Othmar Spann: Kategóriatan^[1],[2]

 

Sp[ann] nem éri be a gazdaságtan és államelmélet általa már végbevitt „forradalmasításával”. Ebben a könyvben filozófusként lép föl, és – mélyebb megalapozásaként társadalmi-gazdasági munkáinak – a filozófiát is meg akarja reformálni, jobban mondva az „ősforrásokhoz” akarja visszavezetni azt, az Upanisádokhoz, Arisztotelészhez és Plótinoszhoz, Eckhart mesterhez és Aquinói Tamáshoz, abból az utat tévesztettségből és zűrzavarból, melyet a mechanisztikus-atomisztikus oksági szemlélet, vagyis az egész modern filozófia előidézett. Az itt tárgyalt kötet ezért is jelent meg annak a sorozatnak a kiegészítő köteteként, amelyik túlnyomórészt a német romantika, elsősorban Adam Müller társadalomelméleteit jelentette meg, de emellett Aquinói Tamásét, Augustinusét stb. is.

Ezeknek a megjelentetéseknek az értékéről itt nem akarunk szólni. Egyes elkapkodott vagy más okból hozzáférhetetlen művek utánnyomása bátran lehet érdemdús cselekedet. Most azonban arra a tendenciára (és annak tudományos értékére) kell rávilágítanunk, melyet ezek a publikációk szolgálni vannak hivatva, és erre Sp. filozófiai műve bőséges alkalmat ad.

Sp. gyakran hangoztatott szándéka a kauzalitás meghaladása, a kauzalitás kategóriájának törlése az „igazi” filozófia szótárából. Amihez fölöttébb egyszerű módszert választ. A kauzalitással szembeállítja ez „egész mivolt” [Ganzheit] kategóriáját, és azt állítja, ez a kétfajta szemléletmód a limine kizárja egymást. Egy döntő helyen a következőket fejtegeti: „Az okság fogalmát a legtágabb értelemben használjuk, és egyszerűen a dolgok egészleges rendjének, a láncszemszerűségnek [Gliedlichkeit] az ellentétét értjük rajta… Minden, ami nem láncszemszerűség, az  okszerűség,[3] vagyis nem az összefüggésben való értelmes összekapcsoltság és bennfoglaltság” (295.).

Nem akarok tovább elidőzni ennek a definíciónak a feneketlen naivitásánál, amely definíció egy kézmozdulattal félretolja évszázadok logikai munkáját, és például egy kalap alá veszi a reálkauzalitást a Mach-féle függvényszerű összefüggésekkel. Az újromantika „holdvilágos bűvös éj”-ében,[4] úgy látszik, minden tehén fekete. Csak a Spann-féle „alapvetések” egy alapvető trükkjére szeretnék mindjárt itt rámutatni. Sp., ami épp jól jön neki, valami hallatlan ostobaságot fog rá azokra az irányzatokra, amelyek ellen küzd, hogy aztán az ellenfélnek ezt a saját maga által kiagyalt teóriáját győzedelmesen megcáfolja – és ennek a fajta cáfolatnak a puszta tényét saját elméletének bizonyítékává fújja föl. Anélkül hogy belemennénk Sp. totalitáskategóriájának közelebbi tárgyalásába, meg kell jegyeznünk, hogy teljességgel tarthatatlan a dolgoknak az a beállítása, mintha totalitás és kauzalitás kizárnák egymást. Hogy csak egyetlen gondolkodóra hivatkozzunk – éspedig olyan valakire, akit, részben legalábbis, Sp. is elismer –, a totalitás kategóriájának módszertani jelentőségét kevesen hangsúlyozták  nyomatékosabban, mint Hegel („az igaz az egész”).[5] De csupán aki még csak belelapozni sem próbált Hegel Logikájába soha, merészelheti azt állítani, hogy Hegel ne juttatott volna döntő pozíciót a Logika építményében a kauzalitásnak. De Sp. pechje ennél is nagyobb. A harc a  kauzalitás, a mechanizmus és atomizálódás ellen a számára elsősorban harc Marx és a marxizmus ellen. De minthogy tudatlansága ezen a területen még lehengerlőbb, mint általában a filozófia történetének területén, magától értetődően elkerüli a figyelmét, hogy milyen alapvető jelentőséggel rendelkezett a totalitás Marxnál. „Minden társadalom termelési viszonyai – mondja Marx – egy egészet alkotnak” (Elend der Philosophie, 91).[6] És részletesebben is kifejti ezt a gondolatot: „A társadalom különböző tagjait – mondja Proudhonnal vitatkozva – megannyi különálló társadalommá változtatjuk, amelyek egymást követően lépnek fel. Valóban, hogyan is magyarázhatná meg a mozgásnak, az egymásutánnak, az időnek a puszta logikai formulája a társadalmi testet, amelyben minden viszony egyidejűleg létezik és egymásra támaszkodik?” (uo. 92.) És semmiképp sem valamiféle Hegel-reminiszcencia ez a fiatal Marxnál. Aki csak egy pillantást is vetett Marx döntő írásaiba, tudni fogja, hogy sem a válságelmélet vagy az átlagprofitráta elmélete, sem a felhalmozás kérdése vagy a földjáradék-elmélet stb. nem lelheti meg Marxnál a maga oksági magyarázatát a totalitás kategóriája nélkül. És Marx ebben nem pusztán a hegeli filozófia logikai tradícióját viszi tovább, hanem tudatosan visszanyúl a korábbi „mechanisztikus és atomisztikus” nemzetgazdasághoz. Ha Sp. a Tableau économique-ben semmifajta „egészt” [Ganzheit] nem képes fölfedezni, nehéz rajta segíteni.

Lehetetlen segíteni rajta. Mert művének logikai építménye nemcsak – a fentebb ábrázolt – negatív értelemben nyugszik egy trükkön, egy trükkre épül minden pozitív fejtegetése is. Ez a pozitív trükk a következőképp bemutatható. Sp. egy  egészen üres, merőben formális-logikai fogalommeghatározásból indul ki. Ezt hozzácsempészi a saját kategóriájához, hogy azt – amennyire lehet – tudományos lepelbe burkolja, és elhitesse az olvasóval, csupán a fogalmak jelentésének afféle formális-analitikus tisztázásáról van szó. Amint sikerült az olvasó figyelmét elaltatni, hirtelen fölbukkan a sajátosan spanni tartalom, amelynek logikailag édeskevés köze van a korábban kifejtettekhez, és amely csak merész logikai bűvészmutatványokkal, időnként puszta szójátékokkal köthető a kiindulóponthoz. Csak egyetlen példa! A tökéletesség mint minden létmód alapja, mint Sp.-féle tantétel, [tudniillik hogy] „az egész minden módban fajspecifikusan tökéletes” (99.). Sp. példaként vonultatja föl, hogy „a krisztallográfiában tökéletességfogalmakkal találkozhatunk olyan  fogalmakban, mint a tökéletlen  kristályképződésé (ahol is a »tökéletlenség« magának a tárgynak a mértéke, nem az esztéta néző vagy egy külső cél, mondjuk, az ékszerész mércéje szerint van elgondolva!), vagy a kristályok »rendellenes alakulásáé«, a »síkok tökéletlenségéé«” (102.). Aztán a biológiai „egészséget” és „betegséget” hozza szóba Sp., olyan pszichológiai jelenségeket, mint az „érzékcsalódások”, az „emlékezet kihagyásai”, a „szóvakság”, „színvakság” (102. sk.). Csupa olyan példa, melyben a „tökéletességfogalom” ugyan módszertanilag meglehetősen fölösleges, de olyan formális-általános formában van megfogalmazva, hogy azért valahogy mégiscsak összeegyeztethető marad a tudományossággal. Ám aztán Sp. rátér a társadalomtudományra, hogy rámutasson, „a lényeghez hozzámért gazdaság rendileg kötött, a szabadforgalmú és kommunisztikusan kötött gazdaság lényegsértő” (104.). Bár Sp. itt még enyhít és relativizál is a dolgon, amennyiben rámutat „a fiziokraták ellentétes tökéletességfogalmára” („ordre naturel” és „ordre positif”), azért szembeszökő a logikai salto mortale. Hiszen valamiféle analógia a fent fölvonultatott természettudományi példákkal csak egy rendszeren belül volna fölállítható. Még ha a krisztallográfia Sp. módra gondolkodna is, akkor sem vetne össze tökéletességük szempontjából különböző kristályokat, csak ugyanannak a nemnek egy tökéletlen példányát a nem egy tökéletes példányával. Mondjuk – hogy egy más szférából hozzunk példát –, egy emberi torzszülöttet egy normális emberrel; de soha nem jutna eszébe egy biológusnak egy kutyát egy malaccal összevetni „tökéletességük szempontjából”. Sp.-nak tehát a saját tökéletesség-kategóriáját – tulajdon kezdeti előfeltevései értelmében – csak egyfelől a rendi, másfelől a kapitalista gazdaságtípusok különböző fejlődési formáira volna szabad alkalmaznia, és ezenközben olyan fogalmakhoz jutna el, amilyen Max Weber „ideáltípusa” is. A kapitalista gazdasággal  szembeállítva a rendileg kötött gazdaságot csak – finoman fogalmazva – csalás árán tüntetheti ki „tökéletesség”.

Sp. fejtegetései ilyenformán az absztrakt, üres trivialitás és a bizonyítatlan, bizonyíthatatlan apologetika közt imbolyognak. Kiindul, mondjuk, abból a semmitmondó magától értetődőségből, hogy minden „rész-egész” különböző funkciókat lát el az egészben. Majd ez a trivialitás a „rang” metafizikai dicsőítésébe csap át – amivel sem tartalmilag, sem logikailag nincs semmi dolga: „Ember és csimpánz, oroszlán és sakál, rózsa és főcsomó, kristály és kavics nem azonos rangúak, különböző helyet foglalnak el a lények lajtorjáján” (150.). Azt hiszem, itt fölösleges minden kommentár. Ahogy ott is, ahol a szerző a közvetítés hegeli kategóriáját arra használja, hogy a „szolgálati utat” az univerzum alapvető metafizikai elvének mutassa (170–171.). A példák tetszés szerint volnának szaporíthatók.

Világos, hogy egy könyv, amelyik így van „logikailag felépítve”, módszerében csak a legzavarosabb eklekticizmust tárhatja az olvasó elé. Sp. az Upanisádoktól az újkantianizmusig valóban mindent fölvonultat, „mi szem-szájnak ingere”, csakhogy mindent, ami a maga helyén módszertanilag akár – valamelyest és viszonylagosan – akár helyes is lehetne, kritikátlan metafizikájával olyannyira zavarossá tesz, hogy a dolog tökéletes értelmetlenséggé fajul. Hogy csak egyvalamivel hozakodjak elő: Sp. átveszi az újkantianizmustól az egyes szférák (jog, gazdaság stb.) ún. homogeneitásának a gondolatát, és az alábbiakat faragja belőle: „A jog mindenestül jogszerű. Kizárólag jogi al-egészek alkotják – például az alkotmány, a polgári jog, eljárásjog, büntetőjog –, melyek megint csak fajspecifikus jegyeket hordozó fajspecifikus jogi tételekből állnak, a büntetőjog például nem a parlament jogait szabályozza. Minden jogi al-egész (alkotmány, büntetőjog stb.) a jog egészének a természetét hordozza magában, minden jogi tétel az egész jogot képezi le, és utal minden tagra. Ezzel szemben nincs olyan, hogy »gazdaság a jogban« vagy »jog a gazdaságban«. Mindennek meg kell maradnia a maga nemében” (115.). Hogy magának az újkantianizmusnak is zátonyra kellett futnia a homogeneitásnak ezen a túlfeszítésén (lásd a jog keletkezésének problémáját Jellinektől Kelsenig), nem zavarja Sp.-t különösebben. Ő ezt a módszertani elvet, amely ebben az esetben nem más, mint a modern-kapitalista munkamegosztás tudománybeli tükröződése, a jogértelmezés (látszólagos) jogi immanenciája, metafizikai elvvé emeli, hogy a társadalom rendi fölépítését objektív, ontológiai elvként, az abszolút lét kategóriájaként mutathassa be.

Ennek az apologetikus szándéknak nem szükségképp kellene eklekticizmust szülnie, ha Sp.-nak társadalmilag lehetősége volna rá, hogy valamiféle tisztán rendi világnézetet hirdessen. Tudományosan akkor is reakciósnak kellene mutatkoznia, akkor is  elkerülhetetlenül megoldhatatlan ellenmondásokba kellene bonyolódnia, hiszen az utóbbi évszázadok egész gazdasági-társadalmi fejlődését „eltévelyedésként” ignorálnia kellene. De a Sp.-eset bonyolultabb. Mert az Upanisádok és Eckhart mester egy modern-kapitalista világnézet szolgálatában állnak. A rendi gazdasági rend meghirdetésének a célja a modern kapitalizmus védelme, azaz benne a kapitalista elem igenlése és megszilárdítása, a proletariátus lázadásának mint „lényegellenes” valaminek a kiátkozása. Sp. egész elmélete apologetikus tehát. Hogy nem bánunk igazságtalanul vele, azt bizonyítsa  a következő, „A képmás mint mintakép” címet viselő szakaszból vett idézet, ahol is meg kell jegyeznünk, hogy a bevezető logikai alapvetés mindenestül a fönt kifejtett séma szerint alakul. Sp. itt azt fejtegeti, hogy „az individualisztikus népgazdaságtan mindenestül figyelmen kívül hagyta a mintaszerűség tényét és a mintakép teremtő hatását, még a feltalálót sem volt képes  elméletileg méltatni. Gyakorlati gazdálkodóktól persze sűrűn hallani olyan megjegyzéseket, mint hogy »ez az eljárás, ez a szervezeti forma, ez a hitelezési forma, a teljesítménynek, a szakértelemnek ez a szintje N. N.-nek köszönhető, ennek meg ennek a  mintájára, ennek meg ennek a példáját követve gyökeresedett meg«. Már egy ilyesfajta egyszerű megjegyzés is feltárja azonban a tényállást, tudniillik a gazdasági példakép termékenységét. Valójában egy bizonyos gazdasági kör, piac, ország  »legjobb gazdájának«, »legjobb vasesztergályosának«,  »legjobb pénzemberének«, »legjobb szabójának«, »legjobb háziasszonyának« stb. mindenkor a legnagyobb teremtő (produktív, alkotó) jelentősége van azáltal, hogy ők maguk is meghatározzák azok teljesítményének a szintjét, akik alattuk állnak, hogy mintául szolgálnak a számukra. – A középkori városok céhes gazdaságpolitikája, Colbert rendszere és az egész merkantilizmus jórészt mintaképek felmutatásán és megteremtésén nyugodott. És vajon a modern amerikai Taylor-rendszer nem arra épül-e részben, hogy minden műhelyben megkeresi a legjobb fogásokat, és azokat példává emeli? – Ez a mintaszerűség persze nem illik bele egy Ricardo vagy Marx vagy iskolájuk mechanikus-kauzális felfogásába, és nem is találhat magának helyet egy, az okozatiságra támaszkodó tudományos elméletben” (157.). Szóval: rendi társadalom Taylor-rendszerrel. Az „elvonultság” [Abgeschiedenheit] kölcsönzés Eckhart mestertől, és újkantiánus rongyokba van beburkolva, hogy a mai állapotot annak a kapitalista osztály számára kedvező momentumaiban örökkévalóvá tegye. Amiről szó van, röviden: a fasizmus szofisztikus apológiája.

Fejtegetéseinket illusztrálhatnánk Sp.  könyvének minden oldalával. Ám azt hisszük, az eddig mondottak elegendők ahhoz, hogy az eklektikus apologetikának ez a terméke tudományosan tökéletesen értéktelennek tűnjék.

 

[1] Othmar Spann: Kategorienlehre (Die Herdflamme, szerk. Othmar Spann, 1. Ersatzband), Gustav Fischer, Jena 1927.

[2] Othmar Spann: Kategorienlehre, Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung, hrsg. v. Dr. Carl Grünberg, Jg. XIII, Verlag von C. L. Hirschberg, Leipzig 1928, 302–306. o.; kötetben: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 122–127. o. – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.

[3] Kiemelés tőlem – L. Gy.

[4] „Mondbeglänzte Zaubernacht” – Ludwig Tieck egy versének címe, illetve első sora, Lator László fordításában. – A szerk.

[5] G. W. F. Hegel: A szellem fenomenológiája, ford. Szemere Samu, Budapest, Akadémiai 1973, 18. o. –  A szerk.

[6] Karl Marx: A filozófia nyomorúsága. Válasz Proudhon úrnak „A nyomorúság filozófiájá”-ra, MEM IV., 125. o. – A szerk.