Oroszország Kommunista Pártja és a proletárforradalom[1]
Barát s ellenség egyaránt tudja már: ha a tanácsköztársaság kikiáltásának ötödik évfordulóját egy győzedelmes és uralkodó, bár súlyos nélkülözéseket elszenvedő proletariátus ünnepelheti, akkor abban Oroszország Kommunista Pártja volt a döntő tényező, melynek az érdem, hogy létezik, áll a tanácsköztársaság, tulajdonítható.
Hosszú időbe telt, míg ezt a barátok is teljesen megértették. Az ellenfeleket – gyűlölet és félelem kiélezte – osztályösztönük éleslátókká tette. A tanácsköztársaság kikiáltásának pillanatától fogva azon iparkodtak, hogy megosszák az orosz proletariátus forradalmi frontját: hogy proletariátus és párt szervezetileg szükségszerű megosztottságát szellemi és politikai megosztottsággá tegyék – hogy elválasszák a proletariátust az OKP-tól. Első jelszóul a „demokrácia” szolgált. Mensevikiek és eszerek versengtek a felhajtó szerepében: a kísérletben, hogy úgy ábrázolják a diktatúrát, mintha nem a munkások és szegény parasztok diktatúrája volna, melyet a kommunista párt – a proletárforradalomnak és minden elnyomott és kizsákmányolt felszabadításának tiszta feje és erős karjaként – az ő nevükben, az ő érdekükben gyakorol. Nem csak „igazságtalan”, „erőszakos”, végbevihetelen valamiként szerették volna bemutatni a proletárdiktatúrát, hanem szakadékot akartak teremteni a proletariátus diktatúrája és a kommunista párt uralma között. A fölvilágosulatlan, forradalmi érzelmű elemek ebben – akaratlanul – segítségükre voltak.
A KAP és az anarchista elméletek e pont körül koncentrálódtak: a „kommunista párt diktatúráját” elvetve helyeselték a proletariátusét. És a kronstadti fölkelés[2] idején ez a követelés ama jelszóvá sűrűsödött: „szabadon” választott, kommunisták nélküli szovjeteket. Az ellenforradalom, Dantól[3] Martov-Csernovig, „megbékült” a szovjet gondolatával, csak hogy annál hatásosabban szigetelhesse el a bajok igazi forrását, a kommunista pártot. Részint belátták, hogy a kapitalizmus restaurálásáért vívott harcnak a kommunista párt ellen vívott koncentrált harcnak kell lennie, hogy a kapitalizmus visszatérésének útja a kommunista párt hulláján keresztül vezet. Bárhogy hangzottak is az „átmeneti jelszavak”, akár az alkotmánynak az új gazdasági politikához való hozzáidomításáról (a kapitalizmusnak tett koncessziókból következő polgári demokráciáról) szóltak, akár a munkások „védelméről” a szovjethatalom kizsákmányolása ellen vagy a kommunista párt „kompromisszumaival” szembehelyezett „valódi” proletárpolitikáról – a cél ugyanaz maradt: a proletárdiktatúra megsemmisítése a kommunista párt megsemmisítése révén.
Oroszországon kívül a kommunistáknak hosszabb időre volt szükségük ahhoz, hogy a kérdést ugyanilyen világosan lássák. Még az sem volt elég, hogy a magyar diktatúra, párt híján, elbukott. Minden kommunista pártnak, sőt, minden forradalmár munkásnak saját súlyos tapasztalatai árán kellett megtanulnia, hogy a forradalom elsősorban hatalmi harc, erőszakkal szembeszegezett erőszak, amikor minden, az események fölkínálta esélyt, az ellenség minden pillanatnyi gyöngeségét azonnal és kíméletlenül ki kell használni, különben – talán évekre – visszahozhatatlanul elillan; harc, melynek során az ellenség – pillanatnyilag – feltartóztathatatlan túlereje elől meg kell hátrálni, ha nem akarjuk, hogy az erőviszonyok talán csak átmeneti kedvezőtlensége a forradalmi mozgalom tartós elerőtlenedését okozza.
A belátás, hogy így cselekedni létkérdése a forradalomnak, nem szünteti meg sem a gazdasági folyamat (a gazdasági válság) objektív szükségszerűségét, sem ama szerep döntő voltát, melyet a proletariátus egésze mint osztály játszik a forradalomban. Minden cselekvés háttere és alapzata igenis a kapitalizmus objektív gazdasági válsága. Ám a gyorsaság, mellyel kibontakozik, mellyel a burzsoázia szétzüllesztésében, a proletariátus megszervezésében kihasználható, távolról sem mechanikusan és automatikusan következik a gazdasági viszonyokból. Az a világos fölismerésen és eltökélt cselekvésen múlik. E fölismerés és cselekvés hordozója – a termelési folyamatban betöltött helye folytán – a munkásosztály. Ez azonban annyit jelent, hogy a helyzet helyes megismerése csak a proletariátus osztályálláspontjáról lehetséges; hogy csak a proletariátus képes e belátást tettekre váltani. Ám nem következik belőle, hogy az egész proletariátus mindenkor birtokában van helyzete világos fölismerésének és a szükséges eltökéltségnek, mellyel e belátás konzekvenciáit levonhatná.
Itt kezdődik a kommunista párt világtörténeti küldetése. Azért öltött testet, hogy a proletariátus szeme elé tárja, miféle gondolkodást és cselekvést követel meg osztályhelyzete a forradalmi fejlődés minden egyes pillanatában. A szervezeti megosztottság tehát csak előfeltétele a proletariátus igazi, forradalmi egységének. Mert semmilyen osztály nem cselekedhet a forradalmat eldöntő módon, ha belátása és akarata ilyesfajta szervezetét nem teremti meg. Amíg a burzsoázia forradalmi volt, maga is létre tudott hozni hasonló pártokat (jakobinusok). A proletariátus hosszú és súlyos harcok árán vergődik el e szükségszerűség belátásához. A forradalom győzelmének legkomolyabb garanciája, hogy e belátás megerősödni tűnik. Az pedig, hogy Oroszország Kommunista Pártja kész volt erre a harcra, hogy útjának minden kanyarulata ellenére sem a forradalom útjáról nem tért le, sem a proletariátus tömegeitől nem szakadt el, az orosz forradalom győzelmének legalapvetőbb oka.
[1] Die KPR und die proletarische Revolution, Die Rote Fahne, Wien 1922. november 7. (V. évf., 1061. sz.), 9. o.; megjelent még a berlini Die Rote Fahne aznapi számában; kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 175. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.
[2] 1921. március elején a február végi pétervári megmozdulások átcsaptak a kronstadti garnizonra is, és a matrózok, katonák, munkások tizenöt ezres gyűlése új szovjet-választásokat, a baloldali sajtó szabadságát, a szocialista pártokhoz tartozó politikai foglyok szabadon bocsátását, az élelmiszeradagok egyenlősítését, a gabonarekviráló alakulatok föloszlatását, a parasztok és kézműveseik termékeik fölötti szabad rendelkezését követelte. A felkelők elutasították Trockij március 6-i ultimátumát, ezt követően elkezdődött a kronstadti erődítmény 17-éig tartó ostroma. A kronstadti lázadás meggyorsította az áttérést az Új Gazdasági Politikára, amely a lázadás gazdasági követeléseit teljesítette (a politikaiakat nem). – A szerk.
[3] Fjodor Iljics Dan (álnevén Gurvics, 1971–1947) orvos, mensevik politikus. 1894-ben tagja a Harci Szövetség a Munka Felszabadításáért szervezetnek, több ízben letartóztatták. 1901-ben Berlinben az Iszkra munkatársa volt. 1903-tól a mensevikiek egyik szellemi vezére, a Golosz Szocialdemokrata című lap szerkesztője, később a mensevik Szervező Bizottság és KB tagja. A harmadik orosz forradalom után a mensevik frakció vezetője, 1922-ben kiutasították Szovjet-Oroszországból. Berlinben a mensevik emigráció egyik vezetője, 1941-től haláláig az USA-ban élt, a Novij Puty c. lap kiadója volt. – A szerk.