Paul Levi^[1]

 

A Kommunisták Németországi Pártja kizárta tagjainak sorából Paul Levit. Ezzel a ténnyel nemcsak egy nagy szerepet játszott munkásvezér pályafutása ért tragikus véget, hanem a német forradalmi munkásmozgalom egy szakasza záródott le, és új szakasza kezdődött meg.[2]

Mert Paul Levi személyében, elméletében és politikájában öltött testet a német proletárforradalom ama szakasza, mely az 1919. évi januári és márciusi felkelések, a müncheni tanácsköztársaság véres leveretése után kezdődött, és a független szocialisták balszárnyával való egyesüléssel végződött. A kommunista eszmék propagandájának szakasza. Az 1918. novemberi forradalom egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a proletariátusnak csak igen csekély része volt a háború és az összeomlás következtében forradalmasítva. Ennélfogva a burzsoáziának sikerült a kezéből már kihullott hatalmat visszaszerezni: a magára maradt, [a] szociáldemokraták által hitványan cserbenhagyott és elárult forradalmi proletariátus felkeléseit véresen leverni. A német forradalom legjobbjai: Liebknecht, Luxemburg, Jogiches,[3] Levine[4] elestek a harcban. A kommunista párt föld alá kényszerült. A magyar tanácsköztársaság bukása pedig – úgy látszott – az ellenforradalom nemzetközi arányú[5] győzelmét jelentette.

Ebben az időben vette át Paul Levi a kommunisták németországi pártjának vezetését. A feladat, melynek megoldására a párt akkor vállalkozhatott, a történelmi körülmények által felette szűkre volt szabva. A párt védekező állásba szorult. A kezdeményezés, a vezetés, az önálló cselekvés lehetőségét elvesztette. A feladat lényege abban állott: a német proletariátus nagy tömegétől való elszakadást (az elvek feladása nélkül) megszüntetni; a kommunista tanok szellemi befolyását a proletariátus széles rétegeire kiterjeszteni. Paul Levi egész politikája erre a propagandisztikus szerepre volt beállítva. És mivel képességei és hajlamai messzemenően összeestek az abban a helyzetben szükséges taktikával, természetes, hogy vezetője lett a kommunista pártnak. Azonban már ebben a szakaszában a forradalomnak nyilvánvalóvá lettek képességének és beállítottságának határai: amilyen mértékben képes volt a kommunista pártot ebben a szakaszban vezetni, oly kevéssé volt képes kivezetni belőle. Levi politikájának ez a határa először a heidelbergi kongresszuson lett nyilvánvaló. Amikor hogy a pártot a puccsistáktól, a nemzeti bolsevistáktól megszabadítsa, a radikális baloldali komoly forradalmárok egy részét is kirekesztette a kommunista pártból. És amennyire szükséges volt a Laufenbergektől és a Wolffheimektől való megszabadulás a párt megtisztulása érdekében, olyan veszedelmet jelentett, hogy meggyőződött, kommunista érzelmű munkások is a KAP soraiba voltak kénytelenek tömörülni. A Kapp-puccs még világosabban megmutatta, hogy a Levi által vezetett kommunista párt képtelen forradalmi helyzetben a  proletariátus vezetésére. Nem mintha az egyes hibákért Levi lenne személyesen felelős. De a párt inaktivitása, ingadozása az ő politikájának szellemét tükrözi vissza.

Mégis: a világforradalom fejlődése, a kommunista párt ügyes és kitartó propagandája végül megteremtette a maga gyümölcsét. Az USP balszárnya leszakadt, egyesült a Spartakusbunddal; létrejött a félmillió tagot számláló VKPD (Egyesült Német Kommunista Párt). Paul Levi, aki helyzeténél és képességeinél fogva az új pártnak is vezére lett, az új, megváltoztatott helyzetben is folytatni akarta a régi politikát: most már egy hatalmas tömegpárt eszközeit felhasználni arra, hogy az egész proletariátust megnyerje a forradalom eszméjének. A Nyílt levél[6] alapján folytatott küzdelem a tömegeknek ilyen megnyerésére volt beállítva, és az alapgondolat az volt, hogy ha a reakció bármely formában megismétli a Kapp-puccsot, és ismét létrejön a proletariátus egy teljes frontja, hogy akkor meg lehessen akadályozni az SPD és az USPD árulását, hogy a küzdelembe indult egységes proletariátust a VKPD a hatalom elfoglalása felé vezesse.

Mint az előbbi szakaszban, Paul Levi politikájának célja a bal felé való éles, jobb felé kissé elmosott elhatárolódás volt. Ideges félelem a puccsizmusba való visszaeséstől és főként attól, hogy a III. Internacionálé szekcióiból kicsiny, hatalom nélküli pártok, esetleg szekták váljanak. És ettől való félelmében Levi hajlandó volt az opportunistákkal, a baloldali centrummal együtt menni. Ezért lenézte a második kongresszus csatlakozási téziseit, a 21 pontot, és azt akarta, hogy a csatlakozás feltételei politikaiak, s ne szervezetiek legyenek. Ezért szegült ellene annak, hogy a III. Internacionálé az olasz pártot illetőleg élesen tegye fel a kérdést, és kizárja az opportunistákkal Serratit.[7] Ezzel az állásfoglalással, mely szinte pártválsághoz vezetett, vált nyilvánvalóvá Paul Levi veszélyes, végzetes szerepe a német forradalom kifejlődésében. Nevét, tekintélyét, képességét és tudását most arra használja fel, hogy saját, a mozgalom jelen szakaszában már idejétmúlt taktikáját mindenáron érvényre juttassa, hogy a német proletariátus akciókra való törekvését megakadályozza, hogy a mozgalmat az eddigi propagandisztikus keretei közé szorítsa, hogy az Internacionálén belül a jobboldali áramlatot erősítse.

Ennek az ellentétnek előbb-utóbb válságig kellett élesednie. Paul Levi, aki a lemondással való fenyegetőzést megszokta egyéni diktatúrája céljára fölhasználni, miután az olasz kérdésben kisebbségben maradt a pártválasztmányban, lemondott a pártvezetőségben elfoglalt helyéről, és – mint mondta – mint közkatona fogja szolgálni a pártot. De erre, sőt a pártkereteken belül lehetséges ellenzéki szerepre sem volt képes. Nem volt benne elég erős az ügy szeretete, hogy egyéniségét oly mértékben alá tudta volna rendelni, mint az a munkásmozgalomban szükséges. A márciusi akciót nem helyeselte. De ahelyett, hogy – mint fegyelmezett párttag – minden erejével azon lett volna, hogy a párt egységesen állja a harcot, nem állta. Nevét és tekintélyét a defetizmus és a szabotázs szolgálatába állította. Az akció befejezése után pedig – a párt megkérdezése és engedélye nélkül – röpiratban foglalkozott az akció bírálatával. Ez a bírálat pedig (eltekintve híradásának eddigi körülményeitől [sic!])[8] kívül helyezi Paul Levit a III. Internacionálén. Mert az itt kifejezett bírálat nem az az önbírálat, mely kommunisták között megengedett, sőt szükséges. Ez a bírálat nem kommunista szemmel vizsgálja az akció hibáit, hogy tanulságokat vonjon le belőle. Hanem mindenhonnan összehordja a kommunisták ellen szórt rágalmakat (puccs, anarchia, moszkvai megrendelése az akciónak stb.), melyeket belső jólértesültségének látszatával, nem hitelesen és kerülőutakon megszerzett jegyzőkönyvekkel, bizalmas tárgyalások összefüggésükből kiszakított részeivel stb. támaszt alá. Nem csoda, hogy a szociáldemokrata és polgári sajtó ujjongva olvasta Paul Levit, s hasábszámra nyomja utána röpirata érdekes részeit. A kommunista párt azonban csak elemi kötelességét teljesítette, ha ezek után kizárta Paul Lévit soraiból. Nincs ember, akinek akkora a tehetsége és akkora érdeme lehetne, hogy joga legyen ellenszegülni a forradalom szükséges útjának, hogy szabadságot nyerjen a forradalmi proletariátus akcióit meggátolni és nehéz harcban álló pártját hátba támadni. Az az erélyesség, mellyel a VKPD egykori vezérével elbánt, nemcsak helyes és szükséges volt, hanem a párt egészséges forradalmi fejlődésének biztos jele. Meg vagyunk róla győződve, hogy a német forradalmi proletariátus érteni és helyeselni fogja a párt eljárását, és a további múlhatatlan küzdelmek a márciusi akció legfőbb tanulságának, a centralizáció és fegyelem szükségességének, az életbe való átvitelének segítségével erélyesebbek, egységesebbek és ezért sikeresebbek lesznek. Paul Levi kizárása a múlttal való végső leszámolást jelenti; a múlttal, amely nem volt hajlandó meghajolni a jövő előtt. Így el kellett távolítani az útból: a forradalmi proletariátus forradalmi akcióinak útjából.

 

[1] Proletár, Wien 1921. április 21.  (II. évf., 16. [43.] sz.), 5–6. o. – Kötetben németül: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 11. skk. o. – A szerk.

[2] A „Levi-eset”, ahogy a kor irodalma emlegette, a KPD súlyos válságát vonta maga után, és visszatérő hivatkozási pont volt a márciusi akció, majd a Komintern III. kongresszusának taktikai hangsúlyváltásai körül zajló vitákban. Paul Levi, aki, mint Lukács cikke is utal rá, minthogy kisebbségben maradt a pártvezetésben, lemondott elnöki tisztségéről, már március 29-én, egy levélben jelezte Leninnek, hogy elhatárolja magát a „márciusi akció” történéseitől, de az események lezárulásáig nem kíván beavatkozni a dolgok menetébe. Maga a KB április 7–8-i ülésén értékelte a történteket, óvakodva attól, hogy Levit meghívják az ülésre; a „jobboldal” érveit Clara Zetkin képviselte, élesen bírálva a KPD szélsőséges jelszavait és politikáját, és egy rendkívüli kongresszus összehívását követelte, ám  eredménytelenül – az ülésnek a márciusi akcióról kiadott határozata a vereség ódiumát a szociáldemokratákra és a függetlenekre hárította, és elégedetten nyugtázta, hogy a pártban a korábbi passzivitást fölváltotta a forradalmi kezdeményezés szelleme. (A határozat Thalheimer, Fröhlich és Heinrich Remmels cikkeinek kíséretében április közepén brosúraként is megjelent – a Komintern III. kongresszusa után azonban a párt kénytelen volt elhatárolódni tőle.) Értesülve Zetkin föllépésének visszhangtalanságáról, Paul Levi úgy döntött, nyilvánosságra hozza április elején írásba foglalt kritikáját, és 12-én megjelentette Unser Weg. Wider den Putschismus című röpiratát, amely érintette a Komintern szerepét is az eseményekben. Április 15-én a pártvezetés válaszképp kizárta őt a párt soraiból, arra hivatkozva, hogy kritikájának nyilvánosságra hozatalával vétett a pártfegyelem ellen – a kommunisták számára formailag támadhatatlan indoklás kényelmes módja volt annak, hogy régi kritikusai megszabaduljanak tőle Levitől. (Szolidaritásuk kifejezéseképp többen – Zetkin, Adolf Hoffmann és Ernst Daeumig – kiléptek a Zentraléból; Levivel tartott Curt Geyer, Heinrich Mahlzahn, Paul Neumann é. m.) Május 4-én Levi alkalmat kapott a KB előtt a védekezésre, a KB azonban 36 : 7 arányban jóváhagyta a kizárását; érvei  nem találtak meghallgatásra, kizárása okaként Reuter-Friesland (hamarosan őt is kizárják majd) a pártfegyelem megsértését jelölte meg. A márciusi akciót – mint „első lépést” vagy „a hibákból való tanulás lehetőségét” – győzelemként elkönyvelő Zentrale önkritikára való hajlamát ekkor a Komintern sem erősítette meg – egy április 6-i keltezésű üzenetben gratulált a pártnak, azzal bagatellizálva a vereség súlyosságát, hogy a munkásosztály nem győzhet már az első rohammal. A Komintern a későbbiekben már jóval kritikusabbnak mutatkozott a márciusi akcióval és védelmezőivel szemben, Levi kizárását azonban, némi habozás után, jóváhagyta. – Lukács bécsi környezetéből, illetve a Kommunismus-körből többen is írtak a „Levi-esetről (Josef Révai: Kommunistische Selbstkritik der Fall Levi, Kommunismus, 1921. május 1. [II. évf., 15–16. sz.], 474. skk. o., ill. Otto Benedikt: Die revolutionaere Offensivaktion, Kommunismus, 1921. június 15. [II. évf. 21–22. sz.], 693. skk.) – A szerk.

[3] Leo Jogiches-Tyszka (1867-1919) lengyel származású német újságíró. 1885-ben lépett kapcsolatba a vilnai szociálforradalmár mozgalommal, 1888-ban letartóztatták, a katonai szolgálat elől Svájcba menekült. 1890-től együttműködött a svájci A Munka Felszabadítása csoporttal. Rosa Luxemburg közvetlen munkatársa volt, egyik alapítója a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciája nevű forradalmi szocialista pártnak. 1905—6-ban Varsóban munkáslapokat szerkesztett, részt vett a forradalmi harcokban; 1906-ban 8 év börtönre ítélték, de megszökött. Az I. világháború alatt az SPD balszárnyához tartozott, az Internacionálé-csoport és a Spartakus-szövetség egyik szervezője és irányítója volt; a KPD egyik alapítója, 1919. január 15., Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolása után a párt vezetője. 1919 márciusában letartóztatták, március 10-én a moabiti börtönben meggyilkolták­.– A szerk.

[4] Eugen Levine (1883—1919) német kommunista politikus. Pétervárott született, 15 éves korában Németországba ment, ahol előbb Wiesbadenben, majd a heidelbergi egyetemen tanult. Az 1905-ös forradalom hírére visszatért Pétervárra, ahol a forradalom bukása után bebörtönözték, és csak 1908-ban érkezett újra Németországba. 1914-ben ledoktorált, megkapta a német állampolgárságot. 1917-ben belépett az USPD-be, tagja volt a Spartakus-szövetségnek is. A háború végén a Rajna-vidékre küldték, ahol megválasztották Essen küldöttének az első németországi tanácskongresszusra, és delegátusként részt vett a KPD 1918. decemberi alakuló kongresszusán. 1919 januárjában részese volt a berlini forradalmi harcoknak. A KPD őt és Hugo Eberleint küldte képviselőként a Komintern alakuló kongresszusára, azonban a német hatóságok útközben letartóztatták. Szabadulása után a KPD Münchenbe küldte, a Münchener Rote Fahne szerkesztésére. Niessen álnéven szerepet kapott a Bajor Tanácsköztársaság vezetésében, különösen az 1919. április 13. és 27. közötti időszakban, amikor a kommunisták vezető szerepet játszottak annak irányításában. A bajor tanácsköztársaság bukása után halálra ítélték és június 5-én agyonlőtték; a bíróság előtt tartott védőbeszédében hangzott el a Lukács által is többször hivatkozott mondat: mi, kommunisták, szabadságolt halottak vagyunk. – A szerk.

[5] A lapban irányú áll, javítottuk. – A szerk.

[6] 1921 januárjában a KPD nyílt levélben fordult a német munkáspártokhoz (a szociáldemokratákhoz, független szociáldemokratákhoz és a KAPD-hoz), valamint az Általános Német Szakszervezeti Szövetséghez a közös fellépés ajánlatával olyan kérdésekben, mint a munkásosztály gazdasági helyzetének javítása, béremelések és az árak ellenőrzésének követelése, munkás önvédelmi szervezetek létrehozása és a jobboldali paramilitáris szervezetek feloszlatása vagy a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok fölvétele Szovjet-Oroszországgal (Offener Brief an ADG, AFA, AA, FA SPD, USPD, KAPD, Die Rote Fahne, Berlin  4. évf. 11. sz., 1921. január 8.). A Nyílt levélre érdemleges válasz nem érkezett, és ez alkalmat adott a KPD baloldali ellenzékének a Levi ellen irányuló támadásra. A Nyílt levél politikai konzekvenciáinak kibontakoztatására egyébként nem is igen maradt idő, hiszen a Paul Levi lemondása után a KPD-ben érvényesülő offenzívaelméleti elképzelésekben, illetve a március akcióban egy a Nyílt levéllel homlokegyenest ellentétes politikai magatartás jutott érvényre, Levi szerint megtörve azt a politikai folyamatot, amelyben a proletariátus egysége létrejöhetett volna, és egyben a KPD komoly hitelvesztését okozva. A márciusi akció után, a III. kongresszuson, a Komintern a német pártnak (is) ajánlott egységfronttaktika mintájaként utalt a Nyílt levélre.  – A szerk.

[7] Giacinto Menotti Serrati (1872—1926) olasz újságíró, szocialista, majd kommunista politikus. 1911-től, visszatérve az Egyesült Államokból, egyik vezetője volt a szocialista pártnak, 1915-ig főszerkesztője az Avanti című lapnak. A zimmerwaldi konferencia egyik kezdeményezője volt. 1919-ben a párt maximalista szárnyának vezetőjeként a Kominternhez való csatlakozás mellett foglalt állást, ő vezette az olasz küldöttséget a Komintern II. kongresszusán, a továbbiakban azonban ellenezte a pártszakadást, és a pártegység fenntartása érdekében megakadályozta a Kominternhez való csatlakozást. A reformistákkal szemben létrehozta a harmadik-internacionalisták csoportját, 1924-ben csoportja egy részével csatlakozott a KP-hoz. – Az olasz szocialista párt 1921. január 21-én tartott livornói kongresszusát Paul Levi is részt vett. Az 1919 szeptemberében egyébként a Kominternhez csatlakozott olasz szocialista pártban ekkor három áramlat létezett – a párt vezetője, Giacinto Serrati mögött tömörült a centrum, a „maximalisták csoportja”, a szocialista párt legerősebb frakciója; a jobboldal vezetője Filippo Turati volt, aki ugyan megpróbálta megakadályozni a Kominternhez való csatlakozást, ám nem kívánt pártszakadást előidézni; a párt balszárnyát, a későbbi kommunista pártot Amadeo Bordiga és Nicola Bombacci vezette. A Komintern II. kongresszusa, amelyen csak a balszárny és a centrum vezetői vettek részt, választásra kényszerítette Serratit, aki általában véve egyetértett ugyan a Komintern politikai vonalával, nem kívánt azonban szakítani, mint azt a 21 pont  követelte volna, Turatival. A döntés a livornói kongresszusra maradt, amelyen a párt belső vitái az észak-olasz és szicíliai sztrájkok és gyárfoglalások összeomlását követő elkeseredett hangulatban kiéleződtek. A  Komintern emisszáriusainak, a 21 pontban megfogalmazott politikai követelmények betartásának ellenőrzésével megbízott Rákosi Mátyásnak és Christo Kabakcsievnek a föllépése éppenséggel nem mérsékelte ezeket az ellentéteket. Serrati Levihez fordult tanácsért, és Levi megpróbált közvetíteni a Komintern álláspontja és Serratié között, kísérletét azonban a két, Levi szerint meglehetősen arrogánsan és minden taktikai érzék híján föllépő Komintern-képviselő meghiúsította (Rákosi szereplése egyébként a párt balszárnyához tartozó Gramsciban is visszatetszést keltett). Levi, akit felbőszített a fellépésük és alkalmasint a Komintern által gyakorolt „távirányítás” is, támogatta Serratit abban, hogy a 21 pont elutasítása mellett döntsön, a pártszakadás azonban föltartóztathatatlannak bizonyult: a Serrati-szárny kivált a Kominternből, a Bordiga vezette balszárny pedig létrehozta az olasz kommunista pártot. A livornói konferenciáról a Kominternnek tett jelentésében Levi megpróbált a Serrati-csoport Komintern-tagságának a fönntartása mellett érvelni, és meglehetősen élesen nyilatkozott a Komintern kiküldötteiről; egyikük – Rákosi Mátyás – azonban Berlinbe is  követte őt, és a KPD február 22–24-i ülésén félreérthetetlenül fenyegető célzást tett arra, hogy a „pártszakítás” nemcsak az olasz szocialisták kongresszusán volt helyes eljárás, de az opportunistáktól való megszabadulás érdekében más pártokban, esetleg a KPD-ban is alkalmazandónak bizonyulhat. Levi, aki  szerint az ismételt pártszakítások politikája a kommunista mozgalom halálát jelentette volna, a livornói kongresszus megítélésében kisebbségben maradt saját pártjának vezetésében, és leköszönt pártelnöki tisztéről. – A szerk.

[8] Talán  eltekintve kiadásának egyéb körülményeitől állhatott a kéziratban, és ennek a félreolvasásából származott az értelmetlennek tűnő szöveg a zárójelben; bár az utalás így sem világos. – A szerk.