Parasztregények II.^[1]

Kodolányi János

 

„Szabó Dezső is egyik típusa annak a magyar középosztálybeli embernek, aki egyik lábával még a régi, hűbéri társadalom ideológiájában él, a másikkal a szocializmus ideológiájában, míg a szíve a mindinkább levegőtlenebbé és miazmássá váló kapitalizmus szférájában van.”

Kodolányi János: Szabó Dezsőről

 

1. Kodolányi János kétségkívül egyike a legbátrabb és legtehetségesebb magyar íróknak azok közül, akik a fiatal Móricz Zsigmond fellépte óta a magyar falu kérdéséhez hozzányúltak; Móricz Zsigmond eldzsentrisedése óta az, aki a legkomolyabban próbál szembenézni a magyar falu kérdéseivel. A kapcsolat és az összefüggés a fiatal Móricz Zsigmonddal igen kézenfekvő, és gyakran szóba is került. De a kapcsolatnál sokkal fontosabb a különbség: Kodolányi János a háború és forradalom utáni intelligencia köréből származik, és a háború és forradalom utáni falut írja le. Ez úgy témában, mint beállításban egészen alapvető különbségeket hoz magával.

2. Mindenekelőtt: Kodolányi János parasztábrázolása nem elementáris naturalista oppozíció a szokásos faluszépítéssel szemben, hanem a legszorosabb összefüggésben van tudatos propagandájával a mai társadalom megjavítása érdekében. Kodolányi a mai társadalom, a forradalom utáni Magyarország alapvető kórságait a falu káros elváltozásain figyelte meg. Ezek kíméletlen feltárásával akarja az ország figyelmét a veszedelemre felhívni, az egész társadalom lelkiismeretét felrázni, hogy a betegséget gyógyítsa meg, mielőtt nem lesz már késő. Ezért azt hisszük, hogy Kodolányi művészi céljainak megértéséhez az „Egyke”-kérdésről írott nagy cikke adja meg a legjobb kiindulási pontot (Élőszó I. 2–3.).[2] Kodolányi itt egyenesen kimondja, hogy „paraszttárgyú írásaimat tisztán azért írtam, mert ki akartam nyitni a nép pusztulását ölbe tett kézzel nézők szemeit”. Ha ebben a nyilatkozatban van is némi – jóhiszemű – túlzás, mindenesetre nagyon jellemző.

3. Tehát Kodolányi kiindulási pontja az „Egyke”. Cikkében keresi ennek a jelenségnek gazdasági és egyéb okait. Nézzük meg – egyelőre – csak a gazdaságiakat. Igen helyesen állapítja meg, hogy az alapvető ok „nem a proletársors, hanem ellenkezőleg: a terjeszkedni nem tudó kisbirtok”. „A baj gyökere tehát – folytatja Kodolányi –, mint az ormánsági népnél legjobban láthatjuk, az volt, hogy a jobbágyságról való áttérés nem olyan társadalmi rendre történt, amely kizárta volna az egyéni harácsolás, egoizmus túltengését, hanem ezt az egoizmust még azáltal is növelte, hogy kielégíthetetlenné tette a feudalizmus csökevényeinek meghagyásával, s most előállt az a helyzet, hogy a maga urává lett paraszt inkább elpusztítja ivadékait, így tehát saját fajtáját, csak hogy földjét megtarthassa, amelyhez hozzászerezni nem tud.” És ennek a diagnózisnak megfelelően bátrak további megállapításai. A 48-as forradalom nem hozott javulást, mert „a jobbágyság megszüntetésével nem szűnt meg a feudalizmus”. És a „földbirtokreform e tekintetben semmi egészségeset nem produkált”. Ezért a megoldás csak az lehet, hogy „minden család akkora földterület birtokosa, amekkorát családtagjaival vagy rokonaival egyetemben meg tud művelni”. Kodolányi nem ijed meg ennek a programnak forradalmi jellegétől. „Jól tudtam ugyanis, hogy a föld ilyen birtoklásának módját a Szovjetunióban valósították meg, figyelemre méltó eredménnyel. De ma már nem törődöm ezzel, amikor rámutatok mindarra, amit az egykéről, szerintem, tudni kell. Magyar embernek s kereszténynek érzem magamat, s nyugodtan ki merem mondani: mindent meg kell valósítani az életben, ami a nemzet megerősödéséhez vezet, akár keresztényszocialisták, akár kommunisták, akár zsidók s akár katholikus püspökök próbálták ki eredményességét, vagy bizonyították életrevalóságát.”

4. Nézzük most már az ormánsági falu züllésének és pusztulásának erkölcsi okait. Kodolányi igen élesen és pesszimisztikusan látja a parasztok – mindig a jómódú parasztról van szó! – viszonyát az államhoz és az uralkodó osztályhoz. „A nép elvesztette minden hitét, a vezetőkben való legcsekélyebb bizalom is eltűnt, jegyzőjét gyűlöli, a főbírótól retteg, a papnak nem fizet, a tanítót megveti, az egész középosztály iránt hihetetlen undorral viseltetik, mert benne látja az általa utált háború megszervezőjét s az államhatalom exponensét.” Alkoholizmus, homoszexualitás, kapzsiság, önzés: a falu gazdag parasztjainak minden lelki nyavalyája Kodolányi szerint onnan ered, hogy a társadalmi viszonyok, az államhoz, a valláshoz, az uralkodó osztályokhoz való viszony hazug helyzeteket teremt, melyek minden erkölcsöt aláásnak.

Ebből egyrészt az következik, „hogy az egykével megtámadott családokat megmenteni csak akkor lehetne, ha zseniális és megfelelő pszichiáterek állanának rendelkezésre, akik esztendőkön és legalább egy nemzedéken keresztül egyénenként gyógyítanák a népet”. Másrészt, hogy a „törvényhozás megfelelő – nem a törvényhozásnak vagy az érdekeltségeknek megfelelő, hanem a nép alapösztöneit és egészséges aktivitását kifejlődni engedő – gazdasági renddel és társadalmi szellemmel támasztaná alá a megmenteni óhajtott népet!”

5. Kodolányi programja világosan elénk állítja nemcsak célkitűzését, hanem egyéniségét is. Éles szemű, éles kritikájú, szókimondó, bátor művész, aki nem vész bele az úgynevezett legmodernebbek üres formakísérleteibe, aki számára a művészet nem játék, hanem része a társadalom életének, aki műveivel hatni, változtatni, javítani akar. Ez az akarat, párosulva éleslátásával, végiggondolásra való törekvésével egyszerű egyenesvonalúságot ad műveinek. Kodolányi művészetében így van valami – a szó legjobb értelmében vett – klasszicizmus, ami a magyar irodalomban meglehetősen szokatlan jelenség.

6. Kodolányi kis terjedelmű, novellaszerűen konstruált, novellaszerű világossággal és egyenesvonalúsággal épített regényeket ír. Jómódú parasztok betegessé torzult vagyonszerzési vágya egy-egy élesen egyénített és mégis tipikussá stilizált sors formájában tárul elénk. Gazdagon látott alakjait takarékos vonásokkal rajzolja meg. Egyszerű viszonylatokból rakja össze sorsukat: a vagyonszerzés, vagyonmegtartás problémái köré csoportosul minden. Minden emberi érzés, barátság, szeretet, szerelem eltűnik a pénzéhség, a földéhség mindent elsöprő vágya mellett. Vagy nincs is, vagy pedig csak mint alárendelt eszköz szerepel.

Kodolányi parasztja a háborút és hadifogságot, ellenforradalmat és inflációt átélt paraszt. Mindenben és mindenkiben csalódott. Senkiben nem bízik, legkevésbé az intelligenciában, a városiakban, az urakban. De ez a bizalmatlanság már nemcsak elemi erejű és ösztönös, hanem tudatossá szilárdult belátása annak, hogy őt mindenki becsapja, és ez ellen csak csalással tud védekezni. Tudatossága annak, hogy minden nagyhangú erkölcsi tanítás, ami „felülről” jön, maszlag. Él vele, ha kell, de nem hisz belőle egy szót sem.

7. Ennek a novellaszerűségnek azonban erős árnyoldalai is vannak. Kodolányi regényei, akármilyen típusszerűen vannak elgondolva, sok helyen, különösen befejezésükben, átcsapnak az irracionálisba, a véletlenszerűbe, a meg nem okoltan valószínűtlenbe. (Különösen Varga János öngyilkossága a Börtön végén.) Ez nem véletlen. Hogy nem véletlen, az azon is látszik, hogy Kodolányi regényei közül az szenved legkevésbé ebben a hibában, amely leginkább igyekszik ezt a jómódú parasztsorsot a többi osztállyal való összefüggésben ábrázolni. (Kántor József megdicsőülése.) Itt a parasztcsaládba beházasodott munkás és kocsmáros, a körorvos ellen harcoló dzsentriklikk stb. adnak bizonyos szélesebb alapot és vele megalapozottabb szükségszerűséget a történetnek. Legalább részben elveszik a sötét háttéren sötét színekkel festett kép túl keskeny megalapozását, minden tipizálás ellenére csupán egyéni sors jellegét.

8. De csak részben. A figyelmesebb olvasónak bizonyára feltűnt fejtegetéseink elején Kodolányi nézeteinek sajátos kettőssége: minden szimptómát, mindent, ami közelről meglátható, a legnagyobb bátorsággal lát meg és gondol végig. A távolabb fekvő okokkal szemben azonban teljesen vakon és tehetetlenül áll. Megállapítja, hogy sem 48, sem a földreform nem szüntették meg Magyarországon a feudalizmust – és mégis ugyanattól a kormánytól, mely hogy az ő szavait idézzem: „elgáncsolta” a földreformot, vár és kíván radikális intézkedéseket! Megállapítja a jómódú parasztság átalakulásának gazdasági és társadalmi okait – és mégis gyóntatóval, pszichiáterrel akarja gyógyítani annak következményeit!

9. Itt ütköznek ki Kodolányi határai. Szabó Dezsőről írván szépen állapítja meg a gyökértelen, osztályok között ide-odadobott intellektuel lelki világának szükségszerűen ellentmondó, heterogén darabokra hulló voltát. De ez a kritika egyúttal önkritika is. Igaz: Kodolányi nem idealizálja sem magát, sem a parasztokat, mint Szabó Dezső. De úgy önmaga, mint a paraszt ábrázolásánál csak a sorsot látja, és nem annak mozgatóerőit; csak az alakokat és a közvetlen okokat, és [nem] az összefüggéseket. Tavaszi fagy című lírikus regénye ugyanúgy a mai Budapesten elveszetten bukdácsoló, süllyedésre ítélt intellektuelt írja le, mint Szabó Dezső. Persze a Szabó Dezső nagyzási hóbortos lírája, vesékig ható (és veséző) keserűsége nélkül. Formailag objektívebben, de éppoly kevéssé átfogóan, mint Szabó Dezső. Ezért Kodolányi éppoly kevéssé képes a társadalom egészét ábrázolni, igaz[i] regényt írni, mint Szabó Dezső. Parasztregényeiben úgyszólván csak jómódú parasztok, lírai regényében csak kávéházi írók és azok környezete szerepelnek. És ha elő is fordul más társadalmi osztályhoz tartozó, az csak lírikusan, csak impresszionisztikusan, csak [a] központban állókhoz való közvetlen viszonyában szerepel. Innen az ábrázolt világ szinte fojtóan szűk horizontja, korlátoltsága, – most már rossz értelemben – novellaszerűsége, „klasszicizmusa”. Ezért terméketlen Kodolányi éleselméjűsége és jó megfigyeléseiben gazdag kritikája Kassákkal és a kassákistákkal szemben: az ő elvont és tartalmatlan „új emberükkel” éppoly tartalmatlan „örök emberit” állít szembe. („Valamikor egy velőcsont miatt verekedett össze két törzs, most a bakui petróleum miatt.”)

Kodolányi éppen olyan világosan érzi, mint Szabó Dezső, hogy az összes régi világnézeti formák alól kicsúszott a társadalmi talaj, hogy a becsületes intellektuel számára ezek csak szalmaszálak, melyekbe hiába kapaszkodik bele, és csak az boldogul, aki cinikusan az anyagi érvényesülés eszközeinek tekinti őket. De új világnézetet találni ő sem tud.

10. Ez sem véletlen. Az utolsó évtized társadalmi átalakulásai válaszútra állították az intelligenciát: a rohadó régi és a születni készülő új világ válaszútjára. Kodolányi egyelőre megállt az utak keresztezésénél. És félő, hogy benne is megvan az intellektuelek amaz illúziója, hogy itt le is lehet telepedni. Ez a tévedés, melynek társadalmi gyökere az intellektuel – látszólagos – osztályfeletti állása, valójában távolállása a társadalom igazi mozgatójától, az anyagi termeléstől, már sok becsületes intellektuelt pusztított el. Reméljük, hogy Kodolányi megtalálja magában a választani tudás képességét. Ereje, tehetsége és bátorsága megvan hozzá, csak a társadalmi önbírálat, saját társadalmi helyzetének az egész összefüggésében való felismerése hiányzik még.

 

[1] 100 %, 1928. március (I. évf., 6. sz.), 183–186. o. – Az írás Vajda Sándor neve alatt jelent meg, de később Lukács maga sorolta azok közé a 100%-ban megjelent írások közé, amelyeket emlékezete szerint ő írt; az azonosításhoz ld. Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in:  uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 105. o. – A szerk.

[2] Kodolányi János: A hazugság öl, Élőszó, 1927, 2–3. sz. 49–63. o. – A szerk.