Marokkó – Szíria – Kína^[1]

 

I.
Gyarmati háborúk hosszú sora, elkeseredett küzdelmek a félgyarmati sorban élő népek „felosztása” körül vezette be az elmúlt világháborút. Gyarmatok és félgyarmatok lázadása az imperialista hódítókkal szemben jelzi az eljövendő világháború közeledtét.

A marokkói riffkabilok szabadságharca ez év folyamán érkezett el legnehezebb, talán eldöntő szakaszába. Hosszú, véres küzdelmek után az Abd el Krim vezetése alatt álló riffkabiloknak sikerült győzelmet aratni a spanyolok felett. Mint utólag a francia kommunisták leleplezései kiderítették, Abd el Krim nagy mennyiségű fegyvert és más hadi anyagot kapott Franciaországtól. És ez a támogatás nemcsak egyes üzletemberek privát nyerészkedésén alapult. A francia kormány, mely kezdettől fogva nem jó szemmel nézte Marokkónak két „érdekszférára”, a franciára és a spanyolra való felosztását, nem bánta, hogy a spanyolokat kiszorítják Marokkóból. Sőt ellenkezőleg azt remélte, hogy ilyen módon, ha a spanyolok gyengesége, képtelensége Marokkó gyarmatosítására kiderül, ő lehet majd Marokkó egyedüli birtokosa. Ez pedig nemcsak a Riff-hegység (a riffkabilok hazája) gazdag érckincseinek kizsákmányolását jelentené, hanem Marokkó északi partjainak meghódítását is, uralmat a Földközi-tenger bejárata felett. Gibraltár birtoka Anglia számára akkor nem jelentené többé az Egyiptom és India felé vezető út biztosítását: a Földközi-tenger kulcsa Franciaország kezében lenne. Ezzel a célkitűzéssel, amelyet a francia kormány természetesen óvatosan elhallgat, de amely Franciaország imperialista politikájából szükségszerűen következik, Franciaország éles ellentétbe kerül Angliával. Mihelyt tehát Franciaország megkezdte „védelmi” háborúját a riffkabilok ellen, az angol imperializmus rögtön megkezdte az ellenintézkedéseket. Persze nem nyíltan. Hiszen Anglia és Franciaország „szövetségesek”. De most már a riffkabilok angol segítséggel jutnak becsempészett fegyverekhez, angol tőkések megvásárolják a német Mannesmann cég észak-marokkói érdekeltségeit, melyek miatt annak idején majdnem kitört a háború Német- és Franciaország között; az angolok már kezdik pedzeni azt a tervet, hogy Gibraltárt visszaadják a spanyoloknak, hogy becserélik Ceutára, a túlsó parton lévő kikötőre.

Ezek a körülmények emelik ki a marokkói háborút az olyan gyarmati háborúk sorából, amilyeneket a világháború előtt éltünk át. (Búr háború, herero-felkelés a németek ellen.) A kis riffkabil nép, amely legfeljebb 60 000 embert állíthat fegyverbe, magára hagyva nem lenne képes a hatalmas Franciaország hadseregével, mely nemcsak számban, de hadfelszerelésben és technikailag messze túlszárnyalja ellenfelét, sikeresen megmérkőzni. Ha Franciaországnak lehetséges volna teljes katonai erejét latba vetni, a háború sorsa végeredményében nem lehetne kétséges.

De hogy ez lehetséges lesz-e, az több mint kétséges. A gyarmati háborúk sohasem voltak nagyon népszerűek a francia nép széles tömegei előtt. A marokkói háború elleni hangulat pedig a francia kommunisták határozott és erőteljes agitációja folytán olyan erős lett, hogy a szociáldemokraták, akik eleinte hajlandóknak mutatkoztak a „védelmi háborút” támogatni, a tömegek nyomása alatt kénytelenek voltak ellenzékbe menni. (Hogy ez az ellenzék mit ér, az persze más kérdés.) Ezzel a tömeghangulattal velejár, hogy minél komolyabb lesz a háború, annál inkább szükséges lesz a francia katonaságot mozgósítani, annál nagyobb ellenállásra talál a háború otthon. Ez az ellenállás természetesen nőni fog, ha a háborús kiadások és adósságok inflációs drágulás és elnyomorodás formájában a tömegek mindennapi életére is kihatnak. Másrészt már a háború első szakasza megmutatta, hogy pusztán idegenlégiókból és gyarmati csapatokból álló hadsereggel nem lehet győzni. (A dezerció az első időben óriási volt.) Különben is a gyarmati hadsereg nagyarányú mozgósítása abba az akadályba ütközik, hogy a francia gyarmati birodalom nem csak Marokkóban forog veszedelemben; a szíriai felkeléstől eltekintve, melyről még részletesen írunk, Mauritániában (Nyugat-Afrika) van felkelés, és a gyarmati birodalom számos más területén könnyen veszedelmet hozhat a megszálló csapatok nagyobb arányú elvonása. Hozzájárul ehhez a haditerület és a „Hinterland” megbízhatatlansága. Abd el Krim első sikereit számos törzs csatlakozása követte, és azoknak megbízhatósága, akik még nem mertek elpártolni a franciáktól, szintén felette kétes. Egy nagyobb vereség könnyen lángba boríthatja egész Marokkót. A franciák, akik most megegyeztek és szövetségre léptek a spanyolokkal, így egyrészt nagyon óvatosan kénytelenek vívni a háborút, másrészt – ugyanebből az okból – nagy szükségük van gyors és látható sikerekre. Mert a háború puszta elhúzódása ebben a tekintetben Abd el Krim számára lenne kedvező. Eddig, úgy látszik, mindkét részről főleg a még ingadozó törzsek megnyerése, elpártoltak visszahódítása volt a hadviselés stratégiai célja. A Párizsból jövő hírek szerint a franciák most döntő offenzíva előtt állnak. Ennek az offenzívának egész rövid idő alatt ki kell bontakoznia, ha valamelyes katonai sikert akar elérni. Mert késő ősszel az összes utak, néhány egészen modern főút kivételével, az ágyúk, utánpótlás stb. szállítására teljesen alkalmatlanokká fognak válni. A következő hetek hadi eseményei fogják majd mutatni, mekkora ellenállásra képesek a riffkabilok. Mert az előbb felsorolt körülményekből láthatjuk, hogy a riffkabiloknak politikailag milyen erőtartalékok állnak rendelkezésükre Franciaország belső és külső nehézségeiben.

II.
A szíriai felkelés talán még világosabban mutatja a mostani gyarmati harcok alapvető különbségét a régiektől. Egy nagy polgári lap tudósítójának sikerült Atras pasával,[2] a felkelő drúzok vezérével beszélni. Tőle hallotta, hogy milyen tudatosan számoltak a drúzok Franciaország marokkói nehézségeivel, hogyan használták fel azt, hogy ottani csapatokat elvontak a marokkói hadjárat számára. Külpolitikailag a szíriai helyzet még nehezebb, mint a marokkói. Az angol–francia ellentét itt még élesebb. A világháború befejezése után, mikor Anglia Arábiát, Palesztinát és Irakot meghódította, bár Szíria, megállapodás szerint, a franciáknak jutott, Anglia mégis kísérletet tett arra, hogy Szíriát, melyet akkor ő tartott megszállva, szintén a maga fennhatósága alá vonja. A kérdés Anglia számára csakugyan életbe vágó fontosságú; Elő-Ázsia nagy vasúti vonalai (a Bagdad-vasút és a Hedzsász-vasút) Szírián mennek keresztül; Szíria fővárosa, Damaszkusz, központja az arab intelligenciának, tehát könnyen központja lehet egy arab forradalmi mozgalomnak. 1919-ben, a San Remo-i konferencián Anglia kénytelen volt ugyan Szíriát átengedni a franciáknak, de a bevonuló franciák ott találták uralkodónak Anglia megbízható hűbéresét, Feiszal emírt, a jelenlegi iraki királyt.[3] Feiszal csakugyan kísérletet is tett egy nagy arab föderáció megalakítására, melybe úgy Szíriát, mint Palesztinát be akarta vonni. A franciáknak csak nagy nehezen, fegyveres erővel sikerült megszabadulni „szövetségesük” e pártfogoltjától.

De Szíria birtoklása ettől fogva sem volt zavartalan számukra. A most nyáron kitört felkelés 1919 óta a hatodik, és úgy látszik, a legkomolyabb. Atras pasa a fent említett interjúban kifejti, hogy a felkelés célja a drúzok teljes függetlensége, mégpedig (nagyjából a törökökéhez hasonló) alkotmányos formák között. Ha itt számba vesszük, hogy a különböző francia kormányok szakadatlan alkotmányválságokkal küzdenek Szíriában, akkor láthatjuk, hogy itt egy, a törökök szabadságmozgalmához nagyon hasonló felkeléssel van dolgunk, nem pedig egyszerűen az idegen elnyomás ellen vak spontaneitással felkelő „vad törzs” lázadásával. Az eddigi katonai sikerek is a mozgalom érettsége mellett beszélnek. Az ellentmondó hírekből ugyan eddig nem lehetett biztosan kihámozni, vajon a francia erők központját, Szueidát, bevették-e már a drúzok. De már az eddigi hírek is komoly francia veszteségekről számolnak be. Londoni hírek emellett 11 ágyú, 130 géppuska veszteségét és több repülőgép és tank elpusztulását jelentik. Az pedig, hogy a drúzok sikeres lovastámadást intéztek Damaszkusz ellen, szörnyű pánikot idézve elő az európaiak között,  erősen növelve az arabs lakosság forradalmi hangulatát, azt mutatja, hogy a háborúnak – mint Marokkóban – stratégiai célja itt is elsősorban politikai: kiszélesíteni a frontot az imperialista elnyomó ellen, minél több elégedetlen törzset és népet megnyerni a szabadságharc ügyének. És úgy látszik, mintha a kis drúz népnek (20-40 000-re becsülik a fegyverfogható drúzok számát) ez sikerülne is.

III.
A Távol-Kelet nagy felszabadulási küzdelme, Kína felébredése évezredek óta tartó tespedéséből gyökeresen különbözik a Közel-Kelet itt vázolt harcaitól. Nemcsak Kína óriási területe miatt, nemcsak azért, mert Kína – katonai és kormányzati szempontból – nem olyan értelemben gyarmat, mint Marokkó vagy Szíria. (Csak egyes kikötővárosokban és egyes európai telepeken tartanak az imperialista hatalmak saját helyőrséget, különben érdekeiknek fegyveresen csak csapataik partra szállításával vagy kínai tábornokok megvesztegetésével szerezhetnek érvényt.) Főleg azonban azért, mert a tőkés termelés behatolása Kínába hasonlíthatatlanul mélyebb, mint bármely elő-ázsiai országban. Itt nem szabadságukért küzdő parasztok harcáról van szó, mint a riffkabiloknál és a drúzoknál, akiknek élén egy keskeny birtokos- és intellektuelréteg áll, hanem egy bonyolódott osztály-összetételű társadalom viaskodik nemzeti önállóságáért. Ebben a küzdelemben a belső osztály-erőviszonyok kialakulása, a belső osztályellentétek kiélesedése vagy letompulása, az osztályok szövetségei stb. éppen olyan fontos szerepet játszanak, mint a külső ellenséghez, a imperialista hatalmakhoz való viszony.

Ennek a cikknek a keretei nem engedik meg, hogy Kína kapitalista fejlődését még csak vázlatosan is ismertessük. Csak néhány jellemző adatot sorolunk fel annak megvilágítására, hogy milyen viharos tempóban fejlődött ki a tőkés termelés az utolsó évtizedekben Kínában. Az első nagy kínai textilgyárat 1890-ben alapították 30 000 orsóval; 1921-ben Kínában már 69 gyapotfonó gyár volt, több mint 2 000 000 orsóval, 1925-ben pedig a működésben lévő orsók száma 3 350 000-et tett ki. Ezt a fejlődést világosan illusztrálja a textilgépek behozatala is: 1912-ben körülbelül 450 000 tael értékű textilgépet importáltak. (Egy tael nem egészen öt aranykorona.) 1921-ben a behozatal közel 27 000 000 taelt tett ki. A kőszén- és ércbányászat hasonló, ha nem is ilyen viharos tempójú fejlődést mutat. Így a kőszéntermelés 1920-ban 5 000 000 tonnát tett ki, 1921-ben 20 000 000-t. Az érctermelés 1916-ban 350 000 tonnát, 1921-ben 2 000 000 tonnát.

Világos, hogy ilyen körülmények között a kínai társadalom, ha más számarányokkal is, de mindinkább egy „civilizált” ország osztálytagozódását kezdi mutatni: a régi termelési rend megmaradt haszonélvezői mellett az új termelési rend osztályait, a burzsoáziát, a proletariátust, a szaporodó és a jelen keretek között még elhelyezkedni nem tudó intelligenciát és a parasztságot, amelynek ősi, természetgazdálkodáson alapuló életmódját az árutermelés gyors kifejlődése mindig mélyebben felforgatja. És ha igaz is, és az eljövendő küzdelmek szempontjából döntő motívum is, hogy ezeknek az osztályoknak közös érdekük a külföldi imperialisták kizsákmányolása ellen küzdeni, igaz az is, hogy az egyes osztályokat éles ellentétek állítják szembe egymással. A kínai szabadságmozgalom számára sorsdöntő kérdés, hogy melyik ellentétcsoport élesedik ki előbb. Vajon a kínai burzsoázia előbb próbálja-e megvívni a proletariátusra és a parasztságra támaszkodva felszabadulási harcát az idegen tőke ellen, vagy pedig a belső osztályellentétek a burzsoáziát, vagy legalább egy részét, az imperialisták táborába viszik a saját nemzetéhez tartozó kizsákmányoltak közös kizsákmányolása kedvéért. A kínai forradalmi mozgalmak fejlődése eddig inkább az első lehetőség irányába mozgott (ellentétben Indiával, ahol az utolsó években ellenkező irányú fejlődés ment végbe). Persze a jelen helyzetben és a jelen erőviszonyok mellett mind a két ellentétcsoport olyan éles, hogy egyik fejlődési irányzatot sem lehet kizárólagosnak avagy véglegesnek tekinteni. A fejlődés folyamán valószínű, hogy itt is, ott is újabb átcsoportosulások fognak következni.

A kínai nemzeti forradalom jelen szakaszának kiemelkedő mozzanata a proletariátus folyton erősödő szerepe. Míg tavaly a tábornokok harcai állottak előtérben, most munkásmozgalmi események robbantották ki az antiimperialista mozgalmat. A kikötővárosok, különösen Sanghaj japán birtokban lévő textilgyárainak munkásai kezdik a megmozdulást. Amikor a sztrájkmozgalmaikra, melyek eleinte tisztán gazdasági jellegűek, a sanghaji angol rendőrség sortűzzel és vérfürdővel felelt, elemi erővel tört ki egész Kínában a mozgalom, melynek legaktívabb szereplője a proletariátus (és a forradalmi intelligencia). A mozgalom nagy politikai célja: az idegen imperialista uralom alól való felszabadulás; közvetlen célja: az idegenek előjogainak megszüntetése. A harc fegyverei között elsősorban a proletár osztályharc tipikus fegyvere szerepel: az általános sztrájk, melyet ezúttal (mint az orosz proletariátus első tömegsztrájkjait a cárizmus ellen 1904-ben) a burzsoázia is támogat. Mellette a félig kapitalizált, félig gyarmati népek félelmes fegyvere: az idegen (az angol) áruk bojkottja.

De a mozgalom ma sem állhat már meg egy egyszerű osztályszövetségnél a nemzeti felszabadulás érdekében. Kína gazdaságilag legfejlettebb részében, délen, Kantonban mindig élesebben jelentkeznek a belső osztályellentétek. Tudjuk, hogy emberemlékezet óta Dél-Kína a kínai forradalmak középpontja. Itt alakul meg a kínai forradalom vezető pártja, a Gomindan-párt[4] (Sun-Jat-Sen[5] pártja). De Kanton, Sun-Jat-Sen működésének középpontja, egyszersmind az ellenforradalmi törekvések célpontja is. A közeli angol Hongkong segítségével, angoloktól pénzelve és az angolokkal cimboráló kapitalistákra támaszkodva már tavaly is volt Kantonban ellenforradalmi puccs. Az utolsó hetekben pedig egy ellenforradalmi merénylő megölte Lja-Tsung-Hoit, Kanton pénzügyminiszterét, Sun-Jat-Sen meghitt munkatársát, a Gomindan-párt baloldalának egyik vezérét. A merénylet egyelőre az ellenkező eredményt váltotta ki. Kantonban a baloldal erélyesen kezébe vette az uralmat, oly erényesen, hogy az egész angol sajtó már proletárdiktatúráról, vörös terrorról terjeszt hazug híreket.

Ez a fejlődés a kínai forradalom és a vezető forradalmi párt, a Gomindan-párt fejlődési folyamatát tükrözi. Már Sun-Jat-Sen életében megindult a küzdelem a párt jobb- és baloldala között. Míg a jobboldal mindinkább ellenforradalmivá lett, és ezzel egyszersmind feladja nemzeti forradalmi jellegét is, addig a balszárnyon mindinkább megerősödik annak belátása, hogy a nemzeti forradalmat csak igazi népforradalom kiváltásával lehet sikeresen megvívni. Ez nemcsak a proletariátusra való támaszkodást jelenti (a kínai kommunisták benn dolgoznak a Gomindan-pártban), hanem a mozgalom kiterjesztését a parasztok közé is. A Gomindan-párt az utolsó hónapokban komoly parasztorganizációkat teremtett, parasztkongresszusokat tartott, szóval komolyan hozzálátott a parasztság forradalmi megszervezéséhez. És ezzel eléri azt is, hogy mindinkább az egész kínai mozgalom vezetője lesz: működési tere ma már messze túlmegy Kanton körzetén; ma már megszűnt helyi, dél-kínai mozgalom lenni.

Ennek a fejlődésnek előbb-utóbb vissza kell hatnia a kínai burzsoázia állásfoglalására. Peking és az ott ténylegesen uralkodó Feng-Ju-Siang[6] tábornok, akinek tavalyi fellépése megbuktatta Vu-Pei-Fut, és eldöntötte a tábornokok harcát, ma úgy látszik, még teljesen a nemzeti forradalom oldalán áll. A mandzsúriai kormány (a tavaly Japán, ma Anglia zsoldjában álló Csan-Cso-Lin[7] kormánya) azonban, amely eleinte semlegességet színlelt a sztrájk- és bojkottmozgalommal szemben, ismét nyíltan az imperialistákhoz szegődött, és a munkásmozgalom véres elnyomásával mutatja az utat a kínai burzsoázia egy része és az imperialisták közötti szövetség megalapozására. Az egyes tartományokban uralkodó tábornokok állásfoglalásáról a legellentétesebb hírek vannak forgalomban. Úgy látszik azonban, mintha a polgárháború legközelebbi szakaszát Feng-Ju-Siang és a Gomindan-párt még együtt vívják meg Csan-Cso-Lin és az imperialisták ellen.

Persze, ha Kínában most imperialistákról beszélünk, nem szabad őket egyszerűen közös nevező alá vonni; csak általános érdekeik közösek, útjaik és módszereik élesen szembeállítják őket egymással. A kínai helyzetet a jelen pillanatban Anglia és az Egyesült Államok érdekellentéte dominálja. A kínai nyersanyagokért és piacért versengő két legnagyobb imperialista hatalomra belső helyzetük és Kínához való viszonyuk különbsége homlokegyenest ellenkező politikát diktál [rá]. Anglia mint egy hatalmas ázsiai gyarmati birodalom birtokosa, melynek fontos részeiben (India) uralma már ingatag alapokon nyugszik, kénytelen presztízspolitikát, erőszakosan hódító politikát folytatni, és ennek a politikának következtében szembehelyezkedni az egész kínai nemzeti mozgalommal. Amerika, nem lévén kénytelen presztízspolitikát folytatni, nyugodtan lemondhat az idegeneket illető előjogokról. Saját érdekeit, Kína gazdasági kizsákmányolását éppen úgy, talán még jobban szolgálhatja ezek nélkül. (Hogy a gazdasági ellentét mikor állítja majd szembe az Egyesült Államokat a kínai kapitalizmussal, az nem a jelen szakasz problémája.) Anglia így egyedül viseli a kínai nemzet gyűlöletének ódiumát, egyedül kénytelen az agresszív politikát képviselni Kínával szemben. (Japán álláspontja ma még ingadozó.)

Így a kínai szabadságmozgalomnak is hatalmas erőtartaléka az imperialista hatalmak egymással való vetélkedése, ami egyelőre lehetetlenné teszi, hogy mint 1900-ban a boxerlázadás alkalmával, egyöntetűen lépjenek föl Kína ellen; eltekintve persze még attól, hogy a mai Kína katonailag távolról sem oly gyenge, mint 1900-ban volt. De emellett a negatív erőtartalék mellett van egy pozitív erőtartaléka: a forradalmi proletariátus. A kínai munkások hősies harca erős visszhangra talál az európai munkástömegekben. Bár a szociáldemokraták marseille-i világkongresszusa 1928-ra halasztotta el állásfoglalását a gyarmati kérdésben, bár az amszterdami internacionálé nem hajlandó a kínai munkásoknak aktív segélyt nyújtani, a proletariátus széles tömegeiben a kommunisták jelszava, „Hands off China” (el a kezeket Kínáról), erősen hat; különösen az angol munkások között. És a proletárforradalom győztes állama, a Szovjetunió, aktívan és energikusan segíti Kínát nemzeti felszabadulásában; az angol–orosz ellentét kiéleződésében döntő szerepet játszik, hogy az angol imperialisták látják, hogy amíg a Szovjetunió fennáll, nemcsak Kínával állnak szemben, ha Kínát le akarják igázni. A leninizmus sarkalatos tétele, a proletárforradalom és a gyarmati szabadságharcok szövetsége így testet ölt a Szovjetunió kínai politikájában, és a proletárforradalom a világpolitika eme legfontosabb ütközőpontján döntő tényezőjévé lesz a fejlődésnek.

 

[1] Új Március, Wien 1925. szeptember (I. évf., 3. sz.), 25–30. o.; kötetben németül: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 22–30. o. – A szerk.

[2] Szultán al-Atras (1891–1982). – A szerk.

[3] Fajszal ibn Huszajn ibn Ali al-Hasimi (1883), I. Feiszál (1921–1933). – A szerk.

[4] Megszokottabb átírásban: Kuomintang. – A szerk.

[5] Szun Jat-szen. – A szerk.

[6] Feng Jü-hsziang. – A szerk.

[7] Csang Co-lin. – A szerk.