Max Adler: Kant ismeretkritikájának szociológiai mozzanata^[1],[2]

 

A szerző, Max Adler azt reméli ettől a könyvtől, amely – mint az előszóban elmondja – 1906 óta van készülőben, hogy jelentősen hozzásegít majd eddigi munkásságának mélyebb megértéséhez; „ezek után – mondja – többi munkáimat is jobban megértik majd, és méltányolják azt a törekvésüket, hogy új és jelentős felfedezésekkel járuljanak hozzá a  szociológia ismeretkritikai felépítéséhez” (XII.). S joggal reménykedik. Hiszen ebben az utolsó művében valóban minden eddiginél világosabban a napvilágra jut az a tény, hogy az Max Adler-féle Marx-interpretációnak, amely Kantot hívja segítségül, semmi köze Marxhoz, és hogy nem egyéb, mint az F. A. Langétól és Cohentól kiinduló, manapság már hanyatlóban lévő progresszív-polgári Kant-mozgalom késői terméke.

Ez a szerző szempontjából aligha kívánatos eredmény nem utolsósorban abból adódik, hogy ezúttal levonja kantianizmusának valamennyi konzekvenciáját, azaz nemcsak Kant ismeretelméletét és etikáját akceptálja maradéktalanul, hanem vallásfilozófiáját is, és az így születő rendszerbe próbálja aztán beilleszteni Marx tanítását. Meg kell adni, ezzel Max Adler egy pillanatra sem lesz hűtlen önmagához. Hiszen Kant vallásfilozófiája semmi esetre sem a kor társadalmi hatalmaival kötött kompromisszum, hanem rendszerének szükségszerű és következetes továbbépítése: aki elfogadja A tiszta ész kritikáját a gondolkodás alapzatának, az végül szükségképpen egy Kanthoz közelálló etikánál és vallásfilozófiánál fog kikötni.

Ez az összefüggés magából a módszerből adódik. (A módszer valóságos társadalmi alapjairól hamarosan szót ejtünk még.) Ennek a „kritikai” módszernek a lényegét Marx a klasszikus gazdaságtan módszeréről írva ekképp fogalmazta meg: „Nem az érdekli, hogy a különböző formákat genetikusan kifejtse, hanem hogy elemzés révén egységükre visszavezesse őket, mert mint adott előfeltételekből indul ki belőlük (Theorien über den Mehrwert, III. 572.[3] – kiemelés tőlem – L. Gy.). Mint hithű kantiánus, Max Adler is mindenütt ezt a módszert követi. „A hitet – mondja (201–202.) – … először is mint lelki tényt fogadjuk el. És vele szemben is felvetődik ugyanaz a kritikai kérdés, melyet tudatunk minden különös formájával kapcsolatban fölteszünk: hogyan lehetséges ez a hit? Mi az érvényességi köre, és hol a határa?” És hogy még véletlenül se higgyük, a hit valóságos, történelmi-társadalmi létrejöttét kívánja vizsgálni, félreérhetetlenül ki is fejti ezt a „kritikai” alapgondolatot: a kritika tárgya Kantnál nem más, mint „maga a minden ilyen tanításnak alapul szolgáló vallási tudat, melynek mármost éppúgy a normatív tartalmát kell vizsgálni, mint a logikai, etikai vagy esztétikai tudatnak” (184.). A kanti kritika lényegéből fakad tehát, hogy „egyáltalában nem bolygatja meg külső és belső létünk természetes világképét, hiszen csupán lehetőségében megérteni igyekszik azt” (154.).

De mi is ez a „természetes világkép”, amelyet Max Adler mint valami alapvető és megmásíthatatlan adottságot kiindulópontnak tekint? Az a világkép ez, amelyet a tőkés társadalom az egyes ember individuális-polgári tudata számára közvetlenül kínál. Jóllehet Max Adler mélységesen megveti a kanti filozófia polgáriasságának „silány címkéjét” (233. és 459.), mi mégis kénytelenek vagyunk vállalni megvetését és rákérdezni „kritikailag” elemzett „természetes világképének” társadalmi alapjaira. És azt találjuk, hogy Max Adler teljesen figyelmen kívül hagyja azokat a valóságos társadalmi közvetítésformákat, amelyek a kapitalista társadalomban az egyén valóságos létét társadalmivá teszik, ha ezeknek a formáknak és szerepüknek maga az egyén nincs is tudatában. Sem az osztályokról nem vesz tudomást, sem az osztálytagozódás alapját képező termelési viszonyokról. A tudat, amelyet elemez, éppen ezért tipikusan polgári tudat: egyrészt azt képzeli magáról, hogy elszigetelt atomként létezik, és másrészt azt, hogy közvetlenül „a” társadalommal, „a” természettel, „az” Istennel stb. áll szemben. Mármost Max Adler az ebből a visszájára fordult tényállásból adódó gondolati problémákat, Marxszal és a marxistákkal ellentétben, meg sem próbálja visszavezetni a valóságos társadalmi okokra, amelyek választ adhatnának rájuk, ellenkezőleg, tudatosan és „kritikailag” megáll a valóságos tényállás visszás tükörképénél, és az ebből fakadó problémák összefüggésének elemzésében véli megtalálni valamennyi reális probléma megoldásának „kritikai” kulcsát.

Nagyon is érthető, hogy így a hitre mint „adottságra” kell rálelnie, sőt rábukkan a misztériumra is, amely – úgymond – „éppolyan tény, mint a természeti történés látszólagos átlátszósága” (321.). Így lesz „az Isten rendezőelv” (271.), a vallásfilozófia a „totalitás kifejeződése” (205.), az isteneszme „az emberiség fejlődéselve” (406.) stb., stb. És hű marad önmagához – meg Kanthoz – amikor kijelenti: „egy és ugyanazon gondolkodáson belül tehát teljesen elképzelhetetlen az ellentmondás filozófia és vallás között” (285.). Hiszen az általa elemzett tudatban hit és tudás, filozófia és vallás stb. – ellentmondásaik ellenére, sőt éppenséggel ellentmondásaikban – társadalmilag szükségszerűen összetartoznak. Marx az „áru fétisjellegéről” szóló fejezetben[4] ragyogó elemzését nyújtja az efféle összefüggések társadalmi alapjának.

Úgy tűnhet, ez a bírálat Max Adler helyett voltaképpen Kantnak szól, hiszen el kell ismerni, hogy Max Adler (persze egyfajta coheni–natorpi felfogásban) többé-kevésbé híven adja vissza Kant tanítását. Ez azonban nem egészen így van. Mert fölöttébb nagy különbség kettejük között, hogy míg Kant a nagy francia forradalom német kortársaként, tehát egy, a kapitalista fejlődésben visszamaradt országban nem láthatta át ezeket az összefüggéseket, az a Max Adler ragadja meg őket ugyanígy, közvetlen-polgári formájukban, aki Marx „tanítványa”, a proletár világforradalom kortársa. Már amikor Lange és Cohen feltámasztotta, a kantianizmus már akkor is elavult forma volt a materialista dialektikához képest. Mindazonáltal akkoriban a kor haladó polgári értelmisége próbálta (Lange mindig őszinte szövetségben a munkásosztállyal) ilyen módon megérteni a szocializmus problémáját. Bár ebből a fölfogásból szükségképpen hiányzott a gazdasági megalapozás, az osztályharc és következésképpen a forradalom is; a valóságos történelmi folyamat pedig szükségképpen végtelen haladássá fakult, amely egyre csak egy elvileg elérhetetlen eszmény, az ész birodalma, Isten birodalma felé közeledett. Minél lazább a munkásosztállyal kötött reális szövetség, annál inkább lesz a szocializmusból „eszmény”, annál inkább kerül arra a helyre a rendszerben, amelyet Kantnál a formalizmussá halványult vallás foglal el. (Cohen Langéhoz képest.)

Max Adler mármost ezt a  folyamatot zárja le. Azt a kérdést, hogy Kant valóban a társadalmi fejlődésre utalt vallási kategóriáival, itt nem óhajtjuk megvitatni. Ha igen, akkor nála egy olyan érzés utópikus-mitologikus megnyilvánulásáról van szó, amelynek az adott társadalmi-történelmi valóságban nem felelhetett meg semmilyen reális tárgy. Ám amikor Max Adler ezekben  a gondolatmenetekben ma a marxizmus kiteljesedését vagy valamiféle kiegészítését véli megpillantani, ezzel mindazt kiiktatja gondolatrendszeréből, ami a valóságban reálisan létezik: az osztályharcot és a forradalmat.

Ez sem véletlen. Az osztrák szociáldemokrácia nem volt képes rá, hogy az 1918-as polgári forradalmat dialektikusan proletárforradalommá fejlessze tovább. Minthogy – tetteiben – ehhez a polgári forradalomhoz ragaszkodott, objektíve ellenforradalmivá, a proletariátus forradalmi fejlődésének fékezőjévé vált. Max Adler filozófiája nem egyéb, mint az osztrák szociáldemokrácia tényleges csődjének következetes gondolati kifejezése. Azzal, hogy a kanti módszert, a polgári forradalom első – szégyenlős – németországi gondolatait „örök igazságokká”, „időtlen módszerré” merevíti, elhomályosítja a jelenkor minden valódi összefüggését, és egyúttal (bár ez persze csak a kisebbik baj) Kant történelmi értelmezése elől is elzárja az utat, bármily lelkesülten igyekszik Kantot magyarázni ebben a könyvében is.

 

[1] Max Adler: Das Soziologische in Kants Erkenntniskritik, Wien, Volksbuchhandlung 1924.

[2] Max Adler: Das Soziologische in Kants Erkenntniskritik, Internationale Presse-Korrespondenz, Berlin 1924. november 13. (IV. évf., 148. sz.), 2002. o., illetve Internationale Presse-Korrespondenz/Wochenausgabe, Berlin 1924. november 14. (IV. évf., 46. sz.), 1126–1127. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 204. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[3] Karl Marx: Theorien über den Mehrwert, III. k., szerk. Karl Kautsky, J. H. W. Dietz Nachf., Stuttgart 1921. [Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek. Harmadik rész, MEM (1963) 456. o. ]

[4] A lapban tulajdonképpen nem im Kapitel (fejezetben), hanem im Kapital (A tőkében) áll, de, bár az áru fétisjellegéről szóló szakasz valóban A tőkében olvasható, a német mondat így agrammatikus volna, a Kapital a-ja minden valószínűség szerint nyomdahiba. – A szerk.