Régi kultúra és új kultúra^[1]

 

1.
A társadalom fejlődése egységes folyamat. Ez annyit jelent, hogy a fejlődés egy bizonyos fázisa nem folyhatik le a társadalom életének egy pontján anélkül, hogy kihatásai az összes többi pontokon érezhetőkké ne válnának. A társadalom fejlődésének ez az egységessége és összefüggése teszi lehetővé azt, hogy ugyanazt a folyamatot hol az egyik, hol a másik társadalmi jelenség szempontjából ragadjuk meg, és mégis mindig ugyanannak a folyamatnak megértéséhez jussunk el. Azért lehet a kultúráról látszólagos elszigeteltségben[2] a többi társadalmi jelenségtől beszélni. Mert ha helyesen ragadjuk meg valamely kor kultúráját, abban az illető kor összfejlődésének[3] gyökerét ragadtuk meg, és ugyanoda érkezünk, mintha a gazdasági viszonyok taglalásából indultunk volna ki.

A kapitalista társadalmi rend összeomlását sirató burzsoázia a leginkább a kultúra hanyatlásán siránkozik. Úgy állítja be a burzsoázia osztályérdekeinek féltését, mintha az ok a kultúra örök értékeinek a féltése volna.[4] Az itt következő gondolatmenetnek kiindulási pontja ezzel ellentétben az a meggondolás, hogy a kapitalista korszak kultúrája már önmagában összeomlott volt, mielőtt a gazdasági és politikai összeomlás bekövetkezett volna. Hogy tehát – ellentétben ezekkel a gyakran hallott aggodalmakkal[5] – éppen a kultúra érdekében volna égetően sürgős a kapitalisztikus társadalmi rend hosszú haldoklásának egyszer már véget vetni, hogy út nyíljék az új kultúra felé.[6]

Ha két korszak kultúráját a tudomány látószögéből nézzük, akkor mindenekelőtt az a kérdés merül fel számunkra: mik a kultúra fennállásának társadalmi, gazdasági előfeltételei? Ebből a kapcsolatból magától adódik a felelet arra a kérdésre, amellyel kezdenünk kellett volna: hogy tulajdonképpen mi a kultúra? Röviden összefoglalva: a kultúra fogalma (ellentétben a civilizációval) magába zárja mindazokat az értékes termékeket és képességeket,[7] melyek a közvetlen életfenntartás szempontjából nélkülözhetők. Például: egy ház külső és belső szépsége a kultúra fogalma alá tartozik, ellentétben szilárdságával, fűthetőségével stb. Ezért ha azt kérdezzük: mi a kultúra társadalmi lehetősége,[8] úgy így kell felelnünk:[9] az a társadalom, amelyben az elsőrendű életszükségletek olyan módon vannak kielégítve, hogy kielégítésük kedvéért nem kell olyan súlyos munkát végezni, mely az életerőket teljesen[10] lefoglalná. Melyben tehát szabad energiák állanak a kultúra rendelkezésére.

Minden régi kultúra ennélfogva az uralkodó[11] osztályok kultúrája volt. Csak az uralkodó[12] osztályok voltak abban a helyzetben, hogy függetlenül a megélhetés minden gondjától összes értékes képességeiket a kultúra szolgálatába szegődtessék. A kapitalizmus itt is – mint mindenütt – forradalmasította az egész társadalmi rendet. Megszüntetvén a rendi előjogokat, megszüntette a rendi társadalom kulturális előjogait is. A kapitalizmus ugyanis az uralkodó osztályt, a burzsoáziát is a termelés szolgálatába hajtotta.[13] A kapitalizmus lényeges megkülönböztető jegye a korábbi társadalmaktól az, hogy benne a kizsákmányoló osztály is alá van vetve a termelés folyamatának: ő is kénytelen erőit a profitért való harcnak szentelni, csakúgy, mint ahogy arra a munkás a létfenntartása érdekében kénytelen. (Például: a gyárigazgató és vele ellentétben a földbirtokos a jobbágyság idejében.) Ennek a megállapításnak látszólag ellentmond az a nagyszámú semmittevő, akiket a tőkésosztály magából kitermelt, és munka nélküli jólétben részesített. De itt sem szabad, hogy felületen fekvő jelenségek elvonják figyelmünket a lényegtől. A kultúra számára mindig csak az uralkodó osztályok legjobb erői jöttek számba. Ezeket a kapitalizmust megelőző korok olyan társadalmi viszonyok közé helyezték, hogy képességeiket a kultúra szolgálatába állíthatták. A kapitalizmus ellenben éppen ezeket tette a termelés rabszolgáivá,[14] csakúgy, mint a munkásokat, ha rabságukat egészen más anyagi ellenértékben részesítette is.

A kapitalizmustól való felszabadulás a gazdasági élet uralma alól való felszabadulást jelent. A civilizáció megteremti ugyan az ember uralmát a természet felett, de ennek fejében azoknak az eszközöknek rabságába hajtja őt, amelyek segítségével a természet felett uralkodnia megadatott. Ennek a rabságnak a kapitalizmus jelzi a tetőpontját. A kapitalizmusban egyáltalán nincsen olyan osztály, mely a termelésben elfoglalt helyénél fogva hivatott volna arra,[15] hogy kultúrát termeljen. A kapitalizmus lerombolása, a kommunista társadalom éppen itt fogja meg a kérdést. Olyan társadalmi rendet akar[16] teremteni, amelyben mindenkinek olyan életmód jut osztályrészül, mint amilyen a kapitalizmust megelőző korokban csak[17] az uralkodó[18] osztályoké volt, amilyen helyzetben  a kapitalizmus alatt egyetlenegy osztály sem lehetett.

Ezzel kezdődik meg csak igazán az emberiség története.[19] Ahogy a régi értelemben vett történelem a civilizációval vette[20] kezdetét, és az embernek a természet ellen vívott küzdelmei a „történelem előtti” korszakba sorolódnak,[21] úgy fogja eljövendő korok történetírása az emberiség igazi történetét a kifejlett kommunizmussal kezdeni. A civilizáció uralma akkor a második „történelem előtti” kornak fog számítani.[22]

2.
A kapitalista társadalmi rend legfontosabb ismérve ezek szerint azt volt, hogy a gazdasági élet megszűnt a társadalom életműködésének eszköze lenni: annak középpontjába tolódott, öncéllá, minden társadalmi tevékenység céljává lett. Ennek első és legfőbb következménye az volt, hogy a társadalom élete egy nagy csereviszonnyá alakult át, hogy a társadalom egésze egy nagy piacot alkotott. Az egyes életműködésekben pedig ez a tényállás[23] úgy nyilvánult meg, hogy a kapitalista korszaknak minden terméke csakúgy, mint minden termelő vagy teremtő energiája áruformát öltött magára.[24] Minden megszűnt önmagánál, belső (például művészi, erkölcsi stb.) értékénél fogva becses lenni, hanem csakis mint a piacon eladható, illetve megvehető áru bírt értékkel. Hogy ez minden kultúrára, akár cselekvésben, akár alkotások létrehozásában, akár intézményekben nyilvánult légyen is meg, milyen pusztítóan kellett, hogy hasson, az talán nem szorul beható elemzésre. Amint a kultúra emberi és társadalmi előfeltétele az embernek függetlensége a létfenntartás gondjaitól, erőinek szabad, öncélú kihasználása, úgy mindaz, amit a kultúra létrehoz, csak akkor lehet igazán kultúrérték, ha önmagában bír értékkel. Mihelyt árujelleget ölt magára, mihelyt belekapcsolódik abba a viszonylatba, amelyben áruvá válik, megszűnt az autonómiája,[25]  megszűnt a kultúra lehetősége.

De a kapitalizmus még egy más ponton is gyökerükben[26] támadta meg a kultúra társadalmi lehetőségeit. Ez a pont a kulturális termékek[27] létrehozásához való viszonya. Láttuk, hogy a kultúra a termék szempontjából nézve öncélúság nélkül lehetetlen. A termék és létrehozója közt való viszony szempontjából nézve a dolgot pedig csak akkor lehet kultúra, ha minden terméknek létrejötte alkotója szempontjából egységes és befejezett folyamat. Mégpedig olyan folyamat, amelynek feltételei az alkotó emberi lehetőségeitől és képességeitől függnek. Az ilyen folyamatnak legjellemzőbb példája a művészi alkotás, amikor is a mű egész keletkezése a művész kizárólagos munkájának eredménye, és a létrejött alkotás minden részletét a művész egyéni sajátságai határozzák meg. A kapitalizmust megelőző korokban ez a művészi szellem uralkodott az egész iparban. A könyv nyomdai létrejötte lényegében éppen olyan kevéssé különbözött annak megírásától, mint egy kép megfestése egy asztal megcsinálásától (ha a keletkezés emberi természetét tekintjük). A kapitalisztikus termelés ellenben nemcsak a termelési eszközök tulajdonától fosztja meg a munkást, hanem a mindig erősebben kifejlődő és mindig jobban specializálódó munkamegosztás révén a termék létrejöttének folyamatát olyan részekre tagolja, amelyek közül egyik sem hoz létre valami önmagában értelmes, önmagában befejezett dolgot. A kész termékkel egy munkásnak munkája sincs többé közvetlen és érzékelhető kapcsolatban, ennek a terméknek csak a tőkés elvont számítása számára van értelme: csak mint árunak. Ennek a körülménynek[28] embertelenségét a gépipar kifejlődése csak fokozza.[29] Mert míg a manufaktúrán belül létrejövő munkamegosztásnál, bármennyire szét is van tagolva és darabolva az előállítás folyamata, az egyes résztermékek[30] mineműsége múlhatatlanul a munkás testi és szellemi lehetőségeitől függ, addig a fejlett gépiparban még ez a kapcsolat is megszűnik termék és előállítója között. Éspedig olyan módon, hogy most már kizárólag a gép lehetőségei szabják meg a termelés folyamatát; az ember a gépet szolgálja ki, a géphez alkalmazkodik; a termelés teljesen függetlenné válik a munkás emberi lehetőségeitől és képességeitől.[31]

Ezek mellett a kultúrát romboló erők mellett, melyeket mostanig[32] az egyes elszigetelt termékek és termelőik szempontjából vizsgáltunk, még más hasonló erők is működnek a kapitalizmusban. Ezek legfontosabbikát akkor látjuk meg igazán, ha a létrehozott termékek egymás közti kapcsolatát nézzük. A kapitalizmust megelőző korok kultúráját az tette lehetővé, hogy az egyes kulturális termékek egymással folytonossági viszonyban állottak: az egyik a másikban felvetett kérdést fejlesztette tovább stb. A kultúra egésze pedig ezáltal a lassú és szerves fejlődés egy bizonyos folytonosságát mutatja. Ilyen módon volt lehetséges az, hogy minden téren összefüggő, egyöntetű és mégis eredeti kultúra jöjjön létre: olyan kultúra, melynek színvonala messze meghaladta a legmagasabb rendű, de elszigetelt egyéni képességek által létrehozható színvonalat. A kapitalizmus azáltal, hogy forradalmasította[33] a termelés folyamatát azáltal, hogy a termelési anarchia révén állandósította a termelésnek ezt a forradalmi jellegét, megszüntette a régi kultúrák eme folytonosságát és szervességét. Mert a kultúra szempontjából a termelés forradalmasítása egyfelől azt jelenti, hogy a termelés folyamata szakadatlanul a felszínre hoz olyan mozzanatokat, melyek a termelés menetét és mikéntjét döntően befolyásolják, anélkül hogy bármiféle összefüggésben lennének magának a terméknek – mint öncélú alkotásnak – lényegével. (Így kivész az egész iparból, építészetből az anyagszerűség.) Másfelől a piacra termelés következtében, ami nélkül a termelés kapitalista forradalmasítása[34] elképzelhetetlen volna, a puszta újszerűség, a meglepő, a feltűnő elemek jutnak érvényre a termék előállításában, minden tekintet nélkül arra, hogy a termék igazi, belső értéke ezáltal fokozódik-e, vagy csökken. A forradalmi jelleg kulturális visszfénye az a tünemény, melyet[35] divatnak szoktunk nevezni. Divat és kultúra pedig egymást lényegükben kizáró fogalmakat jelölnek. A divat uralma azt jelenti, hogy rövid időközökben megváltozik a piacra hozott termékek formája, minősége stb., tekintet nélkül arra, hogy azok akár a célszerűség, akár a szépség szempontjából beváltak-e, vagy sem. Az ilyen piac természete hozza magával, hogy bizonyos időközökben új dolgoknak kell létrejönniük, mégpedig a régiektől gyökeresen különbözően újaknak, olyanoknak, amelyek nem támaszkodhatnak a régiek előállítása közben elért tapasztalatokra. Ezeket a fejlődés gyorsasága miatt vagy nem is lehet összegyűjteni és megemészteni, vagy nem is akar senki rájuk támaszkodni, mert a divat természete éppen a régitől gyökeresen elütőt követeli meg. Így elpusztul lassan minden szerves fejlődés, és iránytalan kapkodás, valamint nagyképű és nagyhangú kontárság lép a helyére.

3.
De a kapitalista kultúra krízisének gyökerei még az itt vázolt tüneményeknél is mélyebbre nyúlnak. Állandó krízisének és belső összeomlásának végső oka az, hogy az ideológia és a termelési, a társadalmi rend leküzdhetetlen ellentétbe kerülnek egymással. A kapitalista termelési anarchia szükségszerű folyományaként a uralomért küzdő és az uralkodó polgári osztálynak csak egy  ideológiája[36] lehetett: az egyéni szabadság ideológiája. A[37] kapitalista kultúra krízise be kellett, hogy következzék abban a pillanatban, amikor ez az ideológia a polgári társadalmi renddel ellenkezésbe jutott. Amíg – mint a tizennyolcadik században – a feltörekvő polgári osztály ezt az ideológiát szegezte a rendi társadalom kötöttségeivel szembe, ez az ideológia pontos kifejezése volt az osztályharc adott helyzetének. Ennélfogva ennek az időnek polgársága csakugyan igazi kultúrával bírhatott.[38] Mihelyt azonban a polgárság uralomra jutott (tehát már a nagy francia forradalomban), kiderült, hogy ezt az ideológiát komolyan végigvinni, a társadalom egészére alkalmazni lehetetlen anélkül, hogy az a társadalmi rend, amelynek ideológiájaként az egyéni szabadság gondolata létrejött, önmagát megsemmisítse. Röviden: a polgári osztálynak lehetetlen volt a maga szabadsággondolatát a proletariátusra is  érvényesíteni. Ennek a helyzetnek leküzdhetetlen  visszássága pedig a következő:  a polgárságnak vagy le kellett mondania erről az ideológiáról, vagy mint ellenkező cselekvések leplezőjét kellett használnia. Az első esetben teljes eszmenélküliség, erkölcsi káosz[39] jött létre, mert a polgárság a termelésben elfoglalt helyzeténél fogva képtelen volt más ideológiát létrehozni, mint az egyéni szabadságét. A másik esetben a belső hazugság morális válsága[40] előtt állott a polgárság: szakadatlanul saját ideológiája ellen volt kénytelen cselekedni.

Ezt a krízist fokozta még az, hogy a szabadság elve gazdaságilag is megoldhatatlan ellentmondásba kellett bonyolódjon.[41]  Nem lehet ezen a helyen feladatunk a finánctőke korszakának elemzésébe belemenni. Csak arra a tényre kell rámutatni, hogy a termelésnek ilyen módon létrejövő nagyarányú megszervezettsége (kartell, tröszt) kiegyenlíthetetlen ellentétben áll a korai kapitalizmus gazdasági rendjének uralkodó eszméjével: a szabad versennyel. Ezzel a vele kapcsolatban létrejött ideológia elvesztette minden gyökerét. Minthogy a polgárság felső rétegei, a finánckapitalizmus lényegéből adódóan, egykori ellenlábasaik, az agrárfeudális osztályok szövetségeseivé váltak, [a polgárság] a maga új ideológiáját új szövetségeinél kellett, hogy keresse.[42] Ámde ez a kísérlet, az ideológiát a termelési renddel összhangzásba hozni, is el kellett bukjon.[43] Mert a konzervatív ideológiák valódi alapjait, a feudális, a rendi tagoltságot és az annak megfelelő termelési rendet éppen a termelés kapitalisztikus forradalmasítása, mely a finánctőke korszakában érte el csúcspontját, irtotta ki gyökerestül[44] a társadalomból. A feudalizmusnak ugyan volt valamikor nagy értékű és magasrendű kultúrája. De az abban az időben volt, mikor a feudális, a rendi társadalom volt uralkodó: amikor a társadalom és a társadalmi termelés egészét[45] annak elvei szabályozták. A kapitalizmus uralomra jutásával ez a társadalmi forma megsemmisült. Hiába maradt meg a politikai, gazdasági és társadalmi hatalom jó része az egykor uralkodó rendeknél. Azt a folyamatot, hogy ezek is [ne] kapitalizálódjanak, hogy ezek is magukra [ne] öltsék a kapitalizmus formáit, nem lehetett föltartóztatni. Ezzel pedig eme rétegek számára is beállott az ideológia és termelési rend ellentétének ugyanaz a visszássága, mint a kapitalizmus számára, ha ez az ellentét másképpen nyilvánult is meg. Mikor tehát a polgári osztály a finánctőke korszakában a megújhodás vizét kereste, olyan kútból akarta azt meríteni, melyet maga temetett volt be.

A kultúra szempontjából ideológia és termelési rend emez ellentéte a következőt jelenti: a régi kultúrák (görögség, reneszánsz)[46] nagyszerűsége abban találja meg az okát, hogy ideológia és termelési rend összhangban lévén a kultúra termékei szervesen nőhettek ki a társadalmi lét talajából. Bármennyire magasabb rendűek voltak a legnagyobb kulturális alkotások[47] a korszak átlagemberének belső világánál,[48] valami összefüggés mégis mindig megvolt közöttük. De ami még ennél – a kultúra termékeinek a társadalmi életen belül való elhelyezésénél – is fontosabb, az ideológia és a termelési rend összhangja lehetővé tette az ideológia és életvitel magától értetődő összhangját. (Hogy az emberek életvitelének mineműsége függvénye a termelésben elfoglalt helyzetüknek, az nem szorul[49] bővebb magyarázatra.) Mármost: minden olyan társadalmi rendben, amelyben az életvitel és annak ideologikus kifejezése természetszerű, magától értetődő összhangban vannak, lehetséges, hogy az ideológia formát öltése a kultúra alkotásaiban[50] szerves kifejezésre jusson. Ez a szerves egység pedig egyedül ilyen körülmények között lehetséges, mert az ideológiai elemeknek a gazdasági alapjaiktól való viszonylagos függetlenség[e] annyit jelent, hogy mint emberi megnyilatkozások formái, formai értékükben és érvényességükben függetlenek azoktól az adottságoktól, amelyeket megformálnak, amelyeket koruk gazdasági és társadalmi rendje nekik megformálás végett felad. De eme formáknak megformált anyaga egyedül maga a társadalmi valóság lehet. Ha tehát ideológia és termelési rend között lényegbevágó ellentét jön létre, úgy ez az ellentét a mi problémánk szempontjából úgy fogalmazandó, hogy a kulturális megnyilvánulások formái és tartalmai ellentétbe kerültek egymással. Ezzel pedig megszűnik a kultúra alkotásainak szerves egysége, megszűnik – hogy ugyanazt a helyzetet a kultúrához állást foglaló emberek nézőpontjából fejezzük ki – a kultúrának harmonikus, örömet adó volta, ami a régi kultúrákat elsősorban jellemezte.[51] A kapitalizmus kultúrája, amennyiben becsületes volt, nem lehetett más, mint a kapitalizmus korszakának kíméletlen bírálata. Ez a bírálat sokszor igen magasrendű színvonalra emelkedett (Zola, Ibsen), de minél becsületesebb, minél magasabb rendű volt, annál inkább kellett, hogy hiányozzék belőle a régi kultúrák egyszerű, magától értetődő harmóniája és szépsége: a kultúra a szó igazi, szó szerinti értelmében. Ez az ellentét pedig az emberi megnyilvánulások minden lehető területén, a kultúra anyagának egész területén megvolt. Így – hogy csak egy nagyon szembetűnő példát említsek fel – a kapitalisztikus társadalmi rend szükségképpen kitermelte magából, szabadságideológiájából az ember öncélúságának eszméjét. Elmondhatjuk bátran, hogy ez a nagy eszme a kapitalizmust megelőző korokban sohasem kapott olyan tiszta, világos és öntudatos kifejezést, mint éppen ebben az időben (például: klasszikus[52] német idealizmus, Kant és Fichte). De egy[53] társadalmi rend sem tiporta soha annyira lábbal ezt az eszmét, mint a kapitalista társadalom. A mindennek áruvá[54] válása a kapitalizmusban nem állott meg az összes termékek árujelleget öltésénél. Átharapódzott az emberi viszonyokra is; gondoljunk csak a házasságra.[55] Az ideologikus, a kulturális irányzatnak belső szükségszerűsége tehát egyfelől ennek az öncélúságnak a hirdetését követelte a kultúra összes termékeitől. Az az anyag azonban, melyet ezek a kulturális formák megformáltak, egyenes tagadása volt ennek az eszmének. A kapitalizmus magasrendű költészete például nem lehetett ennélfogva korának egyszerű ábrázolása, mint, teszem, a görög költészet volt, melynek halhatatlan szépsége éppen ebből a magától értetődő, bírálat nélküli ábrázolásból fakadt, hanem csakis a létező állapot bírálata.[56]

4.
Lássuk most már, mit jelent a társadalom kommunista[57] átalakulása a kultúra látószögéből nézve. Jelenti mindenekelőtt megszűntét annak az uralomnak, amelyet a gazdasági élet az egész élet fölött gyakorolt. Jelenti ennélfogva, hogy megszűnt az ember és munkája közt fennállott ama visszás és lehetetlen viszony, hogy az ember van a termelési eszköznek alárendelve, és nem a termelési eszköz az embernek. Végső elemzésében pedig ez a társadalmi rend[58] a gazdaság[59] öncélúságának megszűntét jelenti. A kapitalisztikus társadalmi rend természetesen olyan mélyen belevitte saját szerkezetét mindenki gondolatvilágába, hogy a változások emez oldalára kevesen eszmélnek rá.[60] Annál is inkább, mert az élet felületes jelenségeiben a megváltozásnak ez a része még a hatalom megragadása után sem juthat kifejezésre.[61] Pedig a gazdasági élet felett való uralom, a gazdasági élet szocialista megszervezése a gazdaság[62] önállóságának megszűntét jelenti. A gazdaság,[63] mely eddig önálló folyamat volt, sajátszerű törvényekkel, melyeket az emberi ész csak felismerhetett, de nem irányíthatott,[64] most az állami közigazgatás egy része lesz. Része egy tervszerű, immár nem saját törvényeitől uralt, egységes folyamatnak. Mert ennek az egységes társadalmi folyamatnak végső indító erői immár nem lehetnek[65] gazdasági természetűek. A látszat ugyan itt is ez ellen a megállapítás ellen szól. Mert nyilvánvaló, hogy a termelés átszervezése másképpen, mint gazdasági alapon, gazdasági szervekkel, gazdasági meggondolásoktól vezetve úgy elméletileg, mint gyakorlatilag keresztülvihetetlen. Azonkívül magától értetődik, hogy az osztályharc természeténél fogva a diktatúra fázisában, mely az osztályharc csúcspontját[66] jelenti, a gazdasági küzdelem, a gazdaság átszervezésének kérdése áll előtérben. De mindez távolról sem jelenti azt, mintha az így lejátszódó folyamatnak végső gyökere szintén gazdasági természetű[67] lenne. Az a funkcióváltozás, melyet a proletárdiktatúra minden területen jelent, itt is beáll. A kapitalista társadalom válságaiban minden ideologikus elem csak „felépítménye” volt annak a forradalmi folyamatnak, mely végre is a kapitalizmus összeomlásához vezetett. Most ez a helyzet megfordul.[68] Nem mondom, hogy a gazdaság átszervezése válik „felépítménnyé”  (ez a kifejezés az ideológiát tekintve sem volt a legszerencsésebb, mert sok félreértésre adott alkalmat),[69] de azt bízvást lehet állítani, hogy elsődleges mivoltát elveszti.[70] Ami a felületen ez ellen a megállapítás ellen látszik bizonyítani, mellette bizonyít, ha csak egy kicsit is dialektikusan szemléljük a dolgot.[71]  A kapitalisztikus társadalom válságaiban mindig az ideologikus rész állott a társadalmi tudat előterében. Nem véletlenül, hanem azon szükségszerűség következtében, hogy a fejlődés végső mozgató erői sohasem válhatnak az általuk mozgatott tömegekben egészen tudatosakká. A szocializmus „bírálata” ezekkel a válságokkal és forradalmakkal szemben leleplező[72] jellegű volt: rámutatott az igazi, végső mozgató erőre, a gazdasági folyamatra. A kapitalizmus bukásával mi sem természetesebb, mint hogy az eddig mint bírálat[73] szereplő szempont az átalakulás[74] homlokterébe lép. Kérdés azonban, hogy ez a funkcióváltozás nem szüntette-e meg a motívumnak[75] azt a „végső” motívum jellegét, mellyel előbbi szerepében bírt. Hogy valóban megszüntette, az már az előbbiekből is kitűnik. Mert a gazdasági motívum mint végső motívum csak a termelés egészének szervezetlensége mellett szerepelhet. Csak a szervezetlen termelés mozgató erői működhetnek a természeti erők példájára mint vak erők, és csak[76] mint ilyenek lehetnek mindennek végső mozgatói; minden ideologikus elem pedig vagy hozzásimul ehhez az általa létrehozott folyamathoz (felépítmény lesz), vagy pedig hatékonyság nélkül szegződik szembe vele. Ezért puszta ideológia minden nem gazdasági tényező a kapitalista társadalomban. Kivétel egyedül az egész kapitalista társadalmi rend szocialista bírálata. Mert ez nem egyes folyamatok helyeslő vagy gáncsoló ideologikus járuléka, hanem az egésznek leleplezése: a gazdasági folyamat egészének olyan irányú leleplezése, mely leleplezés egyúttal hatékony cselekvés annak megváltoztatására. Ami azonban megváltozik,[77] az nemcsak a szervezetlenség maga, hanem ezzel egy csapásra a gazdasági élet öncélúsága, végső fokon annak gazdasági motívumok által való vezetettsége. Azáltal, hogy a gazdasági élet a szocializmus irányában szerveződik, a vezetést azok a motívumok ragadják kezükbe, amelyek eddig legfeljebb kísérőjelenségek lehettek: az ember belső és külső életének emberi és nem gazdasági motívumoktól való uraltsága. Most már nem lephet meg minket, hogy ilyen körülmények között a gazdasági élet átalakulása erősebben áll éppen a forradalmi tudat előterében, mint az az ideologikus elem, mely végső fokon mozgatja. A funkcióváltozásnak ez a folyamata a proletariátus győzelmével szükségszerűen lejátszódik a proletariátus tudatában. A proletariátus tömegeiben egyenes folytatása a tudatos osztályharcnak:[78] az osztályöntudat lényege eddig[79] mindig a gazdasági érdek tudatosításában állott. Az építőmunkára való puszta[80] átmenet – melynek végső mozzanata ez a funkcióváltozás – a közvetlen osztályérdek öntudatát nem is érinti: ennél úgyszólván „tudat alatt” van. Csak a teljes osztályöntudat, mely a közvetlen érdeken túl a proletariátus világtörténeti hivatására eszmél rá, emeli ezt a motívumot, ezt a funkcióváltozást a proletariátus tudatába.[81]

Ez a funkcióváltozás teremti meg az új kultúra lehetőségét. Mert a kultúra éppen úgy az ember belső uralma környezete felett, mint ahogy a civilizáció külső uralmát jelenti környezete felett. Ahogy a civilizáció megteremtette ennek az uralomnak eszközeit a természet felett, úgy teremti majd meg a proletárkultúra az eszközöket az uralomhoz a társadalom felett. Hisz éppen a civilizáció és annak eddig legfejlettebb formája, a kapitalizmus fejlesztette volt ki a legjobban az ember szolgaságát a társadalom[mal], a termelés[sel], a gazdasági élettel szemben.[82]

Az ember öncélúsága a kultúra szociológiai előfeltétele. Ezt az előfeltételt, amely a kapitalizmust megelőző társadalmakban az uralkodó osztályok számára adva volt, melyet a kapitalizmus mindenkitől elvett, a proletariátus győzelmének végső fázisa mindenki számára meg fogja teremteni. Az a változás, mely a társadalom egész szerkezetének gyökeres átfordulását jelenti, természetszerűleg mindazokra a jelenségekre vonatkozik, melyeknek kultúraromboló hatásáról a kapitalizmus elemzésénél már megemlékeztünk.

Így megszűnik a termelés megszervezettségével annak forradalmi és forradalmasító mivolta. A konjunktúra létrehozta anarchikus egymásután helyébe, melyet a divat névvel szoktunk jelölni, a szerves folytonosság, az igazi fejlődés lép. Olyan fejlődés, melynek minden egyes mozzanata az előző mozzanat tárgyi előfeltételeiből szükségszerűen következik. Ahol tehát minden későbbi mozzanat az előbbiben megoldatlanul maradt kérdések megoldását hozza magával, és egyúttal a következő mozzanat számára megoldandó kérdést ad fel. Az ilyen szerves és a dolgok lényegéből (nem pedig a konjunktúrából) folyó fejlődésnek az a szükségszerű kulturális következménye, hogy a kultúra színvonala ismét meghaladhatja az egyes elszigetelt egyének egyéni teljesítőképességét. Az egymás munkájába való belekapcsolódás, az egymás munkájának folytatása – a kultúra másik szociológiai előfeltétele – ismét lehetővé válik. Ehhez hozzájárul, hogy úgy a kultúra termékei, mint az emberi viszonyok elvesztik árujellegüket. Az áruviszony megszűnése mindannak, ami a kapitalizmus uralma alatt kizárólag vagy főképpen gazdasági viszonylatban szerepel, visszaadja öncélúságát. A kultúra lehetősége pedig, mint tudjuk, azon alapul, hogy az emberi élet megnyilvánulási formáinak minél nagyobb része minél mélyebben és erősebben váljék öncélúvá, vagy ami ezzel egyet jelent: az ember ember mivoltát szolgálóvá.[83] Mert a két öncélúság nem zárja ki egymást, sőt egymást szolgálja és egészíti ki. Ha valamely termék (ház, bútor stb.) nem mint áru jön létre, hanem úgy, hogy saját szépséglehetőségeit a lehető legmagasabbra fokozza, akkor az ugyanazt jelenti, mintha azt mondjuk, hogy a ház, a bútor stb. az ember emberi mivoltának szolgálatában áll, alkalmazkodik ennek követelményeihez. Nem pedig egy minden emberi követelménytől független gazdasági folyamat hozza őket létre, amelyben ezek a termékek csak mint elvont áruk, az emberek pedig mint ugyancsak elvont vevők és eladók szerepelnek. Ezzel egyidejűleg meg kell szűnnie a kapitalizmus egészségtelen specializáltságának[84] is. Mihelyt az embereknek a termeléshez való viszonyát[85] nem a piacnak szánt elvont vétel vagy eladás törekvése szabályozza, hanem az öncéllá vált termék létrehozásának, illetve élvezésének egységes és az ember egészét megragadó folyamata, a specializáció[86] is funkcióváltozáson megy keresztül. Nemcsak osztálykaraktere,[87] nemcsak előjog-jellege szűnik meg a proletártársadalomban, hanem egyúttal az emberi élet lényegétől idegen mivolta is. A termékek öncélúságának létrejöttével ezek önkéntelenül hozzáidomulnak[88] az emberi élet egészéhez, az emberi élet végső kérdéseihez. Az emberi elszigeteltségnek, anarchikus individualizmusának megszűntével az emberi társadalom úgy egyéneiben, mint termékeiben egy szerves egészet alkot, melynek összes részei egymást támogatva és kiegészítve szolgálják egymást és közös céljukat, az emberi kibontakozás eszméjét.[89]

5.
Ezzel a célkitűzéssel eljutottunk a kérdés lényegéhez. Ha az új társadalom célja egyedül az emberek boldogulásának, jólétének fokozása volna, akkor mindezek a funkcióváltozások nem állanának be, vagyis jelentőségük alig volna érzékelhető.[90]  Akkor a proletárállam feladata a termelés és az elosztás megszervezésében kimerülhetne, és a gazdasági élet – megváltozott céllal bár – még mindig uralkodna az emberi princípium[91] felett. Akkor természetesen a fejlődés sokkal gyorsabban és egyenesebb vonalban érne el a céljához, mint így. Mert akkor a termelés és az elosztás helyes megszervezésével a fejlődés célhoz ért volna. Míg így vele csak a cél elérésének múlhatatlan előfeltételeit[92] teremtette meg. A megvalósulást magát pedig még külön kell az emberiségnek kiküzdenie.

A gazdasági élet átszervezése azonban ennek a célkitűzésnek elkerülhetetlen előfeltétele. Nemcsak az előbb felsorolt szociológiai okokból, nem azért, mintha egyedül boldog emberek lennének a kultúra befogadására[93] képesek, hanem az emberi tudat azon sajátos szerkezete miatt, hogy a közvetlen bajok és nyomorúságok, bármennyire alacsonyrendűek legyenek is az emberi lét végső kérdéseihez képest, egészen kevés kivételtől[94] eltekintve, az emberi tudatban azokat mindig eltakarják, és nem engedik a felszínre jutni. Hogy egy nagyon egyszerű példával világosítsuk meg a helyzetet: tegyük fel, hogy valaki egy nagy tudományos felfedezésen töri a fejét, és közben tűrhetetlen fogfájása támad, bizonyos, hogy a legtöbb esetben képtelen lesz gondolatsorait folytatni mindaddig, míg a közvetlen bajon segítve nincsen. A kapitalizmus megsemmisítése, a termelés szociális átszervezése az emberiség egésze számára az összes fogfájások meggyógyítását jelenti. Eltűnik az emberek tudatából mindaz, ami őket abban megakadályozza, hogy igazán lényeges kérdéseiknek éljenek: nyitva áll immár tudatuk a lényeg számára. De a példa az átalakulás határait is megvilágítja. Bizonyos, hogy a fogfájásnak el kell múlnia, hogy a gondolatmunka újból felvehető legyen, de az is bizonyos, hogy a fogfájás megszűntével nem magától, nem automatikusan kezdődik meg a munka. Akkor egy új erőmegfeszítés, új beállítás, új nekilendülés kell. A dolgozó emberiség sem érkezett még el céljához, ha összes gazdasági nyomorúságai megszűntek, hanem ellenkezőleg, csak annak lehetőségét teremtette meg, hogy friss erővel elinduljon igazi célja felé. A kultúra az ember ember voltáról alkotott eszme[95] testet öltése. A kultúrát tehát az emberek alkotják, nem a körülmények[96] teremtik meg. A társadalom bármely átalakulása tehát csak keret, csak lehetőség a szabad emberek öntevékenysége, spontán alkotóereje számára.

Ezért kell a szociológiai vizsgálódásnak a keretek elemzésénél megállania. Hogy tartalmilag, lényegileg milyen lesz a proletártársadalom kultúrája, azt kizárólag a proletariátus most felszabaduló teremtő erői fogják meghatározni, amelyeket illetőleg minden jóslási kísérlet nevetséges volna. Amit a szociológiai elemzés megtehetett, az nem több, mint annak kimutatása, hogy a proletártársadalom megteremti ezt a lehetőséget, és hogy csak a lehetőséget teremti meg.[97] Minden más részletezés túlmegy az itt lehetséges tudományos vizsgálatok körén; legfeljebb arról lehetne beszélni, hogy ennek a keretnek a lényegénél fogva mik azok a kultúrértékek, amelyeket egy új társadalom a régitől átvehet és folytathat.[98] Mert az ember öncélúságának eszméje, az új kultúra alapgondolata a tizenkilencedik század klasszikus idealizmusának öröksége. A kapitalizmus korszakának igazi hozzájárulása a jövő felépítéséhez abban áll, hogy maga teremti meg összeomlásának és romjain a jövő felépítésének lehetőségeit.[99] Úgy, ahogy a kapitalizmus maga hozza létre megsemmisítésének gazdasági előfeltételeit, ahogy maga teremti meg az őt a proletariátus révén megsemmisítő bírálat[100] szellemi fegyverzetét (Marx viszonya Ricardóhoz), úgy teremti meg a filozófiában Kanttól Hegelig[101] annak az új társadalomnak az eszméjét, mely az ő megsemmisülését szükségképpen létrehozni hivatva van.

 

[1] Alte Kultur und neue Kultur, Kommunismus, Wien 1920. november 7. (I. évf. 43. sz.), 1338–1349. o. – A cikk G. L. szignóval jelent meg. – A német nyelvű írás a Régi kultúra és új kultúra címmel 1919. június 15-én az Internationale című lapban (I. évf. 6–7. sz.) megjelent tanulmány fordítása, a fordító kiléte ismeretlen; tekintettel a kisebb változtatásokra és arra, hogy Lukács érdemesnek tartotta újra és németül is publikálni, újraközöljük, természetesen az eredeti magyar szöveget használva; a német szöveg változtatásait jelezzük. Kötetben magyarul először a Lukács György: Történelem és osztálytudat című kötetben jelent meg (szerk. Vajda Mihály, Magvető, Budapest 1971, 29–47. o.), németül: Georg Lukács: Taktik und Ethik (Politische Aufsätze I.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1975, 132. skk. o. – A szerk.

[2] Az Internationale szövegében (a továbbiakban Int.) kurziválva. – A szerk.

[3] Int.: kurziválva. – A szerk.

[4] Int.: Az összeomlott kapitalista társadalmi rend siratói még az összeomlás előtt a kultúrán siránkoztak a leghangosabban: úgy állították be osztályérdekeik féltését, mintha az a kultúra örök értékeinek a féltésén alapulna. – A szerk.

[5] Int.: eme gyakran hangoztatott félelemmel. – A szerk.

[6] Int.: Hogy tehát – ellentétben eme gyakran hangoztatott félelemmel – éppen a kultúra érdekében volt égetően sürgős, hogy a kapitalisztikus társadalmi rend hosszú haldoklása egyszer már véget érjen, hogy út nyíljék az új kultúra felé. – A szerk.

[7] Int.: tevékenységeket; a magyar változatban a mondat a kettőspont után kurzív. – A szerk.

[8] Int.: Ha pedig azt kérdezzük, mi a kultúra társadalmi lehetősége, mely társadalmi rend alkalmas a kultúra felvirágoztatására… – A szerk.

[9] Int.: a mondat innen kurziválva van. – A szerk.

[10] Int.: a szó nem szerepel. – A szerk.

[11] Int.: elnyomó. – A szerk.

[12] Int.: elnyomó. – A szerk.

[13] [Friedrich] Engels: A lakáskérdéshez, 17. o. [MEM XVIII., 207. sk. o.]

[14] Int.: a „termelés rabszolgáivá” frázis kurzív. – A szerk.

[15] Int.: helyénél fogva arra alkalmas volna. – A szerk.

[16] Int.: igyekszik. – A szerk.

[17] Int.: a szó nem szerepel. – A szerk.

[18] Int.: elnyomó. – A szerk.

[19] Int.: az „emberiség története” kurzív. – A szerk.

[20] Int.: veszi. – A szerk.

[21] Int.: küzdelmeit a „történelem előtti” korszakba sorolja. – A szerk.

[22] Int.: A civilizáció uralma pedig mint a második „történet előtti” idő fog csak szerepelni. – Az Internationaléban itt jegyzet szerepel: Marx: Adalékok a közgazdaságtan bírálatához, Szabó Ervin kiadása, II. 158. [A politikai gazdaságtan bírálatához, MEM XIII., 7. o.] – A szerk.

[23] Int.: alakulat. – A szerk.

[24] Int.: az ára formáját öltötte magára. – A szerk.

[25] Int.: megszűnt ez az öncélúság. – A szerk.

[26] Int.: létalapjaiban. – A szerk.

[27] Int.: a termékek. – A szerk.

[28] Int.: viszonylatnak. – A szerk.

[29] Int.: csak fokozni alkalmas. – A szerk.

[30] Int.: részmunkák. – A szerk.

[31] Ezt a folyamatot sokan a gépipar üzemi munkamegosztásával hozzák kapcsolatba, és úgy állítják be a kérdést, mintha ezért a kapitalizmus bukásával is meg kellene maradnia. A kérdés maga itt nem tárgyalható, csak megemlítem, hogy Marx maga másképpen látta. Ő úgy látta, hogy „a munkamegosztás a műhelyen belül” és „a munkamegosztása a társadalmon belül” [az Internationale szövegében: a társadalmi munka szervezettsége és az üzemi munkamegosztás] fordított arányban állnak egymással, és hogy amely társadalomban az egyik kifejlődött, ott a másik visszafejlődik, és fordítva. (Elend der Philosophie [Verlag von J. H. W. Dietz Nachf. GmbH, Stuttgart 1919 – A filozófia nyomorúsága, MEM IV., 144. o.] 120.)

[32] Int.: mostanig csak. – A szerk.

[33] Int.: azáltal, hogy – mint közismert – forradalmasította. – A szerk.

[34] Int.: a termelési kapitalista forradalmisága. – A szerk.

[35] Int.: A termelés eme forradalmiságának kulturális visszfénye az a tünemény, amit… – A szerk.

[36] Int.: csak egy komolyan vehető ideológiája. – A szerk.

[37] Int.: Most már: a… – A szerk.

[38] Int.: kultúrával bíró réteg lehetett. – A szerk.

[39] Int.: fertő. – A szerk.

[40] Int.: erkölcsi csődje. – A szerk.

[41] Int.: gazdaságilag is csődöt mondott. – A szerk.

[42] A német mondat grammatikailag sérült, az Internationale szövegében: A polgárság pedig, melynek felső rétegei a finánckapitalizmus szükségszerű következményeként természetes szövetségbe kerültek régi ellenlábasaikkal, az agrárfeudális osztályokkal, új szövetségeseiknél kellett, hogy ideológiát keressen. – A szerk.

[43] Int.: sem lehetett sikeres. – A szerk.

[44] Int.: a szó nem szerepel. – A szerk.

[45] Int.: amikor a társadalom egészét. – A szerk.

[46] Int.: (görögség, reneszánsz stb.). – A szerk.

[47] Int.: legnagyobb alkotások. – A szerk.

[48] Int.: érzésvilágánál. – A szerk.

[49] Int.: az, remélem, nem szorul. – A szerk.

[50] Int.: alakulásában. – A szerk.

[51] A Kommunismus-beli közlésben a német mondat grammatikailag sérült. – A szerk.

[52] Int.: a szó nem szerepel. – A szerk.

[53] Int.: De éppen ezzel szemben egy… – A szerk.

[54] Int.: kurzív. – A szerk.

[55] Int.: csak a házasságnak, a legfontosabb emberi viszonynak alakulására kell gondolni, hogy ez a helyzet nyilvánvalóvá váljék. – A szerk.

[56] Az Internationale szövegében itt szerepel egy további bekezdés, amely a német szövegből hiányzik: Amennyiben pedig kísérletek történetek a létező állapotok egyszerű ábrázolására, megszűnt ugyan a forma és a tartalom, a forma és az anyag emez ellentéte. De ennek az ellentétnek a helyére egy mélyebb, a kultúrát még radikális[abb]an felbontó ellentét lépett: a formán belüli ellentét. Mert a létezésnek bírálat nélküli ábrázolása csak a tényleges állapot visszásságainak tudatos vagy öntudatlan elhazudása, letagadása árán jöhetett létre. Olyan forrásból tehát, amelyből igazi művészet, igazi tudomány, igazi kultúra nem származhatik. Ezért van, hogy soha kor[áb]ban oly nagy mennyiségű és oly kiterjedt rossz művészet és áltudomány nem volt, mint a kapitalizmus idejében. – A szerk.

[57] Int.: kommunista szellemű. – A szerk.

[58] Int.: ez a helyzet. – A szerk.

[59] Int.: gazdasági élet. – A szerk.

[60] Int.: eszmélnek rá kellő világossággal. – A szerk.

[61] Int.: ez a része még nem juthatott kifejezésre. – A szerk.

[62] Int.: a gazdasági élet. – A szerk.

[63] Int.: a gazdasági élet. – A szerk.

[64] Ennek a helyzetnek a tükröződése [az Internationale szövegében: függvénye] a nemzetgazdaságtan mint önálló tudomány. Mielőtt ez ki nem fejlődött, nem volt modern értelemben vett gazdaságtudomány sem – és ennek megszűntével meg kell hogy szűnjön az is. Tiszta kapitalista ideológia tehát a nemzetgazdaságtan törvényeiben örök, azaz korlátlanul érvényes természettörvényeket látni. [Az „azaz korlátlanul érvényes” nem szerepel az Internationale szövegében. – A szerk.]

[65] Int.: a szó nem szerepel. – A szerk.

[66] Int.: kurzív. – A szerk.

[67] Int.: gazdasági. – A szerk.

[68] Int.: Míg a kapitalista társadalom válságaiban minden ideologikus elem csak „felépítménye” volt annak a forradalmi folyamatnak, mely végre is a kapitalizmus összeomlásához vezetett, addig most ez a helyzet megfordul. – A szerk.

[69] Int.: a zárójelben levő rész jelen időben áll. – A szerk.

[70] Int.: elvesztette. – A szerk.

[71] Int.: ha csak kicsit a dialektika nézőpontjából tekintjük a helyzetet. – A szerk.

[72] Int.: (hibásan): leplező – A szerk.

[73] Int.: a szó idézőjelek között áll. – A szerk.

[74] Int.: alkotás. – A szerk.

[75] Tudniillik a „végső mozgatóerőnek” – a magyar változat (Kérdés azonban, hogy ez a funkcióváltozás nem szüntette-e meg azt a „végső” motívum jellegét, mellyel előbbi szerepében bír.) utalásának homályosságát a német fordításnak sem sikerült eloszlatnia. – A szerk.

[76] Int.: a szó nem szerepel. – A szerk.

[77] Int.: most megváltozik. – A szerk.

[78] Int.: Ez a funkcióváltozás a proletariátus győzelmével szükségszerűen létrejön a tudatokban. Sőt, a proletariátus tömegeiben még egyenes folytatása a tudatos osztályharcnak. – A szerk.

[79] Int.: a szó nem szerepel. – A szerk.

[80] Int.: a szó nem szerepel. – A szerk.

[81] Lásd a Klassenbewußtsein [Osztálytudat] című cikket a Kommunismus 14/15. számában. [Az Internationale szövegében itt a következő jegyzet áll: A kétféle osztálytudatról részletesen írtam A szellemi vezetés kérése és a „szellemi munkások” című cikkemben, Internationale 5. sz.]

[82] Int.: Ahogy a civilizáció megteremtette ennek az uralomnak eszközeit a természet felett, úgy teremti meg azokat a proletárkultúra a társadalom felett, amelyben éppen a civilizáció és annak eddig legfejlettebb formája, a kapitalizmus legjobban kifejlesztette volt az ember szolgaságát a társadalom[mal], a termelés[sel], a gazdasági élettel szemben.

[83] Int.: a kettőspont után álló fordulat kurzív. – A szerk.

[84] Int.: szakszerűségének. – A szerk.

[85] Esetleg: a termeléshez fűződő érdekét [das Interesse … auf Produktion], az Internationale szövegében: termelésre irányuló mivoltát. – A szerk.

[86] Int.: szakszerűség. – A szerk.

[87] Int.: osztálymivolta. – A szerk.

[88] Int.: hozzákapcsolódnak. – A szerk.

[89] Esetleg: magasabbra törés, továbbfejlődés [Höherentwicklung], az Internationale szövegében (kurziválva): az ember magasabb rendűségének eszméjét. – A szerk.

[90] Int.: illetve jelentőségük alig lenne számba vehető. – A szerk.

[91] Int.: eszme. – A szerk.

[92] Int.: lehetőségét. – A szerk.

[93] Int.: kultúrára. – A szerk.

[94] Int.: az egészen kivételes emberektől. – A szerk.

[95] Int.: az ember embereszméjének. – A szerk.

[96] Int.: viszonyok. – A szerk.

[97] Int.: mint annak kimutatása, hogy ezt a lehetőséget a proletártársadalom megteremtette, és hogy csak a lehetőséget teremtette meg. – A szerk.

[98] Az Internationale szövegében jegyzetként: Ezzel az érdekes kérdéssel egy későbbi cikkben fogunk foglalkozni. [Ennek a cikknek a megírására nem került sor. Mindenesetre Dosztojevszkij mindenképp az átvehető értékek közé soroltatott volna – az ő műveinek kiadásához készült Lukács előszót írni. – A szerk.]

[99] Int.: eszközeit. – A szerk.

[100] Int.: proletárszellemben való megsemmisítő bírálatának. – A szerk.

[101] Int.: úgy teremti meg itt is Kant és Fichte filozófiájában. – A szerk.