Ludwig Feuerbach halálának 50. évfordulójára^[1]

 

Nem szükséges itt arra kitérnünk, mit is jelentett ez a nagy gondolkodó a történelmi materializmus létrejötte szempontjából. Nemcsak Engels káprázatosan tömör könyvecskéje érzékelteti Feuerbach szerepét világosan és lényegre törően; aki csak ismeri mesterünk Mehring által közreadott hagyatékát, és figyelmesen tanulmányozza Meyer Engels-kutatásait, feltétlenül tudni fogja, milyen döntő ösztönzést adott Feuerbach a fiatal Marx és a fiatal Engels gondolkodásának. A kezdeti lelkesedést mindazonáltal csakhamar kritikai megszorítások egész sora követte. Engels több helyütt is hangot ad ennek könyvében (és Marx levelei még élesebben fogalmaznak). A döntő kifogás Feuerbachhal szemben, hogy nem tudta átverekedni magát az igazi, a történelmi, materializmusig; csupán félretolta a hegeli dialektikát, de valójában nem lépett túl rajta; szemléletének egészét illetően tehát mégiscsak megmaradt a polgári társadalom álláspontján.

Feuerbach legnagyobb felfedezése, módszerének magva, hogy az embert állította a világ tudományos kutatásának középpontjába. A fiatal Marx lelkesen magáévá teszi ezt a módszertanai szempontot. „Radikálisnak lenni – írja – annyi, mint a dolgot a gyökerénél megfogni. Az ember gyökere azonban maga az ember.”[2] Erre az álláspontra jutva immár szét lehet oszlatni azokat a mitologikus képződményeket, amelyek körülveszik és elfedik az ember tudatát, amelyek megakadályozzák, hogy világosan felismerje saját helyzetét, ami pedig e helyzet megváltoztatásának előfeltétele volna, fel lehet ismerni, hogy mindezeket a képződményeket maga az ember teremtette. Az ember immár felismerheti, mint ezt később Marx is hangsúlyozza, Vicót idézve, hogy az emberiség történelmét, valamennyi életformájával egyetemben, maga az ember csinálta.

Feuerbach tehát a szó legigazibb és legjobb értelmében kritikusan nyúlt az egyik legfontosabb ideológiai képződményhez, a valláshoz. Valóban felbomlasztotta a hegeli „szellem” mitológiáját. Ennek ellenére azonban utópista maradt, mert saját módszeréhez képtelen volt kritikusan viszonyulni: az „ember” fogalmát ugyanolyan kritikátlanul, ugyanolyan dialektikátlanul, ugyanolyan metafizikusan tárgyalta, mint bármelyik pap Isten vagy a vallás fogalmát. Módszertanilag megfogalmazva a dolgot: föltételezte, hogy az ember, módszerének kiindulópontja, valóságosan, a szó igazi értelmében létezik. Vagyis magának az embernek a fogalmát nem fogta fel dialektikusan, nem vette észre, hogy az ember csak a történelmi fejlődés folyamán jön létre, hogy tehát – a történelmi kritika perspektívájából nézve – egyszerre létezik és nem létezik. Marx már úgynevezett feuerbachi korszakában is dialektikus fordulatot adott Feuerbach tanításának. Úgy tartotta, hogy az ember társadalmi életét emberi-radikális mértékkel kell mérni, s ebből az derült ki, hogy a mai társadalomban az ember nem létezik, nem létezhet.[3] Feuerbach sohasem volt képes megtenni ezt a lépést. Az embert, ahogyan éppen adva volt, olyan realitásnak tekintette, amely nem szorul további elemzésre, nem szorul semmiféle kritikai vizsgálatra. És a továbbiakban csupán azt vizsgálta, hogy a valóságnak ez az általa fellelt mértéke milyen kapcsolatban van a természettel, a vallással stb. Ebből a kritikátlan hozzáállásból az következik, hogy az ember egész társadalmi élete – az esetenként ezzel ellentétes kijelentések ellenére – eltolódik a természeti oldal felé: akárcsak a klasszikus gazdaságtanban, az emberi létezés abszolút természeti korlátjává alakul át. Az emberből ilyen módon a polgári társadalom elszigetelt, elvont egyéne lesz. Ennek az elvont egyénnek a fő erénye – ebben Feuerbach a végsőkig következetes – a szeretet, mint a magára hagyott és magárahagyottságukban rögzített egyének legmagasabb rendű viszonya. Azt azonban már nem tudhatjuk meg tőle, hogy a valóságos társadalmi létezésben ez a szeretet miként tud érvényesülni, hogy az emberek honnan veszik az eszközöket, amelyekkel megvalósíthatják ezt az életeszményt. Engels nagyon helyesen jegyzi meg, hogy Feuerbach egyszerűen feltételezi, hogy „a kielégülésnek ezek az eszközei és tárgyai mindegyik embernek minden további nélkül adva vannak”.[4] Az emberi létezés ellentmondásainak feloldásaként tehát egy újfajta érzelmi utópia születik.

Feuerbach elméletének hatásai ma már alig ismertek. Teszem azt, hogy milyen szerepet játszott Stirner anarchista individualizmusának vagy Nietzsche ateizmusának létrejöttében Feuerbachnak az a tétele, hogy az ember módszertanilag előbbre való Istennél. Vagy hogy másfelől az ember és Isten kapcsolatának, illetve a szeretet funkciójának összekapcsolása milyen nagyszeri új alakot ölt, mondjuk, Dosztojevszkijnél stb. Az az ösztönzés, melyet Feuerbach a forradalmi gondolkodás kialakulása számára adott, éppenséggel gyanússá tette őt a hivatalos tudomány szemében. Hatása, amely a polgári kultúra történetében egyike volt a legjelentősebbeknek (gondoljunk a már említetteken kívül olyan fölöttébb eltérő jelenségekre, mint Gottfried Keller vagy Kierkegaard), mégis névtelen maradt. A polgári tudomány arra sem volt képes, hogy önnön kultúrájának fejlődését feldolgozza.

A mi mai álláspontunkat éppen az a felismerés határozza meg, hogy Feuerbach egyenes vonalú folytatását ebben az irányban kell keresnünk. Számunkra Feuerbach tanítása nem egyéb puszta történelmi ténynél. A Marxnak és Engelsnek nyújtott ösztönzés fontos volt, csakhogy ez a fontosság azon nyomban megszűnt, mihelyt tanításainak előremutató része beépült a történelmi materializmusba. Ami eszményének, hogy tudniillik az ember legyen minden dolog mértéke, a megvalósítását illeti, Feuerbach, éppen mert ezt az eszményt utópikusan megelőlegezte, nem volt képes utat mutatni nekünk. És utópikus állásfoglalása, melyben „az” emberből a polgári társadalom elvont, kritikátlanul általánosított embere lesz, az oka annak is, hogy amikor e folyamat végéről, „az emberiség előtörténetének” befejezéséről beszélünk, nem nyúlhatunk vissza Feuerbachhoz. A történelmi materializmus fejlődése szempontjából Feuerbach múló – persze igen fontos – epizód csupán. A polgári kultúra számára pedig fel nem ismert, földalatti szellemi hatalom. Egyike azoknak a nagy elődöknek, akiknek a hatása túlmutat művükön, és azt magát feledésre ítéli.

 

[1] Zum 50. Todestag Ludwig Feuerbachs, Die Rote Fahne, Berlin 1922. szeptember 20. (5. évf., 415. sz.), 5. o.; megjelent még: Die Rote Fahne, Wien 1922. szeptember 30. (5. évf., 1029. sz.), 2. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 158. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[2] Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikája. Bevezetés, MEM I., 385. o. – A szerk.

[3] Vö. Nachlaß [Aus dem literarischen Nachlass von Karl Marx, Friedrich Engels und Ferdinand Lassalle, hrsg. v. Franz Mehring, I–IV., Dietz, Stuttgart 1902] I. 392., II. 132.

[4] Friedrich Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége, MEM XXI., 276. o. – A szerk.