Rónai Zoltán

A moszkvai ítélet után^[1]

 

A szociálforradalmárok pörében hozott halálos ítélet valójában több mint halálos ítélet. Az elítéltek feje fölött ott lebeg a kivégzés Damoklész kardja mindaddig, amíg a pártjuk, helyesebben annak az emigrációja nem hódol be a moszkvai kormánynak. Képzeljük el például, hogy Szász Zoltánt elítélnék, s az ítélet végrehajtását attól tennék függővé, hogy minő magatartást fog tanúsítani az az emigrációs lap, amelybe ő egy-két cikket írt!

Miért szánta rá magát a szovjetkormány erre az egészen középkori lépésre? Oroszország ma nincs a polgári háború állapotában. A szociálforradalmárok egyedüli bűne, hogy évekkel ezelőtt fegyveresen ellentálltak azzal a forradalmi kormánnyal szemben, amelyik az ő forradalmi kormányukat eltávolította. Ma, amikor immár a szovjet regim az egyedüli hatalom a birodalom területén, nem gondolnak az ellenállásnak erre a módszerére. Ma elítélik a külföldi beavatkozást is, és Oroszországnak – mint ezt Timofejev a tárgyaláson kifejtette – nemcsak a tényleges, hanem a jogi elismerését is követelik. S hogy ez náluk nem színlelés, azt ezeknek a bátor férfiaknak az egész magatartása bizonyítja. Hisz a hosszú tárgyalás alatt úgy léptek fel bíráikkal szemben, mintha nem vádlottak, hanem vádlók volnának. S amikor az elnök megkérdezte, mit csinálnának, ha felmentenék őket, Timofejev, Donszkoj azt felelték: „Mi, a jövő emberei küzdeni fogunk ellenetek.”

Bárha a pörben fölhánytorgatott merényletek Lenin és Volodarszky ellen szintén igen régi ügyek, a tárgyalás ezen a ponton teljesen kudarcot vallott. Tizenhárom napon át tárgyalták az úgynevezett terrorkérdést. És semmi, de semmi adatot nem tudtak a vádlott szociálforradalmárok ellen felhozni. Úgy Szergejevtől és Dora Kaplantól, ezektől a meghibbant idegzetű, exaltált emberektől, mint a bolsevikiek által dédelgetett Szemjonovtól és Konoplovától, az agent provocateuröktől távol állott a párt vádlott vezetősége.

A szociálforradalmár pert nem csupán a tartalma, hanem a vád szempontjából való sovány eredménye is hasonlóvá teszi a magyar népbiztos-perhez. A tárgyalás a vádra nézve hatalmas kudarccal végződött. Krylenkónak, aki a főügyész szerepét játszotta, arra kellett kérni a bíróságot, hogy győzze le a jogi aggályait.

A vádnak a legfőbb szenzációja egy a szociálforradalmár párttal nem azonos „pártonkívüli demokratikus egyesülés” központi irodájának lopott aktacsomója volt, amelyet az orosz monarchisták tulajdonítottak el, s amely rejtélyes módon jutott a szovjetkormány birtokába. A lopott aktáknak azonban két hibájuk volt. Egyrészt nem vonatkoztak a vádlott szociálforradalmárokra, másrészt olyan időből származtak, amikor a vádlottak börtönben ültek. Ilyen szempontok azonban a vádat nem feszélyezték. Ha az ember a pör tárgyalásának hivatalos orosz tudósításait is olvassa, az a benyomása támad, mintha az oroszok teljesen elvetnék az egyéni felelősség elvét, s visszatérnének a régi idők kollektív felelősségéhez, a csoportfelelősségnek, a hetedízigleni felelősségnek az elvéhez, ami a magyar ellenforradalmi igazságszolgáltatásnak is jellemző vonása.

Mikor a „forrongó néplélek” képviselői „spontán módon” megjelennek a tárgyalóteremben, és két és fél órán át kiáltoznak a vádlottakra, és követelik a fejüket, akkor az ellenforradalmi magyar bíróságok publikuma és folyosói jutnak az eszünkbe. Mikor Krylenko Kasin tanúra rákiált, hogy az ügye még nincs eldöntve, s az amnesztia a vallomásától függ, vagy követeli Sdanov védő észrevételeinek jegyzőkönyvbe foglalását, hogy más hatóságok is szerezzenek tudomást felfogásáról, akkor a Surgothok és Miskolcziak emléke elevenedik fel előttünk.

Miért kellett ilyen módon leleplezni az egész világ előtt a szovjet igazságszolgáltatás különösségeit, megszegni a berlini ígéreteket, kiüldözni a külföldi védőket, felháborítani a nyugati közvéleményt, s mindezt a sok véres hűhót igazán semmiért? Maga az ítélet csak következménye a pör megindításának és letárgyalásának. Erre a pörre, éppúgy, mint a templomi kincsek kiadását megtagadó papok pörérre és kivégzésére, szüksége volt a szovjetkormánynak a maga szempontjából, bárha nincs ma külső háború, sem polgárháború. Sőt éppen ezért. A külső és belső háború fokozzák a tömeg ellenállását. A béke rossz idő minden önkényuralomra. S különösen akkor, amikor olyan engedményeket kénytelen tenni, amelyek a tömegek szemében a tekintélyét megingatják. A külföldi kapitalizmusnak tett engedményeknek, a belső békének nyilván egyéb okok mellett része van abban a nagy belső forrongásban, amely ma Oroszországban elsősorban igen erős sztrájkmozgalomban jut kifejezésre. Aki agitál, azt letartóztatják, de mindenkit, aki sztrájkol – s ezt már a cárizmus is tudta – nem lehet letartóztatni. A tömegek hangulata s a kormány opportunista külső politikája a vezető rétegben, a kommunista pártban is idéz elő bizonyos ingadozást, bátortalanságot. Megmutatni a tömegeknek, hogy az erős kéz ha a nemzetközi tőkére nem is sújthat le, erős még a tömegekkel szemben, megfélemlíteni a tömegeket és biztatni a vezető pártot, ez annak a terrornak a magyarázata, amely most Oroszországban kifejezésre jut.

Nagyon kétséges azonban, hogy ez az eszköz eléri-e a célját. A terror bizonyos ideig hat, de egy idő múlva elveszti a hatását. Bizonyos művelődési fokon ­– s Oroszország nem egészen barbár ország ­– a nagyon sok vér undorral vegyes elkeseredést vált ki. A kiömlött vér, amelynek zuhogását Kyrilenko olyan nagy szomjúsággal kívánta, az egész véres rendszer ellen fordul. A nagy francia forradalom is bizonyítja, hogy a tömegek vérszomja bizonyos idő múlva csömörbe, a terror megszüntetésének vágyába csap át.

De ennél a belpolitikai veszedelemnél sokkal fenyegetőbbek az orosz igazságszolgáltatási kurzus külpolitikai hatásai. Az orosz forradalom fennmaradása jó részben az európai proletariátus erején. rokonszenvén, a beavatkozást pártoló reakcióval szemben való ellenállásán múlik. Minden, ami az európai reakció erősítésére alkalmas, gyöngíti az orosz forradalmat.

S az a rendszer, amely a szociálforradalmár pörben kifejezésre jut, csak a reakció erősítésére alkalmas. Ha a politikai ellenféllel szemben minden szabad, még akkor is, ha olyan közel áll, mint a bolsevikiekhez a szociálforradalmárok, kiknek agrárprogramját éppúgy kisajátították, mint az orosz földet ­– igaz. hogy olyan rosszul is, mint ahogy az orosz földet művelik ­ –, akkor ez nemcsak a forradalom privilégiuma, hanem a reakció joga is. Akkor a kiirtás politikájának polgárjoga van a reakciónak a tömegek elleni harcában is. Akkor a proletariátusnak Európa-szerte el kell fogadnia azt a felfogást, amelyet egy magyar kommunista így formulázott: „… a terror mint egy politikai cél érdekében logikusan alkalmazott harci eszköz ellen a burzsoázia részéről nem emelnénk elvi kifogást. Végre is két egymással nyílt harcban álló ellenfél egyformán használhatja ugyanazokat a fegyvereket egymással szemben.” (Internationale, 1920, 1–2. sz.)

Csakhogy kérjük, lehet-e ilyen elvi alapon harcolni a reakció ellen? Lehet-e ezzel a hittel lendületet adni a tömegek küzdelmének a reakció ellen, lehet-e ezzel táplálni az erkölcsi felháborodásukat? Ha az osztályharcban minden szabad, akkor lehet-e ma agitálnunk a politikai amnesztia mellett, amint ezt például, Franciaországban, Magyarországban, Németországban történik? Lehet-e elszörnyülködnünk a fascista borzalmakon, elítélnünk a lengyel vagy magyar választójogot?

Lehet-e Európában felzúdulni azon, ha egy népgyűlést betiltanak s Oroszországban a politikai ellenfélt ugyanakkor halálra ítélni? Azt hisszük, hogy ennek a politikának a lehetetlensége szembeszökő Miután teljesen abszurd helyzet, hogy ma, amikor majdnem mindenütt küzd a munkásság az előrenyomuló reakció ellen, azt valljuk, hogy a reakciónak is minden szabad, de éppúgy lehetetlen annak a hirdetése is, hogy a szélső terror csak a munkásság joga.

A szovjetkormány akkor, amikor ma az európai reakció élethalálharcában példát mutat a reakciónak arra, hogyan szabad az ellenféllel elbánni, a reakciót fegyverzi fel, és a munkásságot és ezzel saját magát gyöngíti meg. A moszkvai bírák, mint a példabeszéd sanda mészárosa, máshova néznek, és máshova ütnek. A tekintetük az ellenforradalomra irányul. De az ütésük a forradalmat éri.

 

[1] Bécsi Magyar Újság, 1922. augusztus 15. (IV. évf. 190. sz.), 1–2. o. – A szerk.