Lassalle új hívei^[1]

 

A német munkásosztály tömegmozgalmának megalapítója, Lassalle nagyrészt ellenforradalmi tiszteletmegnyilvánulásokat váltott ki, mikor születésének századik évfordulóját ünnepelték. Az ünneplők között a legelső sorban ott volt a német polgári tudomány, mely régóta igyekszik Lassalle-t Marx ellen kijátszani. És mint mindenütt, ahol a proletariátus forradalmi elméletének meghamisításáról van szó, nem hiányozhattak a szociáldemokraták sem. Miután évtizedeken át elkenték a Marx és Lassalle között fennálló elvi ellentéteket, most azon vannak, hogy Lassalle-t tegyék meg a szociáldemokrácia aktuális teoretikusának. Lassalle becsületes forradalmi meggyőződése, hervadhatatlan érdemei a német munkásmozgalom életre keltése körül halottgyalázásnak tüntetik fel ezt a lelkesedést. Másrészt azonban nem lehet tagadni, hogy Lassalle elméletének valóságos elemei – és tegyük hozzá, fontos elemei – tették lehetővé, hogy a burzsoázia és a szociáldemokrácia így ünnepeljék. Nézzük meg most közelebbről a Marx és Lassalle között fennálló elvi és elméleti ellentéteket. (A helyszűke miatt a köztük fennálló filozófiai ellentétre nem mutathatunk rá: Marx materialista volt, Lassalle idealista, Hegel ortodox tanítványa.)

Már 1847-ben, Proudhon ellen írott vitairatában Marx az osztályharc jellemzéseként kifejti, hogy a munkások szövetkezései (koalíciói), mihelyt erőre kapnak, politikai jelleget öltenek magukra, bár, a polgári nemzetgazdászok véleménye szerint, csak a munkások gazdasági érdekeinek védelmére jöttek létre. Mert, mondja Marx: „Az egyik osztálynak a másik osztály elleni küzdelme politikai küzdelem.”[2] Ez a megállapítás, a munkásosztály gazdasági és politikai harcának elválaszthatatlan egysége, sarkpontja a munkásmozgalom forradalmi elméletének. Lassalle azonban ebben a kérdésben visszatér a Marx előtti, primitív szocializmushoz: elválasztja a politikai küzdelmet a gazdasági harctól.

Ez nem véletlen eltévelyedés Lassalle-nál, nem taktikai hiba, hanem ellenkezőleg, szükségképp következik elméletének lényegéből. Ennek az elméletnek két fontos vonása érdekel most minket. Az egyik – az angol klasszikus nemzetgazdaságtanból származó – vasbértörvény, a másik – a német klasszikus filozófiából származó – osztályfeletti állam. A kettőnek egy rendszerben való egyesítése az oka Lassalle elmélete döntő hibáinak.

Lassalle ugyanis egyrészt átveszi Ricardótól azt a megállapítást, hogy a tőkés termelésben a munkabér a munkás létminimuma után igazodik, illetve ellenállhatatlan szükségszerűséggel efelé a minimum felé irányul. Ellentétben Marxszal, aki tudja ugyan, hogy a létminimum fontos eleme a munkabér megállapításának mint annak alsó határa, de egyúttal azt is kimutatja, hogy felső határként szerepel a tőke rentabilitása (jövedelmezősége), és hogy a valóságos munkabér magasságát, mely a két határvonal között mozog, a burzsoázia és a proletariátus osztályharca szabja meg. Marx elmélete nemcsak tudományosan áll felette a Ricardo–Lassalle-féle elméletnek mint a gazdasági élet számos oly jelenségének helyes magyarázata, melyekre az nem képes kielégítő feleletet adni, hanem a munkásmozgalom gyakorlata szempontjából is. Mert a marxi elmélet – és csakis a marxi – a tőkés termelés tudományos elemzése segítségével megmutatja azt a küzdőteret, ahol a munkásosztály osztályharca lezajlik, megmutatja a tudomány segítségével, hogy hol és hogyan lehet itt gyakorlati eredményeket elérni. Lassalle elméletéből ellenben az következik, hogy a munkásság gazdasági küzdelme helyzetének megjavításáért, amíg a tőkés termelés fennáll, gyakorlati eredményekkel nem járhat: hiszen a vasbértörvény szükségszerűen mindig a létminimumra süllyeszti le a munkabért.

Hol itt a kivezető út? Ricardo a tőkés termelés ideológusa volt; őnála tehát a vasbértörvény elméleti helytelensége csak elméleti ellentmondásokat hozott létre. Lassalle ellenben, aki a proletariátus forradalmi mozgalmát akarta vezetni, gyakorlati zsákutcába került. Az egyik hibából a másik segítségével igyekezett kiszabadulni: a vasbértörvény lehetetlenné teszi az eredményes gazdasági harcot – politikai térre kell tehát áttenni a küzdelmet. A politikai harc felfogásának és irányításának azonban a másik elméleti hiba állt útjában: Lassalle mint a klasszikus német filozófia tanítványa az osztályok feletti államban hitt. Persze: Lassalle eléggé éleslátású ember volt ahhoz, hogy ne abban a korlátolt értelemben fogadja el az osztályfeletti állam elméletét, mint a mai szociáldemokraták. Tisztán látta a jogrendnek, az alkotmánynak valóságos hatalmi tényezőkön nyugvó voltát (példa rá az Alkotmányról írt tanulmánya).[3] Azonban ennek a kritikának ellenére hitt abban, hogy az állam „eszméje” osztályfeletti, csak az eddig uralkodó osztályok, főképpen a burzsoázia meghamisítják ezt az eszmét. Ebből a felfogásból pedig szükségszerűen következik az, hogy az államban megvan annak a lehetősége, hogy a burzsoázia és a proletariátus osztályharcába belenyúljon, mégpedig a proletariátus javára.

Erre a kártyára volt feltéve a Lassalle politikája. Munkáspártot alakított, és ez elé a párt elé két – közvetlen – feladatot állított. Egyik az általános választójog kivívása, hogy ennek segítségével a munkásság egész súlya érvényesüljön a politikában. A másik: a munkások termelőszövetkezetei állami támogatások mellett. Ma már felesleges részletesen beszélni e termelőszövetkezeti program utópista voltáról. A Lassalle hibáival szemben nagyon is jóindulatú Mehring élesen rámutatott az itt lappangó illúzióra: arra, hogy Lassalle az árutermelő társadalmon belül akarja kiküszöbölni az árutermelést. (Lassalle itt Proudhon hibáiba esik vissza.) Számunkra most az illúzió a fontos, hogy Lassalle az akkor létező államtól, a Bismarck junker-Németországától követelte meg és várta el ezt a beavatkozást a tőke ellen, a munkások javára. Ezt a súlyos politikai hibát pedig csak azért követhette el, mert nem látta, hogy minden állam szükségképpen valamely uralkodó osztály uralmának hatalmi szerve; hogy tehát a tőkés termelés korszakában (még ha időleges konfliktus van is az uralkodó osztályok része és az állam között, mint Lassalle idejében) elvi lehetetlenség egy ilyen beavatkozás.

A hamis elméletből csak hamis gyakorlat következhetett. Lassalle, mint mindenki, aki az osztálytársadalom és az osztályharc igazi mozgatóerőit helytelenül értékeli, úgynevezett „reálpolitikus” lett. Ez a „reálpolitika” pedig a viszonyok logikája folytán elvitte őt a Bismarckkal való tárgyalásokig – és ha tragikus halála közbe nem jön, talán egy igazán megszégyenítő kompromisszum szennyezi be emlékét a munkásosztály előtt.

A sors megkímélte őt ettől. És a német proletariátus előtt – joggal – úgy él emléke, mint azé, aki évtizedes hallgatás után először vitte újra harcba a munkásságot; aki először rakta le, ha sok tekintetben hibásan is a proletariátus osztályharcos tömegpártjának alapjait. És ha elméletét a marxizmus minden tekintetben meghaladta is, ezek az érdemei Lassalle-t örök időre a német munkásmozgalom nagyjai közé emelik. És csakugyan úgy látszott, mintha a marxizmus teljesen kiszorította volna Lassalle hibás elméleteit, mintha a lassalleanizmus nem jelentene többé veszedelmet a munkásmozgalom elmélete és gyakorlata számára. (Mehring ebből a látószögből nézi Lassalle működését a német szociáldemokrata párt történetéről írott munkájában.)

Ma más a helyzet. Lassalle összes hamis elméletei (Lassalle erényei nélkül) feltámadtak a német szociáldemokrata pártban. Persze nem szó szerint. Nem a termelőszövetkezetek szerepelnek mint programpont. Hanem Lassalle összes módszertani hibái, mindazok a felfogásai, amelyekkel visszaesik a Marx előtti szocializmusba, alapjaivá lesznek a német szociáldemokrata párt elméletének és gyakorlatának. Feléled – korlátoltabb formában, mint nála – az osztályfeletti állam eszméje. Feléled vele az az illúzió, hogy a mai, a burzsoá állam segítségére lehet a proletariátusnak helyzete megjavításában. Feléled a politikai harcnak a gazdasági harctól való elválasztása és még sok más tévtana Lassalle-nak, melyeket itt térszűke miatt nem állott módunkban kifejteni.

A német szociáldemokrata párt új programja, a görlitzi program már nem marxista, hanem – amennyiben nem tisztán polgári alapokon áll – lassalleánus. Kautsky a görlitzi programról írott művében[4] már oly ridegen és mereven választja el a gazdasági fejlődést a politikaitól, mintha a kettő két különböző planétán játszódna le. Renner pedig, az osztrák szociáldemokraták egyik legfőbb szellemi vezére, minden írásában fejtegeti, hogy az állam a proletariátus egyik legfontosabb védelmi fegyvere a tőke túlkapásai ellen.

Ezért kötelessége ma minden forradalmárnak, minden marxistának, félretéve minden kegyeletet Lassalle nagy történelmi érdemeivel szemben, kíméletlenül rámutatni Lassalle elméletének hibás, gyakorlatának veszedelmes mivoltára.

 

[1] Új Március, Wien 1925. július–augusztus (I. évf., 1–2. sz.), 91–93. o.; kötetben németül: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 14–17. o. – A szerk.

[2] „De az osztálynak osztály elleni harca politikai harc.” – Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, MEM IV., 172. o. – A szerk.

[3] Ferdinand Lassalle: Über Verfassungswesen. Ein Vortrag gehalten in einem Berliner Bürger-Bezirksverein [am 16. April 1862], Originalausgabe, 2. Auflage, Allg. Dt. Arbeiter-Verein 1877; az előadás szövege később több kiadásban is megjelent, 1907-ben Eduard Bernstein (Buchhandlung Vorwärts, Berlin), 1923-ban Franz Mehring (VIVA, Berlin) előszavával. – A szerk.

[4] Karl Kautsky: Die proletarische Revolution und ihr Programm, Dietz, Stuttgart 1922. – A szerk.