Marx-kritika a trockizmus szolgálatában^[1],[2]

 

A trockista írásai (Lenin halála óta, Trockij)[3] révén ismertté vált exkommunista Eastman most egy „tudományos” művet jelentetett meg, azzal a – nyíltan be nem vallott – szándékkal, hogy egyetemes elméleti platformot teremtsen a nemzetközi trockizmus számára. Az a pofon, melyet Eastman Trockij elvtárstól kapott,[4] elég nagy volt ahhoz, hogy a szerzőt szándékainak elrejtésére késztesse. De Eastman elméleti beállítottságán pofonok nem változtathatnak. „És ha szeretlek, mi közöd hozzá?” – kérdezi Goethe Philinéjével.

Ez a beállítottság, mint mindjárt látni fogjuk, annak a társadalmilag gyökértelen deklasszált intellektuelnek a beállítottsága, aki osztályhelyzeténél fogva „a forradalom mellett áll”, de ugyanennél az oknál fogva nem lehet kapcsolata a munkásosztállyal, és nincs érzéke a marxizmushoz. Eastman szándéka tehát, hogy „a forradalom tudományát” megszabadítsa a marxista ballaszttól. A forradalmi elmélet többi „kijavítójától” Estmant előnyösen megkülönbözteti a nyíltsága; igaz, csak az. Mert „javallata” esetlen, igazi angol-amerikai-empirista értelmetlenség. Mint fölfedezte ugyanis, a marxizmus legfőbb gyöngéje, hogy nem öleli föl a pszichológiát, mi több, a marxisták egyenesen irtóznak a pszichológiától (27–28.). A Feuerbach-tézisekben Marx ugyan nekifut néhányszor egy modern pszichológia (Freud!) megalkotásának, de nem engedi kibontakozni ezt az egészséges-tudományos törekvést (16., 19., 123.). Freud kudarcot vallott előfutára marad.

Ennek a kudarcnak az okát, miként a legtöbb „Marx-kijavító”, a – teljességgel tudománytalan – dialektikában, a klasszikus német filozófia, mindenekelőtt Hegel végzetterhes örökségében leli föl. Ugyan Eastman maga is tudja, hogy ez a fajta kritika – Bernstein óta – némiképp kompromittálva van, tehát azzal védekezik, hogy támad: a szocializmus tudományának továbbfejlődése szempontjából a legnagyobb szerencsétlenség volt – állítja –, hogy Bernstein a revizionizmus pozitív elméletét összekötötte a dialektika kritikájával; ez a revizionizmus ellen harcolókat arra kényszerítette, hogy védelmükbe vegyék a dialektikát, melyet máskülönben talán átengedtek volna a „tudományos kritikának” (189. skk.). Kautskyt és tanítványait illetően Eastman talán nem is téved nagyot.

Ami mármost magát a dialektikát illeti, Eastman a következő nagyszerű és kétségkívül eredeti megállapításra jut: a dialektika primitív animizmus (40–41.). Marx épp a dialektika animisztikus aspektusától nem tudott elszakadni: nem[5] az utópiától a tudományhoz, hanem az utópikus szocializmustól egyfajta szocialista valláshoz lép tovább (38.). Tipikus jele ennek Eastman szemében a termelőerők és termelési viszonyok ellentmondása (49.), ahogy szerinte, aki dilettánsnak mondja magát a gazdaságtanban (95. – mellesleg: ez könyvének kevés helyes megjegyzése közé tartozik),  rég meghaladott kuriozitás a klasszikus angol közgazdaságtan is (92.).

A marxizmusnak ez az eredeti felfogása határozza meg  Eastman Leninhez való viszonyát is. Szembeszáll a dialektikus materializmussal, hogy helyet csináljon a jellegzetes intellektuel-világnézetnek: a szkepticizmusnak, és a jellegzetes intellektuel-vallásnak: a hőskultusznak. Egyfelől a tudománynak tisztán empirikusnak, szkeptikusnak (machinak) kell lennie, hogy ily módon érintetlenül hagyja a „lelki élet” világát, hogy a vallást és kivált a művészetet ne rántsa le az osztályharc mocsarába (182. skk.), másrész  a társadalmi szükségszerűség kiküszöbölése szabad játékteret kell nyisson az individuális heroizmus előtt. Ennek a hőskultusznak a „tudománya” „világos és döntő választóvonalat húz a társadalomban a közönséges tömegek és azok közé az individuumok közé, akik fölülemelkedtek saját társadalmi helyzetükön, hogy a társadalmat mint egészt megértsék, hogy a társadalom jobbításának szenteljék magukat” (124.). Ezt – Eastman szerint – Marx és Engels is belátták, dialektikus animizmusuk miatt azonban anélkül, hogy ezt megfogalmazhatták volna. Marx és Engels mindenesetre nem érdemelték ki ezt a dicséretet. Amely azon nyugszik, hogy Eastman félreértette és ezért félre is fordította a harmadik Feuerbach-tézist: a nézetet, amely fölött mint Owen nézete fölött Marx kritikát gyakorol, Marx nézetének véli (125.),[6] és ennek megfelelően azt veti Marx és Engels szemére, hogy megrontották a „tudományos” szocializmust, amikor később a proletariátus és burzsoázia különbségére nagyobb súlyt fektettek, mint a „vezérére” és a „tömegére” (125.).

Ez a szkeptikus hőskultusz az a híd, amelyen Eastman eljut Leninhez. Lenin ugyanis szerinte nem marxista (144–149.): például Lenin egész, a kommunista párt szerepéről szőtt elmélete Marx-cáfolat (162.), a társadalom fent jelzett „tudományos elemzésének” a folytatása. Bonyolultan kiagyalt „pszichológiai” motívumok miatt, melyekre nem éri meg a fáradságot itt részletesen kitérnünk, Lenin ugyan marxistaként lépett föl, sőt ortodox marxistának tartotta magát, ám cselekedeteiben igazából soha nem igazodott a marxista módszerhez, inkább türelmetlenül félresöpörte azt (114–117.).

Így változik át Lenin elvtárs elvtelen „reálpolitikussá”, hogy Eastman „hősként” csodálhassa őt. Persze Marxra is rátörtek az „egészséges” „tudományosság” rohamai, melyek során megpróbálta megszabadítani magát az animisztikius dialektika béklyóitól; ezek a hangulatváltozások azonban nála sokkal ritkábbak és gyöngébbek voltak, mint Leninnél (168.); Lenin nem dialektikus materialista, hanem affirmatív (igenlő) szkeptikus (179.).

Ezzel filozófiai megokolás került a trockizmus megmentéséhez: Trockij elvtárs mindig is megpróbálta, utoljára a XV. pártkonferencián tartott nagy beszédében, bizonyítani álláspontjának Leninével, azaz az ortodox marxizmussal való egybevágását. Eastman rámutat, hogy ez fölösleges igyekezet, vagy jobban mondva következetlenség. Ha Lenin nem marxista volt, hanem „a forradalom hőse”, akkor minden további nélkül világos – ez a könyv taktikai okokból kimondatlan maradt poénja –, hogy Trockij, a forradalom másik, Leninnel egyedül egyenrangú „hőse” sem választhat más utat. Egy szerény jegyzetben Eastman utal is rá, hogy Trockij éppoly kevéssé marxista, mint Lenin (165.). Sőt, ha le akarja zárni Lenin (Eastman szerint) valóban döntő jelentőségű művét, akkor ebben tovább is kell nála mennie: szakítania kell az animisztikus materializmus szemfényvesztésével. Hogy a könyvnek ez a mondandója, az világosan megmutatkozik abban, hogy a két utolsó fejezet, amely levonja a könyv egészének gyakorlati konzekvenciáit, a „bürokratikus elfajzás” – Trockijéhoz nagyon hasonló – kritikájának és a permanens forradalom dicsőítő himnuszának van szentelve. Ahol is az eredeti, Trockijt meghaladó mozzanat abban áll, hogy a bürokratikus elfajzás döntő okának, a proletár demokrácia akadályának  megint csak a marxizmus mutatkozik misztikájának arisztokratikus tendenciájával (203.)

Az elfogulatlan olvasó most megkérdezhetné tőlünk: egyáltalán miért kritizálunk egy ennyire nyilvánvaló értelmetlenséget? Magam azt hiszem, a könyv fő téziseinek rövid fölsorolása mégsem volt egészen fölösleges. Nemcsak mert a könyvnek politikai, frakciós mondandója van, hanem mert nem kizárt, hogy a marxizmus „kiegészítése”, ezúttal „pszichológiával” való kiegészítése Németországban is divatba jön.[7] Az „emberi természettel” való érvelés olyasmi, ami időnként marxisták körében is fölbukkan.[8]

A szerkesztőség megjegyzése: Nekünk úgy tűnik, a marxisták sem mondhatnak le az „emberi természet” materialista-dialektikus értelemben fölfogott fogalmáról. Persze ha mint Feuerbach is teszi, „az embert” a történelmi fejlődésből kiragadva, egyáltalában ragadja meg, ez a fogalom elvetendő,[9] amennyiben nagyon is könnyen vezet valamiféle individuálpszichológiához. De persze  trockizmus mint elméleti felfogás sem  szűkíthető le pusztán a „nagy emberek” részletproblémájára, mert hibái sokkal mélyebben gyökeredznek, az ökonómiai rétegben, és onnan kell kigyomlálni őket.

 

[1] Max Eastman: Marx, Lenin and the Science of Revolution, Allen Unwin, London 1926.

[2] Eine Marxkritik im Dienste des Trotzkismus,  Die Internationale, Berlin 1927 március (XV. évf., 6. sz.), 189–190. o.; kötetben: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 82–85. o. – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.

[3] Max Eastman: Since Lenin Died, Boni and Liveright Publishers, New York 1925.; uő:  Leon Trotsky. A Portrait of a Youth, Greenberg, New York 1925. – A szerk.

[4] Egy 1925 szeptember 3-án az Inprekorrban megjelent levélben Trockij visszautasította a Since Lenin Diednak a bolsevik párt belső meghasonlásaira, Lenin „testamentumának” elhallgatására, Trockij félreállítására stb. vonatkozó állításait, illetve hogy életrajzírójával bizalmasabb kapcsolatban állt volna, mint bárki, az oroszországi fejlemények iránt érdeklődő külföldi kommunistával vagy szimpatizánssal; később, egy már az alma-atai száműzetésben írt, 1928. szeptember 11-ről kelt és az ugyancsak száműzött Nyikoláj Ivanovics  Muralovnak írt levélben tisztázta, hogy bár több elméleti kérdésben nem ért egyet Eastmannel, a cáfolatot politikai kényszerűségből írta, mert egyetértésben az oppozíció más vezetőivel, el akarta kerülni a nyílt összeütközést a politikai bizottság többségével. A Muralovnak írt levél a   New International 1934. novemberi számában jelent meg (Vol. 1. No. 4, 125–126. o.)  – lásd: www.marxists.org/archive/trotsky/1925/07/lenin.htm és  www.marxists.org/archive/trotsky/1928/09/eastman.htm. – A szerk.

[5] A lapban nicht helyet hibásan sich áll. – A szerk.

[6] A lapban a mondat itt félrefogalmazva jelent meg („er [Eastman] fasst die Kritik, die Marx hier an dieser Anschauung Owens ausübt, als Anschauung von Marx auf”) , a fordításban korrigáltuk. A szóban forgó Marx-szöveghely a 3. Feuerbach-tézis első bekezdése („A körülmények megváltozásáról és a nevelésről szóló materialista tanítás megfeledkezik arról, hogy a körülményeket az emberek változtatják meg, és a nevelőt magát is nevelni kell. Ennélfogva a társadalmat el kell különítenie két részre – melyek egyike fölötte áll.” – MEM, III., 8. o.); az Owen-utalás a tézisek eredeti, először 1926-ban, a moszkvai Marx–Engels-intézet gondozásában megjelent szövegében (Marx-Engels-Archiv I. Frankfurt am Main, 227–230. o.) nem, csak az ismertebb, Engels szerkesztette és közreadta 1888-as szövegváltozatban szerepel. – A szerk.

[7] Csak futólag szeretnék utalni arra, hogy az Eastman-féle „Führerproblem”-könyv ma a polgári szociológia legkedveltebb vesszőparipája. De Buharin elvtárs arra is fölhívja a figyelmet, hogy ez a fajta ideológia jelen van a Kuomintang-párt centrumában is (Die Weltlage und die Kommunistische Internationale, Inprekorr, 52. különszám, 2601.).

[8] (Trockij elvtársnál is, pl. Terrorismus und Kommunismus [Verlag der Kommunistischen Internationale. Auslieferungsstelle für Deutschland: Carl Hoym Nachf. Louis Cahnbley, Hamburg 8, 1923] 109–110.) Akkor azonban adott a marxizmus kiegészítése ennek az „emberi természetnek” a tudományával. Valószínűtlen, hogy ez odáig menne, mint Eastmannél, akinek a szemében a szexuális kérdés, az állam elhalása az „emberi természet” régiójába emelkedik (209–210.), és aki ennek megfelelően a népesedési kérdésben Malthust játssza ki Marx ellen (209.). A marxizmus „pszichológiai” kiegészítésének lehetősége  azonban nemcsak a freudizmus, hanem a „baloldalibbnak” tűnő, mert hivatalosan még kevésbé elismert individuálpszichológia oldaláról is adott. Nem egészen haszontalan tehát kategorikusan kijelentenünk, hogy mi, marxisták, köszönettel éppúgy lemondunk a marxizmus  pszichológiai „kiegészítéséről” (a marxizmus Eastman-féle pszichológiai pótlékáról nem is beszélve), ahogy udvarias köszönet kíséretében lemondtunk az ismeretelméleti, etikai, vallási „kiegészítésekről” is.

[9] A szövegben álló zu verwerten (értékesítendő, zu verwerfen helyett) valószínűleg nyomdahiba. – A szerk.