Petőfi Sándor^[1]

 

A hivatalos Horthymagyarország most ünnepli a 48-as forradalom nagy költőjének 100. születése napját. Ha ez a népség bármely tisztességes, tehetséges vagy akár csak kultivált embert dicsérőleg a szájára[2] vesz, az már magában véve is felháborító. De még élesebben tűnik szembe a különbség ünnepelt és ünneplők között, ha Petőfi Sándorról és Kurzusmagyarországról van szó. Mert hiszen Petőfi – még világosabban és következetesebben, mint Herwegh és Freiligrath – a 48-as forradalom költője volt. Végsőkig meggyőződött, becsületes forradalmár, aki forradalmi meggyőződéséért a csatatéren találta meg, amit keresett, a hősi halált.

Ez a halál méltó befejezése Petőfi forradalmi pályafutásának. De hogy keresnie kellett a halált, súlyos bírálata a 48-as forradalom forradalmi mivoltának. A 48-as magyar forradalom katonai sikerei – melyek következtében volt idő, amikor egyedül a magyarok álltak győztesen fegyverben a reakció ellen – okozták, hogy sokan (ideiglenesen még Marx és Engels is) alaposan túlbecsülték a forradalom forradalmi jelentőségét. Itt nincs idő és alkalom a 48-as magyar forradalom bírálatával foglalkozni (de felhasználjuk az alkalmat, hogy az olvasó figyelmét Szabó Ervin sok tekintetben kiváló hátrahagyott könyvére – Társadalmi és pártharcok a 48-as magyar forradalomban – felhívjuk). Itt elég, ha annyit állapítunk meg, hogy 48–49 Magyarországon sohasem emelkedett még egy igazi polgári forradalom színvonalára sem. A jobbágyfelszabadítást még papiroson sem mondták ki győztesen és teljesen, és még ezek a törvénybe foglalt félrendszabályok is nagyrészt papiroson maradtak. Az uralkodó osztályok és pártok korlátolt szociális és nemzetiségi politikája egyenesen a Habsburg-reakció karjaiba kergette a nemzetiségeket. Ugyanakkor azonban a Habsburgokkal szemben a szégyenletes ingadozás és megalkuvás példáit mutatta.

Az uralkodó áramlatok ellen kevés forradalmár küzdött megalkuvást nem ismerő becsületességgel. Köztük a legelső sorban Petőfi Sándor. Már 1845-ben köztársasági szellemű verseket írt. A nagy francia forradalom hősei, Desmoulins és Marat voltak az ideáljai. A márciusi mozgalomnak, mely megindította a forradalmat, ő állott az élén, és a győzelem után rövid ideig egyike volt az ország legnépszerűbb embereinek: a forradalom vezető intellektuel rétegeinek, az ifjúságnak és a pesti tömegeknek elismert vezére. De csak rövid ideig. Mert csakhamar kiadta a köztársaság jelszavát. És prózában és versben izgatott amellett, hogy a szabadságjogok megadását komolyan meg kell valósítani. És a március után gyorsan bekövetkező reakciós hullám ezért maga alá temette Petőfi népszerűségét. A forradalom „igazi” vezérei, a Kossuthok, Deákok és társaik minden erővel azon voltak, hogy a kezdődő polgári forradalomból olyan reform-mozgalom váljék, mely a nemesség gazdasági, társadalmi és politikai vezető szerepét nem ingatja meg. Magyarország – kapitalista szempontból – fejletlen gazdasági viszonyai, az ezeknek megfelelő osztályerőviszonyok lehetővé tették tervük sikerültét. (Ha ennek a „sikernek” később a szabadságharc bukása is volt az ára). Nem csoda, ha a becsületes forradalmárok, köztük elsősorban Petőfi, mindinkább ellenzékbe szorultak. Már a választásokon elérte a kormány, hogy Petőfit ellene felheccelt parasztok szinte agyonverték. És amikor Petőfi mindig erélyesebben követelte a reformok végrehajtását, mikor mindig erélyesebben szállt szembe a kormány és a nemzetgyűlés gyáva és megalkuvó katonai politikájával (lásd pl. Vörösmarty ellen írott versét, mikor az a kormánnyal együtt megszavazta, hogy magyar katonákat bocsássanak a Habsburgok rendelkezésére a fellázadt olaszokkal, a forradalom természetes szövetségeseivel szemben) – helyzete mindig tarthatatlanabb lett. A forradalom nagy költője csak a hadseregben talált igazi menedéket.

De ott is csak a lengyel forradalmár Bem, Bécs vitéz védelmezőjének vezérkarában. Az uralkodó klikkekhez tartozó tábornokok (Mészáros, Klapka) minden tőlük telhető eszközzel zaklatták a költőt. És éppen Erdélyben, Bem hadterületén lett leghamarabb válságos a helyzet. Bemnek nemcsak a felkelésbe hajszolt oláhok ellen kellett küzdenie, hanem (hamarább mint Magyarországon) az oroszok ellen is. És e célra, mert Erdély mégiscsak mellékhadszíntér volt, kevés csapat állott rendelkezésére. Hiába igyekezett Bem Petőfit, kit szeretett és becsült, otthoni küldetések révén kimenteni a közvetlen veszedelemből. Rövidesen kiderült, hogy mégiscsak az ő serege az egyetlen hely a forradalmi Magyarországon, ahol a forradalom költője szabadon vehet lélegzetet. Petőfi hamarosan vissza is tért Bemhez és – mélyen elkeseredve az otthoni állapotok felett, de megingathatatlan hittel a forradalom végső győzelmében – csakhamar elesett a segesvári csatában.

Meddő, mert eldönthetetlen kérdés azt feszegetni, vajon Petőfi fejlődése elvezetett volna-e az igazi forradalom megértéséhez. Az bizonyos: nem jutott sohasem világosan túl a polgári forradalom koncepcióján, ha ennek elszánt és napi kérdésekben éleslátó harcosa volt is. Persze ő, aki sohasem hagyta el Magyarország határait, nem ismerte, nem ismerhette az igazi forradalomnak igazi mozgató erőit. Így az ő forradalmisága – mint a tőle minden más tekintetben különböző Shelleyé – a forradalomnak általában való hirdetése volt: világszabadság, nemzeti felszabadulás, polgári forradalom és az elnyomottak felszabadulása nála összeestek. Ha így nem is volt képes konkréten az igazi forradalom meglátásáig eljutni, legalább be[le]látta az igazi felszabadulást a polgári forradalom komoly végigcsinálásába. Úgy, hogy ha szavaiban és érveiben nem is, temperamentuma révén mindig igaza volt.

Akár a Horthy-féle bandita ellenforradalom, akár az októbrista emigráció frázisokba burkolt gyáva ellenforradalmisága ünnepli őt: egyformán meggyalázza az emlékét. A szabadságért küzdött és esett el: sem a Tisza Kálmántól Horthyhoz, sem a Kossuthtól  Garami–Jászihoz vezető ellenforradalmi fejlődésnek nincs joga az ő emlékére.

 

[1] Munkás, Kassa [1922.] november 17. [XIII. évf., ? sz.], 2. o. – A szövegközlés alapjául a cikk xeroxmásolata szolgált, hozzáférhető Kassai Munkás-példány hiányában azonban a pontos bibliográfiai adatokat nem tudtuk megállapítani. – A szerk.

[2] A lapban tévesen: szájába. – A szerk.