ó, sokkal szebb volt, amikor Önért pereskedtem! Ön legalább tudta, mit tettem Önért! Ez a népség még csak nem is tudja és nem érti” (Briefe IV, 329., levél 1863. I. 20-ról). Csak mellesleg említeném itt meg, hogy – még ha, ismétlem, talán csak a depresszió egy múló pillanatában – itt a proletariátust illetően a polgári „vezérnek” az a fajta velejéig hamis, a munkásmozgalmat tökéletesen félreismerő magatartása nyilatkozik meg, amelyet Bebel oly találóan és élesen jellemzett Schweitzerről írva: „Ő a tömegek követeléseinek választott bajnoka, vágyaik, reményeik és kívánságaik tolmácsa. Ameddig egy vezér méltó erre a feladatra, addig egy párt bizalmi embere… Nem a vezér kedvéért van a párt, a vezér van a párt kedvéért… A tömegek tehát soha nem hálátlanok… Akik a tömegek hálátlanságáról panaszkodik, önmagát vádolja” (Aus meinem Leben, II, 133–134.).[26] Talán fölösleges mondanom, ezzel nem akarom Lassalle-t Schweitzerhez, végképp nem a bebeli emlékiratok Schweitzeréhez hasonlítani. Ám mégsem tagadható, hogy az effajta megnyilatkozásokban egy olyan világnézet fejeződik ki, amelyik a vezérben, a „nagy személyiségben” a világtörténelmi történés hordozóját látja, a tömegekben a cél elérésének – ha a cél a tömegek érdekében áll is – eszközét. Lassalle teljes joggal tekintette magát kora ifjúságától fogva forradalmi szocialistának. Mert céljai szocialisták voltak, és azok voltak az utak is, amelyeken e célokat meg akarta valósítani. De a munkásmozgalomnak, a proletár tömeg aktivitásának és öntudatra ébredésének a szocializmussal való összekapcsolása nála külsődleges maradt. Ez a teoretikus alapja a fejlődés lassúsága által kiváltott gyakori depresszióinak, kedvetlenségének, hogy belsőleg igazodjon a proletariátus osztálytudatának fejlődési üteméhez, ami időnként odáig fokozódott, hogy Lassalle vissza kívánt vonulni a mozgalomtól. Persze eldönthetetlen, milyen mélyen befolyásolták cselekedeteit ezek a vágyak, és így azt sem tudjuk – még ma sem – igazán megítélni, hogy mennyire voltak mélyek vagy felszínesek ezek a depressziók; mindenesetre Marx vagy Bebel vagy Lenin (hogy az ellenkező típusból egészen különböző alkatú személyiségeket soroljunk fel) egyáltalán nem ismerték az ilyen hangulatokat. Lassalle így ír például Hatzfeldt grófnőhöz: „Ah, au fait milyen kevéssé ismer is Ön engem! Semmit sem kívánok nagyobb sóvárgással, mint megszabadulni az egész politikától, és visszavonulni a tudományhoz, barátsághoz és természethez. Belefáradtam a politikába, elegem van belőle! Igaz, éppoly szenvedélyesen lángolnék fel iránta, mint egykor, ha komoly események volnának, vagy ha hatalommal rendelkeznék, vagy látnék egy eszközt; amelynek segítségével meghódíthatnám a hatalmat– olyan eszközt, amely illik hozzám. Mert a legfelsőbb hatalom nélkül semmit sem lehet tenni. Gyerekjátékokhoz azonban túlságosan öreg és túlságosan nagy vagyok! Ezért vettem át olyan felettébb kedvetlenül az elnökséget! Csupán engedtem nekik! Ezért nyomaszt most olyan erősen: ha megszabadulhatnék tőle, itt volna a pillanat, hogy Nápolyba utazzak Önnel! (De hogyan szabadulhatnék tőle?!)” (uo. [Briefe] IV, 370.). Ismétlem: számunkra nem a pszichológiai, hanem a filozófiai probléma a döntő. E kitörésekben – mindegy, hogy mennyire voltak mélyrehatók – a tömeg és a vezető viszonyának az a felfogása mutatkozik meg, amely ellen az ifjú Marx már Bruno Bauerral szemben a legenergikusabban hadakozott, és amelynek filozófiai alapját, a fichtei módra „radikalizált” Hegelt, radikálisan meghaladta a hegeli dialektika történelmi materialista „talpra állításával”. (Lassalle-t e tekintetben sem szabad Bruno Bauerhoz hasonlítani; fichteanizmusának jellege egészen más, ők ketten csak úgy függnek össze, mint egyfelől korjelenségek – bár Lassalle nagyon kevéssé foglalkozott Bruno Bauerral –, másfelől mint Hegel idealista radikalizálásának rokon, noha egészen eltérő természetű kísérletei.)

Úgy tűnhet, mintha ezekkel a megjegyzésekkel messzire távolodtunk volna annak elemzésétől, mi is volt a Hatzfeldt-ügy jelentősége Lassalle számára. De bele kell gondolnunk, hogy a vezérprobléma, a vezető és a tömeg viszonyának lassalle-i felfogása mögött ott rejlik az „idealizmus” egész filozófiai problémája. Nemhiába hangsúlyozza Marx már a Bruno Bauer elleni korai polémiájában az összefüggést a hegeli „idealizmus” (formalista történetfilozófiáról is beszélhetnénk) és a „nagy egyén” szerepének túlértékelése közt (Die Heilige Familie, Nachlass II, 186.).[27] És az eljövendő korszakot, a proletariátus szabadságharcának világtörténelmi periódusát Marx szerint éppen az „eszme” és a „tömeg” valóságos egybeesése jellemzi, az „eszme” igazi kinövése a tömeg reális érdekeiből (uo. 182–183.).[28] A Fichte révén forradalmasított Hegel formalizmusa nem engedi meg Lassalle-nak, hogy meglássa a radikálisan újat a forradalomban, amelyet átélt, s amelynek részese volt: „princípium” és „empíria” között (Fichte kifejezésével) egy – fel nem ismert – hiatus irrationalis lappang nála. Ezt a hiátust pusztán szimbolikus-mitologikus módon tudja áthidalni: azáltal hogy a „princípium” valahogyan „megtestesül” valamilyen empirikus esetben, egy emberben és sorsában. Az egész polgári társadalom összproblematikájának ilyen megtestesülése Lassalle számára a Hatzfeldt-ügy. Ahogy – és itt rejlenek nézetünk szerint az igazi párhuzamok Lassalle tettéhez – Voltaire számára a Calas-ügyben, Zola számára a Dreyfus-ügyben testesült meg ez a helyzet. Ahogy Lassalle annak idején ifjúkori barátaihoz írott nagy levelében a polgári társadalom válságát elméletileg egyrészt az eszme absztrakt dialektikájában mutatja fel, másrészt egyedi alakokban, mint Diderot Rameau-ja, Cagliostro, Casanova stb., akiknek sorsában a vá1ság kikristályosodik (Briefe I, 222. skk.), úgy most a Hatzfeldt-ügyben látja a forradalmi emancipációért vívott egész harc összefoglalását. Az egyes az egésszel, személyes sorsa a történelmi válsággal részben érzelmi közvetlenséggel, tehát szimbolikus-patetikus-költői módon függ össze, részben – ami ennek szükségszerű kiegészítő formája – a jog absztrakt közvetítésén keresztül. Mert míg az osztály kollektív sorsa csupán gazdasági-társadalmi helyzetének tudati alakot öltött kifejeződése, amely a valóságban és a megismerésben szimultán függ az össztársadalom és a történelmi folyamat totalitásához való tényleges viszonyától (gondoljunk arra, hogyan fejezi ki Marxnál a v és a c viszonya a proletariátus sorsát a tőkés társadalomban), addig egyetlen egyedi sors sem tételezhető, amely az „eszmével” szimultán együtt létezne a totalitásban. A társadalmi totalitás és az egyéni sors közt a végtelenül szétágazó valóságos-kauzális viszonyokban szükségképpen annyi racionalizálhatatlan elemnek kell maradnia, hogy itt valóban általános viszony egyáltalán nem lehetséges. (Marx és Engels történeti elemzéseikben is mindig csak a lehetséges cselekedetek valóságos, társadalmi-történelmi, gazdasági-osztályjellegű mozgásterét konkretizálták a végsőkig, de nem vezették le „kauzálisan” vagy „deduktíven” e viszonyokból az egyedi személyek egyedi cselekedeteit, vagy akár „személyiségüket”.) Ám ha a totalitást – ahogy Lassalle teszi – nem ebben a gazdasági konkrétságában fogják fel, ha a gazdaság is pusztán mint a sok forma egyike jelenik meg, amelyekben az „eszme”, az összfolyamat magva és igazsága megnyilvánul, akkor egyrészt az egyedi személy és az egyedi sors túlfeszítetten nagy szerepet kapnak e folyamatban, mivel egyedül ők maradnak az „eszme” igazán „konkrét” megtestesülései, másrészt előáll a fent említett súlyos probléma, az „eszmével” való evidens-szükségszerű összekapcsolódásuk problémája. Vagy az történik, hogy ez az „eszme” a maga pusztán fogalom-mitológiai konkrétságában konkrét-közvetlen módon kapcsolódik össze az egyedi sorssal, ahol is ez az összekapcsolódás csak szimbolikus-költői természetű lehet, lévén az eszme konkrétsága pusztán mitologikus, és az egyedi sors konkrétsága pusztán érzéki-közvetlen. Vagy pedig az „eszme” absztrakt jellege jut kifejeződésre az összekapcsolódásban: az egyedi sors ebben az esetben csak absztrahált egyedi esetként sorolható be az absztrakt „eszme” alá; és egy ilyen besorolás természetes, társadalmilag adott formája – a polgári társadalomban – a jogi viszony. Ezért nem is véletlen, hogy Lassalle-nál a Hatzfeldt-ügy e két mozzanata szükségszerű összefüggésben jelenik meg. „Ön Westphalen elé tette e legmagasabb bizonyítékát a szabad szellem fölényének a vele abszolút szembenálló hatalom fölött. Igazi győzelmet aratott ezzel, mert leküzdötte magát az abszolút ellentétet; rávezette az új elv igazságára magát azt a rendet, amelyik par excellence a régit képviselte, és amelyet támadás ért, a nemességet. Ez a beismerés, hogy saját életelve már túlhaladott, és a szabad személyiséget illeti meg az igazság, természetesen (mint a francia forradalomban is) a régi nemességnek csak szellemileg képzett részéből indulhatott ki. De őrizkednie kell attól, hogy Westphalent stb. puszta kivételeknek tekintse. Westphalen, Oppenheim, Mendelssohn, én stb., mi valamennyien nem kivételek vagyunk, hanem csak a társadalom különböző osztályainak képviselői, akik sietnek hódolni a női személyiség újonnan felemelkedett elve előtt … A szabad személyiség belső igazságának, elvének általános elismeréséért és érvényességéért harcol. Az általános elismerésre és külső érvényességre jutott elv – a jog. A szabad személyiség tehát jogáért és jogi úton harcol.” (Briefe IV, 44.)

Ez a formális-szisztematikus szükségszerűség természetesen nem elegendő arra, hogy teljes magyarázatot adjon a jog elsődlegességére Lassalle társadalomfelfogásában; bár a szerepe bizonyára nagyobb, mint szokásosan feltételezik. Hozzá kell fűznünk, hogy a jog e formális-szisztematikus funkciója (az egyedi besorolásának, az általános alá rendelésének elve) mellett tartalmi meghatározottságában is fellép: mint természetjog. Mert a jog „egyszersmind a régi társadalomnak és elvének megvalósult kifejezése. A törvény ezért mindenütt szemben áll az új igazsággal” (uo.). Itt, amennyiben ez az ellentét nem is csak elméletileg kiéleződik, miáltal a jog önmagában dialektikussá válik, hanem mind levonatnak a dolog gyakorlati konzekvenciái is, világosan megmutatkozik Hegelnek a fichtei forradalmi természetjoggal való helyesbítése; a természetjog úgy lép fel, mint az igazságosság, a szabadság és az emberi haladás győzelmes elve a pusztán pozitív jog megcsontosodott elve ellen vívott harcban. Ezzel azonban veszendőbe megy a lépés, amellyel Hegel – félig – meghaladta a természetjogot. A jog feloldása a „társadalom” alakzataiban (Hegel állama lényege szerint sokkal inkább társadalmi, mint jogi természetű), meglehet, mégoly konzervatív, sőt reakciós jelleggel bír Hegelnél. Azonban a jogi formák, mind absztrakt-formális, tisztán juridikus sajátosságukban, mind az ezekkel szemben fellépő természetjogi lázadásban, nála megőrizve megszüntetődnek a dialektikus folyamat magasabb mozzanataiban – bár ez itt túlnyomóan logikai-dialektikus-szisztematikus, nem pedig valóságos, történelmi folyamat –, míg Fichténél és Lasalle-nál a „magasabb” jogi elv természetjogi megfogalmazása éppen a régi elv fölött aratott forradalmi győzelemben szisztematikusan örökkévalóvá teszi a jog folytonosságát. Amit egyébként Lassalle világosan kimond A szerzett jogok rendszerében: „Témánk tartalmi gondolata legmagasabb és legáltalánosabb felfogásában nem egyéb, mint egy régi jogállapot új jogállapotba való átvezetésének – magából a jog eszméjéből folyó és annak megfelelő – gondolata.” (Werke IX, 113.) Bármenynyire hangsúlyozza és kiemelje is tehát Lassalle más helyeken a természetjog történelmi jellegét, marad az a tény, hogy szemben Marxszal (és az ingadozó, felemás Hegellel), akinél maga a jog csupán a történelmi folyamat egy szakaszához tartozik, tehát e folyamatban keletkezik és múlik el, Lassalle-nál az időtlen, történelemfeletti, általános jogfilozófián belül játszódik le az egyes jogi formák története. Lassalle forradalomelmélete tehát egyrészt a „forradalomhoz való jog” természetjogi megalapozásába, másrészt a „forradalom jogrendszerének” elméleti megalapozásába torkollik. És mivel Lassalle ily módon nem látja át teljesen, hogy jog általában az osztálytársadalomban, s hogy a mi jogunk a kapitalizmusban gyökerezik, az egész forradalomkoncepció – minden proletár résztartalma mellett – a polgári társadalom ideológiai korlátai között marad. Egy polgári forradalom koncepciója. Természetesen egy olyan átfogó, alapos és mély forradalomé, amelynek végrehajtására a polgári társadalom már szükségszerűen, elvileg képtelen, amelyet örökül kell hagynia a proletárforradalomra. Lassalle, aki sejtéseivel egy olyan összefüggés kapuja előtt állt, amelyik csak ma vált – elsősorban Lenin révén – világossá előttünk, nem tudta felismerni a helyes összefüggést, tudniillik hogy ezt a forradalmat csak a proletariátus viheti végbe. Habár a proletárforradalom, a kiindulópontján, ezekhez a problémákhoz kapcsolódik, habár megoldja őket radikális előrehaladása közben, de csak azáltal képes erre, hogy egészen világos tudatra jut benne önmagának mint proletárforradalomnak sajátos természete. Ám ehhez hozzátartozik mindenekelőtt minden jog osztályjellegű, gazdasági meghatározottságának maradéktalan felismerése (beleértve természetesen a proletárdiktatúra saját jogát is). Amiből szükségszerűen következik, hogy még olyan kérdések esetében is, amelyeknek formálisan nézve jogi kérdésekként kell megjelenniük, jogi természetük pusztán formális-technikai nézőponttal szolgál, és nem sok köze van a dolog lényegéhez; míg a polgári forradalomnak a lényegéhez tartozik, hogy a forradalomban és a forradalom ellenére fenntartja a jogi kontinuitást, azaz jogilag alapozza meg a forradalmi átalakulásokat. A természetjog (de lege ferenda)[29] tehát nélkülözhetetlen a jogfolytonosság (de lege lata)[30] megteremtéséhez. A forradalmi természetjog forradalmasítja tehát a fennálló pozitív jogot, de anélkül hogy a társadalom alapvető jellegén döntő módon változtatna; úgyhogy az ily módon keletkező új jog, a „pozitívvá” lett természetjog a folyamatosságban hozzáilleszkedik a régi joghoz. A polgári osztály számára, még for­radalmi periódusában is, ez a strukturális összefüggés létszükségszerűséggel bír. Mert számára az a fontos, hogy gazdaságilag már meglevő és részben jogilag („privilégiumok” formájában stb.) is jóváhagyott létezési formáját rákényszerítse az egész társadalomra: a forradalmasítás jogi formája – mind a harc természetjogi, mind a győzelem pozitív jogi formája – összefügg a burzsoázia gazdasági létérdekeivel. Egészen más a helyzet a gyökeresen új társadalmi rend megteremtésére törekvő proletariátus számára, amely technikai stb. okokból átmenetileg jogi formákat teremt ugyan, sőt időnként a régi joggal való folytonosságról is gondoskodik, de ebben az egészben szükségképpen mindig csak a forradalom alárendelt oldalát látja. Lassalle tehát nagyon csalódhatott, amikor Marx oly kevés érdeklődést mutatott a kisajátítást érintő jogfilozófiai dedukciói iránt. De már várakozásával megmutatja, hogy soha nem mélyült el igazán a proletárforradalomnak sem elméleti, sem gyakorlatilag központi kérdésfeltevésében: a kérdésben, hogy milyen gazdasági erők vezetnek a kisajátítás szükségszerűségéhez és lehetőségéhez, és milyen valóságos hatalmi eszközök képesek ezt a szükségszerűséget megvalósítani – azokban a kérdésekben, amelyeket Marx az adott vonatkozásban egyedül lényegeseknek tekintett.

Ám ha maga a győzelmes forradalom a jogfolytonosság viszonyában áll a megelőző fejlődéssel, akkor világos, hogy az „elv” győzelme csak a „jog” győzelme, jogharcban kivívott győzelem lehet. Ahogy a jog volt az a formális közvetítési forma, amely a pusztán egyéni Hatzfeldt-ügyet összekötötte a forradalom sorsával, úgy most a jogharcban kivívott győzelem jelenik meg mint a tartalmilag egyetlen mód arra, hogy az egyénben megtestesült „elv” történelmi alakot öltsön, történelmi tényezővé emeltessék.

A polgári forradalom lassalle-i koncepciója természetesen messze meghalad minden – valóságos és gondolati – lehetőséget, amely az akkori polgárság előtt nyitva állt. Támaszra Lassalle csak a munkásosztályban találhatott, ahogy a német munkásosztály – amely mint önálló osztály akkor tette meg első, tapogatózó lépéseit – is hisz következetesen cselekedett, amikor őt választotta első vezetőjének. Ebben az összefüggésben mégis inkább az érdekel bennünket, hogy mit jelentett ez a viszony Lassalle, mint hogy mit jelentett a proletariátus számára. S e nagyobb konkrétságot teremtő kerülő úton visszatérhetünk a lassalle-i „reálpolitika” problémájához, és megerősítve láthatjuk korábbi állításunkat, hogy történetfilozófiájától Lassalle elvileg nem kaphatott gyakorlati vezérfonalat a cselekvéshez. Nem a személyes „magányosság”, nem az „egyenrangú” harcostársak hiánya stb. volt a döntő. Marx és Engels is mély elszigeteltségben éltek, és egyáltalán nem vette körül őket a megértés légköre. De bármit gondoltak is politikailag, mindig megvolt a mércéjük: a proletariátus osztályhelyzete és ebből kiemelkedő osztálytudata; még ha az adott esetben talán egyetlen proletár sem emelkedett az osztálytudat magaslatára.[31] Egyes esetekben tévedhettek, de nem tévedhettek le az útjukról. Lassalle azonban csak önmagában találhatott mértéket cselekedeteihez. Mert e cselekedetek számára a proletariátus – legkedvezőbb esetben is – csak hűséges szövetséges lehetett, az a polgári osztály pedig, amelynek Lassalle nagy forradalmi teoretikusa volt – csak a gondolataiban létezett. Amennyiben – ebben is a klasszikus német filozófia méltó beteljesítőjeként, de nem meghaladójaként – a nagy francia forradalom problémáit valóságos fogalmukra hozta és végiggondolta, világtörténelmileg légüres térben mozgott. Eszméi ténylegesen úgy viszonyultak a valósághoz, mint az „eszmék” a „valósághoz”. Csak ez a feszültség teszi érthetővé személyes „reálpolitikáját” és „hiúságát” stb., és a sok eset, amelyben forradalmi vérmérséklete alapján, a proletariátussal kötött valódi szövetsége következtében, jól képviselte annak osztályérdekeit, csak még világosabban mutatja politikai zsenialitását attól, hogy filozófiájának lényege ebben inkább útjában állt, mint hogy utat tudott volna mutatni neki. Így válik érthetővé az is, hogy belement a Bismarckkal folytatott hazárdjátékba, hogy ez a játék – Marx szavaival – újra és újra a forradalom Koblenze felé (Rüstowhoz, Herweghhez stb.) sodorta. Ha élete végén érezhette is, hogy útja zsákutcába vezetett, sorsa – bár groteszk-méltatlan halála árán – megkímélte attól, hogy valóban felismerje a tényt: zsákutcába jutott. Ezért érthető, hogy képéből az maradt legelevenebb az utókor számára, amiben megfelelő alkalomból juthatott kifejezésre fichteanizmusának etikai pátosza.

Lassalle ifjúkori levelei s kivált a levélbe foglalt nagy tanulmányok, melyeket már kiemeltünk, mármost azért ennyire érdekesek, mert megmutatják, hogy ami a lényeget illeti, Lassalle milyen korán véglegesen kialakult. Később végtelenül nagy empirikus anyagot dolgozott bele a módszerébe, a történelemről alkotott koncepciója egyre gazdagabb és érettebb lett, de minden későbbi csak kibontakozása, (szó szerint) csak kifejlődése ezeknek a fiatalkori gondolatoknak. Nagyon érdekes volna pontosan tudnunk, mikor és mi módon sajátította el Marx gondolkodásának eredményeit: igazán azok soha nem befolyásolták őt. Nagyon jellemző, hogy Lassalle még magában a Hatzfeldt-levélváltásban sem hozza szóba soha Marx tanítását. Ez persze – részben – akár véletlen is lehet; Hatzfeldt grófnő Marx berlini látogatása idején például szintén Berlinben volt. Hogy teljesen hiányzik ezeknek a problémáknak a boncolgatása, azt azonban mégiscsak jellemzőnek kell tekintenünk. Lassalle láthatólag csak azt tette a magáévá Marx írásaiból, ami a lassalle-i módon értelmezett hegeli filozófiával szervesen összeegyeztethető volt.

Ez a filozófia (akárcsak Fichténél és Hegelnél) a szabadság filozófiája. És mint náluk, az út Görögországtól és Rómától a kereszténységen át a polgári társadalomhoz visz. A kereszténység a „személyiség abszolút jogosultságát” hozza magával a történelembe (Briefe I, 116.). A francia forradalom pedig, amelynek köszönhetően a polgári társadalom uralkodó formává válik, nem több, mint ennek az elvnek világivá tétele és ezzel igazi megvalósulása (uo. és 120–121.). Ebben a felfogásban Lassalle sokkal nagyobb éleslátásról tesz tanúságot, mint nagyjából vele egy időben Bruno Bauer. De éppen A zsidókérdésről fejtegetéseivel való látszólagos érintkezés, amely itt helyenként megmutatkozik, jelzi a legélesebben Marx és Lassalle gondolkodásmódjának mélyreható különbségét. A polgári társadalom kritikája ugyan Lassalle-nál is a pusztán formális szabadságból indul ki. A továbblépés azonban nála merőben spekulatív, ideologikus marad. A formális szabadság materiális beteljesülése csak a birtoklás, a tulajdon lehet; csak ezek képesek megajándékozni az individuumot a valóságos, materiális szabadsággal (Briefe I, 123.); ebből a tényállásból adódik azután a jelen lényege, a szabad konkurencia rendszere (uo. 125.). Hogy milyen megkonstruált és ideologikus ez az egész szövedék, az megmutatkozik például abban a megokolásban, amelyet Lassalle annak a – magában véve helyes – fölismerésnek ad, hogy a jelenben az ipar jelentőségben fölülmúlja a kereskedelmet: „hiszen a kereskedelemben a kereskedelem objektív szubsztrátumáról van szó, a dologról magáról, az áruról. Az ipar ezzel szemben az, ahol a személyiség szabad szubjektivitása a maga megfelelő megvalósulását és érvényét megleli. Az iparban nem az objektív szubsztrátum, maga az anyag az, amiről szó van, sokkal inkább az anyagot formáló, megmunkáló személyiség. Míg a kereskedelemben az értéket a dolog maga határozza meg, emitt sokkal inkább a megmunkáláson van a hangsúly. Az iparban megmutatkozhat és érvényt szerezhet magának a szubjektivitás és a szubjektivitás szabad bensősége, a tehetség, az iparban a szubjektivitás az objektívet – a birtokot – épp egy személyiség, bensőség, szubjektivitás tevékenysége és kizsákmányolása révén vívja ki magának, önmaga révén, éspedig annak a révén, ami benne a legszubjektívabb, készsége, ízlése, tehetsége révén” (uo. 129.). Vagy amikor a pénz társadalmi szerepéről azt állítja: „Az a borzalom adódik itt elő, hogy saját magáértvalóságom valóságát, ezt a legbelsőbb, legsajátabb tulajdont a másik hatalmában látom (a pénz). A magáértvalóság ezzel magánkívül van (önmagán kívül kerül), függő helyzetben és a mások hatalmában találja magát” (uo. 215.). A pénzről mint az egyes egyén „külsővé lett lényegéről” szóló fejtegetések, valamint a párhuzamok e között a materiális külsővé válás és az Istenhez való viszonyban rejlő külsővé válás között, erősen emlékeztetnek Feuerbachra és Moses Hessre, ha ez idő tájt nem vagyunk is abban a helyzetben, hogy az összefüggéseket pontosan megállapítsuk. A személyes-gyakorlati következtetések persze mindenestül Lassalle következtetései (uo. 221., 230. stb.).

Tévedés volna az efféle megnyilatkozásokban pusztán a fiatal Lassalle „naivságait” látnunk. Sokkal inkább arról szó van, hogy Lassalle csaknem minden későbbi lényegi állásfoglalásának a csíráit megtalálhatjuk bennük – ahogy annak a csíráit is, amiben Marxtól és Engelstől eltér. Így például a polgári és proletárforradalom különbségének elmosásában. A kommunizmusnak, fejtegeti Lassalle, megvan a maga „eszmei jogosultsága”, „mint a fogalom minden foka, idővel érvényre fog jutni; ami nem is különösebben durva megrázkódtatás, sokkal durvább átmenetek is voltak már” (uo. 133–134.). Ez az éles megfogalmazás különösen azért oly jellegzetes, mert egészen világosan kifejezésre jut benne a különböző történelmi korok fejleményeinek a kategóriarendszer történelemfelettiségéből, a dialektikus módszer merőben logikai, nem pedig reális-történeti megalapozásából fakadó azonosítása, Lassalle gondolkodásának fichtei-hegeli korlátja. Hogy Lassalle milyen kevéssé fejlődött ebben a tekintetben igazán tovább a későbbiekben, jelzi például az a vita, amelyet 1859-ben Sickingen-drámájáról folytatott Marxszal és Engelsszel levelekben (Briefe III, 148–158. és 175–211.), ahol is a nézeteltérés lényege abban rejlik, hogy Marx és Engels, ha a tragédia anyagáról és formájáról van szó, akkor is egy meghatározott történelmi korszak sajátos problémáira gondolnak, míg Lassalle szándéka: megírni a forradalom tragédiáját (uo. 187.). Még fontosabb azonban – különösen a későbbi viták szempontjából –, hogy Lassalle időnként megfeledkezik Hegel oly fontos különbségtételéről állam és társadalom között, azoknak az emeltyűknek az egyikéről, amelyek segítségével a fiatal Marx a hegeli dialektika forradalmi felforgatását végbeviszi. Abban a számára döntő mondatban, hogy tudniillik „[a] kommunizmus ragadja meg először újból, bár még homályosan és zavarosan, az állam vagy a társadalom mint organikus egész gondolatát” (Briefe I, 134.), szinonimákként használja az államot és a társadalmat. Ez a megállapítás nemcsak azért nem puszta szőrszálhasogatás, mert épp a logikára hagyatkozó dialektikusként Lassalle számára a fogalmak egymáshoz való viszonya rendszertanilag perdöntő, hanem mert a proletariátusnak az államhoz való viszonyát illetően történetfilozófiája – amelyhez a későbbiekben is ragaszkodott – szisztematikusan csak így alapozható meg. Az az elmélet, amelyért legérettebb periódusában síkra szállt, tudniillik hogy „[m]indenekelőtt azonban az állameszmét nevezhetjük a munkás rend eszméjének” (Die Wissenschaft und die Arbeiter, Werke II, 241.),[32] csak ilyen alapokon lehetséges. Hogy Lassalle később néhány helyen éles különbséget tesz állam és társadalom között, keveset változtat ezen a tényálláson, hisz társadalomfogalma soha nem lép túl Hegelén, sőt épp elégszer mögötte marad.

Néha Lassalle-ban is felködlik ugyan a jog önmegszüntetésének a gondolata (Briefe I, 220.), ám lényegében mindvégig ragaszkodik az időtlen jog- és állameszméhez, és ez szükségképp vezet ennek a döntő különbségnek hol az elmosásához, hol dialektikátlan-éles hangsúlyozásához. Gyakorlatilag-politikailag azonban ez határozza meg viszonyát a polgári liberalizmushoz. Lassalle a fönt említett összefüggésben (Briefe I, 134.) hangsúlyozza, hogy a kommunistának a radikális demokratákkal, a republikánusokkal kell a legélesebben vitába szállnia. Itt lehetetlen ennek az állásfoglalásnak a további fejlődését nyomon követnünk. De mindenki, aki valamennyire is ismeri a német munkásmozgalom történetét, tudni fogja, hogy – politikailag – még Marxnak és Engelsnek a Lassalle-utód Schweitzerrel való szakítása is erre a Lassalle-i gondolati örökségre vezethető vissza.

Egy recenzió, amilyen ez is, magától értetődően nem léphet föl azzal az igénnyel, hogy a fiatal Lassalle filozófiai személyiségét akár csak a legdurvább körvonalakban is megrajzolja. Előző megjegyzéseink amúgy is elegendőképp világos képet nyújtanak arról, hogy Lassalle fejlődése egyrészt töretlen és egyenes vonalú volt, másrészt hogy még azok a pontok is, amelyekben látszólag közeledik a marxizmushoz, csak a konzekvens hegelianizmusban való következetességéről tanúskodnak, nagyobb következetességről, mint amilyen a többi ifjúhegeliánusnál volt tapasztalható. A „hamis tudat” későbbi marxista elméletének csíráival találkozhatunk például, amikor Lassalle azt fejtegeti, hogy „ezeknek a gyárosoknak egyike sem tudja az ipar fogalmát, igazi jelentőségét megragadni, és amikor az ipar hatalmáról beszélnek és arról, hogy az ipar korunk lelke, ez csupán üres, terméketlen fecsegés. Az ipar persze korunk lelke, de ennek mikéntjét a párizsi komisszióval egyetemben a német gyárosok sem értik, részletekbe menő ismereteik ellenére! Ebben a tekintetben éppoly kevéssé vannak tudatában annak, mik ők, és mit cselekszenek, mint gépeik kerekei” (Briefe I, 115–116.). Amikor azonban ehhez mindjárt hozzáfűzi, hogy a dolog tudata a filozófusoknál föllelhető, látjuk, hogy itt csak a hegeli „ész cselének” egy új területen való alkalmazásáról van szó, nem ennek a tannak arról a fajta történelmi-társadalmi konkretizálásáról és továbbfejlesztéséről, amelyen az a marxizmusban ment keresztül. (Mellesleg itt kitapintható munkásosztály és tudomány igaz, szövetséggé váló későbbi Lassalle-i dualitásának a magva is, egy dualitásé, amely módszertanilag ugyancsak fichteanizmusában gyökeredzik.) Ahogy akkor is, amikor igen találóan megjegyzi, „a materializmus is csak ennek az újabb kornak a produktuma. Soha nem bukkant föl korábban a történelemben. Ennek az újabb kornak a produktuma, mert az új idealizmus és szellem produktuma és foka” (Briefe I, 124.). Lassalle ezzel teljesen világosan fölismeri az összefüggést a polgári fejlődés, a kapitalizmus fejlődése és a materializmus között, toronymagasan fölébe emelkedve azoknak a filozófiatörténészeknek, akik nem képesek mást látni a materializmusban, mint csupán antik-materialista gondolati motívumok megelevenedését. (Hogy ezek a gondolati motívumok maguk is a modern polgári fejlődéshez – részben, de csak részben – hasonló talajból nőttek ki, és ennek az analógiának köszönhetően lehettek hatással a modern filozófiai fejlődésre, most nem tartozik ide.) De itt sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a materializmusnak ezt a fajta értékelését ugyancsak maga Hegel teremtette meg, és a radikális ifjúhegeliánusok (például Bruno Bauer Posaune des jüngsten Gerichtsje)[33] különös hangsúlyt fektettek rá. Nagyon is forradalmivá átgyúrt hegelianizmusának, a hegeli filozófia lényegéhez való ragaszkodásának és saját irányának (Heraklit) következetességére vall, hogy Lassalle a berlini hegeliánusok társaságában Moleschottot – persze Michelet-vel együtt – eltökélten a védelmébe veszi (Briefe IV, 196.).

Nem csupán azért foglalkoztunk ennyire részletesen a fiatal Lassalle filozófiai gondolataival, mert nagyon fontosak későbbi fejlődésének megértése szempontjából, hanem mert véleményünk szerint itt lelhető fel Marx és Lassalle viszonyának objektív alapja. Levelezésük nagyon érdekes előszavában Gustav Mayer inkább személyes karakterük különbségeiről beszél, egyes konfliktusokról; Mehring, aki párttörténetében és az általa szerkesztett Nachlass-kiadás IV. kötetéhez írt jegyzetekben eloszlatta azt a legendát, hogy Lassalle csupán Marx tanítványa lett volna, csak néhány helyütt érinti ezt a problémát. Sem ez, sem az nem véletlen. Mert Marx és Lassalle viszonyának méltatása itt a legnehezebb. Sokáig hiányos volt már maga az anyag is; hisz Marx és Engels Lassalle-hoz intézett leveleinek nagy részét Mehring nem ismerte. És az anyag örökre hiányos is marad. Mert Marx és Engels soha nem szállt Lassalle-lal igazán vitába. A Mayer nyilvánosságra hozta levelek éppoly kevéssé tartalmazzák ezt a vitát, mint az Engelsszel váltott levelek vagy mint A gothai program kritikája. Az utóbbi persze éles leszámolás a lassalleanizmus utóhatásaival. Az Engelshez intézett levelekben pedig éles és találó megjegyzések vannak – de éppenséggel csak megjegyzések, amelyek arra utalnak, hol lobbanhatott volna föl a vita Lassalle-lal; maga a vita azonban hiányzik. És a Lassalle-hoz intézet levelek olyan diplomatikusan tartózkodóak, bírálatuk oly kevéssé őszinte, hogy Marx voltaképpeni véleménye mindig csak a sorok között vagy az egyidejűleg Engelsnek írott levelekben olvasható. Nem mintha az újonnan megjelentetett levelek nem tartalmaznának rengeteg érdekességet. Csak A szerzett jogok rendszerével való vitára utalok, ahol Marx mély és találó ábrázolását nyújtja az ideológiai képződmények valódi történeti hatásösszefüggésének: „Bebizonyítottad, hogy a római végrendelet átvétele eredetileg (és amennyiben a jogászok tudományos belátása számításba jön, még ma is) félreértésen alapul. Ebből azonban korántsem következik, hogy a végrendelet a maga modern formájában – a római jog bármilyen félreértése révén konstruálják is meg a mai jogászok –: a félreértett római végrendelet. Máskülönben azt mondhatnók, hogy valamely régebbi korszak minden vívmánya, amelyet egy későbbi korszak átvesz, a félreértett régi. Bizonyos például, hogy a hármas egység, ahogyan a francia drámaírók XIV. Lajos alatt elméletileg megkonstruálták, a görög drámának (és Arisztotelésznek mint értelmezőjének) a félreértésén alapul. Másrészt ugyanennyire bizonyos, hogy ők a görögöket éppen úgy értelmezték, ahogyan az a saját művészeti igényeiknek megfelelt, és ezért ragaszkodtak még sokáig ehhez az ún. „klasszikus” drámához azután is, hogy Dacier és mások helyesen megmagyarázták nekik Arisztotelészt. Vagy hogy az összes modern alkotmányok nagyrészt a félreértett angol alkotmányon alapulnak, s éppen azt, ami az angol alkotmány hanyatlásaként jelenik meg – és most már csak formálisan, per abusum létezik Angliában –, mint lényeges dolgot átveszik, pl. az ún. felelős kabinetet. Éppen a félreértett forma az általános, s a társadalom bizonyos fejlődési fokán ez alkalmas általános használatra.” (1861. VII. 22., Briefe III. 375.).[34] Nagyon jellemző azonban, hogy egyrészt egyáltalán nem reagál Lassalle válaszára, amelyben az kivált a könyv jogfilozófiai részeit ajánlja a figyelmébe („senki máshoz nem áll hisz oly közel 7. és 10. paragrafus, mint ép Hozzád”, 1861. VII. 27–28., Briefe III, 381.). Másrészt bírálatában mindarról óvatosan hallgat, ami mint a lassalle-i dialektika éles elutasítása az Engelshez írt levélben nyersen kifejezésre jut: „Az ideologizmus végigvonul az egészen, s a dialektikus módszert hamisan alkalmazza. Hegel sohasem nevezte dialektikának egy csomó »esetnek« egy általános elv alá való besorolását”.[35] (Marx Lassalle-ról alkotott véleménye a legkendőzetlenebbül abban az 1866. II. 3-án Kugelmannhoz írt levélben mutatkozik meg, amelyet Kautsky tett közzé a Kampfban [XVI, 3.]).[36] Nyilvános vitára, amely ilyesfajta elvekre épülne, soha nem került sor. Proudhon és Dühring törekvéseit Marx és Engels elméletileg elintézték. Lassalle irányzatával sohasem számoltak le nyíltan. (Csak Engels tudta, hogy az 1865-ös Sozialdemokratban megjelent Proudhon-cikk[37] Lassalle-nak volt címezve, és A gothai program kritikája is csak nagyon későn jelent meg.) Komoly kárára a későbbi fejlődés elméleti világosságának.

Marx és Engels kendőzetlenül beszéltek Lassalle-lal szemben tanúsított magatartásuk okairól. Marx például így ír Engelsnek: „Lassalle-nak … valóban túl nagy érdeke fűződik »az ügyhöz« … Tehát okos bánásmód mellett ez az ember szőröstül-bőröstül hozzánk tartozik, ha mégannyi »gyújtó« bakugrást csinál is…”[38] És amikor később ez a remény mindinkább megfakult, olyannyira, hogy Engels Lassalle halála után így nyilatkozott: „Számunkra a jelenben nagyon bizonytalan barát volt, a jövőben meglehetősen biztosan ellenségünk lett volna”,[39] ez a diplomatikusság mégiscsak egészen Lassalle haláláig tartott, sőt – az ideiglenes nyílt szakítás dacára – belejátszik még a Schweitzerhez fűződő viszonyba is. Marx és Engels nyilvánvalóan kilátástalannak ítélték a nyílt vitát Lassalle-lal; teljességgel lehetetlennek tűnt megnyerniük őt a saját álláspontjuknak. Másfelől a munkásmozgalom helyzete és Lassalle pozíciója a mozgalomban nem engedte meg, hogy mint Proudhonnal és Dühringgel, vele is leszámoljanak, és Lassalle túl jelentékeny és befolyásos volt ahhoz, hogy mint Moses Hesst, őt is ignorálják. Ebben nyilvánvalóan abból a feltevésből indultak ki, hogy a német munkásmozgalom a lassalleanizmus „gyermekbetegségét” is le fogja küzdeni. Ez a remény azonban csak részben teljesült. Mindenekelőtt már az ő idejükben is tovább tartott, mint remélték, míg ez a kigyógyulás végbement. Nem sokat használhatott mégoly találóan és élesen rámutatni a lassalleanizmus tévútra vivő konzekvenciáira (az államelmélet A gothai program kritikájában), ha még legbensőbb híveik előtt sem vált világossá az elvi differenciák teoretikus háttere. Igaz, az eleven mozgalom ebből sok mindent apránként, nem sokat törődve az elmélettel, levetkőzött és félretolt. De épp mert a lassalle-i tanítás fokról fokra megszűnt az egyik meghatározott szellemi áramlat lenni a pártban, mert úgy szűnt meg, hogy döntő eltérése a marxizmustól feltáratlan maradt, és így meg sem volt haladható, a föld alatt, a legkülönbözőbb formában továbbélhetett, hogy aztán modernizált formában újra fölbukkanjon. És minél inkább elhalványult a német munkásmozgalomban a dialektikus tradíció, annál kevésbé volt bárki is abban a helyzetben, hogy komolyan vitába szálljon a lassalle-i tendenciával. Ha egyszer Marx és Engels Hegelhez való viszonyát legfeljebb valamiféle régiség- és irodalomtörténeti érdeklődés kísérte, teljességgel lehetetlen volt Lassalle-t valódi helyére illeszteni a dialektikus módszer fejlődéstörténetében.

Pedig ez az ilyesfajta vitához nélkülözhetetlenül szükséges. Mehring helyes álláspontját, amely szerint Lassalle nem volt Marx tanítványa, azzal kell kiegészítenünk, hogy Lassalle módszerének lényegét tekintve premarxista gondolkodó; szellemtörténeti helye Hegel és Marx között van, ahol is Lassalle-hoz, az előfutárok e csoportjának messze legjelentékenyebb gondolkodójához való viszonyuk szemszögéből részletekbe menően kellene elemezni a Marx előtti, mindig (még ha igencsak különbözőképp is, de) Fichtéhez visszanyúló hegelianizmus minden Cieszkowskinál, Bruno Bauernél, Moses Hessnél fölmerülő problémáját. Ezek a kérdések azonban túlnyomórészt történeti kérdések, minthogy a materialista dialektika megszületésével és kibontakozásával ezek a törekvések végleg meghaladottakká váltak. Csak ha a kérdés történeti oldala elintéződött – és elintézését igencsak megkönnyíti, ha majd a teljes Gustav Mayer-féle kiadás a maga oly értékes anyagával egészében a rendelkezésünkre áll –, akkor válik majd világossá a Lassalle-probléma aktuális oldala. Mert úgy tűnik, a revizionizmus, amely mindig a polgári tudomány fejlődésének nyomában kullog, mintha hajlamos volna a német filozófia Kanttól Hegel felé elmozduló áramlatait is követni; mintha csak „újkantiánus” korszakra „újhegeliánus” éra következnék a marxizmusban. Egy ilyesfajta fejlődés azonban szükségképp ráakadna Lassalle-ra, és a ma szemmel láthatólag növekvő érdeklődés Lassalle iránt minden bizonnyal nagyrészt ebből a forrásból táplálkozik.

De csak részben. Egy valószínű Lassalle-reneszánsz oka mélyebben rejlik: Németország politikai és társadalmi helyzetében. Részben arról van szó, hogy a háború és a forradalom az állam problémáját újból a vita előterébe állította. És mind világosabbá vált, hogy marxi államelmélettel, amely hisz, mint azt Lenin Állam és forradalma világosan megmutatta, a proletárforradalom elmélete, mind revizionista, mind progresszív-polgári oldalról hatékonyan és belsőleg egységes formában csak Lassalle államtana szegezhető szembe. A kísérletek, hogy Marxot pacifistává vagy államhívővé értelmezzék át, vagy a szokott módon „megcáfolják”, kudarcot kellett valljanak. Lassalle az egyetlen szellemi erő, amelyről feltételezhetni, hogy valamelyest elbánik Marxszal. Éspedig nemcsak szellemi erejénél fogva, hanem mert Lassalle – mint azt jelezni próbáltuk – épp fichteanizált hegelianizmusánál fogva a polgári forradalom kitüntetett teoretikusa. A ma kibontakozóban lévő Marx–Lassalle-vita végső soron vita arról, vajon a jelen korszak a polgári vagy a proletárforradalom korszaka-e. A Lassalle-reneszánsz ebben a kérdésben kísérlet a fejlődés föltartóztatására a polgári forradalomnál. És ez a történeti perspektíva csak kísértőbb attól, hogy a forradalmi elmélet látszólagos cáfolata, a német egység, a bismarcki birodalomalapítás a világháborúban nyomorúságosan összeomlott, és a történelem Németországot nyilvánvalóan újból 1812, 1848 stb. régi problémája, az egység forradalmi kivívásának problémája elé szándékszik állítani. Ám épp itt kényszerül rá gondolatilag minden olyan áramlat (akik a történelmet egyszerűen vissza akarják fordítani, itt nem jönnek számításba), amelyik ezt, ellentétben Marxszal és ortodox tanítványaival, Luxemburggal és Leninnel, nem a proletárforradalom feladatának tekinti, vagyis nem látja be, hogy annak a polgári forradalomnak, amelyik ma ki akar teljesedni, át kell mennie proletárforradalomba, hogy visszanyúljon Lassalle-hoz, a forradalmi természetjoghoz, Fichtéhez és Hegelhez. Nagyon valószínű, hogy Lassalle fokról fokra a baloldali revizionizmus vezető teoretikusává válik. És Marx és Lassalle vitája – amely, mint látjuk, nagy aktuális jelentőséggel bír – csak akkor válhatik valóban eredményessé, ha a végső differenciáikig nyúl vissza. Az itt elejtett megjegyzések magától értetődően egy pillanatig sem támasztanak igényt arra, hogy akár csak jelezzék is a megoldást ebben a kérdésben. Csak annyi állt szándékukban, hogy ennek az oly értékes és a probléma tudományos kezelését végre valóban lehető tévő anyagnak az alapján rámutassanak a legfontosabb problémákra.

 

[1] Ferdinand Lassalle: Nachgelassene Briefe und Schriften, hrsg. v. Gustav Mayer; Bd. I: Briefe vor 1848, X, 357; Bd. II: von 1848 bis zum Beginn seiner Arbeiteragitation, VIII, 302; Bd. III: Briefwechsel zwischen Lassalle und Marx, XII, 411; Bd. IV: Briefwechsel mit Gräfin Sophie Hatzfeld, XIV, 408, Deutsche Verlangsanstalt, Stuttgart-Berlin 1921–1923.

[2] Die neue Ausgabe von Lassalles Briefen, Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung, hrsg. v. Carl Grünberg, Elfter Jahrgang, Verlag von C. L. Hirschfeld, Leipzig 1925, [401]–423.; magyarul részletek in: Lukács György: Utam Marxhoz, szerk. Márkus György, Magvető, Budapest 1971, I., 469–488. o. – Kis János fordításának felhasználásával. – A szerk.

[3] A Lassalle, Marx, Engels, Hegel, Fichte neveket a recenzió – mint lábjegyzetben jelzi is – végig rövidíti. – A szerk.

[4] Aus dem literarischen Nachlass von Karl Marx, Friedrich Engels und Ferdinand Lassalle, hrsg. v. Franz Mehring, I–IV., Dietz, Stuttgart 1902. – A szerk.

[5] Újságíró, politikus, porosz hivatalnok, akit Lassalle hagyatéka egyik gondozójának tett meg. – A szerk.

[6] Gustav Mayer: Friedrich Engels in seiner Frühzeit 1820–1851, Springer, Berlin 1920. – A szerk.

[7] A jelen alapvonásai a hegeli filozófia különös tekintetbevételével. – A szerk.

[8] Ferdinand Lassalle: Die hegel’sche und die rosenkranzische Logik und die Grundlage der hegel’schen Geschichtsphilosophie im hegel’schen System, Gedanke, vol. 2. (1862) H. 2., 123–150. – A szerk.

[9] Ferdinand Lassalle: Das System der erworbenen Rechte. Eine Versöhnung des positiven Rechts mit der Rechtsphilosophie, Brockhaus, Leipzig 1861. – A szerk.

[10] Karl Marx: A zsidókérdéshez, MEM I., 357. o. – A szerk.

[11] A Grünberg Archivban egyes számban: kortársának (seines Zeitgenossen). – A szerk.

[12] Wilhelm Weitling: Garantien der Harmonie und Freiheit, Vivis, im Verlage des Verfassers 1842. – A szerk.

[13] Moses Hess: Die letzten Philosophen, Carl Wilhelm Leske, Darmstadt 1843. – A szerk.

[14] Karl Grün: Die soziale Bewegung in Frankreich und Belgien. Briefe und Studien, Carl Wilhelm Leske, Darmstadt 1843. – A szerk.

[15] Moses Hess: Philosophie der Tat, 21 Bogen aus der Schweiz, hrsg. v. Georg Herwegh, Zürich und Winterthur 1843. – A szerk.

[16] Ferdinand Lassalle: Die Philosophie Herakleitos des Dunklen von Ephesos. Nach einer neuen Sammlung seiner Bruchstücke und der Zeugnisse der Alten dargestellt, I–II., Franz Duncker, Berlin 1858. – A szerk.

[17] Marx Engelshez 1858. február 1-én, MEM XXIX., 257–258. o. – A szerk.

[18] Ferdinand Lassalle: Gesammelte Reden und Schriften (I–XII, hrsg. v. Eduard Bernstein, Paul Cassirer, Berlin 1919–1920), IX. 390-400. – A szerk.

[19] A Grünberg Archivban itt új bekezdés nyílik, de az idézet – nyitózárójel nélkül ­– folytatódik; valószínűleg nyomdahiba. – A szerk.

[20] Hermann Oncken: Lassalle. Eine politische Biographie, Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart u. Berlin 1920, 131. o. – A szerk.

[21] G. W. F. Hegel: Die Vemunft in der Geschichte. Einleitung in die Philosophie der Weltgeschichte, hrsg.v. Georg Lasson (Der Philosophischen Bibliothek Band 171a), Felix Meiner, Leipzig 1917, 61. o. – A szerk.

[22] Sophie von Hatzfeldt grófnő (1803–1881) évekig elhúzódó válópere, amelyben Lassalle a grófnő ügyvédjeként szerepelt; a per egyik epizódjaként egy kazettában rejtőzni gondolt bizonyítékok törvénytelen úton való megszerzésének tárgyában büntetőper indult mások mellett Lassalle ellen is, akit végül fölmentettek a vádak alól. – A szerk.

[23] Marx Engelshez 1856. március 5-én, MEM XXIX., 23. o. – A szerk.

[24] Szó szerint halálának ürügyéről, a MEM-fordításban: a halálához vezető fejleményekről. – A szerk.

[25] Marx Engelshez 1856. szeptember 7-én, MEM XXX., 412. o. – A szerk.

[26] August Bebel: Aus meinem Leben, Bd. II., J. H. W. Dietz Nachf., Stuttgart 1911, 133–134. o. – A szerk.

[27] Karl Marx–Friedrich Engels: A szent család, MEM II., 84. sk. o. – A szerk.

[28] Uo. 80–81. o. – A szerk.

[29] A meghozandó törvény szerint. – A szerk.

[30] A meghozott törvény szerint. – A szerk.

[31] Az osztálytudat marxista fogalmáról vő. könyvemet: Geschichte und Klassenbewusstsein, Malik-Verlag, Berlin 1923.

[32] Die Wissenschaft und die Arbeiter. Eine Verteidigungsrede vor dem Berliner Kriminalgericht (am 16. Januar 1863) gegen die Anklage, die Besitzlosen Klassen zum Hass und zur Verachtung gegen die Besitzenden öffentlich angereizt zu haben, in: Werke II., 241. o. – A szerk.

[33] [Bruno Bauer:] Die Posaune des jüngsten Gerichts über Hegel den Atheisten und Antichristen, Otto Wigand, Leipzig 1841. – A szerk.

[34] Marx Ferdinand Lassalle-hoz 1861. július 22-én, MEM XXX., 586. o. – A szerk.

[35] Marx Engelshez 1861. december 9., MEM XXX., 199. o. – A szerk.

[36] Marx Ludwig Kugelmannhoz 1865. február 23-án, MEM XXXI., 444. skk. o., illetve Karl Kautsky: Marx und Lassalle, Der Kampf, Wien 1923. március (XVI. évf. 3. sz.), 93–95. o.; lásd a Lassalle, a VSPD teoretikusa című írás 11. jegyzetét, itt. – A szerk.

[37] Karl Marx: Proudhonról, MEM XVI., 22–28. o.

[38] Marx Engelshez 1859. február 25-én, MEM XXIX., 384–385. o. – A szerk.

[39] Marx Engelshez 1864. szeptember 4-én, MEM XXX., 409. o. – A szerk.