N. Buharin: A történelmi materializmus elmélete. A marxista szociológia közérthető tankönyve^[1],[2]

 

Buharin új műve a történelmi materializmus marxista álláspontról nyújtott s mint ilyen rég várt rendszeres összefoglalása. Minthogy a marxista táborban Engels Anti-Dühringje óta – Plehanov könyvecskéjének[3] kivételével – senki sem kísérletezett semmi hasonlóval, és a tan összefoglalását átengedtük a marxizmus ellenfeleinek, jobbára olyanoknak, akik csak igen felületesen értették meg azt, Buharin kísérletét akkor is rokonszenvvel kellene fogadnunk, ha módszerében és eredményeiben még több mindent kellene kifogásolnunk, mint az ezekben a sorokban történik. Mert el kell ismernünk, hogy Buharinnak sikerült a marxizmus valamennyi fontos kérdését olyan egységes-rendszeres összefüggésbe hoznia, amely – nagyjában-egészében – marxista; továbbá hogy a kifejtés mindenütt világos és könnyen érthető, úgyhogy a könyv szemmel láthatólag alkalmas arra, hogy jól betöltse rendeltetését: hogy tankönyv legyen.

Buharin célkitűzése, hogy közérthető tankönyvet írjon, szükségképp elnézővé teszi a kritikust a szerző részeredményeit illetően, különösen, ha azok kissé félreesőbb területekre vonatkoznak. Ez a célkitűzés, valamint hogy a szükséges irodalom Oroszországban nehezen hozzáférhető, mentség arra, hogy Buharin a művészet, irodalom és filozófia tárgyalásában szinte mindenütt másodlagos forrásokból merít, és többnyire figyelmen kívül hagyja a leghaladottabb kutatás eredményeit. Az ebből adódó veszélyt azonban tovább növeli, hogy Buharin, abbeli igyekezetében, hogy közérthető tankönyvet írjon, hajlamos magukat a problémákat is túlontúl leegyszerűsíteni. Ábrázolása ilyenképpen nagyon világossá és áttekinthetővé válik ugyan, ám ahelyett hogy valóban megvilágítaná őket, ugyanakkor gyakran el is mossa és el is fedi az összefüggéseket. Márpedig elfogadhatatlan az a fajta szimplifikáló ábrázolás, amely nem a problémák tárgyilag helyes felvetésének és az eredményeknek, hanem magának a problémának és az eredménynek a leegyszerűsítésén nyugszik. Már csak azért is elfogadhatatlan, mert a leegyszerűsítésnek ez a tendenciája Buharinnál nem korlátozódik a távolabb eső ideológiai képződményekre, hanem a legközpontibb kérdésekbe is behatol. Így például Buharin kifejti, milyen pontos párhuzamosság áll fenn egyrészt a termelés gazdasági szerkezetének, másrészt az államnak a hierarchiája és uralmi viszonyai között (168–170.), s ezt a következő megjegyzéssel zárja: „Látjuk itt tehát, hogy az állami apparátus felépítése maga is visszatükrözi a gazdasági felépítést, vagyis ugyanazok az osztályok foglalják el ugyanazokat a pozíciókat.” Ez kétségtelenül helytálló mint fejlődési tendencia. Az is helytálló, hogy a tartós is éles ellentmondás a két hierarchia között forradalmi átalakuláshoz szokott vezetni. A konkrét történelemmel szembesítve azonban Buharin megfogalmazása túlságosan is leegyszerűsítő, sematikus. Hiszen teljességgel lehetséges, hogy a konkuráló osztályok között kialakult gazdasági erőegyensúly időlegesen olyan államapparátust hív életre, amely fölött a két osztály egyike sem uralkodik igazán (még ha ez az apparátus sokféle kompromisszumra kényszerül is velük), s amely korántsem tükrözi egyszerűen a szerkezetüket. Ez áll az abszolút monarchiára nézvést az újkor kezdetén. Lehetséges továbbá, hogy egy osztály gazdaságilag uralomra jut, anélkül hogy módja volna az államhatalmat teljesen a maga szükségleteihez idomítani, arra rányomni a saját osztálybélyegét. Mehring meggyőzően kimutatta Németországot illetően, hogyan  engedte át – félve a proletariátus segítségétől a polgári forradalomban, sőt a polgári reformokért vívott energikus harcban – a burzsoázia éppen legerőteljesebb gazdasági felemelkedése idején az államapparátust a junkereknek, és nézte nyugodtan, hogy az államapparátusban fennmarad a feudális-abszolutista uralmi rend. Persze egy tankönyv semmiképpen sem tárgyalhatja mindezeket a kérdéseket a maguk konkrét kiterjedésében. De hogy még az utalás is hiányzik a sémától való ilyen eltérések fontosságára, az bizonyos aggodalmat ébreszt a Buharin által adott ábrázolással szemben. Plehanov és Mehring részletvizsgálódásokban gyakran megmutatták, hogyan lehet a problémák kezelésében egyesíteni a népszerűsítő ábrázolást a tudományos alapossággal. Buharin, aki azt a nagyon időszerű és fontos feladatot vállalja magára, hogy összefoglalja a marxizmus valamennyi problémáját, nem egy tekintetben alatta marad a kutatás általuk elért színvonalának.

De nem akarunk részletkérdéseknél elidőzni. Hiszen az ilyesfajta felületességeknél és kisiklásoknál sokkal fontosabb, hogy Buharin néhány nem lényegtelen pontban eltér a történelmi materializmus helyes hagyományától, anélkül hogy ebben tárgyilag igaza volna, anélkül hogy túlszárnyalná vagy akár csak elérné is legjobb elődei színvonalát. (Magától értetődik, hogy Buharin – hibáiban is tiszteletet érdemlő – teljesítményét mindig a marxizmus legjobb hagyományain mérjük; közönséges vulgarizátorok itt még mint összehasonlítási objektumok sem jöhetnek számításba.) Ez a megállapítás elsősorban a bevezető filozófiai fejezetekre vonatkozik. Buharin beállítottsága itt igen aggályos közelségbe kerül a (Marx szavaival: szemléleti) materializmushoz. Buharin számára mintha nem is léteznék az a kritika, amelyet – hogy Marxról és Engelsről ne is szóljunk – például Plehanov és Mehring gyakoroltak ezen a tanításon, az, hogy élesen elhatárolták ennek a tannak a történelmi folyamat fogalmi megragadására való képtelenségét a történelmi, a dialektikus materializmusnak a történelemre való sajátlagos rászabottságától. Az igazán érthető, hogy miután Bernsteintől Cunow-ig az összes „idealisták” tökéletesen az ellenkezőjébe fordították a marxizmus tárgyi magvát, itt egy – végső soron egészséges – reakció lépett fel. De filozófiai vizsgálódásaiban Buharin – hallgatólagosan, anélkül hogy akár csak cáfolásra is méltatná őket – eltávolít a marxista módszerből minden, a klasszikus német filozófiából származó elemet. Hegelről imitt-amott epizodikusan szó esik ugyan; az ő és Marx dialektikájának különbségével való lényegi számvetésre azonban sehol sem kerül sor. És igen jellemző módon Feuerbachról csak annyi hangzik el, hogy általa a „dolog előbbre jutott”; „befolyást gyakorolt Marxra és Engelsre, akik megadták a materializmus legtökéletesebb elméletét” (56.). A problémát, hogy milyen összefüggés áll fenn Feuerbach humanizmusa és a materialista dialektika között, Buharin egyáltalában nem taglalja.

Azért emeltük ki különösen ezt a pontot, mert innen érthetők meg legkönnyebben a történelmi materializmus buharini felfogásának leglényegesebb hibái. Buharinnak a polgári – természettudományos – materializmushoz igen közel került elmélete ezáltal (a francia szóhasználat szerint) valamiféle  „science” jellegzetességeit ölti fel,  és a társadalomra és történelemre való konkrét alkalmazásában ezért olykor elmossa a marxista módszer döntő mozzanatát: azt, hogy az a gazdaság és a „szociológia” valamennyi jelenségét az emberek egymáshoz való társadalmi vonatkozásaira vezeti vissza. Az elmélet egy hamis „objektivitás” hangsúlyát kapja: fetisisztikussá válik.

A feloldatlan dologiság, a hamis „objektivitás” e maradványa legélesebben a tecbnika társadalmi fejlődésben játszott szerepének a tárgyalásában jut kifejezésre. Buharin a technikának olyan szerepet tulajdonít, amely tárgyilag egészen bizonyosan nem illeti meg; s ezt olyan módon teszi, amely semmiképpen sem felel meg a dialektikus materializmus szellemének. (Magától értetődik, hogy találhatók olyan Marx- és Engels-idézetek, amelyek ilyen irányban is értelmezhetők.) Buharin azt mondja: „A társadalmi technika minden adott rendszere egyben meghatározza[4] az emberek közötti munkaviszonyok rendszerét is.” (150.) A 158. oldalon a csere gyengeségét, a naturális gazdaság ókori túlsúlyát a technika gyengeségének következményeként határozza meg. A 164. oldalon kiemeli: „Mert ha a technika változik, változik a társadalombeli munkamegosztás is.” A 206. oldalon egyenest „alapvető törvényszerűségként” mondja ki a „végső soron” való függőséget a társadalom technikai fejlődésétől, a „termelőerők színvonalától” stb. Világos, hogy a technika és a termelőerők utoljára idézett azonosítása sem nem helyes, sem nem marxista. A technika része, mindenképpen igen fontos mozzanata a társadalom termelőerőinek, de nem egyszerűen azonos velük, és nem is – mint Buharin korábban idézett mondataiból pedig kitűnni látszik – a végső soron vagy voltaképpen döntő mozzanat ezeknek az erőknek az átalakulásában. Hogy fetisizmusba torkollik minden olyan kísérlet, amely valami más elvben akarja megpillantani a társadalomnak és fejlődésének alapvető meghatározását, mint [amelyet] a termelési folyamatban (és ennek következtében az elosztásban, a fogyasztásban stb.) adott emberi viszonyok kínálnak, mint [amelyet] tehát a társadalom helyesen felfogott gazdasági struktúrája kínál, azt Buharin maga elismeri. Így például élesen és találóan bírálja (132.) Cunow felfogását, amely szerint a technika természeti feltételekhez van kötve, és meghatározott nyersanyagok előfordulása dönti el egy meghatározott technika előfordulását, kimutatva, hogy Cunow összecseréli a nyersanyagokat a munkatárgyakkal, s elfelejti, „hogy megfelelő technika szükséges avégett, hogy fák, ércek, rostok stb. nyersanyagok szerepét játszhassák… A természet befolyása az anyag rendelkezésre bocsátása stb. értelmében maga is a technika fejlődésének terméke” (132–133.). Nem kell-e azonban ezt a helyes és kritikai beállítottságot magával a technikával szemben is érvényesíteni? Az a feltevés, hogy a társadalom fejlődése a technika fejlődésétől függ, nem ugyanúgy hamis „naturalizmus”-e, mint Cunow elmélete, amely persze végső soron – ha kissé finomított formában is – a XVIII. és XIX. század „miliő”-elméleteire megy vissza? Buharin persze nem követi el ennek a fajta „naturalizmusnak” azt a durva hibáját, hogy a változást az állandóból akarja magyarázni (133.); a technika elvégre változik a társadalmi fejlődés folyamán. A változást tehát – formális logikai szempontból helyesen – egy változó mozzanatból magyarázza. Ámde a fejlődés alapzataként felfogott önállósított technika a durva naturalizmusból csupán dinamikusan finomított naturalizmust csinál. Mert a technika, ha nem a mindenkori termelési rendszer mozzanatának fogjuk fel, ha fejlődését nem a társadalmi termelőerők fejlődéséből magyarázzuk (ahelyett hogy ezt magyaráznók vele), éppúgy az emberekkel transzcendensen szemben álló, fetisisztikus elv, mint a „természet”, mint az éghajlat, a miliő, a nyersanyagok stb. Magától értetődően senki sem fogja kétségbe vonni, hogy a termelőerők fejlődésének minden meghatározott fokán a technika azok által meghatározott fejlődése maga is visszahatásokat gyakorol rájuk. Ezt valamennyi ideológiára vonatkozóan Buharin is hangsúlyozza (követve ebben az öreg Engels fontos módszertani útmutatásait); de megengedhetetlen, tárgyilag helytelen és nem-marxista dolog a technikát kiemelni az ideológiai formák sorából, és a társadalom gazdasági struktúrájával szemben önálló létezést tulajdonítani neki.

Tárgyilag helytelen, mert ezáltal megmagyarázhatatlanná lesznek a technika olyan igen fontos irányváltozásai, amelyek, ha talán nem is közvetlenül, mégis döntővé váltak a társadalmi fejlődés szempontjából. Megmagyarázhatatlan például az ókor és a középkor technikája között mutatkozó különbség. Mert bármilyen kezdetleges volt is eredményeit tekintve a középkor technikája, bármennyire is visszalépést jelentett sok vonatkozásban az ókor bizonyos technikai teljesítményeihez képest, a középkori technika elve mégis továbbfejlődést jelent: tudniillik a munkavégrehajtás racionalizálását az ókorral ellentétben, ahol a racionalizálás kizárólagosan a munkaeredményre irányult, és magát a végrehajtást nem annyira technikai racionalitás, mint inkább „a társadalmi erőszakcselekmény kiútja” révén érték e1.[5] Ámde csak ezáltal rakták le egy modern technika lehetőségének alapzatait, mint azt Gottl[-Ottlilienfeld] meggyőzően bizonyítja a vízimalom, a bánya, a tűzfegyverek stb. példáján. A technika e döntő irányváltozásának alapzata azonban a társadalom gazdasági szerkezetének a megváltozása: a munkalehetőségek és a munkafeltételek megváltozása. Hogy az ókor számára lehetetlen volt fenntartani termelési szervezetének társadalmi bázisát, a kimeríthetetlen rabszolgaanyaggal való rablógazdálkodást, az egészen bizonyosan egyik lényeges meghatározó oka volt a gazdasági összeomlásnak, annak, hogy szükségszerűvé vált a társadalom egy olyan új gazdasági szervezete, melynek alapzatait éppen a középkorban teremtették meg. Max Weber[6] meggyőzően kimutatta, hogy például a rabszolgák és a szabad munka együttes fennállása az ókorban megakadályozta a céhek fejlődését, és ezzel a modern – a Kelettel és az ókorral megint csak ellentétben álló – város kifejlődését. A középkor saját gazdasági szervezetének kialakítását teljességgel ellentett társadalmi feltételek között kezdte meg (munkaerőhiány stb.), s lényegében ez okozta azután a technika irányváltozását. Buharin tehát a feje tetejére állítja az oksági összefüggést, amikor (153.) kifejti: „Más technika mellett a rabszolgamunka lehetetlen lett volna: a rabszolgák tönkreteszik a bonyolultabb gépeket, és a rabszolgamunka nem fizetődik ki”. Nem a technika tökéletlen fejlettsége teszi lehetővé a rabszolgaságot, hanem megfordítva, a rabszolgaság mint uralkodó munkaforma teszi lehetetlenné a munkafolyamat racionalizálását és – ezáltal közvetítve – egy racionális technika létreejöttét. Azok a módosulások, amelyek akkor keletkeznek, amikor a rabszolgaságot mint – viszonylag elszigetelt – mozzanatot egy világméretekben lényegileg bérmunkára alapozott környezetben vizsgáljuk, nem ide tartoznak.[7]

Még világosabban jelenik meg ennek az összefüggésnek a fonákja, ha a középkori termelésről a modern kapitalizmusra való átmenetet vesszük szemügyre. Marx kifejezetten hangsúlyozza, hogy a céhes kézművességről a manufaktúrára való átmenet nem jelentette a technika forradalmasodását: „Magára a termelési módra nézve a manufaktúra kezdetben például alig különbözik másban a céhes kézművességtől, mint az egyazon tőke által egyidejűleg foglalkoztatott munkások nagyobb számában. A céhmester műhelye csak kibővült. A különbség tehát először pusztán mennyiségi” (Kapital, 1919-es kiadás, I. 286.).[8] A minőségbe való átcsapás azáltal következik be, hogy ennek során megteremtődik a tőkés munkamegosztás, létrejönnek a tőkés uralmi viszonyok az üzemen belül, létrejönnek a tömegfogyasztás társadalmi feltételei (a naturális gazdaság felbomlása) stb. Csak ekkor vannak adva a modern gépi technika társadalmi előfeltételei; ez a gépi technika egy évszázados társadalmi forradalmasodási folyamat gyümölcseként jön létre; megkoronázása és kiteljesedése, nem pedig létrehozó oka a modern kapitalizmusnak. Akkor lép elő, amikor társadalmi előfeltételei megteremtődtek, amikor a manufaktúra-kapitalizmus kezdetleges formái dialektikus ellentmondásokba kerültek, vagyis amikor a manufaktúra „szűk technikai bázisa” „egy bizonyos fejlődési fokon ellentmondásba került az önmaga teremtette termelési szükségletekkel” (Kapital, I. 333.).[9] Hogy ekkor a technikai fejlődés rendkívüli módon meggyorsítja a gazdaságit, az magától értetődik. De az így keletkező kölcsönhatás semmiképpen sem szünteti meg a gazdaságnak a technikával szemben élvezett tárgyi, történelmi és módszerbeli elsődlegességét. Így például Marx kifejti (III/1. 53.): „Ez az egész gazdaságosság, amely a termelési eszközök koncentrációjából és tömeges alkalmazásából fakad … tehát éppannyira a munka társadalmi jellegéből fakad, mint amennyire az értéktöbblet minden egyes, önmagában elszigetelten tekintett munkás többletmunkájából ered.”[10]

E kérdéssel kapcsolatban egy kissé belebocsátkoztunk a részletekbe. Meg kellett tennünk a kérdés módszertani fontossága miatt. És fontossága nemcsak azon alapszik, hogy itt a marxizmus egyik középponti problémájáról van szó, hanem azon is, hogy Buharin éppen itt vált hamis módszerbeli beállítottságának áldozatává. Korábban már utaltunk arra a kísérletére, hogy a dialektikából valamifajta „science”-t csináljon. Ez a tendencia tudományelméletileg abban nyilvánul meg, hogy a marxizmust szeretné „általános szociológiának” láttatni (7–8.). Itt azonban természettudományoskodó tendenciája megoldhatatlan ellentmondásba kerül – gyakran helyes – dialektikus ösztönével. Engels a dialektikát „a külső világ és az emberi gondolkodás mozgásának általános törvényeiről szóló tudományra”[11] redukálta (Feuerbach, 38.). Ezzel összhangban van Buharin elméletének általános oldala a szociológiáról mint a „történelemre szabott módszerről”. Amennyiben azonban nála ez a szociológia nem marad tisztán módszer – ami szükségképp következik természettudományi beállítottságából –, hanem sajátlagos tartalmi beteljesedést kereső külön tudománnyá fejlődik, annyiban ellentmondásba kerül anyagi alapzatának történeti lényegével. Mert a dialektika lemondhat a sajátlagos tartalmi beteljesedésről: hisz a történelmi folyamat egészére irányul, melynek egyéni, konkrét, soha_\ nem ismétlődő mozzanatai éppen egymástól való minőségi különbözőségükben, éppen tárgyi struktúrájuk szakadatlan változásában nyilatkoztatják ki dialektikus lényegi vonásaikat, és ezáltal válnak mint totalitás a dialektika beteljesedési területévé. Ezzel szemben egy,,science” jellegű általános szociológiának külön sajátlagos tartalmi beteljesedést, saját általános törvényszerűségeket is kell nyújtania, ha nem akarja önmagát megszüntetni, nem akar puszta ismeretelméletté válni. Buharin itt meglehetősen határozatlanul ingadozik ide-oda. Egyrészt világosan átlátja, hogy „általában vett” társadalom nem létezik (270.); de ebből nem képes levonni a szükségszerű következtetéseket, mivel számára a történelmi variáció elméletileg (elméletének alkalmazásai gyakran sokkal jobbak, mint maga az elmélet) csak „meghatározott történelmi burok”,[12] „uniformis” (uo.). Másrészt megpróbálja (8.) az „elméletet” és a „módszert” egymástól elválasztani, és mindamellett egységes tudományként kezelni – olyan feladat ez, amely a kérdésfeltevés homályossága miatt szükségképp eleve megoldhatatlan. És a technika elsődlegességét hirdető, általunk elemzett és alapvetően hibás elmélet éppenséggel nem egyéb, mint a Buharin által követelt általános szociológia tartalmi beteljesedése: nem valami véletlen kisiklás, hanem egy tisztázatlan, végig nem gondolt kiindulópont szükségszerű következménye.

Ez a tisztázatlanság majdnem mindenütt megmutatkozik, ahol Buharin törvényfogalma szerephez jut. Szerencsére konkrét elemzéseiben Buharin gyakran elfeledkezik elméleti kiindulópontjáról. Így a bizonyos rendszereken belül mutatkozó „egyensúlyból” és annak zavaraiból általános törvénytípusokat akar levezetni mind a szervetlen és szerves természetre, mind a társadalomra nézve (73–81.). Hegel és Marx kapcsolódnak itt össze, nem túl organikusan. De – bár Buharin elméletileg csak annyit ismer el, hogy ezek az összefüggések „a legjobban a legbonyolultabb rendszer példáján,[13] az emberi társadalmon válnak láthatóvá” – a társadalom konkrét elemzése során szerencsére elfelejti ezt az elméletet, úgyhogy – alapbeállítottsága dacára – sokszor igen érdekes eredményekre jut. Ehhez járul, hogy a különféle „organikus” stb. társadalomelméletek egészséges tiltakozást ébresztenek benne, amely gyakran találó kritikai fejtegetésekben nyilvánul meg (pl. 31.).

Ám a szociológia megismerési céljának megállapításában egész nyersen napvilágra jut Buharinnak ez a természettudományos orientáltsága. Mint kifejti: „Mindabból, amit itt felhoztunk, következik, hogy a társadalomtudományokban, akárcsak a természettudományokban,[14] lehetséges az előrelátás. Egyelőre nem tudjuk előre megmondani, hogy ez vagy az a jelenség mely időpontban következik be … Ez abból ered, hogy még nem rendelkezünk a társadalmi fejlődés törvényeiről olyan ismeretekkel, amelyek pontos számokban volnának kifejezhetők. Nem ismerjük a társadalmi folyamatok sebességét, de megvan a lehetőségünk az irányuk megismerésére” (44–45.). Természettudományos elfogultságában Buharin nem ismeri föl, hogy a „számszerű” „tények” és az irányok vagy tendenciák megismerési lehetőségének különbözősége mögött[15] nem a mi megismerésünk fejlődési fokának szubjektív különbsége rejlik, hanem maguknak a tárgyaknak az objektív minőségi differenciája. Ezt Marx és Engels mindenkor világosan felismerte. Csupán futólag akarom felemlíteni Engels okos és módszerbelileg igen megfontolt megjegyzéseit (a Marx Osztályharcok Franciaországbanjához írt bevezetésben)[16] annak módszertani lehetetlenségéről, hogy a közvetlen jelent számszerű egzaktsággal meg lehessen ragadni, és csak arra utalok, hogy Marx az átlagprofitráta tárgyilag és módszerbelileg egyaránt alapvető tanában éles módszertani választóvonalat húz az egyes, számszerűen rögzített „tény” és az összfolyamat társadalmi tendenciái között. „A kamat állandóan ingadozó piaci rátája – fejtegeti –, az áruk piaci árához hasonlóan, minden pillanatban mint fix nagyság adott … Az általános profitráta viszont mindig csak mint tendencia … létezik” (Kapital, III/1. 351.).[17] És a fejlődés tendenciáinak ezt a felfogását – amely tendenciák tendenciajellege tehát nem csupán a mi megismerésünk fogyatékosságán alapszik, hanem a társadalmi történés tárgyiságának lényegében van megalapozva, hogy ez a struktúra szolgáljon azután a társadalmi cselekvés, a valóságot „forradalmasító gyakorlat” elméleti lehetőségének alapjául – nem csekélyebb valaki, mint Lenin ismételgette és hangsúlyozta lépten-nyomon. Így például Junius[18] brosúrájának kritikájában (Gegen den Strom, 419.),[19] ahol élesen kiemeli az olyasféle tézis nem-marxista voltát, mint amilyen az is, amelyik szerint az imperializmus korában lehetetlenek nemzeti háborúk. Lenin hangsúlyozza, hogy ilyesmi igen valószínűtlen, de a fejlődési tendenciák elemzése sohasem mutathat  ki abszolút lehetetlenséget. Ez az „időpont” megismerhetőségének problémáját eleve módszertani lehetetlenséggé bélyegzi. Még élesebben hangsúlyozza Lenin ezt a módszerbeli lehetetlenséget a Kommunista Internacionálé II. Kongresszusán a nemzetközi helyzetről tartott beszédében: „Itt mindenekelőtt két elterjedt hibára kell rámutatni … egyes forradalmárok néha azt igyekeznek bebizonyítani, hogy a válságból egyáltalán nincs kivezető út. Ez tévedés. Nincs olyan helyzet, amelyből egyáltalán ne volna kivezető út … Megpróbálni már eleve »bebizonyítani«,    hogy »egyáltalán« nincs kivezető út, nem volna egyéb üres szőrszálhasogatásnál vagy a fogalmakkal és szavakkal való játszadozásnál. Igazi »bizonyíték«  ilyen és hasonló kérdésekben csak a gyakorlat lehet” (Protokoll des II. Kongresses d. kommunist. Internationale, Wien 1920, 43–44.).[20]

Marxra, Engelsre és Leninre itt nem mint „tekintélyekre” hivatkoztunk. Csak azt akartuk megmutatni, hogy ami a megismerési célt illeti, Buharin letér[21] a történelmi materializmus nagy és termékeny hagyományainak útjáról, amely Marxtól és Engelstől Mehringen és Plehanovon át Leninig és Rosa Luxemburgig vezet. (Mellesleg szólva nagyon sajnálatos, habár Buharin módszerbeli beállítottságából teljességgel érthető, hogy Buharin egyáltalán nem veszi tekintetbe Rosa Luxemburg alapvető gazdasági elméleteit.) Magának ennek a megismerési célnak a tárgyi, beható megvitatása ugyanis túllépne egy recenzió keretein. Egy ilyen bírálatban meg kellene mutatni, hogy Buharin elméletének egész filozófiai alapvetése megmarad a „szemléleti” materializmus álláspontján, s hogy Buharin – ahelyett hogy történelmi materialista kritikának vetné alá a természettudományokat és módszerüket, vagyis hogy a tőkés fejlődés termékéiként ragadná meg őket fogalmilag – a természettudományok módszerét látatlanban, kritikátlanul, történelmietlenül és nem-dialektikusan alkalmazza a társadalom megismerésére. Az ilyen kritikának azonban – amelyhez jó előmunkálatok Plehanov írásai Holbachról, Helvétiusról és Hegelről – nem itt a helye. Itt csupán Buharin beállítottságának azokat a következményeit akartuk bemutatni, amelyek alkalmasak arra, hogy zavarossá tegyék vagy hamis megvilágításba helyezzék konkrét társadalomtudományi eredményeit.

Még az ilyenképpen korlátozott kritika sem térhetett ki minden részletre. Be kellett érnie azzal, hogy kimutassa e tévedések módszerbeli forrását. Hogy Buharin könyve, mind e hibái ellenére, érdemes kísérlet a marxizmus eredményeinek rendszeres és közérthető összefoglalására, azt hangsúlyoztuk már. De végezetül ezt még egyszer hangsúlyozni kívánjuk, és egyszersmind kifejezést szeretnénk adni annak a reménynek, hogy az ismertetett írás későbbi kiadásai a lehető legtöbb hibát ki fogják küszöbölni, és a munka egésze felemelkedik majd – nagyszámú – sikerült részeinek színvonalára.

 

[1] N. Bucharin: Theorie des historischen Materialismus. Gemeinverständliches Lehrbuch der marxistischen Soziologie. Verlag der Kommunistischen Internatíonale, Hamburg 1922, nyolcadrét, X, 392.

[2] Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung, hrsg. v. Carl Grünberg, Elfter Jahrgang, Verlag von C. L. Hirschfeld, Leipzig 1925, 216–224. o.; kötetben: Georg Lukács: Geschichte und Klassenbewusstsein (Frühschriften II.), Luchterhand, Neuwied–Berlin 1968, 598. skk., magyarul: Lukács György: Utam Marxhoz I. (szerk.: Márkus György), Magvető, Budapest 1971, 455. skk. – Bródy Ferenc fordítása. – A szerk.

[3] G. Plechanow: Die Grundprobleme des Marxismus. Autorisierte Übersetzung von M. Nachimson. Verlag J. H. W. Dietz Nachf., Stuttgart 1910 (később a Kleine Bibliothek-sorozatban uott, 1920).

[4] Kiemelés tőlem [– L. Gy.].

[5] Vö. Gottl[-Ottlilienfeld]: Wirtschaft und Technik (Grundriss der Sozialökonomik, II.), 236–239.

[6] Wirtschaft und Gesellschaft (Grundriss der Sozialökonomik, III.), 584–585.

[7] Vö. erről Marx megjegyzéseit (Elend der Philosophie, 93–94. [A filozófia nyomorúsága – MEM IV., 126. o.]) a rabszolgaságról az Egyesült Államok déli részén; ahol is azonban a tisztán technikai mozzanat ismét csak mozzanatát alkotja a társadalmi-gazdasági összfolyamatnak.

[8] Karl Marx: A tőke I., MEM XXIII., 302. o. – A szerk.

[9] Uo. 345. o. – A szerk.

[10] Karl Marx: A tőke III., MEM XXV., 53. o. – A szerk.

[11] Friedrich Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége, MEM XXI., 350. o. – A szerk.

[12] Kiemelés tőlem [– L. Gy.].

[13] Kiemelés tőlem [– L. Gy.].

[14] Kiemelés tőlem [– L. Gy.].

[15] Tulajdonképpen megismerési lehetősége között (…zwischen der Erkenntnismöglichkeit). – A szerk.

[16] Vö. Friedrich Engels: Bevezetés Marx Osztályharcok Franciaországban c. művéhez. MEM VII., 531. sk. o. – A szerk.

[17] Karl Marx: A tőke III., 364. o. –  A szerk.

[18] Rosa Luxemburg. – A szerk.

[19] Vö. V. I. Lenin: Június brosúrájáról. LÖM XIII., 317. skk. o. – A szerk.

[20] LÖM XXXI., 225. sk. o. – A szerk.

[21] Tulajdonképpen Buharin megismerési célja letér; tollhiba, javítottuk. – A szerk.