Marx vagy Renner^[1]

(Világgazdaság és Internacionálé)

 

A marxizmust korrekcióikkal romlásba döntő opportunisták közül kétségkívül Karl Renner a legagyafúrtabb. Ő nem éri be annyival, hogy kiragadja összefüggésükből Marx egyes mondatait, s pontosan az ellentétét bizonyítsa velük annak, ami Marx szándéka volt. És túl iskolázott marxista is, hogysem egyes gondolatmeneteiben lépten-nyomon megerőszakolja magát a módszert. A tényállásokat éppenséggel tárgyilag és módszertanilag többé-kevésbé találóan mutatja be, hogy aztán – az utolsó pillanatban, amikor a helyes következtetéseket kellene levonni – nyomtalanul eltüntesse a marxizmus gyakorlati, a cselekvést szolgáló szellemét; hogy ugyanúgy a tétlen kivárás teóriájává változtassa Marx tanítását, ahogy azt a közönséges opportunisták, Kautsky és Bernstein tették.

Ez történik „mesteri módon” Renner Weltökonomie und weltumfassende Internationale címet viselő megemlékezésében is, amellyel röviden nekünk is foglalkoznunk kell, hisz csak úgy róhatjuk le kegyeletünket atyamesterünk előtt, ha helyreállítjuk és minden következményével egyetemben világosan megmutatjuk a munkásoknak tanításának igazi, hamisítatlan értelmét. Ebben a cikkében Renner minden olyan tényt elismer, amelynek a leszögezése körül évekig tombolt a harc marxisták és opportunisták között. Elismeri, hogy az imperializmus csakugyan új szakasz a kapitalizmus fejlődésében; elfogadja a felhalmozáselmélet átfogó gyakorlati jelentőségét („Ez a terjeszkedés a szűkös európai talajon minduntalan kitolta tőke és munka – máskülönben elkerülhetetlen – összeütközését”); teljesen tisztán látja annak a világgazdaságnak a tényét, amely csak az imperializmus talaján jöhetett létre. Sőt. Nem marad rejtve előtte, hogy a háború előtt a munkásmozgalomnak az erősödő imperializmussal szemben való megszervezését célzó kísérletek a Második Internacionálé szervezeti formái miatt vallottak kudarcot. („A Második Internacionálé nem jutott túl a közös tanácskozásokon és azon, hogy általános irányelveket fogalmazzon meg az egyes államok pártjainak elkülönült cselekvése számára. A tettek internacionáléját még meg kell teremtenünk.”) Sőt, tovább is megy. A mai munkásmozgalom megosztottságáról szólva kertelés nélkül elismeri közeli elvbarátainak a bűnösségét. Azt mondja: „Nem tagadom, hogy a szakadások fő oka a szociáldemokrata pártok állásfoglalása mind a háború, mind pedig a békeszerződések kérdésében.”

Ez eddig rendben van. De milyen következtetéseket von le Renner ezekből az – igazán helyes – megállapításokból? „Igazi és végső célunkat nem érhetjük el államonként, de még csak összeurópai formában sem.” Igaz. De rögvest kilóg az opportunista lóláb. Renner felsorolja mindazokat a nyersanyagokat, amelyek minden ország gazdaságában nélkülözhetetlenek; nélkülük „egyáltalán nem lehetne gazdálkodni Európa egyetlen államában sem, sem kapitalista, sem szocialista módon”. Következésképpen? Renner nem mondja ki nyíltan, de utal rá: következésképpen várni kell a forradalommal. Így hát „számunkra nem marad más hátra, mint kiterjesztenünk frontunkat az egész földkerekségre, hogy fölkészüljünk a végső ütközetre, és megnyerjük azt”. Ebben a mondatban is zavaros keverékként vibrál igaz és hamis. (Rennernél a helyes megállapítások és opportunista következtetések efféle bölcs elegyítése pótolja a marxizmus forradalmi dialektikáját.) Hisz a proletariátus frontját valóban ki kell terjeszteni az egész földre, ha győztesen akarunk kikerülni a döntő ütközetből. És Renner jól tudja azt is, hogy az imperialista kapitalizmusnak nemcsak színes rajnai csapatok állnak a rendelkezésére, hanem „megvan a maga gazdasági force noirja” is. Meg kell szerveznünk tehát ezeket az erőket is; a „tettek internacionáléja” csakugyan a föld minden kizsákmányoltjának harci szervezetévé kell, hogy váljék.

Amikor azonban a döntő szót kellene kimondani, Renner előkelő hallgatásba burkolózik. Beszél e rétegek gazdasági helyzetének „végtelen különbségéről”, arról a végtelen különbözőségről, amelynek ebből következően szükségképp „az összefogás útjaiban, formáiban és programjaiban” is meg kell nyilatkoznia. És hozzáteszi: „Ez a nézeteltérések egyik fő oka.” Ami igaz is, csakhogy egész más értelemben, mint Renner gondolja. A „nézeteltérések” ugyanis voltaképpen abban a kérdésben csúcsosodnak ki: hogyan hívjuk életre a tetteknek ezt az egyetemes internacionáléját? És Renner a maga már jellemzett „előkelőségében” megfeledkezik például arról, milyen dühödt ordibálással üdvözölték[2] közeli barátai Németországban az orosz proletariátus szövetkezését a nyugati imperializmus ellen lázadó ázsiai parasztokkal. Elfelejti, hogy angol elvbarátainak álmukban sem jutna eszükbe tevőleges szolidaritást tanúsítani Anglia indiai, írországi vagy egyiptomi elnyomottjai iránt. Elfelejti, milyen gúnyosan utasította el az egész Második és Kétésfeledik Internacionálé az orosz munkás-paraszt szövetséget, mondván, hogy az „nem szocialista”. Valójában ez „a nézeteltérések egyik fő oka”.

Így torkollanak Renner ügyesen csoportosított és okosan elfátyolozott észrevételei valami olyasmibe, ami nem áll messze Kautskynak a „tiszta proletárforradalomról” szőtt legújabb nyers és mechanikus elméletétől. Csakhogy míg Kautsky a maga gyerekes nyíltságával felfedi ennek a felfogásnak a merőben sematikus opportunizmusát, Renner ugyanezt a végcélt, a passzivitást azzal törekszik elérni, hogy hallgat az útról, melynek elméletétől a proletár gyakorlathoz kellene vezetnie. Persze, a proletárforradalom csak világméretekben arathat végső győzelmet a világkapitalizmus fölött. De ez a világméretű összefogás csak az egyes nemzeti forradalmak gyakorlati összekapcsolódásából bontakozhatik ki. Persze: csak az egész földkerekség proletariátusának szervezete képes győzedelmesen megvívni a harcot. De ez lehetetlen, ha az imperialista elnyomás alatt álló, gazdaságilag és katonailag az imperializmus „fekete segédcsapataiként” felhasznált népek nem fognak össze Európa proletariátusával. És ahhoz, hogy ez az egyesülés szervezetileg megvalósulhasson, nyílt és kíméletlen harcot kell vívni az európai és az amerikai imperializmussal, kinek-kinek saját országa imperializmusával. Amikor Renner itt csupán szervezeti nehézséget lát, és az egyes országok gazdasági összefonódásából azt a következtetést vonja le, hogy ezt a harcot kizárólag a szervezetileg már egységes proletariátus vívhatja meg győzedelmesen, következtetéseivel romba dönti minden korábbi helyes megállapítását. Ez utópiával kecsegtet, várakozásra kárhoztatva a proletariátust.

Karl Marxról aligha mondhatjuk el, hogy az elmélet ellensége lett volna. Ám tanítása gyakorlati lényegének tudatában nagy nyomatékkal hangsúlyozta: „A valóságos mozgalom egyetlen lépése fontosabb tucatnyi programnál”.[3] A forradalomért vívott harcnak ezt a valóságos lépését Marx szellemében a Kommunista Internacionálé tette meg az imperializmus korszakában. Renner, aki itt csupán a marxizmuson belül mutatkozó „nézeteltérést” lát, éppúgy meghamisítja a helyzetet, ahogy a világháború előtt az összes opportunista tette. A mi feladatunk, hogy letöröljük Marx emlékéről ezt a foltot, hogy a marxizmust, a „proletariátus felszabadulásának feltételeiről szóló tanítást”[4] megtisztítsuk, megőrizzük és átültessük a gyakorlatba.

 

[1] Marx oder Renner. Weltwirtschaft und Internationale, Die Rote Fahne, Wien 1923. március 15. (VI. évf., 1169. sz.), 2–3. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[2] A lapban a föltehetően begrüßt helyett álló begründet nyomdahiba. – A szerk.

[3] Karl Marx: A gothai program kritikája (Levél Wilhelm Brackéhoz, 1875. május 5), MEM XIX., 11. o. – A szerk.

[4] Friedrich Engels: A kommunizmus alapelvei, MEM IV., 348. o. – A szerk.