Párt és ifjúsági mozgalom Magyarországon^[1]

 

Az a jelszó, hogy az ifjúsági mozgalom legyen szervezetileg független a felnőttek pártjától, történelmileg a legszorosabban összefügg az opportunizmus ellen vívott harccal. Mint minden valóban fontos szervezeti kérdés, ez is csak a politikai-történelmi helyzettel és a proletár osztályharc pillanatnyi állásával szerves összefüggésben tárgyalható. A szervezeti kérdés minden elméleti kérdésfeltevés gyakorlati kicsúcsosodása, az a pont, ahol az utak valóban elválnak egymástól. Ennek az összefüggésnek a helyessége – ha ellentétes irányban is, mint az ifjúsági mozgalom autonómiájának kérdésénél – a centristáknak a kommunista Internacionáléról folytatott vitájában  igazolódott a legvilágosabban Mert miközben minden erejükkel ragaszkodtak a szervezetek „autonómiájához”, hajlandóak lettek volna arra, hogy politikailag-elméletileg bármely elgondolható kérdésben engedjenek a kommunista Internacionálénak. Másfelől minden törekvésük arra irányult, hogy amennyire csak lehetséges, elszigeteljék, a politikai összefüggésektől függetlenül kezeljék a szervezeti kérdések megvitatását; céljuk ezzel az volt, hogy a proletariátus kevésbé felvilágosult és tisztán látó tömegeiben ne tudatosodjon: a politikai állásfoglalások sorsa tulajdonképpen a szervezeti kérdéseken dől el.

A tévedések elkerülése végett mindig ebben az összefüggésben kell tárgyalni párt és ifjúsági mozgalom szervezeti összefüggésének kérdését: elemezni kell az osztályharc adott szakaszát, és ebből meg kell állapítani, hogy az adott pillanatban az együttműködés mely formája  biztosíthatja a legnagyobb átütőerőt a proletariátus  számára. Az ifjúsági mozgalom ugyanis csak egy része a forradalmi proletariátusnak. Az összmozgalmon belüli „autonómiája” ennek megfelelően csak célszerűségi kérdésként, taktikai és nem elvi  problémaként kezelhető. Taktikai problémaként, amely tehát az osztályharc pillanatnyi állásának megfelelően változtatja alakját. „Autonómiája”, amely a harc egyik szakaszában életbe vágó szükséglet volt, egy másik szakaszban nagy veszéllyé válhat, hogy végül a harmadikban ismét az egészséges továbbfejlődés feltétlen követelménye legyen. Így a kérdés tárgyalása során – véleményem szerint – nem ragaszkodhatunk a fényes emlékek miatt szívünkhöz nőtt szervezeti önállósághoz; de elfogadhatatlannak tűnnek azok a törekvések is, amelyek az „ifjúsági szindikalizmus” jelszavának ürügyén egyszer s mindenkorra – ugyancsak dogmatikus módon – akarják elvetni az autonómia elvi megokolását.

Már közhellyé vált, hogy az ifjúsági mozgalom szervezeti önállósága kívánatos és megvalósítandó minden olyan országban, ahol nincs szilárd és önálló kommunista párt. Ahhoz, hogy az ifjúsági mozgalom és párt közötti összefüggést (egyáltalán) konkrétan megvizsgálhassuk, fel kell tenni a kérdést: vajon  az ifjúsági mozgalomnak az az avantgárd-szerepe, amelyből az önállóságért folytatott harcok kinőttek, és amelynek tényén e harcok sikere alapszik, igazolódhat-e az osztály  harc minden szakaszában? Ha igennel felelünk erre a kérdésre, akkor ebből szükségszerűen következik, hogy az ifjúsági mozgalom immár hagyományossá vált, nehezen kiharcolt önállóságát feltétlenül meg kell őriznünk a kommunista pártokkal szemben is.

Bármennyire is alátámasztani látszanak azonban az eddig összegyűjtött tapasztalatok azt a tézist, hogy az ifjúság mindig a proletariátus legaktívabb és legforradalmibb része, ez mégsem fogadható el minden további nélkül abszolút igazságként. A tézis dogmatikus általánosítása valóban ifjúsági szindikalizmushoz vezet, amely – a történelmi-dialektikus felfogástól (mely nem fogad el egyetlen ilyen „időtlenül-általános” igazságot sem) való minden más eltéréshez hasonlóan – szükségképpen bizonyos polgári-„forradalmi” nézetekhez közelít. Így ebben az esetben bizonyos ideológiai érintkezés jön létre a polgári-értelmiségi „ifjúsági-mozgalmakkal”, melyek tudomásom szerint különösen a háború előtti Németországban terjedtek el széleskörűen, és  amelyek abból indultak ki, hogy az ifjúság mint ifjúság, s éppen azért, mert ifjúság, feltétlenül haladóbb, „forradalmibb” az őt megelőző nemzedékeknél. E nézetek mögött a nemzedéki kérdés történelmietlen, nem-dialektikus, dogmatikusan racionalista[2] (tehát az engelsi szóhasználattal élve metafizikus) felfogása rejlik. A történelmi valóságban a nemzedékek egymásra következése történelmi-dialektikus folyamat. E folyamat lényegét meghatározott, konkrét tartalmak történelmi vázolása, dialektikus egymásra és egymásból következése képezi, s ezáltal az egy „nemzedékhez” tartozók kora, az ifjú vagy idős „nemzedékhez” való tartozás hozzárendelés kérdése. Hogy valaki a fiatal nemzedékhez tartozik-e, a nemzedék „forradalmi” lényege a képviselt forradalmi tartalmaktól függ tehát (és nem fordítva). „Az” ifjúság tehát nem mint ifjúság  forradalmi, az általa képviselt nézetek nem az ifjúság  nézeteiként „forradalmiak”, hanem éppen megfordítva: az ifjúság akkor válik a haladás hordozójává, ha képviseli e nézeteket, amennyiben és amilyen mértékben e nézeteket képviseli. Ezzel azonban hamisnak bizonyult és eltolódik a kiindulópont. Először is meg kell állapítani: milyen nézetek testesítik meg (objektíve) a haladást; mennyiben képviseli ezeket az ifjúság az idősebb nemzedékekkel szemben; milyen mértékben áll fenn – szociológiailag – minden egyes adott esetben annak lehetősége és valószínűsége, hogy az ifjúság lesz a társadalmi haladás egyedüli vagy legalábbis elsődleges hordozója.

A dolog lényegéhez tartozik, hogy a polgári szemlélet már csak azért sem nyomulhatott előre e helyes kérdésfeltevésekig, mert nem volt képes a kérdést társadalmilag-történelmileg feltenni, mert általában is megragadt a haladás „metafizikai” fogalmánál. A proletár ifjúsági mozgalom számára ezért rendkívül fontos, hogy ne csináljon dogmát az ifjúság avantgárd-szerepéből, a proletariátus legaktívabb, legforradalmibb részeként való felfogásából. Ehelyett meg kell vizsgálnia azokat a konkrét gazdasági, társadalmi és ideológiai feltételeket, amelyek következtében az ifjúság a proletariátus összmozgalmán belül e szerepkörben jelenik meg. Csak ha a konkrét elemzésben lehatoltunk ezekig a gyökerekig, akkor tehetjük fel a kérdést: az osztályharc mely szakaszaiban olyanok a fiatal munkások harcának feltételei, hogy a forradalmi proletariátus legaktívabb élharcosaivá válhatnak? Milyen szakaszokban maradnak viszont el forradalmi tudatosság tekintetében felnőtt osztálytestvéreik mögött? Világos, hogy az e kérdésekre adott választól függ az a probléma, hogy az ifjúsági mozgalom szervezetileg független legyen-e a kommunista párttól. Az ifjúsági mozgalom autonómiája ugyanis számunkra nem öncél, fétis, hanem eszköz arra, hogy hatékonyabbá és ütőképesebbé tegyük a munkásifjúság részvételét a proletariátus osztályharcában.

E cikk szűk keretei nem teszik lehetővé a kérdés beható elemzését. Csak annyit kívánunk elérni, hogy a magyar tapasztalatok jelzésén keresztül a helyes kérdésfeltevésre törekvő vitára ösztönözzünk. E tapasztalatok közül elsősorban a Tanácsdiktatúra bukása után szerzett tapasztalatokat kell említenünk. Az előkészület szakaszában ugyanis a magyar fiatalok magatartása teljesen megfelelt a forradalomban betöltött szerepükről alkotott szokás elképzelésnek. A diktatúra alatt politikailag a kommunista törekvések hajlíthatatlan támaszai voltak (így a párt kompromisszumával szemben a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség nevet vették fel), hősiesen kivették részüket a Vörös Hadsereg harcaiból – talán csak a munkafegyelem helyreállításának kérdésében kellett náluk nagyobb akadályokat leküzdeni, mint a felnőtteknél. Közvetlenül a bukás után, a Peidl-kormány alatt is, a proletár Magyarország utolsó harcosaiként, a fiatalok emelték magasba a vörös zászlót. Amint azonban az egész mozgalom illegálissá vált, azonnal megszűnt az ifjúság vezető szerepe. Nem szeretném, ha félreértenének. Volt és ma is van számos fiatal elvtárs, aki csodálatra méltó hősiességgel végzi – felnőtt elvtársai oldalán – ezt munkát; a fiataloknak is megvannak a maguk mártírjai, nemcsak a korábbi tettek, hanem a most végzett illegális munka következtében is. Senki sem állíthatja azonban (ha előítéletek nélkül szemléli a magyar helyzetet), hogy a fiatalok valóban a forradalom avantgárdját alkotnák. Közülük egyesek – a felnőttek oldalán – részt vesznek az előőrs-harcokban. Ám nagyrészük és korábban legjobb harcosaik jelentős része is ugyanazokat a forradalom utáni válságokat és „betegségeket” éli át, mint a felnőttek; a bátortalanságot, az apátiát, a forradalomba vetett hit elvesztését, az ideológiai zavart. Sőt, azt kell megállapítanunk, hogy a fiatalokat sokkal mélyebben érintette ez a válság, mint a felnőtteket. A gondolkodás zavara, az újra feléledt eklekticizmus, a magyar depressziós „betegség”, a tolsztojánus erőszakellenes ideológia soraikban sokkal több áldozatot követelt, sokkal nehezebben volt leküzdhető.

Nem e tények leszögezése a legfontosabb most (a helyzet már megváltozott), hanem az okok megállapítására tett kísérlet. És azt hiszem, ebből a szempontból nem felesleges arra utalni, hogy a magyar ifjúsági mozgalom  gyengeségének és ingadozásának oka ugyanaz, mint ami korábban erejének forrása volt – s később,  talán nem is olyán sokára, ismét az lesz. A fiatalok nagyfokú ideológiai önállóságára gondolok a burzsoázia gondolat- és érzelemvilágával szemben.

A proletariátus mint a tőkés társadalom terméke ideológiailag mindaddig képtelen teljesen felszabadítani magát e társadalom alól, amíg azt teljesen meg nem semmisítette. Minél régebbi, fejlettebb a kapitalizmus egy országban, minél fejlettebb és – a szokásos szóhasználat szerint – iskolázottabb az osztályharcban a proletariátus, annál mélyebben befolyásolja gondolatait és érzelmeit a burzsoázia világszemlélete. Nemcsak az iskola fáradozik azon, hogy beleverje a proletariátusba ezt a világszemléletet, s ezáltal megmérgezze osztálytudatát; sok lehetőség van a megfertőződésre a „békés” osztályharc „normális” harcmodora révén is (amely harcmodornak az opportunista vezetőrétegek még a forradalom kellős közepén is hódolnak). Az ifjúság gátlástalanabb kizsákmányolása, gazdaságilag kedvezőtlenebb szervezettség, azok a jelentősebb nehézségek, amelyekbe helyzetük békésen kiharcolt „reformok” által való „megjavítása” ütközik, a kapitalista társadalommal szemben lehetővé vált nagyobb belső, szellemi szabadság mint a „tapasztalatlanság”, a társadalmi struktúrával való rövidebb érintkezés következménye – nagyjából ezekre a mozzanatokra gondolunk.

Ezek a mozzanatok kölcsönöznek a forradalmi fellendülés pillanatában vagy annak belső előkészítése folyamán döntő és máshol alig fellelhető átütőerőt az ifjúságnak. Olyan időszakokban (például a magyar diktatúra és a világháború alatt), amikor a felnőtt proletariátus engedett a burzsoázia ideológiai fertőzésének, a nacionalizmusnak stb., mikor annyira beleivódott, annyira leküzdhetetlennek tűnt számára a kapitalista állam hatalma, hogy még csak kísérletet sem volt képes tenni az ellenállásra, az ifjúság a maga naivan heroikus, spontán áldozatkészsége révén magára hagyatva, egyedül is felvehette a harcot. De a tőkés társadalom leküzdhetetlenségének megvetése az ifjúságnál – ha élcsapatát egészében vesszük – nem annyira a tőkés társadalom lényegének s ezzel együtt végső, halálos válsága bekövetkeztének teljesen tudatos és világos átlátásán alapszik, mint a burzsoá vagy kispolgári előítéletek uralmától való ösztönös szabadságon, és ez az érzés olyan időszakokban, mikor a  forradalom lefelé ívelő szakaszát éli, kevésbé nyújt biztos támasztékot, mint az egyébként megfontoltabb, öregebb osztályharcosok teljesen világos osztálytudata.

Hogy ma Magyarországon a felnőtteknek és nem az ifjúságnak jut a vezető szerep, annak oka tehát nem pusztán az illegális munka technikájához szükséges, a körülmények megkívánta nagyobb elővigyázatosság, hanem a harc egész módja: annak szükségessége, hogy a győzelem biztos tudatában, nyugodtan, rendületlenül, ideges túlzások nélkül és mégis  eltökélten folytassanak látszólag kilátástalan harcot. Általánosságban ismétlődik meg az, ami a diktatúrában csak egyetlen ponton jelent meg. Akkoriban az ifjúság példát mutatott a csatatéren az áldozatvállalás „gyors hőstetteiben”, vezetőre volt azonban szüksége, amikor a munkafegyelem helyreállításának érdekében lassabb és tudatosabb áldozatokra volt szükség. Ma e tényállás az egész vonalon megmutatkozik.

Az ifjúsági mozgalom és a párt gyorsan és a mozgalom számára sikeresen levont minden következtetést e tényállásból. Míg a diktatúra előtt a KMP teljesen önállóan hagyta dolgozni az ifjúságot, és csupán a szükséges segítséget bocsátotta rendelkezésére, míg a diktatúra időszakában a kommunisták minden erejükkel arra törekedtek, hogy az opportunisták törekvéseivel szemben megvédjék az ifjúság korlátlan autonómiáját, most párt és ifjúsági mozgalom között a legszorosabb szervezeti összefüggés áll fenn, olyan taktikai együttműködés, amelyben az ifjúság önként igazodik az összmozgalom egységes vezetéséhez.

Távol áll tőlem, hogy túlzottan messzemenő következtetéseket vonjak le ezekből a tapasztalatokból. Akár csak a magyar ifjúsági mozgalom jövőjével kapcsolatban is. Talán csak az a következtetés adódik, hogy számunkra párt és ifjúsági mozgalom  szerves összefüggése[3] sem az egyik, sem a másik irányban nem dogma, hogy a jövőre nézve (ahogy az osztályharc mindenkori helyzete, a párt és ifjúsági mozgalom fejlődése diktálja) szabadon akarunk hagyni minden utat az adott pillanatban elképzelhető legnagyobb átütőerő kedvéért. A kapcsolatok rugalmasságának ez a követelménye azonban más országok számára is nagy jelentőségű. Csak a legszélesebb keretek között zajló, minden ország tapasztalatait figyelembe vevő vita hozhatná  létre azonban a feltételek rögzítésének irányelveit: annak meghatározását, hogy milyen  körülmények között milyen szervezeti forma a legkedvezőbb. Vitára ösztönözni – ez volt e néhány és szükségképpen futólagos sor egyetlen szándéka.

 

[1] Partei und Jugendbewegung in Ungarn, Die Jugend-Internationale, Berlin 1921. május (II. évf., 9. sz.), 231–233. o. – Kötetben németül: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 22. skk. o. – Magyarul: Lukács György: Történelem és osztálytudat, szerk. Vajda Mihály, Magvető, Budapest 1971,  158–165. o., Berényi Gábor fordítása, a fordítást néhány helyen javítva közöljük. – A cikk nem pusztán visszatekintés, hanem egy, az ifjúsági mozgalomban sem minden tekintélyt nélkülöző teoretikus állásfoglalása abban a kérdésben, amelyik ekkor a szervezeti szabályzatát fogalmazó Ifjúmunkás Internacionálé legvitatottabb kérdése, ti. „a párt és az ifjúsági mozgalom” (értsd: a szervezeti szubordináció) körül a KJI Münzenberg-féle vezetése és a Komintern között zajló vitában. (Nincs tudomásunk róla, hogy Lukácsnak bármiféle funkciója lett volna a nemzetközi ifjúsági mozgalomban, két hónap múlva azonban több szekciót is képviselt a KJI II. kongresszusán – lásd: Hozzászólás a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé II. kongresszusának negyedik napján, 1921. július 16-án). Lukács cikkére a Jugend-Internationale júniusi, 10. számában egy, a Doch Jugendsyndikalismus? címet viselő írással az összoroszországi ifjúmunkás szövetség vezető tisztségviselőjeként Berhard Ziegler (Alfred Kurella) válaszolt, ld. itt, Lukács viszonválaszát (Zur Frage von „Partei und Jugend”) ld. itt. A vita hátteréhez hozzátartozik, hogy az ifjúmunkás Internacionálé egy félbeszakadt „első” II. kongresszus után állt; 1921. április 8-án – a (volt) berlini Institut für Marxismus-Leninismus St 12/56/Bd. 1. feliratú dossziéja szerint – a jénai rendőrség konstatálta, hogy a városban feltűnően sok a fiatal, rosszul öltözött és, mint kiderült, nem nagyon meggyőző papírokkal rendelkező külföldi: nemzetközi ifjúmunkás-konferenciát tartanak. Az épp „szervezés alatt” álló tartomány, Thüringia rendőrsége lecsúszott a konferenciáról – nem tudták megállapítani, kik vettek részt, referáltak stb. a kongresszuson; annyit azonban közölt a rendőrség a közrend birodalmi biztosával, hogy bár a konferencia úgy döntött, a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé II. kongresszusának nyilvánítja magát, egy Kominterntől érkezett távirat keresztülhúzta ezt a elképzelést, jelezve, hogy a Komintern Moszkvában a KI III. kongresszusa idején tartaná kívánatosnak a II. ifjúmunkás-kongresszus megtartását – éppen a szervezeti kérdést, a „felnőtt” párthoz való viszony kérdését illető félelmei, illetve az ifjúsági mozgalmak baloldali radikalizmusát illető fenntartásai miatt. – Willy Münzenberg cikkét ld. itt. – A szerk.

[2] A lapban sajtóhiba: „nationalistische” – A szerk.

[3] A lapban sajtóhiba: Zusammenbruch, Zusammenhang helyett. – A szerk.