Orosz kritikusok^[1],[2]

 

Alig ismerjük az orosz szellemi élet fejlődését. Ami kevés színvonalas ismertetésünk van (pl. Plehanov, Csernyisevszkij, Uszpenszkij írásai), azt vagy szétkapkodták, vagy régi folyóiratkötetekben van elásva. De még ha általánosan hozzáférhetők volnának is, nem pótolhatnák a szerzők közvetlen ismeretét. Ezért az orosz irodalom nagyjai, Tolsztoj és Dosztojevszkij, elszigetelt jelenségek a német olvasó tudatában: legfeljebb valamiféle misztikus „oroszság” költődött alakjuk köré. Ezért hát fölöttébb dicséretes, hogy a Drei-Masken Verlag orosz kritikusok kiadására vállalkozott, s így legalább szerény képet kaphatunk a modern Oroszország szellemi áramlatairól. (Az említett kritikusokon kívül Kerejevszkij és Csaadajev művei is megjelentek. Alkalomadtán még visszatérünk rájuk.)

Ezekben a kritikusokban, akik egyébként korántsem egy korosztály tagjai (Belinszkij 1810–1848; Dobroljubov 1836–1861; Piszarev 1840–1868), a német olvasó nyomban fel fogja fedezni azt a közös ismérvet, hogy kritikáik sohasem szorítkoznak egyes műalkotások merőben esztétikai értékelésére. Ha Belinszkij tanulmánya a kritikáról (1842) még osztotta is a hegeli esztétika álláspontját, Piszarev írása a „realisták”-ról (1864), amely úgyszólván tudatos ellenpólusa az előbbinek, el is vet minden esztétikát – Belinszkijét is beleértve –, a ma történelmi távlatából mégis összetartoznak. Világosan látható, hogy a tisztán esztétikai szempontok Belinszkij számára sohasem voltak mérvadók; minden műalkotást a valósághoz, az orosz társadalom életének egészéhez való viszonyában ítél meg. Másfelől Piszarev „realizmusa” mai szemmel éppolyan merőben ideologikusnak tetszik, mint Belinszkij hegelianizmusa: a szellemi áramlatokat mindketten önálló és eredendő dolognak tartják – és a hibásan felvetett problémák zsákutcájából mindketten egyforma erővel és szenvedéllyel próbálnak kijutni: kapcsolatot teremteni a társadalmi valósággal.

Ennek a törekvésüknek köszönhetik, hogy manapság az orosz irodalomról szólva – orosz és külföldi szerzők körében egyaránt – a jó modorhoz tartozik mint „nyárspolgárokról” fanyalogva megemlékezni róluk. Ez a megvetés azonban önmagában is igazságtalan, és ugyanakkor teljesen történelmietlen. Történelmietlen azért, mert nem ismeri fel, hogy a műalkotások tisztán esztétikai szempontú értékelése csak milyen késői – ráadásul hanyatlási tünetnek tekinthető – jelenség. A feltörekvő osztályok, amelyek harci jelszavai még elevenek, amelyek még egészséges hitet táplálnak önnön társadalmat és emberiséget átformáló elhivatottságuk iránt, a művészet jelenségeit mindig saját osztályharcuk perspektívájából ítélik meg. Igaz, többnyire öntudatlanul. Vagyis nem tesznek különbséget esztétikai és társadalmi értékelés között; nem szintézist teremtenek köztük, hanem egybemossák őket: nem úgy fogják fel a művészet jelenségeit, mint társadalmi jelenségeket, hanem magát az ideológiai osztályharcot vívják meg esztétikai ellentétek zászlaja alatt. Aki ismeri Németország klasszikus korszakának kritikáját, éspedig nem csak Lessinget, hanem a korai romantikusokat is (gondoljunk a fiatal Fr. Schlegel Lessingről vagy Fr. H. Jacobiról írott recenzióira), rájuk fog emlékezni, miközben a – bizonyos szempontból – hasonló helyzetben levő orosz kritikusokat olvassa. Persze ezt az analógiát sem szabad eltúlozni. Az orosz kritikusok, Oroszország elmaradottsága ellenére, a társadalmi fejlődés jóval előrehaladottabb korszakában éltek; számos problémát élesebben és tudatosabban vetettek fel: végtére is támaszkodhattak erre a fejlődésre, kivált Hegelre. Másrészt az esztétikai elméletek és a valóságos célok közti feszültség is jóval nagyobb volt, mint Németországban 1770 és 1810 között. Az osztályharc fejlettebb foka tükröződik abban, hogy sokkal inkább kidomborodik esztétikai kritikáik nem esztétikai karaktere; hogy kevesebb „kultúra” szorult beléjük, mint német elődeikbe. Viszont a társadalmi valósághoz egyértelműbb és tudatosabban kimunkált viszony fűzi őket.

Műveiket ezért érdemes ma is elolvasni; nem csak történelmi dokumentumok. Különös vonzerejük titka a merőben pszichológiai kérdésfeltevésnek és a gyakorlati-társadalmi hatásra való törekvésnek az a keveréke, amely minden olyan értelmiségi mozgalomra jellemző, amely mögött még nagy erejű társadalmi mozgás áll: elemzéseik a műalkotáson keresztül a társadalmi valóság lényegét tárják fel; meghúzzák – akaratlanul – azokat a művészi határokat, amelyeket a kor szab az alkotói lehetőségeknek.

Különösen jellemző példája ennek Dobroljubov kritikája Turgenyev A küszöbön című regényéről. Dobroljubov elveti a regény esztétikai elemzését. Csak alakjait elemzi mint társadalmi típusokat, élményeikben és cselekedeteikben csak azt keresi, ami a társadalomra jellemző. Amikor azonban felteszi a kérdést, hogy miért bolgárnak és miért nem orosznak mutatja be Inszarovot, a regény egyik hősét a költő, és amikor ezt a kérdést úgy fogalmazza át, hogy lehet-e egy korabeli orosz hős cselekvési lehetőségeiből regénytéma, hogy azok nem öltenek-e elkerülhetetlenül egyfajta Don Quijote-i karaktert, akkor nem is csak hogy káprázatos alkotóerővel írja le, hogyan alakult át az orosz értelmiség az előző generáció óta, hogyan lett a romantikus-szkeptikus rezignációból (Rugyin, Oblomov) egyértelmű tettvágy, igazi törekvés a valósággal való kapcsolatteremtésre (ez a fejlődés később a polgári materializmus álláspontjába torkollik, és itt zárul le, legalábbis átmenetileg – Bazarovban Turgenyev Apák és fiúk című regényéből, amelyről Piszarev ír), hanem Turgenyev erejének és gyengéjének forrását is képes feltárni: beágyazottságát a korhelyzetbe, és azt a – művészi – meggyőződését, hogy nem is léphet túl azon.

Akármilyen szigorú ítéletet mondtak is elődeikről a későbbi korok orosz^–kritikusai, legnagyobb erényük volt ez a módszer: a műalkotásokat sohasem elszigetelten, soha nem mint szabadon lebegő lényegiségeket vizsgálták, hanem mint a társadalmi egész részeit. Dosztojevszkij kritikája Tolsztojról és Puskinról, sőt maga Merezskovszkij is, már ahol nem vész üres szómisztikába, ebben a tekintetben közvetlen leszármazottja annak az orosz kritikának, amely sokkal tovább megőrizte összefüggését a társadalmi valóság táptalajával, és ezért sokkal tovább is maradt termékeny, mint az a német fejlődésnek megadatott.

 

[1] Russische Kritiker (Belinsky, Dobroljubow, Pissarew), Drei-Masken Verlag, München 1920.

[2] Russische Kritiker, Die Rote Fahne, Berlin 1922. május 7. (V. évf., 11. sz.), 3. o. – Kötetben: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 123. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.