Michels: A modern demokrácia pártjainak szociológiájáról^[1],[2]

 

M[ichels] könyve némi hírnévre vergődött. Semmiképp sem véletlenül. Egyfelől mégiscsak meglehetősen gazdag, bár válogatatlanul s kritikátlanul összehordott anyaggal szolgál a modern munkásmozgalom történetét illetően, úgyhogy a polgári szociológusok és történészek majdhogynem nélkülözhetetlen kézikönyvévé vált, akik hisz feneketlenül tudatlanok ezen a téren. Másrészt a marxizmusnak és a marxizmus forradalmi perspektívájának bizonyos mértékig eredeti cáfolatát nyújtja: ha M. szociológiai elemzése helyes, nem szükséges a marxi gazdaságtan cáfolatával fáradni, a szociológia törvényei tesznek róla, hogy a munkáspártok fejlődésükben alkalmazkodjanak a polgári társadalomhoz, és Marx forradalmi borát elegendő víz hígítsa. És a szociáldemokrata pártok fejlődése – az okokra alább még kitérünk – olyannyira igazolni tűnik M. prognózisát, hogy könyve szociáldemokrata körökben bizonyos tekintélyre tett szert.

Ezzel együtt is értéktelennek tartjuk ezt a „híres” könyvet. Amit ad, azt nagyobbrészt akaratlanul adja: a pártok általános szociológiájával kíván szolgálni, de legföljebb is csak az imperialista korszak szociáldemokráciájában a munkásarisztokrácia kialakulásának és megerősödésének hatására születő opportunizmus leíró ábrázolásával szolgál. És ez is csak puszta leírás. Mert M. még csak meg sem fogalmazza a maga számára ezt a problémát, és mindenestül történetietlen szemléleténél fogva nem is fogalmazhatja meg. Csupán illusztrálni akarja az „általános törvényt” szociáldemokrata példákkal. De mert tudományos módszerét (persze öntudatlanul) ugyanazok a társadalmi erők határozzák meg, mint a szociáldemokrácia fejlődését, valami azért stimmel a „példákban”. Ez a fölismerés azonban ajándék, nem tudományos érdem. Mert M.-nek sejtelme sincs róla, hogy voltaképp az opportunizmus történetírója ő, nem a pártok problémájának szociológusa. Tárgyát ismeri ugyan, de nem ismerte meg, azaz nem a maga szükségszerűségében ábrázolta, föltárva azokat az objektív társadalmi mozgatóerőket, amelyek ahhoz el kellett vezessenek. Öntudatlan társadalmi előföltevésekkel dolgozik, amelyek ennél fogva „időtlen lényegiségekké” merevednek nála. Ezért amit – öntudatlanul és akaratlanul – elér, azt sem éri el maradéktalanul. Amit pedig elérni szeretett volna, abban tökéletesen kudarcot vall.

Módszertanilag M. az alábbi előföltevésekből indul ki. „Induktív úton” eljut olyan „tendenciákhoz, amelyek útjában állnak a demokrácia megvalósulásának… Ezek a tendenciák ott rejlenek 1) az emberi természet lényegében, 2) a politikai harc lényegében, 3) a szervezet lényegében” (VII. o.). Mindjárt kezdetben nem kevesebb, mint négy időtlen lényegiséget sikerült „induktív úton” fölfedeznünk: a demokrácia lényegét, az emberi természet lényegét, a politikai harc lényegét, a szervezet lényegét. Ezekhez csatlakozik (ugyanott) ötödiknek az oligarchia lényege. Innentől M. feladata egyszerű: engednie kell egymásra hatni ezeket a lényegiségeket – és „tudományosan kifogásolhatatlan módon” bármit megkap, tetszése szerint. Az elvonatkoztatásnak ezen a magaslatán aztán összehordhatni, mint mondani szokás, hetet-havat.

Egyetlen példán szeretném csak megvilágítani ennek a módszernek a konzekvenciáit. Nem kell szocialistának lenni annak a belátásához, hogy a munkásmozgalom meghasonlásainak és csoportjai átformálódásának tárgyi motívumai vannak (vö. Gustav Mayer, Oncken). Persze valaki nem-materialista kutató meg fog torpanni a „világnézeti kérdéseknél” vagy azoknál a taktikai megfogalmazásoknál, amelyekben ezek a tárgyi motívumok kifejeződésre jutnak, és képtelen lesz leásni az ezeket előidéző osztályszerű okokig. A világnézeti kérdésekhez tehát közvetlenül (és ezért tudományosan nézve helytelenül) a vezetők személyes motívumait fogja hozzákapcsolni. M. összehasonlíthatatlanul egyszerűbben dolgozik. Egészen mellékesen említi, hogy a meghasonlásokat „gyakran objektív szükségszerűségek is előidézhetik” (195. o.), de számára lényegében a különböző vezetői csoportoknak az irányító pozíciókért folytatott harcáról van szó, ahol is ezeket a csoportokat magától értetődően a „miliő” és a „pszichológia” motívumai határozzák meg, nem pedig azok a társadalmi rétegek, melyeknek a vezetők a szócsövei. Például az „életkor – ifjúság az öregek ellen – krono-fizio-pszichológiai kontrasztja” (237. o.) szolgál számukra okként; vagy a „pártboncok” és a „csak később szocialistává lett, váratlanul fölbukkanó hírességek, irodalmárok, művészek, volt polgári politikusok” harcáról van szó (ugyanott); vagy „a tömeg bürokrata és demagóg vezetőinek ellentétéről” (237., 18. o.); vagy ott vannak „a személyes okok: ellenszenv, irigység, kegyvesztés, intrikusság, az első helyért vívott kíméletlen harc” (238. o.); „gyakorta folyik harc a détenteurs d’emploi és a chercheurs d’emploi, vagy ahogy az amerikaiak mondják, az ins és az outs, avagy olaszul fogalmazva a capitani és az aspiranti al capitano között, vagyis a vezér és azok között, akik azt remélik, hogy vezér lesz belőlük. Az utóbbiak látszatra valamilyen alapvető indoktól vezettetve hirdetnek harcot az előbbiek ellen, de többnyire csak mert az »objektivitással« tudják a legkönnyebben aláaknázni a székükhöz ragadt öregeket” (240–241. o.) stb. A tömegeknek mindehhez semmi közük. „A tömegek – mondja M. – soha nem állnak a civakodó vezetők kibékülésének útjába, már csak azért sem, mert a vezetőket elválasztó nézeteltérések, ha azok tárgyi természetűek, kívül esnek saját szűkebb érdekkörükön, és meghaladják értelműket. A valaha ellenséges vezetők személyes összebékülését a tömegek mindig örömmel fogadják, mert az a szép érzemények nimbuszával övezi az ügyet, melyért harcolnak, és túl ezen ösztönszerűen is, mert ez megszünteti a választás gonosz dilemmáját, és ezzel a tömegek vezérigényének dolgát egyszerűbbé teszi” (195. o.). M. persze olyannyira tudományos, hogy alig marad oldal két-három „okirati” hivatkozás nélkül (amelyek persze gyakran csak személyes pletykákkal, a harcok által fölvert porral szolgálnak). Olvasva ezeket a mély „szociológiai” fejtegetéseket az az ember benyomása, hogy, mondjuk, a pártszociológiának ez a része tárgyilag egyedül Shakespeare Julius Caesarjának Fórum-jelenetére támaszkodhatik.

No de a pszichológia! A tömegpszichológia!, vetik talán ellenem, és utalnak – a M. által is tekintélyekként fölvonultatott – Le Bonra, Paretóra, Moscára. Egy terjedelmében korlátozott recenzió persze nem a megfelelő hely fölvetni a tömegpszichológiának, azaz eddigi modern-polgári megjelenésformája valódi tudományos értékének a kérdését. Annyi azonban itt is elmondható, és annyit el is kell mondanunk, hogy az itt tárgyalt tömegpszichológiának (és a rá fölépített szociológiának) a modern demokrácia sajátos társadalmi-történeti föltételei szolgálnak alapul. Az olyan szociológusok, mint M., és az általa fölvonultatott tekintélyek magától értetődő módon nem tartják fáradságra érdemesnek és saját rangjukhoz méltónak, hogy elemezzék ezt a demokráciát, hiszen az, hogy a fasiszta rohamok idején a demokráciát „értéktelen” valaminek deklarálják, a legjobb akarattal sem tekinthető tudományos elemzésnek. Tudományosan a kérdés úgy teendő föl, hogy mi a modern demokrácia gazdasági alapzata, és mi a társadalmi szerepe az uralkodó osztály szempontjából. Amihez csatlakozik a kérdés: hogyan védekeznek az elnyomott osztályok ez ellen – ha egyáltalán képesek védekezni? Marx, Engels és Lenin e kérdésnek szentelt egyszerre világos és mély elemzései után rövidre foghatjuk a választ. A demokrácia a burzsoázia uralmi formája a gazdasági fejlődésnek azon a fokán, amikor a széles kizsákmányolt tömegek politikai szabadsága gazdasági-társadalmi szükségszerűséggé vált, amikor tehát az uralkodó osztály osztályérdekeit sajátos módszerekkel kell érvényre juttatni. Ennek a helyzetnek megfelelően születik meg egyebek között az a nagyon bonyolult apparátus, amelynek a tömegek dezorganizálása, elporlasztása a rendeltetése, megakadályozandó őket abban, hogy „szabadságukat” osztályszerűen aknázzák ki (iskola, tudomány, művészet, sajtó stb.). A kapitalista tudomány mint megjelenési forma támogatja ezt a folyamatot, a képzetekben, a képzelőerőben teremti meg ezt az atomizáltságot. A burzsoázia ideológiai propagandaapparátusa itt tehát reális tényekbe kapaszkodhatik – persze csak a megjelenési mód, a felszín tényeibe –, és komoly akadály lehet annak az útjában, hogy a tömegek átlássák a dolgoknak ezt az állását (az angol, ma pedig különösen az amerikai munkásmozgalom függése a burzsoá pártoktól). A munkásmozgalom fejlődéstörténete (ha tetszik: „szociológiája”) szempontjából itt nagyon fontos ideológiai és szervezeti problémák rejlenek: kísérletek ennek a dezorganizációnak, ennek ez elporlottságnak a legyűrésére, annak az összefüggésnek, annak a szervezetnek a megteremtésére a munkásosztály számára, amelynek objektíve-gazdaságilag a birtokában van, ám „magától”, automatikusan sohasem tud valóra váltani, amelynek a valóra váltásához egyfelől teoretikus tisztánlátásra van szükség, másfelől a gyakorlati-szervezeti konzekvenciák levonására az elméleti tisztázás nyomán. De minthogy a munkásmozgalom fejlődése nem az „örök lényegiségek” absztrakt terében bontakozik ki, hanem a kapitalista társadalomban, minthogy a mozgalomnak nemcsak a burzsoázia ellen kell gazdasági-politikai harcot folytatnia, hanem önmagában is fölül kell kerekednie a polgári ideológia dezorganizáló befolyásán, szó sem lehet egyenes vonalúan emelkedő fejlődésről, tövises út az, tele meghátrálással és visszaeséssel. A burzsoázia munkásmozgalomra gyakorolt befolyását erősíti a munkásarisztokrácia keletkezése az imperializmus korszakában, amikor is ez a szervezeti befolyás épp az osztálynak azt a rétegét érinti, amelyik gazdasági helyzeténél, intelligenciájánál stb. fogva a legtöbb szervezetben magához ragadta a vezetést. Az igazi tudós számára, aki komolyan akarja tanulmányozni a fejlődés valódi mozgatóerőit, itt a lehető legérdekesebb problémák adódnak. Módjában áll a pártok fejlődését keletkezésük és működésük miliőjében tanulmányozni (Engels, Lenin). Akit azonban az „általában vett szervezet” problémája érdekel az „általában vett demokráciában”, az igazi kérdés még csak megpillantani sem fogja, nemhogy megoldani. Nagyon jellemző M.-re, hogy az elméletnek, az ebben a fejlődésben fölbukkanó tárgyi ellentéteknek, mint megmutattuk, majdhogynem semmi jelentőséget nem tulajdonít; hogy a mensevikek és bolsevikok meghasonlására (1903) szót sem veszteget, talán épp mert itt egy klasszikus eset kínálkoznék egy „pártszociológia” valódi elemeinek ábrázolása számára.

Ám könnyen lehetséges, utóbbi megjegyzésünkkel túlbecsültük M.-t. Könnyen lehet, hogy naiv gyanútlanságában semmibe vesz fontos tényállásokat, és hogy épp ezért egész vállalkozását a „tömegpszichológiára” teszi föl. Az ugyanis nem más, mint a burzsoázia tudományos vágyálma arról, hogy a dolgozó tömegek általa napról napra újratermelt dezorganizáltsága örökre fönntartható, és egyben kísérlet arra, hogy ennek az állapotnak a „tudományos” örökkévalóvá tételét sugalmazza az elnyomott osztálynak. Ilyenformán áll össze, azon az alapon, hogy a tömeg tömeg, akár az őskommunizmus, akár a virágzó kapitalizmus tömege, akár késő római lumpenproletárok alkotják, akár modern szervezett gyári munkások, a „tömegpszichológia” „törvényeinek” „tudománya”. (Freud Tömegpszichológiája különösen riasztó dokumentuma ennek a fajta tökéletesen történetietlen dilettantizmusnak.) Ha azonban a szociológia alapzatává teszik a tömegpszichológiát, ahogy az M. esetében történik, eleve elvész az esély akárcsak megpillantani is a valódi problémákat. M., mint már jeleztük, azt a rettenetesen érdekes folyamatot ábrázolja, ahogy az imperialista fejlődés során az eredetileg többé-kevésbé tudatosan osztályharcos munkáspártok elfajultak. De észre sem veszi, mit is ábrázol. Úgy véli, egy példát hoz, általános törvényének egy különösen jellegzetes esetét ábrázolja, amiért is szükségképp elsiklik tárgyának minden specifikuma fölött. Ezért a könyvében gazdagon fölhalmozott, de persze egészen szerkesztetlen és rendezetlen anyagnak csak az az olvasó látja hasznát, aki módszertanilag eléggé iskolázott ahhoz, hogy az m.-i földolgozás tökéletes tudománytalanságán keresztüllásson.

 

[1] Robert Michels: Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen Demokratie. Untersuchungen über die oligarchischen Tendenzen des Gruppenlebens, II. verm. Aufl. (Philosophische-soziologische Bücherei XXI.), Leipzig, Alfred Kröner 1925, XXXVI+528 S.

[2] Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung, hrsg. v. Carl Grünberg, Jg. XIII., Verlag von C. L. Hirschfeld, Leipzig 1928, 309–315. o.; kötetben: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 131–138. o. – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.