Plehanov halálának 10-ik évfordulóján^[1]

 

Plehanov az orosz marxizmus egyik megalapítója volt. Egyike az elsőknek, akik a zavaros, osztályokat és osztályharcot még fel nem ismerő politikai küzdelemben az egyéni terror eszközeivel harcoló forradalmárok csoportjából kivált, és a forradalmi munkásmozgalom marxista elméletét tette magáévá. A nyolcvanas években Akszelroddal és Vera Szaszuliccsal megalapítja a „Munka felszabadításának szövetségét”: az orosz marxista munkásmozgalom első szervezetét. A II. Internacionálé első kongresszusán (1889) már azt hirdeti, hogy „az orosz forradalom mint a munkásosztály forradalma fog győzni, vagy egyáltalában nem fog győzni”. Az orosz marxista munkásmozgalom kibontakozásában alapvető része van az elméleti vezetésben. Akszelroddal, Szaszuliccsal, Potreszovval, Martovval és Leninnel együtt szerkeszti a külföldön megjelenő Iszkrát (Szikra), mely az opportunizmus minden fajával szemben élesen felveszi a harcot. Ez az időszak Plehanov politikai pályafutásának hőskora. Az orosz szociáldemokrata pártban beálló frakcióharcokban ingadozó magatartást mutat. Az 1903-as pártszakadásban először Leninnel megy, majd Martovhoz és Akszelrodhoz csatlakozik. Az 1905-ös forradalom után is egy ideig élesen szembehelyezkedik a forradalom utáni defetista hangulatokkal, majd ismét jobbra tolódik, olyannyira, hogy a világháború alatt – egész múltját meghazudtoló módon – nyílt szociálsoviniszta felfogást hirdet.

Ezzel a számtalan cikk-cakkot leíró politikai pályával éles ellentétben áll Plehanov elméleti pályafutása. Attól fogva, hogy marxista lett, következetesen halad a dialektikai materializmus elméleti kiépítésének útján. Következetes és kérlelhetetlen ellensége lesz minden elméleti eltévelyedésnek és opportunizmusnak. Ebben a tekintetben egyike a legkiválóbbaknak a Marxot és Engelst követő marxista nemzedékből. Sőt, bizonyos tekintetben a legkiválóbb, a legkövetkezetesebb.

Közismert tény, hogy Engels halála óta a marxizmus elméletében bizonyos ellaposodás következett be. A marxizmus „epigonjai” – ahogy őket a polgári tudomány képviselői nevezték – nem voltak képesek a módszernek és a rendszernek azt az egységét, mélységét és konkrétségét magukban egyesíteni, amit Marx és Engels. Számos kiváló gazdasági és főleg történelmi munka jött létre, a marxista módszer számos nagysikerű alkalmazása a tudomány mindenféle területén, de a marxizmus, a materialista dialektika mint világnézet lassan-lassan feledésbe merült. Mégpedig nemcsak úgy – ahogy ez a folyamat eleinte megnyilvánult –, hogy a marxizmus ez oldaláról mint valami természetes és magától értetődő dologról nem is beszéltek, mert feleslegesnek látszott róla beszélni. Hanem amikor a Bernstein fellépését követő vitákban felmerült a marxizmus revíziójának kérdése, még akkor sem igen helyeztek súlyt a vita emez oldalára. Pedig Bernstein maga is kiélezte a kérdést. Ő meg akarta „tisztítani” a marxizmust „elavult”, „tudományosan meghaladott” elemeitől. Ezek pedig – szerinte – elsősorban politikai téren a „blanquista” és elméleti téren dialektikus módszerek voltak; a marxi gazdaságelmélet „revíziója” Bernsteinnél csak része volt ennek az általános „revíziónak”. Bernstein világnézeti jelszava ez volt: vissza Kanthoz! És épp ennek a „revízió” jelszónak erős visszhangja támadt mindenfelől.

Ezekkel a támadásokkal szemben a marxista világnézet nem részesült megfelelő védelemben. Kautsky, az ortodox marxista elmélet legismertebb képviselője Bernstein elleni polémiájában arra helyezte a fősúlyt, hogy Bernstein gazdasági és történelmi részletkérdésekben tett téves állításait megcáfolja, a világnézeti kérdést már csak azért is mellékesen kezelte, mert az ő felfogása szerint is „Marx nem filozófiát hirdetett, hanem ellenkezőleg, minden filozófia végét”. Mehring, ennek az időnek legnagyobb német teoretikusa határozottan foglalt állást úgy a materializmus mellett, mint a marxizmusnak Kanttal vagy Machhal való összekeverése ellen. Kant filozófiájának kora társadalmi és osztályviszonyaival való összefüggését nagy tudással, tárgyismerettel és elmeéllel fejtette ki, és világította meg, hogy Kant jelentősége mennyire pusztán történelmi, mennyire távol áll attól, hogy a proletariátus gondolkodásának alapja lehessen. De a szigorúan materialista Mehring a marxizmus körüli módszertani és világnézeti munkát nem tartotta lényegbevágó kérdésnek. Szerinte Marx és Engels megtalálták és megalapozták a helyes módszert. A feladat most: helyesen alkalmazni új munkaterületekre, főleg történelmi kutatásokra. Így bármilyen ragyogó és éles tollal harcolt az opportunizmus minden árnyalata ellen, a világnézeti opportunizmus elleni harcban nem ment a kérdések mélyére.

Itt van Plehanovnak mint teoretikusnak jelentősége. Ő volt hosszú időn át az egyetlen, aki szigorúan Marx és Engels szellemében a materialista dialektika igazát mint világnézetét hirdette. Persze alaposan tévedne, aki Plehanovot ezek után elvont filozófiai gondolkodónak, a ködös elvontságok barátjának képzelné. Nem. Plehanov igazi marxista tudós volt, abban az értelemben, ahogy Max és Engels fiatalkori műveik egyikében a tudományt meghatározták: „csak egy egységes tudomány létezik: a történelem”. Plehanov is, mint minden komoly marxista, történelmi formában tette fel a kérdéseket, nem merev dolgokat vagy fogalmakat vizsgált, hanem keletkezésükben és elmúlásukban, folyamatszerűen vizsgálta a jelenségeket. Plehanov, az ortodox marxista, aki a revizionizmussal szemben a legkonokabbul ragaszkodott Marx és Engels eredeti tanításaihoz, egyike volt azoknak, akik eredeti kutatásaik segítségével a legjobban járultak hozzá ahhoz, hogy a marxizmus keletkezésének és hatásainak, a munkásmozgalom ideológiai kialakulásának történetét megismerjük. Széles, alapvető történeti kutatást szentelt a marxizmust megelőző orosz szocialista mozgalmak legnagyobb teoretikusának, Csernisevszkijnek. Beható tanulmányokban elemezte a Marxot megelőző gondolkodóknak és tudósoknak részét annak a gondolatkincsnek a felfedezésében, melyet Marx és Engels korszakos módszere azután egységes világnézetté rendszerezett. Így pl. gyönyörűen mutatja ki, hogyan bontakozik ki a XIX. század elején az erősen fejlődő francia kapitalizmus talaján, az uralmáért küzdő francia burzsoázia gondolatvilágában az osztályharc elmélete. (A nagy francia történetírók, Thierry, Guizot stb. műveiben.) Persze azt is kimutatja, hogyan veszti el ez az elmélet bátorságát és élességét azzal párhuzamosan és annak következtében, hogy a francia burzsoázia egyrészt meghódítja a hatalmat, másrészt félteni kezdi uralmát a feltörekvő osztálytól, a proletariátustól.

Ugyanilyen alapossággal vizsgálja meg azokat a filozófiai irányzatokat, melyek a materialista dialektika kialakulása szempontjából fontosak. Marx ezt írta annak idején Dietzgenről, a munkásból lett filozófusról: „nagy szerencsétlenség számára, hogy Hegelt nem ismeri”. Ezt a neves marxisták tekintélyes részéről is el lehetett volna mondani. Plehanov ebben a tekintetben is kivétel volt. Éppen mert a dialektikában nemcsak valami tudományos munkamódszert látott, amelyet bármikor fel lehetne cserélni egy másik munkamódszerrel (Kanttal, Machhal stb.), hanem tisztán látta, hogy a dialektikában felismert gondolati összefüggések csak tükröződései az objektív valóságnak, tudta, hogy nem lehet sem a természet, sem a társadalom jelenségeinek igazán tudományos magyarázatát megtalálni és megérteni a dialektika mélyreható ismerete nélkül. Plehanov tehát, úgy, mint előtte Marx és Engels, alapos tanulmányoknak vetette alá a dialektika fejlődéstörténetét, különösen a Marx előtti filozófia legnagyobb dialektikus gondolkodóját, Hegelt. Mint jó marxista világosan átlátta Hegel egész rendszerének idealista jellegét. De nem állt meg az idealizmus puszta megállapításánál (amit ma már mindenki megtesz, anélkül hogy Hegelt valaha a kezébe vette volna), hanem ellenkezőleg, kimutatta, hogy Hegel idealista beállítottsága ellenére milyen sok esetben adja történelmi összefüggések materialista magyarázatát. Hogy tehát Hegel sok tekintetben, anélkül hogy tudta és akarta volna, a materializmus felé hajlott. Csak így magyarázható, hogyan rakhatta le – idealista létére – a dialektika alapjait, hogyan gyakorolhatott döntő befolyást a történelmi materializmus kialakulására.

Ugyanez a mély történelmi érzék jellemzi Plehanov tanulmányai[t] a Marxot megelőző materialista gondolkodókról. Mint minden esetben Plehanov nem áll meg a napi hírességeknél, hanem minden irányzat vizsgálatánál és bírálatánál visszamegy annak legnagyobb, klasszikus képviselőihöz. Ez esetben a XVIII. századbeli francia materialistákat, elsősorban Holbachot és Helvétiust elemzi különös gonddal. Ennek az elemzésnek az eredménye kettős. Egyrészt felfedi gondolkodásuknak azokat az elemeit, melyek az emberi gondolkodás történetének, a valóság gondolati felfogásának elvethetetlen pozíciói. És ezen a ponton a polgári tudománytól megrágalmazott materialisták igazát szenvedélyesen, nagy elmeéllel világítja meg. Megvilágítja, hogy a valóság tudományos felfogásának alapfeltétele az, ha tudjuk, hogy az objektív valóság tőlünk függetlenül létezik, saját – gondolattal csak felfogható, de nem a gondolattól, eszmétől vagy istentől produkált – belső törvényei szerint mozog és működik. Ezen a ponton a „primitív”, „meghaladott” materialisták a tudományos gondolkodás egyedül lehetséges alapelveit dolgozták ki, és egyes konkrét kérdésekben nagy sikerrel alkalmazták is őket. Itt feltétlenül nekik van igazuk  úgy a nyíltan vallásos világnézettel (isten teremtette és kormányozza a valóságot), mint a rejtett, félvallásos világnézetekkel szemben (a világ csak „képzet”, csak „benyomás”, az emberi elme „teremti” meg a valóságot stb.).

Másrészt azonban élesen rámutat a régi materializmus határaira is. Ezeknek a határoknak az a sajátosságuk, hogy ezek a gondolkodók, akik természetfelfogásukban bátor és következetes materialisták, társadalmi és történelemfelfogásukban nemegyszer visszaesnek az idealizmusba. Ez osztályhelyzetüknek következménye. Mint – az akkor forradalmi – polgárság ideológiai képviselői nem látták és nem láthatták meg saját felszabadulási harcuk gazdasági alapjait. Nem vették észre a gazdasági erők konkrét kölcsönhatását (mely kölcsönhatás persze a gazdasági erők elsődleges hatásán nyugszik), és ennek következtében nem láthatták, hogy a társadalom tudományos vizsgálatát egyedül annak folyamatszerű, tehát dialektikus felfogása teszi lehetségessé. Csak ha minden gazdasági és ideológiai jelenséget szükségszerű keletkezésében mint az egész folyamat egy mozzanatát, vagyis dialektikusan fogunk fel, tudjuk ezeket ellenmondás nélkül felfogni.

Annak kimutatása, hogy Marx és Engels mit  köszönhetnek elődeiknek, adja csak meg igazi hátterét nagyságuknak. Csak így látjuk, hogyan koronázza meg gondolkodásuk évszázadoknak sikeres és sikertelen tudományos kísérleteit. Csak így látjuk, hogy ezeknek a tudományos törekvéseknek alapja az a hatalmas történelmi folyamat, mely az újkori nagy forradalmi mozgalmakat, az ipari termelés forradalmát és ennek következményeként a nagy polgári forradalmakat létrehozta. A régi materializmus ezt[2] a folyamatot a maga feloldatlan – és a polgári társadalom talaján föloldhatatlan – ellentéteivel együtt tükrözi. A tőkés termelés győzött. A polgári osztály ezzel megszűnt forradalmi lenni; konzervatívvá lett. A haladás ügye, az ellentétek valóságos feloldásának kérdése a proletariátus kezébe van letéve. Marx és Engels élete munkája ennek a folyamatnak gondolati összefoglalása és rendszerezése: a proletariátus osztályharcos világnézete, de ha ez így van – és Plehanovnak nagy része van benne, hogy tisztán látjuk, hogy így van –, akkor mit gondoljunk azokról, akik a jövő felé haladó proletariátus világnézetét cserbenhagyják, a mindig reakciósabbá váló polgári tudomány reakciós divatrongyaival akarják feldíszíteni vagy „kiegészíteni”? Plehanov világosan megadta a választ: opportunisták, akik – sokszor anélkül hogy akarnák – az osztályharc ideológiai részében átmennek az ellenség táborába.

 

[1] 100 %, Budapest 1928. augusztus (I. évf., 10. sz.), 353–356. o. – A cikk Németh Lajos neve alatt jelent meg, de később Lukács maga sorolta azok közé a 100%-ban megjelent írások közé, amelyeket emlékezete szerint ő írt; az azonosításhoz ld. Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in:  uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 105. o. – A szerk.

[2] A lapban: azt. – A szerk.