[Lukács György levele Charles Andlerhez 1920. február 10-éről]^[1]

 

Charles Andler úrnak,
a Sorbonne tanárának
Párizs

Tisztelt Uram,

engedje meg, hogy emlékezetébe idézzem azt a jóindulatú kritikát, amelyet Die Seele und die Formen című könyvemről írt, s amelyben annak a kívánságának is kifejezést adott, hogy írjak egy hasonló könyvet a regényről is.[2] Itt küldöm Önnek ha nem is az arról szóló befejezett könyvet, de mindenesetre egy átfogóbb munka első részét. Kérem, kedves Uram, fogadja ezt is ugyanolyan jóindulattal, mint első könyvemet.

Szeretném egyszersmind arra kérni, segítsen megmenteni azoknak a szerencsétlen elvtársainknak az életét, akik a magyarországi fehérterror hatalmába kerültek. Csupa kiváló emberről van szó, akiket justizmord fenyeget.

A jelenlegi magyarországi helyzetet az alábbi tények jellemzik: a mostani rezsim törvénytelennek minősítette a Tanácskormányt, annak ellenére, hogy ez utóbbi a legcsekélyebb vérontás nélkül került hatalomra, és hogy hatalmát egyedül gyakorolta az ország egész meg nem szállt területén. Ennek következtében a kormány intézkedéseit, melyeket saját szervei, részben az ancien régime hivatali bürokráciájának közegei hajtottak végre, közönséges bűncselekményeknek minősítették. Így a nagyipar szocializálását (állami tulajdonba vételét) a mai rezsim „lopásnak” tekinti, a letartóztatást „a személyi szabadság megsértésének”, a szabályos bírói ítélettel kiszabott halálbüntetést pedig „gyilkosságnak”.

A Tanácskormány bukása és a fehér terror kormányzatának hatalomra kerülése után visszamenő hatállyal haditörvénykezést léptettek életbe, ami példa nélkül áll a perrendtartás történetében. Ma a tanácsrendszer idején elkövetett összes állítólagos bűncselekmény elkövetői fölött kivételes törvényszékek ítélkeznek a hadijog alapján. A kiszabható büntetések törvényszabta felső határait eltörölték, s az ellenforradalmi bíróságok tetszésük szerint szabhatnak ki büntetéseket. Így például az „osztály elleni izgatás” vétsége tíz évig terjedhető börtönnel büntethető. A valamely felsőbb hatóság utasítására végrehajtott azonos cselekményért a munkásokat és a forradalmárokat a legsúlyosabb büntetéssel sújtják, a régi és a mai rezsim állami hivatalnokait viszont még csak bíróság elé sem állítják.

Íme két példa a mai rezsim által számtalan esetben elkövetett justizmordra:

Korvin Ottót kötél általi halálra ítélték. Az ítélet indokolása a következőképpen hangzott (a Pester Lloyd 1919. december 21-i számából idézem):[3] „Korvin-Klein Ottó, 25 éves banktisztviselő bűnös mint felbujtó három rendbeli gyilkosságban, mivel mint a Tanácsköztársaság funkcionáriusa megjelent a bíróság előtt, amelynek ítélkeznie kellett a kommunisták törvénytelen hatalmának megdöntésére szövetkező ellenforradalmárok ügyében, és jelenlétével befolyásolta az ítéletet, majd az elítéltek jelenlétében a kivégzés módozatairól Krammer Sándor vádbiztossal vitatkozott, így beavatkozásával és magatartásával a tetteseket megerősítette előre megfontolt szándékkal elkövetett bűncselekményei végrehajtásában.”

Korvin Ottót, a tiszta jellemű és áldozatkész idealistát ilyen ítélet alapján végezték ki.

Dr. László Jenőt is kötél általi halálra ítélték és kivégezték. Íme az indoklás: „Dr. László Jenő, 41 éves ügyvéd bűnös mint felbujtó három rendbeli gyilkosságban, mivel jelen volt, amikor Rákos Ferenc, a forradalmi törvényszék elnöke megbízta Cserny Józsefet, a terrorista csapatok parancsnokát, hogy elnököljön annak a forradalmi bíróságnak az ülésén, amely utasítást kapott, hogy ítélje halálra az ellenforradalmár Stenczel Jánost és társait, és mivel ő (László) fejbólintással fejezte ki egyetértését.”

Így jár el és így ítélkezik minden ügyben az ellenforradalmi törvényszék. Ha pedig néha mégis arra hajlana, hogy megkegyelmezzen valamelyik halálraítéltnek, akkor a fegyveres különítmények erőszakkal állják útját a kegyelem gyakorlásának, és kényszerítik ki az ítélet végrehajtását.

Ez a bíróság fog ítélkezni a Tanácskormány következő tagjai fölött: Dr. Ágoston Péter, a budapesti egyetem tanára, külügyminiszter; Bajáki Ferenc, szakszervezeti tisztviselő; Bokányi Dezső, a Munkásbiztosító Pénztár igazgatója; Dovcsák Antal, szakszervezeti tisztviselő; Haubrich József, szakszervezeti tisztviselő; Kalmár Henrik, szerkesztő; Kelen József, mérnök, neves elektrotechnikus; Nyisztor György, szakszervezeti tisztviselő; Dr. Szabados Sándor, ügyvéd; Vántus János, asztalos.

A Kormányzótanácsnak ezt a tíz tagját 200 gyilkossággal vádolják, mivel a magyar Tanácsköztársaság fennállásának négy és fél hónapja alatt – a hivatalos ellenforradalmi adatok szerint – összesen 200 ember halt erőszakos halált; egy részüket bíróságok ítélték el az akkor érvényben lévő jogszabályok alapján, másik részük pedig ellenforradalmárként, fegyverrel a kézben, harcban esett el.

Tekintetbe véve az ellenforradalmi bíróságok eddigi gyakorlatát, nem lehet kétséges, hogy a népbiztosokat – noha személy szerint becstelen cselekmények elkövetésének még csak a gyanúja sem férhet egyikükhöz sem – halálra fogják ítélni.

Ugyanebben a perben ítélkeznek majd a következő elvtársak felett is:

Biermann István, Bogár Ignác, Dr. Czóbel Ernő volt bécsi követ, Dr. Fáber Oszkár gimnáziumi tanár, Hevesi Ákos, Horovitz Jenő, a Rokkantügyi Hivatal vezetője, Jancsik Ferenc, Dr. Landler Ernő, Mausz Rezső, Rabinovics József, Somló Dezső, Szikra Gyula. Őket is halálos ítélet fenyegeti.

Elsősorban azt kellene tehát elérni, hogy az antant-országok kormányai ne érjék be formális tiltakozással, hanem védjék meg az ellenforradalmi bíróságok által halálra ítélt embereket, és küldjenek Magyarországra munkásmozgalmi vezetőkből álló állandó bizottságot, amely ellenőrizhetné a magyar ellenforradalmárok vérbíráskodását.

E justizmordok mellett, amelyek legalább megóvják a törvényesség látszatát, az úgynevezett tiszti különítmények nap mint nap közönséges gyilkosságokat követnek el. Kecskeméten egyetlen éjszaka alatt 68 letartóztatottat hurcoltak el a börtönből, majd megölték és kifosztották őket. E város környékén néhány nap leforgása alatt több mint 300 ember gyilkoltak meg. A hatóságok csak tíz nappal később találtak rá  a holttestekre. És ugyanez történik az egész országban!

Azokat a személyeket, akik nem tetszenek a jelenlegi rendszernek, de akiket még látszólagos bűnök alapján sem lehet bíróság elé állítani, mint „gyanús elemeket” ezrével internálják, azaz feleségeikkel és gyermekeikkel együtt a Hajmáskér melletti szörnyű koncentrációs táborba szállítják, ahol kényszermunkára fogják, bántalmazzák és az éhhalálnak teszik ki őket. Az ellenforradalmárok olyannyira biztosra veszik ezeknek az embereknek a pusztulását. hogy már most elkobozzák lakásaikat és ingóságaikat.

Képtelenség leírni mindazokat az atrocitásokat, gyilkosságokat és kegyetlenkedéseket, amelyeket az ellenforradalmi rendszer fennállásának hat hónapja alatt elkövetett, és amelyek ma is nap mint nap előfordulnak. Ami Magyarországon ma történik, az az európai civilizáció arculcsapása, az emberiség szégyene.

Ha nem érkezik gyors segítség, ártatlan emberek további ezrei fognak elpusztulni. Az ő érdekükben kérünk hatékony közbelépést, és ennek előmozdítását szolgáló erőteljes agitációt.

Kissé hosszadalmasan festettem le Önnek a mai helyzetet, de ezt azért tettem, hogy érveket szolgáltassak Önnek a volt magyar népbiztosok érdekében indítandó agitációhoz. Az Ön nagylelkűségére és humanizmusára apellálok, mikor ismételten arra kérem, siessen a mi szerencsétlen elvtársaink segítségére.

Fogadja, kérem, nagyrabecsülésemet és tiszteletteljes üdvözletemet.

Bécs, 1920. február 10.

Lukács György

 

[1] A levelet Litván György találta meg a francia Külügyminisztérium 1972-ben megnyitott Europe 1918–29 címet viselő iratanyagában, és közölte saját fordításában, jegyzetek és egy előszó kíséretében: Egy ismeretlen Lukács György-levél. Akció az 1920-as népbiztos per vádlottainak megmentésére, Kritika 1974 (3. évf., 3. sz.), 16–17. o. A levél címzettje, kiváló germanista, a Sorbonne és a Collège de France tanára Lukács levelét továbbította is  a francia Külügyminisztérium egy osztályvezetőjének  – reményei szerint ezzel a miniszterelnök és külügyminiszter Millerand-nak), saját támogató levele kíséretében, amelyet Litván György ugyancsak közöl:

 

[Charles Andler professzor levele Milhaud-hoz, a franci Külügyminisztérium osztályvezetőjéhez]
Bourge-la-Reine, 1920. március 18.

Kedves Barátom,

nem minden zavar és feszélyezettség nélkül kérem arra, foglalkozzék a mellékelt gépelt levélben leírt üggyel. Az emberiséghez intézett felhívásról van szó.

A levelet hozzám intézték. Írója Lukács György, a Magyar Köztársaság szovjet-kormányának volt minisztere. Lukács nemesi családból származik, a háború előtt a heidelbergi egyetem magántanára volt. Azért gondolt rám, mert Franciaországban én voltam az egyedüli, aki, 1912-ben, ismertetést írtam egy könyvéről, amely valóságos kis remekmű. Több könyvét is olvastam, ezek is mélyek és elbűvölőek. Nem kétséges, hogy Európa egyetlen országának sincs olyan művelt közoktatási minisztere, mint amilyen a Magyar Köztársaságnak volt 1918–19-ben.

Miként lett ebből az emberből, akit rendkívül finom lelkű intellektuális arisztokratának ismertem, kommunista? Lehetséges, hogy Magyarországon ez az egyetlen módja a brutális magyar arisztokrácia és a háború kitöréséért is súlyos felelősséget viselő magyar finánctőke megdöntésének.

A magam részéről teljes bizalommal viseltetem Lukács György jelleme és tisztessége iránt.

Ő maga is hosszabb ideig börtönben ült. Meglepetéssel és örömmel tölt el kiszabadulásának híre. Gondolom, az antant közbelépése révén került szabadlábra. Most kegyelmet kér több elvtársa, a magyar szovjetkormány tíz tagja és tizenkét további magyar bolsevik számára, akik a jelek szerint mind kiváló szellemű vagy jellemű emberek.

Lukács mindössze két dolgot kér:

Az antant lépjen közbe, és kérje fel a hatóságokat, hogy tiltsák meg a katonai bíróságoknak halásos ítéletek kimondását.

Ezeket az embereket, akikről itt szó van, csaknem kivétel nélkül fegyverrel a kézben fogták el. Ha öltek, akkor harc közben, harcolva öltek.

Ha kényszermunkára vagy börtönre ítélik, egy későbbi amnesztia megmentheti őket.

Mennyire örültek volna a mi republikánus apáink, még azok is, akik nem voltak kommünárok, ha Flourens-t annakidején nem lőtték volna agyon.

Lukács azt kéri, hogy egy munkásvezetőkből álló nemzetközi bizottság menjen Magyarországra, és vizsgálja ki a helyzetet.

Ebben a gondolatban én semmi veszedelmet nem látok, és fel is vetném ezt néhány munkásszervezetnek, ha Ön közli velem, hogy a miniszterelnök nem ellenzi a dolgot.

Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen nehezen teljesíthető kéréssel fordulok Önhöz.

Tudom, hogy azok között a kommunisták között, akiknek a megmentéséért Lukács könyörög, nyilván olyanok is vannak, akik Kun Bélával együtt az orosz bolsevikokkal kötendő szövetség megteremtésén dolgoztak, akik szét akarták verni román szövetségeseinket. Mindezt ki kell vizsgálni. De az is kétségtelen, hogy foglyokról van szó, és a foglyok agyonlövése még polgárháborúban is tűrhetetlen.

Ne feledkezzünk meg Horthy admirális rezsimjének középszerűségéről és eszelős kegyetlenségéről sem. Amit Lukács a kecskeméti atrocitásokról és a hajmáskéri koncentrációs táborban elkövetett kegyetlenkedésekről  ír, az egész biztosan igaz.

Úgy gondolom, módunk is van a beavatkozásra. Vagy nem lenne lehetséges, hogy a Szövetségesek ottani bizottsága, amelyben francia főbiztos és nyilván egy tábornok (ha nem tévedek, Graziani tábornok) is helyet foglal, közbelépjen a magyar kormánynál?

Túlságosan beteg vagyok ahhoz, hogy személyesen keressem fel Önt. Éppen csak hogy kilábaltam egy tüdőgyulladásból. Több mint három hete vagyok szobafogságban, és még csak percekre hagyhatom el a házat, ezt is csak szép időben.

Megtenné, hogy Ön fordulna Millerand úrhoz ezzel a fontos kéréssel? Kérem, emlékeztesse rám, és mondja meg neki, milyen odaadással és rokonszenvvel figyelem azt a hatalmas munkát, amelyet annyi bátorsággal és elszántsággal végez.

És legyen Ön is meggyőződve, kedves barátom, hűséges ragaszkodásomról

Ch. Andler

P. S. Megkérem, másoltassa le Lukács levelét, amennyiben szüksége van rá, és aztán küldje vissza az eredetit.
Közölje velem, legyen szíves, rossz néven venné-e Millerand, ha erről az ügyről egy kis agitációt folytatnánk a lapokban. Ennek az agitációnak éppen az lenne a célja, hogy segítsen neki a közbenjárásban, nem pedig az, hogy megnehezítsük a dolgát.

[2] Charles Andler: La vie de l’âme et la gènese des formes littéraires. A popos du livre de Georg von Lukács, Le Parthénon, 1912 (2. évf., 19. sz.), 1031–1048. o., lásd még: Az ifjú Lukács a kritika tükrében/Der junge Lukács im Spiegel der Kritik, szerk. Tímár Árpád és Bendl Júlia, MTA Filozófiai Intézet Lukács Archívum, Budapest 1988, 364–377. o.

[3] Az idézett sajtótudósítás tömörített, nem szó szerinti és tartalmilag sem egészen pontos foglalata az ítélet indoklása eredeti, hosszabb szövegének. Ez utóbbi szerint Korvin nem a tárgyaláson, csupán a kivégzés helyén jelent meg. Hasonló pontatlanságok fordulnak elő a László Jenőre vonatkozó idézetben is. – Litván György jegyzete.