Nathan és Tasso^[1]

 

Ritkán múlnak el úgy évek a német irodalom fejlődésében, hogy valakik ne lázonganának Goethe meghatározó hatása ellen. Ám ezek a rebelliók csak igen ritkán érintik Goethe költői nagyságát; nem is az a célpontjuk. Inkább abból a – lényegében egészséges – érzésből táplálkoznak, hogy a német szellemi fejlődést Goethe életműve rossz irányba sodorja, hogy az általa kiépített utak némelyike sivár filiszterségbe, kopár nyárspolgáriságba torkollik. Így nézve az effajta zúgolódásban a polgári értelmiség egészséges osztályösztöne szólal meg; az, hogy védekezni igyekszik a szellemi horizont egyre fokozódó beszűkülése, a belső élet elsivárosodása ellen. Csakhogy ezek az oppozíciók képtelenek rá, hogy ott fogják meg a dolgot, ahol kell: a német klasszika és a német polgári osztály fejlődésének kapcsolatánál. Nem tudnak elszakadni az elszigetelten irodalmi vagy legfeljebb az általános „szellemi” fejlődés vizsgálatától, és ezért, bár jól sejtik – legalábbis részben – a német klasszikus irodalom ideológiai kiúttalanságát, ők is csak újabb ideológiai zsákutcákat tudnak szembeállítani vele; mi több, olyan helyzetbe kerülnek, ahonnan már semmit nem képesek meglátni e korszak termékeny, jövőbe mutató nagyszerűségéből. Ezért aztán mindaz, amit Goethe és a német klasszika ellen felvonultatnak, nemcsak költőileg és gondolatilag, hanem az ellenzékiségüket – végső soron – kijelölő progresszív[2] polgári osztályösztön álláspontjáról is mélyen alatta marad a klasszikának.

Így járt az egyik újsütetű „rebellis”, Karl Sternheim is. Goethe ellen írott könyvecskéjében[3] a literátorság tipikus ismertetőjegyei vonulnak fel. Ha egyáltalán ki lehet hámozni a könyvecskéből valami pozitívumot, azt azok a „héroszok” képviselik, akiket kijátszik Goethe és követői ellen: Stirner és Nietzsche, tehát a kispolgári-irodalmár anarchizmus. Meg kell mondanunk, hogy az efféle rebellisekhez viszonyítva, ha teljesen eltekintünk is e jelenségek és produktumaik értékétől, és kizárólag az általuk képviselt irányzatokat vizsgáljuk, még a Tasso – Sternheim által helyenként egész jól felismert – nyárspolgárisága is egy egészséges fejlődés helyes útját képviseli.

Mégis meg kell ismételnünk: Sternheimből is a helyes osztályösztön beszél, amikor Goethe Tassója ellen lázad. Ez a mű ugyanis – melynek most nem költői szépségeit vitatjuk – csakugyan a polgári értelmiség teljes, szomorú és megalázó kapitulációját jelzi a feudális-abszolutista korszak hatalmai előtt; pedig ugyanez az értelmiség, egy generációval korábban, még összehasonlíthatatlanul szabadabban és öntudatosabban fordult szembe e hatalmakkal. De jóllehet e sorok elején a Tasso ellenpárjaként és ellentéteként Lessing Nathanja állt, a két művet korántsem kívántuk összehasonlítani vagy párhuzamba állítani, mindössze azt a pontot akartuk megmutatni, hol kezdhetné a Tasso igaz ellenzéke. Az persze a német polgárság történetének nagy szégyene, hogy Lessingig kell visszamennünk, ha azt vizsgáljuk, hol és mikor mondott le a polgári értelmiség arról, hogy saját osztálya számára tudatos és férfias harcban vívja ki az emancipációt, hol és mikor kapitulált először a „fennálló” előtt, hízelegve a „történelmi erőknek”, divatba hozva a talpnyalást és a nyárspolgáriságot, ahogy Engels mondta: „a nemzeti tudatba férkőzött szolgalelkűséget”, tehát a Sternheim-féle juste milieut.

Nehéz eldönteni, szerencsés vagy szerencsétlen volt-e a német szellemi fejlődés szempontjából, hogy amikor a burzsoázia igazi emancipációs harcai elkezdődhettek, mint nemzetközi erő már a proletariátus is jelen volt a küzdőtéren, mi több, az emancipálódó német polgárság már réges-rég megvívta valamennyi döntő szellemi ütközetét. Hogy tehát a német klasszika nem egy gazdaságilag, politikailag és társadalmilag a csúcsra ért osztály ideológiai kifejeződése volt, ellenkezőleg, a polgári értelmiség – bizonyos fokig légüres térben lezajló – belső fejlődésének egy olyan társadalom nyújtott keretet, amelyben, Marx találó megfogalmazásával élve, „sem rendekről, sem osztályokról […], legfeljebb volt rendekről és megszületetlen osztályokról”[4] lehetett szó. Tehát az emancipációs törekvések itt nem azt az eleven osztálymozgást fejezték ki, amit a XVIII. századi Angliában és Franciaországban, hanem kiváló tehetségű egyének hősies próbálkozásai voltak, hogy saját erejükből megérleljék az emancipáció gyümölcseit, mielőtt még az osztály gazdasági-társadalmi gyökereiből kifejlődhetett volna a fa, amely hordozza őket. Ezek a próbálkozások tehát az elszigetelt egyéni tudatból fakadnak, és semmilyen tekintetben nem helyesbíti vagy ellenőrzi őket az a társadalmi valóság, amelyre szándékaikkal ráhibáznak vagy amelyet elhibáznak. Éppen ezért ezek a kísérletek sohasem valamilyen társadalmi valóság – akár ösztönző vagy előrevivő – ábrázolásai, csupán individuális utópiák. Avagy a költészet nyelvén: stilizálni kényszerülnek.

A német irodalom klasszikus korszakával foglalkozó marxista kritikának itt kell a dolgot megfognia. A kérdés így hangzik: milyen irányban hagyják el a tökéletlen, az egyszerre hanyatló és kiforrott társadalmi valóságot, és milyen irányban keresik az utópia birodalmát., amelyet igazi, lenni kellő valóságként állítanak szembe vele. A Nathan és a Tasso itt két olyan tendenciát jelez, amelyek Goethe művét Lessingéhez képest – vitathatatlan irodalmi fölénye ellenére – veszélyes tévútnak, ideológiai bomlásterméknek mutatják. Lessing utópiája az ember birodalma. Az igaz ember mint kényszerzubbonyt vet le magáról minden – akár rendi, vallási vagy gazdasági-társadalmi – héjat. Elég egy valódi emberi érzés, egy valóságos ember, s minden egyéb felszínes buroknak bizonyul. Jóllehet mindez „valóság”, azaz a Lessing korabeli világ valósága, de az ő stilizálása éppen abban áll, hogy ezzel a pusztán empirikus, pusztán létező valósággal a valóságos ember másfajta, igazibb, bárha csak utópikus valóságát állítja szembe. Ha korai, „naturalistább” drámáiban nyíltan, polemikus éllel támadta kora nyomorúságos valóságát, akkor az emberiesség birodalmának ez a – pusztán stilizált – ábrázolása még világosabb, még forradalmibb harc ellene.

Ezzel szemben a Tasso megbékélés ezzel a valósággal. Goethe stilizálása tisztán költői; mondhatnánk: pusztán költői: ő kora egész kicsinyes nyomorúságát verseinek visszafogottan szenvedélyes pompájába öltözteti, hogy ezáltal „egyoldalúnak”, „túlzónak-szubjektívnek” tüntethesse fel a lázongást ellene. Ami az embereket elválasztja egymástól, ami külsődleges, ami rendi, ami társadalmi, nála immár nem mint külsődleges jelenik meg, nem mint levetendő béklyó, hanem mint – belsőleg – szükséges kötelék, amely nélkülözhetetlen a lélek igazi kibontakozásához. Az embereket egymáshoz fűző emberi viszonyok belső szabadságát felváltja a „jómodor”, az udvari szokások és az etikett. Nem az a cél, hogy az emberek megismerjék egymást, hanem hogy érintkezésük súrlódásmentes legyen, nem az, hogy belső szavuknak engedelmeskedve teremtsenek kapcsolatokat, hanem hogy áthághatatlan (lelki) parancsokként tiszteljék a társadalmilag rájuk kényszerített külső korlátokat. Csakhogy mindez a hétköznapi valóságnál is szorongatóbbá, nyomottabbá teszi a költészet „stilizált”, magasztos és emelkedett világát. Hisz itt még a vágy és az óhaj, a felháborodás és a jobb világ sejtése sem képes ablakot nyitni a szabadba. A költészet ott zárja le a világot, ahol az történelmileg épp tart: nem enged kitekintést; ellenkezőleg, bárha pompásra szőtt függönnyel, minden kilátást elrekeszt a szabadság világába.

Proletár álláspontról persze Lessing utópiájában is találhatnánk kivetnivalót – különösen az utópiában mint módszerben. Legalábbis méltánytalan (rossz utópia) volna azonban, ha akár a legnagyobb szellemtől is azt kívánnánk, hogy emelkedjen felül kora minden kötöttségén, az osztályén, melynek nevében beszél, és lényegtelen látszatokként hagyja őket maga mögött. De minden nagy szellemet saját kora, saját osztálya öntudatának elért és elérhető legmagasabb fokához lehet (és kell is) mérni. És ezen a mérlegen, Lessing mérlegén, Goethe könnyűnek találtatik. A költőileg jelentéktelenebb Lessing az igaz utat mutatja, míg a jelentősebb Goethe alámerül a filiszterségbe. És azt kell mondanunk, Németország ismétlődő tragédiája, hogy akár ideológiai, akár politikai-társadalmi döntésről volt szó, eddig még mindig a megalkuvás és a nyárspolgáriság szelleme diadalmaskodott: Luther Münzeren, Goethe Lessingen, Bismarck 48-on.

Sternheim kísérletében felsejlik ez a problematika. Ezért is méltó az említésre. De amint követeléseinek megfogalmazásába kezd, irodalmár mivolta az általa bíráltaknál is kárhozatosabb tévutakra viszi – és ha az állítás helytelen, magától értetődő, hogy a bírálat sem lesz helyes. Mert Stirner és Nietzsche hazugabb és kicsinyesebb módon kapitulálnak egy – ha lehet – még rosszabb „valóság” előtt, mint azt Goethe tette. „Lázadásuk” merő látszat: az anarchista irodalmár elégedetlensége egy (kapitalista) világgal, amellyel belsőleg egyetért, csupán a szerves beilleszkedésre képtelen.

 

[1] Nathan und Tasso, Die Rote Fahne, Berlin 1922. augusztus 13. (5. évf., 367. sz., Feuilleton), 1. o. – Kötetben: György Lukács: Littérature, philosophie, marxisme. 1922–1923, textes réunis et préséntés par Michael Löwy, Presses Universitaires de France, Paris 1978, 77. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[2] A lapban tévesen „processzív” áll.– A szerk.

[3] Karl Sternheim: Tasso oder die Kunst des juste milieu, Berlin, Erich Reiß [1921].

[4] Karl Marx–Friedrich Engels: Német ideológia, MEM III., 180. o. – A szerk.