Parasztregények I.^[1]

Gergely Sándor: Hidat vernek

 

Drum fassen Geister würdig gross zu schauen
zum Grenzenlosen grenzenlos Vertrauen.[2]
Faust II.

 

Gergely Sándor új könyve nagy lépést jelent előre, nemcsak szerzője fejlődésében, hanem az új magyar irodalomban is. Már az Achrem fickó csudálatos története is nagy ígéret volt. Olyan merészséggel, olyan mindent látni akarással szedte össze anyagát, gondolta el művét Gergely, olyan gorkiji erőt árult el egyes részletekben, hogy ezzel szemben el kellett felejteni a koncepció romantikus túlhajtottságát, zavarosságát és éretlenségét. [Az] Achrem fickó a lumpenproletariátus regénye volt. Gergely Sándor olyan mélyen nézett bele a mai társadalom, a mai magyar társadalom belső ellentmondásába, olyan világos döbbenettel tárult eléje az egész dolgozó és dolgozni akaró, de munkát nem kapó nép rémséges nyomora, hogy kétségbeesett, dühös türelmetlenséggel kereste az utat, mely egy jobb világ, a szegényeket megváltó világ felé vezet. Kétségbeesett, dühös türelmetlenséggel kereste azokat a mozgató erőket, melyek a társadalmat tovább, magasabb fokra, minden embernek emberi életet biztosító magaslatra vezetik. Kétségbeesett, dühös türelmetlenségében a munkásosztály fejlődésének csak elkorcsosulásait látta meg; ugyanakkor pedig elnézett a szenvedő szegénység legtipikusabb rétege: a szegényparasztság felett. Világos, hogy ilyen beállítás mellett [az] egzaltált romantika lett a regény alapvető vonása. Részleteinek, emberrajzolásának, jelenetábrázolásainak – ismételjük – gorkiji ereje ellenére csak ígéret. Ha komoly és nagy ígéret is.

Következő könyve, [az] Ezer holdak partján komoly aggodalmakat váltott ki Gergely barátaiban és tisztelőiben. Láttuk ugyan: Gergely komolyan keres. Elhagyta a nyomortanyák és a külvárosi jassztalálkahelyek hatásos romantikáját, falura ment, hogy ott, ahol éhezők termelik a világ eleségét, keresse meg a jobb világba vezető erőket. Kereste – mint már sokan előtte – a magyar falut. Ez az első kísérlet kudarccal végződött. Gergely Sándor még nem szabadult volt meg az új magyar irodalom klisé-naturalizmusától, mely, miután szerencsésen megszabadította a falu rajzát a népszínműkliséktől, új klisét talált: a nemi aktust mint az élet, a boldogság és a kizsákmányolás, az uralkodás és az elnyomás egyedüli megnyilvánulási formáját. Nem kell részletek elemzése annak bizonyítására, hogy ennek a szexuális, falusi klisé-naturalizmusnak a valamikor nagyon tehetséges Móricz Zsigmond a klasszikusa. Móricz, aki a Hét krajcár igazán megrázó novellái után szerencsésen eljutott a dzsentri-duhajkodásnak majdnem Gyurkovics-szerű ábrázolásáig.  Hiába áll nyelvileg és részletábrázolásban toronymagasan az összes Gyurkovics-költők felett, a Kivilágos kivirradtig öreg parasztja már mulató dzsentriszemmel van látva, nem belülről, nem parasztszemmel. Zola idején forradalmi tett lehetett a szexus és az alkohol démonjait mint természeti őserőket ábrázolni. Ma reakciós romantika.  És Gergely Sándor az ezer holdak partján úgyszólván csak az árokban és a fűben fetrengő ölelkező párokat látott – szabadon Móricz Zsigmond után. Mindezt leplezetlen őszinteséggel kellett megmondani, már csak azért is, hogy megértsük, milyen lelkesedést és örömet váltott ki bennünk az új regény. Kodolányi János mellett (akinek a mai magyar falu birtokos, ádáz eltökéltséggel felfelé törekvő rétegeit ábrázoló regényeivel még  beható tanulmányban fogunk foglalkozni) Gergely Sándor az első és egyetlen, aki a mai magyar falut úgy látja, amilyen, és nem zsánerképet lát, hanem nagyarányú és nagyvonalú történést: a falu összefüggését az egész társadalom fejlődésével, a fejlődés irányvonalát és mozgató erőt. Egyszóval: regényt.

Ennek a regénynek tartalma a mai magyar földmunkásság kálváriája és megindulása a maga megváltása, a maga felszabadítása felé. A nyomor, a szenvedés, a kizsákmányolás régi regénytémák már. De a legtöbb regényíró, Zola és követői, természettörvények kérlelhetetlen működését látta a nyomorban; legfeljebb valami „általános emberi” együttérzés és szánalom lírája vette körül ezt a kiúttalan szenvedést (Gerhart Hauptmann). Hogy a fiatal Marx szavait idézzük: „a nyomorban csak a nyomort látják, anélkül hogy forradalmi, felforgató oldalát észrevennék, mely a régi társadalmat halomra fogja dönteni”.[3] Ekkor szűnik meg, mondja Marx, a tudomány doktrinér lenni, lesz forradalmivá, ekkor szűnik meg, tegyük hozzá, a költészet romantikus lenni, lesz igazán valóságot ábrázoló, igazán forradalmi, igazán modern. Maxim Gorkij Az anyával, Andersen Nexö [a] Pelle, a hódítóval (persze csak első részével) írt ilyen regényt.

Ezen az úton indult meg Gergely Sándor. És tegyük mindjárt hozzá: koncepciójában meg is haladta előfutárjait. (Ez persze elsősorban nem az ő egyéni érdeme, hanem szerencsésebb helyzetéé, hogy néhány évtizeddel később, a történelmi fejlődés magasabb fokán élhet, láthat és írhat, mint Gorkij és Nexö.) Meghaladta őket koncepciójában, mert ő a fejlődést már nem egy vagy több „hős” lelki fejlődésében ábrázolja, akik úgyszólván jelképeivé, szimbólumaivá nőnek az egész osztály fejlődésének. Gergely Sándornál csakugyan, szimbólumok nélkül, a dolgot magát, az osztály felébredését és felszabadulási harcát látjuk. Hőse nincs. És mégis egységes a végsőkig. Hőse nincs. És mégis nem egy helyben maradás vagy reménytelen kirobbanás a tartalma (mint Hauptmann tömegdrámáiban volt), hanem fejlődés a szó legszorosabb értelmében, öntudatra ébredés, az öntudat kibontakozása, elbotlása, tévelygése, utat találása, küzdelembe való áttevődése. Tehát: hőse nincs, hőse: a szenvedő és küzdő földmunkástömeg; hőse nincs, és mégis tele van művészi fejlődéssel.

Nem akarjuk itt részletezni, milyen nagy művészi erővel viszi keresztül Gergely regénye nagy részében ezt a koncepciót. Gergely Sándor megérdemli tisztelőitől, hogy behatóan foglalkozzanak regényei hibáival is. Annál is inkább, mert ezek a hibák éppen nem az új fény szükségszerűen velejáró árnyéka, hanem korábbi fejlődésének még meg nem haladott maradványai. Romantika. Tiszta, helyenként egészen gyerekes romantika, ahogy Gergely a „földalatti szervezkedést” ábrázolja, a maga birtok- és gyárvételeivel, csendőrtisztekkel együtt ivó agitátoraival, rejtélyes központjaival stb. Ezek csakúgy mint Achrem fickó és Barabás újból felmerülő alakjai, a szerző meghaladott fejlődési fokának itt még lerakódó salakja. De Gergely fejlődését mi sem világítja meg élesebben, [mint] hogy ezek a romantikus elemek, melyek [az] Achrem fickóban még elválaszthatatlanul hozzátartoztak a regény levegőjéhez, itt tisztára mint idegen, zavaró elemek hatnak. És Gergely fejlődésének több bíztató jeleként állapíthatjuk meg: ő maga is – úgy látszik, épp írás közben – tisztába jött ezzel.  Tisztán művészileg kissé gyerekes, ahogy a regény vége felé megtartott kongresszuson leépítik ezeket a romantikus rekvizitumokat. Mint fejlődés, mint a szüntelen önkritika jele azonban több értéket jelent, mint amennyit művészileg árt. Azt hisszük tehát, hogy most már nyitott ajtót döngetünk, ha Gergelynek azt mondjuk: aki olyan nagyszerű jeleneteket tud írni, mint a földosztás reményében összegyűlt szegénység szétverését, mint a gróf úrfi által megölt kis gyerek haláláét és az anyja megveretését, mint a sztrájktörők megtévesztését stb., aki így tud hatni [a] dolgokkal magukkal – az nem szorul romantikára, annak kölönc minden romantika.

De van a könyvben rejtettebb romantika is. Gergely felfedezte a földmunkásokat, és rajtuk keresztül eljutott az ipari, a városi munkásság más értékelésére, mint első regényében. Ez azonban még csak értékelés maradt, nem ábrázolás; elvont, romantikus túlzás – ha az ellenkező oldalról is, mint az Achrem fickóban. Ide tartozik az is, hogy Gergely a faluból egyelőre csak a szegénységet látja eleven[en]; a gazdag parasztság csak sziluettként, a közbeeső rétegek pedig egyáltalában nem szerepelnek regényében. Így nagyszerűen ábrázol két pólust: a nagybirtokost és a falusi szegénységet, de nem látja és nem ábrázolja azt az egészet, amelyben ez a két osztály él, fejlődik és harcol egymással.

Talán túl nagy igényeket támasztunk Gergely Sándorral szemben, ha ezt is hiányoljuk könyvében? Magára vessen. Hatalmas költői erőtől duzzadó részei hívják fel olvasóját, hogy a legnagyobb igényekkel lépjen fel vele szemben.

 

[1] 100 %,  Budapest 1927. január (I. évf., 5. sz.), 164–166. o. – A cikk Vajda Sándor neve alatt jelent meg, de később Lukács maga sorolta azok közé a 100%-ban megjelent írások közé, amelyeket emlékezete szerint ő írt; az azonosításhoz ld. Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in:  uő, Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 105. o. – A szerk.

[2] „De ha mélyre látni méltó, a szellem / végtelenül bízik a végtelenben.” – Kálnoky László fordítása. – A szerk.

[3] Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, MEM IV.,  137. o. („a nyomorban csak a nyomort látják, és nem látják meg annak forradalmi, felforgató oldalát, amely a régi társadalmat meg fogja dönteni”). – A szerk.