Molnár Ferenc^[1]

 

Molnár Ferenc egyik legbiztosabb támasza a mai Magyarország erkölcsi és anyagi fizetési mérlegének. Akárhogy alakul is különböző árukban a kivitel, a Molnár-drámák évek óta alig vannak alávetve a konjunktúra hullámzásainak. Mindenki elismeri róla, hogy világmárka. Majdnem olyan ismert, mint a Calodont fogpaszta vagy a Kukirol tyúkszemtapasz. És ennek megfelelően a „progresszív” magyar polgárság lelkes örömmel üdvözli Molnár külföldi sikereit. Rámutat arra, hogy íme, ők, a „destruktívoknak” szidottak járulnak elsősorban hozzá ahhoz, hogy Magyarországot az egész művelt világ ismerje, és kultúrtényezőnek elismerje. Kiemelik, hogy Molnárnak nagyobb a propagatív ereje, mint a „konstruktív” irodalom bármelyik képviselőjének, hogy milyen igazságtalanság történik Molnárral (illetve otthoni tisztelőivel) – milyen igazságtalanság, mert hiszen Molnár (és tisztelői) testvérek között [is van] olyan „konstruktív”, mint bárki az 1919-et követő irodalmi reakció nagyjai közül.

Ebben kétségtelenül igazuk is van. Ha az 1919-et követő idő Molnár Ferencet indexre tette, az éppen olyan „kilengés” volt, mint egy egész sor meggyőződött konzervatív tudós (Alexander, Beke stb.)[2] állásból kitevése. Molnárnál – éppen külföldi sikerei bizonyítják ezt a legvilágosabban – nála [sic!] meggyőződöttebb polgári író kevés él ma. Kevés, aki a polgári társadalmat olyan kevéssé nézné kritikával, mint ő. De azért az „üldözés” sem volt véletlen. Nem, mert Molnár tipikusan polgári író, és az 1919-et közvetlenül követő korszak vezető ideológusai éppen arra tettek kísérletet, hogy a magyar kapitalizmus fejlődési vonalát visszacsavarják. Persze, hogy ez a kísérlet kudarccal végződött. A kispolgári és zsíros paraszti antikapitalizmust csak a tőke gazdasági, társadalmi és politikai súlyának megnövekedése válthatta fel. Vele együtt pedig a „lelkek kibékülése”. Akik komolyan vették az első ellenforradalmi korszak ideológiáját, akik nemcsak a régi társadalmi renden belül szerették volna a földbirtokos osztály múlt század közepi túlsúlyát (és vele a „hagyományos” irodalmát) visszaállítani, hanem komolyan futottak a kispolgári utópiák végvárai után, mint pl. Szabó Dezső, teljesen magukra maradtak. Molnár Ferenc otthoni elismertsége ismét közeledik a háború előtti csúcsponthoz.

Ennek az elismertségnek megvan a maga komoly társadalmi oka. Molnár Ferenc az első magyar író, aki csakugyan mindkét lábával a polgári élet, a modern kapitalista Magyarország talaján áll. Előtte és körülötte csupa olyan író működött, aki vagy a magyar dzsentri lassú hozzásimulását fejezte ki a fejlődő, kapitalista társadalomhoz, Magyarország kapitalizálódásához (Jókai, Mikszáth, Herczeg), vagy pedig a kapitalizmus gyors fejlődése közben rohamosan deklasszálódó, a még ki nem épült kapitalizmusban elhelyezkedni nem tudó intellektuel réteget (Bródy Sándor).

Bródy nevével meg is jelöltük Molnár Ferenc kiindulási pontját. A kapitalizmus fejlődése kivetette az intelligencia nagy részét a megszokott kerékvágásból, helyesebben: hatalmas intellektuel-túltermelést hozott létre, amelynek nagy része sehogy sem tudott elhelyezkedni a még fejletlen polgári társadalom keretei között. Sem anyagi egzisztencia, sem társadalmi pozíció tekintetében. Ezért – a nagyobbára vidékről, kisvárosokból vagy falukból – a fővárosba összeverődött intelligencia alaphangulata erősen oppozíciós volt. Oppozíciós egyrészt a régi Magyarországgal szemben, mely oppozíció azonban elsősorban mint a régi, félhűbéres Magyarország irodalmának és művészetének bírálata jelentkezett. Ez az oppozíció ugyan sehol – Bródynál sem – kapott komoly, osztályharcos, a társadalmi kérdéseket komolyan megvilágító formát, s mindig hajlamos volt a kompromisszumra, csak legyen kivel megkötni azt. Bródy Sándor még „előfutár” volt. Az ő idejének polgársága még annyira fejletlen volt, hogy nem volt szüksége saját irodalomra. Amennyiben egyáltalában voltak irodalmi szükségletei, ezeket a „hagyományos” irodalom, a „történelmi osztályok” irodalma révén elégítette ki. Bródyt és kortársait így a polgárság fejletlensége mindig visszapofozta az oppozícióba; Bródy mint züllött bohém pusztult el. Mondottuk: Molnár itt kezdte. Első regénye: Az éhes város még „társadalomkritika” a korabeli deklasszált, rebellis, újságíró-bohém-irodalom szellemében. Sőt ennek az irodalmi iránynak megfelelően – még persze kispolgári beállításban – közeledési kísérleteket is tesz a szocialista társadalomkritikához (Széntolvajok). De Molnár egyrészt maga is már nagyvárosi születésű ember volt, hozzá jómódú polgári család sarja, akinél az újságíró-bohémság inkább választott sors, mint anyagi szükségszerűség volt, másrészt olyan időben lépett fel, amikor a pesti polgárság már megkívánt valami specifikusan pesti, specifikusan polgári irodalmat – feltéve, hogy az csak érinti a polgári lét alapproblémáit, feltéve, hogy az ott megnyilvánuló társadalomkritika nem válik soha komolyan kellemetlenné.

Molnár volt az első magyar író, aki ezt a lehetőséget felismerte, és ennek a felismerésnek minden következményeit levonta. Míg a Nyugattal összefüggő írók részben csakugyan egy modern polgári Magyarországtól vártak elismerést, és ennek számára írtak, részben még túl is igyekeztek haladni a kapitalista fejlődésen, és valami laza összefüggésben, rokonszenvező viszonyban álltak a munkásmozgalommal (persze nagyobbára a Társadalomtudományi Társaság, a XX. Század közvetítésével), addig Molnár felismerte és elfogadta az éppen adott fejlődési fokot. A jelen írójává vált. Ez a „jelen” természetesen lényegesen különbözött attól, amit a hivatalos irodalom „jelennek” tekintett.

Molnár Ferenc írásait [két] összefonódó és egybetartozó vonás jellemzi: a cinizmus és a szentimentalitás, a csúfolódás és az ellágyulás. Mindkettő tipikusan polgári vonás. De a polgárság felmenő fejlődése idején mindkettő forradalmi osztálytartalommal van telítve. Ha Swiftre, Voltaire-re, Heinére, Gogolra gondolunk, mindenki megérti a gúnyra vonatkozó célzást, mely gúny fokról fokra hanyatlik, mindent megértő és megbocsátó humorrá, majd tartalmatlan, a lényeges kérdéseket gondosan kikerülő csúfolódássá. De nem szabad elfelejteni, hogy Rousseau vagy a Goethe Wertherének szentimentalizmusa a maga idejében éles szembeállását jelentette a polgári és a hűbéri-abszolutista érzelemvilágnak. (A fiatal Schillernél – pl. Ármány és szerelem – ez nagyon nyilvánvaló.) Molnár Ferenc idejében már mindkét érzésmód régen elvesztette forradalmi, sőt rebellis és kellemetlenkedő jellegét. És Molnár különösen jól értett ahhoz, hogy ezt a veszélytelenséget ügyesen aláhúzza. Aláhúzza pedig nem olyan módon, hogy abból langyos unalom származik, hanem úgy, hogy valami kritika látszata keltessék fel, amely látszat azonban csakhamar látszatnak lepleződik le, és az inkább megcsiklandozott, mint megszurkált polgári társadalmi rend a végén szilárdabban, rendületlen[ebb]ül áll, mint valaha. Ennek a módszernek Molnár igen ügyes – némileg öngúnyoló – leleplezését adta nemrég Toll című új könyvének egyik dialógusában. Két ember beszélget a mai házassági forma tarthatatlanságáról. Az egyik nagyon „radikális” bírálattal lép fel, és bírálata éles formában fogalmazott követelésekben csúcsosodik ki. Ezeknek a követeléseknek összessége és végső következtetése azonban – a mai polgári házasságformát adja. Ez – nagyjából – a sémája Molnár összes híres drámáinak is.

Ez a játék, ez a körben forgás, ez a látszólag, formájában igen radikális kritika, mely azonban a dolgok lényegét, a polgári társadalom alapjait még csak meg sem érinti, sőt csak megerősíti, nem új dolog a polgári irodalomban. A német romantikától Oscar Wilde-ig számos írónak volt ez a világnézete. De a legtöbbnél ez a világnézet tipikusan intellektuel világnézet maradt. A polgári társadalomban mindinkább feleslegessé váló, semminemű társadalmi funkciót be nem töltő és ezért az objektív társadalmi lét problémáitól mindjobban elidegenedő írók világnézete. És mert a nyugati, fejlett kapitalista államokban tekintélyes számú a kamatjövedelemből élő vagy a sokat kereső író, ez a világnézet arisztokratikus színezetet ölt. „Wir spielen immer, wer es weiss, ist klug”, mondja a bécsi Arthur Schnitzler egy drámájában („mindig csak játszunk, okos, aki ezt tudja”). Molnár Ferenc nagy – ösztönös – felfedezése most már az, hogy az „arisztokrata” érzelmű esztéta és a vizesnyolcas alapjában véve egyformán éreznek, hogy tehát ezt a világnézetet tömegárucikké lehet változtatni. Ez Molnár világsikerének a titka. Ő nemcsak a modern technika mindenkor legújabb vívmányait volt képes színműveiben alkalmazni, hanem a modern, az exkluzív, az arisztokrata, az esztétairodalom mindenkor legújabb és „legmélyebb” értékét is színpadi trükkök formájában piacra vinni. És mivel Molnár ezt nemcsak ügyeskedésből gyakorolja, hanem meggyőződéséből, világnézetéből folyik, mert csakugyan egynek látja az egész polgári osztályt az esztétától a vizesnyolcasig, jobban is tudja mindezt csinálni, mint legtöbb kollégája. „Mélyebb”, mint Lengyel Menyhért, és ugyanakkor népszerűbb Pirandellónál. Ő csakugyan a mai polgárság költője. Annak a polgárságnak, mely nem tud és akar túllátni a mai társadalmon, de amely a legmélyén, alapjában véve így érez vele szemben: „engem még ki fog bírni, én még végigélem benne az életemet”, de ezt az érzését a világért sem szeretné tudatosítani. A földrengés valahogy kell – csak utólag mindig süljön ki, hogy tévedés, félreértés, játék, trükk stb., stb. volt. Nem csoda, ha Molnár ezen a vonalon világsikertől világsikerhez halad. És nem csoda, ha a „hagyományos” irodalom, a „történelmi osztályoknak” a kapitalista fejlődéssel kibékült, vele kompromisszumokat kötött része nálunk is befogadta őt (Beöthy Zsolt). Előbb, mint a Nyugatot, melynek mai színvonalára kellett süllyedni, hogy a már megerősödött kapitalizmus idejének forradalomtól rettegő polgársága ismét a magáénak merje érezni.

Azt mondhatná valaki, hogy ez az elemzés elmegy Molnár költői értékei mellett. Mellőzi a Liliom, a Pál utcai fiúk, a Gazdátlan csónak költőjét. Tévedés. A „megindultság”, a meghatottság azok felett, akik a versenyt nem bírják, vagy nem jól bírják (ha elbukásuk nem jelenti a rendszer bírálatát), vigasztalja a gyengéket, és javítja az erősek jó emésztését. A „meghatottság” ma jól jövedelmező iparág a polgári irodalomban. Molnár vagy játékká stilizálja ezt az ellágyulást, ami nála a jobbik eset, vagy egészen hamis, még az ő mértékével mérve is hazug hangokat üt meg. Csak el kell olvasni az Andor című regényét, hogy az ember lássa: a szentimentalitás nem egyéb, mint leplezett káröröm az elbukott gyengébbel szemben, mint teljes megértés (és teljes megbocsátás) a kapitalista versennyel velejáró minden aljassággal szemben. Azt mondottuk: ezek a „költői” művek hazugabbak a többi műveinél. Az előbb pedig éppen meggyőződését emeltük ki. Ez nem ellentmondás. Molnár Ferenc okos ember; tudja, hogy a mai polgárt így kell kiszolgálni. Meggyőződése, hogy csak így lehet, és neki, Molnár Ferencnek csak így megy jól a dolga, ha ezt teszi. Ebből a világnézetből csak hazug irodalom származhatik, sohasem költészet. Mert a jóllakottak jó emésztését elősegíteni, az éhesekkel elhitetni, hogy tulajdonképpen ők is emésztenek, bár korog a gyomruk – ebből lehet világsiker, de sohase igazi költészet.
 

[1] 100 %, Budapest 1929. január (II. évf., 4. sz.), 190–193. o. – A cikk Kelemen László neve alatt jelent meg, az azonosításhoz ld. Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in: uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 118–119. o. – A szerk.

[2] Alexander Bernátot 1919 őszén mind a Magyar Filozófiai Társaság (amelynek elnöke volt), mind a Kisfaludy Társaság kizárta a soraiból, ’19 decemberében akadémiai tagságától is megfosztották; a matematikus Beke Manót eltávolították az egyetemről, megfosztották akadémiai levelező tagságától, 1922-ben nyugdíjazták. – A szerk.