Marx és Lassalle, levelezésük tükrében^[1],[2]

 

Felbecsülhetetlen érték a Marx-kutatás számára, hogy Lassalle válogatott leveleinek Mehring-féle kiadása után immár megjelent az egész levelezés, s benne Marx és Engels stb. minden fellelhető válasza. De bármilyen értékesek is Marx most megjelent levelei, az a – nem túlzottan örvendetes – benyomás, amelyet a Mehring-féle gyűjtemény (Marx és Engels leveleinek kommentárjával) tett minden figyelmes olvasóra, a teljes levelezés olvastán nemhogy megszűnne, inkább elmélyül. Arról van szó, hogy Marxból és Engelsből hiányzik a bizalom és az őszinteség Lassalle iránt. Elutasító véleményük Lassalle elméleti és gyakorlati magatartásáról egyikük sem mondta ki soha nyíltan. Leveleikben ez az elutasítás szinte mindig udvarias, kitérő, a vitás kérdések magvát nyíltan majdhogy sohasem érintő formát ölt. (Hasonlítsuk össze például, amit Marx Lassalle Hérakleitoszáról mondott, és amit ugyanerről Engelsnek írt, vagy amit Lassalle-nak arra a levelére válaszolt, amelyben az A politikai gazdaságtan bírálatához első olvasata által keltett benyomásairól ír, illetve az Engelshez írott kommentárt ugyanerről a levéről.) Nem lenne helyénvaló itt azt taglalni, hogy milyen pszichológiai okai voltak ennek a kínos viszonynak, aminthogy moralizáló fejtegetéseket sem illene hozzáfűznünk. Hogy mégis fölemlítettük ezt a levélváltás keltette alapvető hangulati benyomást, sőt fejtegetéseink kiindulópontjává tettük, annak kizárólag tárgyi okai vannak. Meg kell állapítanunk, hogy jóllehet Marxot és Engelset évekig tartó „barátság” fűzte Lassalle-hoz, jóllehet hosszú és részletekbe menő levelezést folytattak, ennek ellenére – objektivált formában – sohasem foglalkoztak Lassalle „irányzatával”. Mindent észrevettek, ami hamis és félrevezető volt benne, de ennek a felismerésnek egészen A gothai program kritikájáig nem adtak objektív formát, és abban is csupán Lassalle rendszerének bizonyos következményeit, nem pedig magát a rendszert bírálták.

Ami nagyon sajnálatos. Lassalle szellemi irányzata ugyanis, éppen azért, mert sohasem került sor világos elméleti bírálatára, a német munkásmozgalomban – a föld alatt, fel nem ismert alakban – továbbfejlődhetett. Sohasem számoltak le vele elméletileg abban a formában, ahogyan azt Marx és Engels nyíltan megtették más elhajló irányzatokkal. Igaz ugyan, hogy az efféle viták, még ahol sor került rájuk, önmagukban ott sem tudták végérvényesen felszámolni magukat az érintett irányzatokat (gondoljunk csak Proudhonra és a francia szindikalizmusra vagy az újkantiánus irányzatokra, melyeket pedig voltaképpen A szent családban megsemmisítő bírálat ért stb.). Csakhogy Lassalle hamis törekvéseinek hatásai még inkább fölidézik ezt a veszélyt, hiszen nem konkretizálódnak egyértelmű irányzatként, hiszen sok mindenben modernizálva a legkülönbözőbb formában voltak képesek fölbukkanni, gyakran anélkül hogy forrásuk tisztán kivehető volna. És attól tartok, hogy éppen ma, amikor az újkantiánus irányzat hanyatlóban van, könnyen megélhetjük a Lassalle-féle törekvések újjáéledését. Ahogy a polgári filozófia fejlődése az elmúlt évtizedben Kanttól Hegelig jutott, tartok tőle, hogy az opportunizmus is (hisz mindig is erősen hatottak rá a polgári divatirányzatok) hasonló fejlődés küszöbén áll. Itt csupán Cunow terjedelmes könyvére utalok, amelyben a szerző arra vállalkozik, hogy Hegel segítségével kiigazítsa éppen az állam marxi kritikáját.

Pontosan itt húzódik ugyanis a középponti probléma, Lassalle nagyságának és korlátainak problémája. Mondhatnánk, ő volt Hegel egyetlen méltó tanítványa, aki mindvégig valóban ortodox értelemben vett tanítvány is maradt. (Ez az oka, hogy nagy hatással volt a kortárs tudós világ színe-javára; gondoljunk csak Bökhre, Humboldtra stb.). Miközben Hegel iskolája a legkülönbözőbb irányokban eltávolodott a mestertől, s ezen belül a bennünket leginkább érdeklő radikális irányzatok részint a XVIII. századi materializmus (Feuerbach), részint pedig Kant és Fichte irányában (Bruno Bauer, Stirner stb.) fejlődtek tovább, Lassalle hű maradt az ortodox hegelianizmushoz, és ezt próbálta megtenni a forradalmi munkásmozgalom elméleti alapjának. A materialista dialektika megalapozása érdekében Marx átmentette Hegel filo­zófiájának továbbfejleszthető elemeit, s a hegeli filozófia e forradalmi továbbvitelének szellemében a Bauerrel és körével folytatott vitában jelentős szerepet játszik magának Hegelnek, illetve tanítványainak az ellentéte. Csakhogy ebben a harcban Lassalle még Marx oldalán tudhatta magát. Hiszen a Rosenkranz-féle logika nagyszerű és mélyenszántó kritikája, jóllehet lényegében a logika területére korlátozódik, valóban a marxi irányt követi. Akárcsak Marx a Hegel-tanítványok bírálatában, Lassalle is felveszi a harcot az újkantiánusok szubjektivizmusával, gondolkodás és lét dualitásának újkantiánus felújításával.

Ez a vita tehát egyáltalában nem is érinti, nemhogy tárgyilag cáfolná Lassalle tanítását. Ehhez ugyanis azt kellett volna megmutatni, hogy maga a hegeli módszer mit képes nyújtani a fejlődésében felfogott társadalom és a történelem helyes megismerése, s ezen keresztül a forradalmi. munkásmozgalom számára. Ami Marx véleményét illeti ebben a kérdésben, erre vonatkozóan világos módszertani útmutatást kapunk e levelezés elszórt és óvatos kritikai észrevételeiből is. Így például a Lassalle Franz von  Sickingen című drámájáról folytatott vitából, amelyben Engels is részt vett, és amely lényegében akörül forgott, vajon értelmes vállalkozás-e Lassalle részéről a forradalom tragédiájának megírása, vajon alkalmas-e a történelem megragadására Hegel módszere, amely figyelembe vette ugyan a konkrét történelmi eseményeket, de mégiscsak történelemfeletti lényegiségek (állam, vallás stb.) objektivációit látta bennük: hogy, ennek megfelelően, vajon megilleti-e ezeket az „eszméket” olyan lét, amely kívül esik konkrét történelmi létformájukon. De még ez a részletekbe menő vita sem hatol el ehhez a döntő választóvonalhoz. Marx és Engels éppen Lassalle-lal kapcsolatban sohasem kockáztatták meg a teljesen világos kérdésfeltevést: nem bíztak benne, hogy valóban megnyerhetik saját módszerüknek, s ugyanakkor tartottak tőle, hogy a különbségek túlzottan éles hangsúlyozása miatt esetleg végképp elveszítik Persze a figyelmes olvasó minden „diplomatikusság” ellenére is tisztán láthatja az ellentétet. Kivált abban a módszertanilag rendkívül érdekes kritikában, amelyet Marx Lassalle-nak A szerzett jogok rendszere című művéről írt, s amelyben igen világosan megmutatkozik a történelmi materialista, illetve a hegeli-lassalle-i történelemfelfogás ellentéte, amely utóbbi hisz egyfajta folyamatos, magából az „eszméből” levezetendő és megmagyarázható eszmetörténetben (a jelen esetben jogtörténetben). Ezért a levelezés, ha – sajnos – nem is pótolhatja a marxizmus és a lassalleanizmus közti, mégoly szükséges vitát, éppen ebben a vonatkozásban felettébb sokirányú ösztönzést adhat mindazoknak, akik valóban tanulmányozni. akarják Marxot. Ha pedig  erre a vitára egyszer mégis sor kerül, akkor annak módszertani kiindulópontja minden bizonnyal ez a levelezés lesz.

 

[1] Der Briefwechsel zwischen Lassalle und Marx, herausgegeben von Gustav Meyer, Verlag Julius Springer, Berlin 1922.

[2] Marx und Lassalle in ihrem Briefwechsel, Die Rote Fahne, Berlin 1922. október 4. (5. évf., 438. sz., Feuilleton) 1. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 163. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.