Otto Rühle: Az európai forradalmak története^[1],[2]

 

Ez a mű voltaképp arra volna hivatva, hogy helyébe lépjen Conradi Geschichte der Revolutionenjének,[3] vagyis népszerű összefoglalását adja a forradalomtörténet marxista kutatásának. R[ühle] terve nagyobb ívű Conradiénál. Míg emez csak a francia forradalomig megy el ábrázolásában, R. tárgyalja azt is, de a III. kötetben a XIX. század forradalomtörténetének egyfajta vázlatával is szolgál. A könyvhöz, ezt már R. célkitűzése is magával hozza, nem nyúlhatni azzal az igénnyel, hogy csakis az anyagot illető tudományos belátásokkal találkozzék benne az ember: a könyv betöltötte a rendeltetését, ha képes egy széles publikumnak, mindenekelőtt a munkásolvasóknak mindenki számára érthető formában átadni a kutatás elfogadott eredményeit. Ebben a tekintetben azonban R. könyve komoly visszalépés Conradihoz képest. Az ő, Conradi könyve is teli a polgári tudomány iránt tanúsított mértéktelen tiszteletből született hamis beállítással. De legalább kísérletet tesz rá, hogy a XVI–XVII. század körüli németalföldi és angol gazdasági fejlődés és osztálystruktúra vázlatát adja, és ezzel rámutasson a németalföldi és angol forradalom objektív alapjaira és mozgatóerőire. R. könyve épp gazdasági dolgok tekintetében egészen felületes. Még ahol az anyag marxista földolgozása adva van, ahol tehát csak népszerűsítenie kellene az eredményeket, ott is kudarcot vall; többnyire csak néhány általános és halvány vonásra szorítkozik, melyek a területet nem ismerő olvasónak úgyszólván alig szolgálnak okulására. Ahol nincsenek részletes monográfiák,  a kérdések teljesen elkerülik a figyelmét (egy szóval sem említi például a városok kora középkori szabadságharcait). De ugyanilyen szegényes, sok helyütt egyenesen hamis a forradalmak politikai hatalmi harcainak, ideológiai megjelenési formáinak az ábrázolása is (pl. Hebert mint Marat követője, II. 161.). És újra hangsúlyoznunk kell, egész ábrázolása felületesnek mutatkozik ott is, ahol nagy irodalom áll rendelkezésre (pl. az orosz szociáldemokrácia ábrázolásában). Angliát az első kötet tárgyalja, és a tárgyalás a „dicsőséges forradalommal” zárul. Ami azzal jár, hogy az egész „ipari forradalom”, a chartizmus nagy tömegharcai kívül rekednek A forradalmak történetének  keretein. Németország is így jár. Az ábrázolás az 1848-as évre koncentrál. A voltaképpeni német munkásmozgalom említetlen marad. Ami pedig annyi, mint túlságosan is a „kaszára-kapára kapni” értelmében fölfogni a forradalmat, hisz tudomást sem véve a német szociáldemokrácia fejlődéséről pl. az orosz szociáldemokrácia, az első orosz forradalom bármely ábrázolása is érthetetlen kell, hogy maradjon. Végül hadd említsük meg a szerző egy csaknem elviselhetetlen „sajátosságát”. A szerző individuálpszichológus, Alfred Adler híve. Ez végül is magánügy. De a mondás, hogy „a vallás magánügy”, még mint tréfa is az érvényét veszti, amint valaki azzal próbálkozik, hogy a forradalmak nagy alakjait ne  koruk osztályharcaiból, hanem „kisebbrendűségi komplexusaikból” magyarázza. Hogy ennek a fajta  módszernek az abszolút megengedhetetlenségét az olvasónak megmutassuk, ideillesztjük Marat R.-féle jellemrajzát: „Marat a rútságát  bizonyára már gyerekként is szégyenletesnek és megbélyegzettségnek érezte, lefokozásként és háttérbe szorítottságként, hátrányos élethelyzetként érzékelte. És a lelkében tele félelemmel és daccal, szégyenkezéssel és fölháborodással lázadt ez ellen a megszolgálatlan bántás, megrövidítés és kirekesztés ellen. Testi fogyatékosságán kezdve a szüleihez, nevelőihez és játszótársaihoz való viszonyon át társadalmi helyzetéig kezdte magát mindenben félreértettnek, alulmaradtnak, fenyegetettnek érezni, és ezzel egy olyan torz szemléletmódnak és a megítélés egy olyan ferde formájának a martalékává vált, amely mindenki mást kedvezményezettnek, fölényben lévőnek, a sors kegyeltjének mutatott. Mert esélyei rosszabbak voltak az élet harcában, úgy érezte, a többiek fenyegetik, veszélyeztetik, túlszárnyalják  őt. Ebből a kínzó helyzetből próbált kikerülni azzal, hogy mindent latba vetett a teljes értékűség, a fölény, a magasra jutottság érzésének megszerzése érdekében. Ha valóban lopta a doktori diplomáját, ha szélhámoskodott – nincs mit rajta csodálkozni, mert nagyon is illenének ehhez a minden eszközzel  elismerésre törő emberhez. A természetéből és szociális viszonyaiból adódó akadályok leküzdése fölszabadította benne a hatalomvágyat, az érvényesülés vágyát, és ennek  állt szolgálatába lényének minden ereje és minden benne rejlő lehetőség. Ha rút és megvetett vagyok is, ha hátránnyal indulok is az élet versenyében, hangzott fel bensejében, és élettervét megfogalmazva ő meg is hallotta a hangot, az élet valamely területén akkor is ragyogni fogok, tekintélyre teszek szert, legfölül leszek. – Így vált Marat, bejárva a lelki megaláztatások évekig tartó iskoláját, olyan fajta emberré, aki miután kipróbálta a fölemelkedés minden útját, és mindenütt sikertelenség kísérte, végül mégiscsak megtalálta azt a pontot, amely újra fölemelkedéssel kecsegtetett. Egy forradalom remek újabb alkalmat kínál a próbálkozásra számtalan embernek, akik mindenütt kudarcot vallottak, akik sehol nem jutottak magasabbra, akiknek tudása, ereje, tervei előtt nem nyílt tér, akiknek a  becsvágya soha nem elégülhetett ki. A forradalom új hadszíntér azok számára, akik a sikerért újra meg akarnak mérkőzni a külvilággal.” Egészen hasonló jellemzés jut Robespierre-nek is (uo. 169. skk.). Ez az „új tudományos módszer” nem más végső soron, mint annak a rágalomhadjáratnak a visszakérődzése, amelyet az uralkodó osztályok a forradalom nagy alakjai ellen folytatnak. A szó, hogy rágalom, kicsit durvának tűnhetik, de mi más volna mondható arról, ha R. Marat-ból, a jelentékeny, Franklin és Goethe, szóval a legnagyobb kortársak által nagyra becsült tudósból a reakciós tankönyvek receptje szerint szélhámost csinál, csakhogy ráleljen benne a „kisebbségi komplexusra” – mert különben a legmodernebb pszichológia „törvényei” szerint forradalmi föllépése érthetetlen volna. És a könyvben nyüzsögnek az ilyesfajta „magyarázatok”. Ez valóban a legrosszabb fajta irodalmár szellemeskedés.

Egészében véve mindenestül balul sikerültnek kell tartanunk a könyvet.
 

[1] Otto Rühle: Geschichte der Revolutionen Europas, III. Bde (357, 336 und 302), Kaden u. Co., 1927.

[2] Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung, szerk. Dr. Carl Grünberg, Jg. XIV., Verlag von C. L. Hirschberg, Leipzig 1929, 160–162. o.; kötetben: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 201–203. o. – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.

[3] Alexander Conradi: Geschichte der Revolutionen vom niederländischen Aufstand bis zum Vorabend der französischen Revolution, 2 Bde, Buchhandlung Vorwärts, Berlin 1910–1911. – A szerk.