Sarló és Kalapács Évkönyv 1926^[1],[2]

 

Komoly érdem és komoly haszon a párt szempontjából, hogy ez a szervezkedés, ez az évkönyv létrejött. Megállapíthatjuk az évkönyv szerkesztőinek érdemeként azt is,[3] hogy úgyszólván spontánul jött létre, az írók ama helyes, forradalmi ösztönéből, hogy az eddigi, teljesen anarchisztikus állapot komoly károkat okozhat.

De ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy az évkönyv magán hordja ennek a spontán keletkezésnek bélyegét is. Az újabb magyar irodalom belső állapotából következett, hogy csak a legfiatalabb írók tömörültek csoportokba. Az idősebb írók többé-kevésbé laza összefüggésekben állottak egyes irodalmi csoportokkal (Nyugat, Huszadik Század, szociáldemokrata irodalom), vagy teljesen izolálva voltak. Az első csoporton belül csoport-differenciálódások, folyóiratok, irodalmi csoportok, csoportharcok keletkeztek: az ellenforradalmi részek leváltak, mind jobban jobbra tolódtak, míg az eleinte csak ösztönösen kommunisták értékes része mindinkább tudatos kommunistává fejlődött. A részben emigrációs, részben hazai illegális kommunista irodalom anarchiájában tehát egyedül ezek a csoportok reprezentáltak némi szervezettséget és összetartást, és így természetes, hogy az évkönyv spontán keletkezése nemcsak e folyóiratok közvetlen történelmi utódjává tette az évkönyvet, hanem az egész ideológiájára is rányomta a maga bélyegét.

Ha ezt a szempontot most kiemeljük, azért tesszük, mert az évkönyv egyes hibái ebből a forrásból származnak, és a továbbfejlődés, a várható eredményes működés érdekében kötelességünk rámutatni ezekre a hibákra. Már felületes olvasáskor is feltűnik, hogy az évkönyv elméleti írói a magyar irodalom történelmi beállítását Kassáknál és a Mánál kezdik. (Kivétel Tordai elvtárs cikke,[4] mely, ha vázlatosan is, de legalább képet igyekszik adni a magyar polgári osztály fejlődésének és felbomlásának egész folyamatáról.) A hiba itt, véleményünk szerint, onnan ered, hogy a beállítás túlságosan és egyoldalúan irodalmi. Kassák természetesen nemcsak irodalmi „forradalmat” jelentett. Amennyiben azonban jelentősége túlnő a puszta irodalmon, annyiban csak folytatása mindazoknak a kísérleteknek, amelyekben a magyar kapitalista fejlődés folyamán létrejövő polgári intelligencia kritizálni próbálja a magyar uralkodó osztályok társadalmát és főleg irodalmát, kultúráját. Ezt a fejlődést pedig nemcsak Adyig kellene visszafelé követni, hanem rá kellene mutatni, hogy sokkal régibb annál; legalábbis Bródy Sándorig és A Hét kezdetéig kellene visszamenni, ha nem még tovább. Nem jelent döntő különbséget az sem, hogy A Héttől a Nyugatig minden irodalmi irány, mely a „nyugati”, „modern” szellemet igyekezett „irodalmi forradalom” útján behozni, végül lepaktált a nagybirtok, a dzsentri Magyarországával. Ha Fenyő Miksa – ezt a nevet csak azért emeljük ki, mert a perszonálunió rendkívül jellemző – mint a GYOSZ titkára kompromisszumot köt az OMGE-val és társaival, hogyne nőne a Nyugatban a Tisza Istvánok, Beőthy Zsoltok, Herczeg Ferencek „kultúrájának” a megbecsülése? Az irodalom csak reflexe a burzsoázia általános politikájának: a nagybirtokkal kötött kompromisszumának. De – tudjuk – végül Kassák sem tett egyebet, mint elődei. Kassák specifikuma csak az, hogy ő a forradalmi és forradalom utáni idők deklasszált rétegeinek hangulatát fejezi ki. Így mint kiindulási pont kétségkívül nagyjelentőségű volt a forradalmár írók egész sora számára, de a kassákizmus – mint irodalmi stílus – éppen úgy a múlthoz tartozik,[5] mint Ady Endre, Móricz Zsigmond és az elmúlt nemzedék többi „klasszikusa”.

És itt érintjük a kérdés elméleti gyökerét: hogyan viszonylik a mai kommunista forradalmár író a múlthoz? Világos: a múlt nem létezik. De a magyar irodalomnak konkrét, számunkra – politikailag is – igen fontos múltja van: az a fejlődési folyamat, mely a negyvenes évek költészetétől, mely Petőfiben és a fiatal Aranyban éri el csúcspontját, a 67-es kompromisszumon keresztül egy álklasszicizmussá fejlődik (a kiegyezés osztálykompromisszuma következtében). Ezt a kilencvenes évektől kezdve „irodalmi forradalmak” zavarják [meg], anélkül hogy másra, mint kompromisszumra vezetnének (mert a magyar burzsoázia nem meri és nem akarja a nagybirtok uralmát komolyan támadni, sőt a fejlődés folyamán mind szorosabb szövetségre lép vele). A forradalmárok irodalma ezen a talajon nőtt irodalmilag is, ezekkel az irodalmi irányokkal kell leszámolnia. Ámde nem marxista felfogás az, hogy ezt a leszámolást a fejlődési folyamat utolsó hullámveréseire redukáljuk. Nem az, mert ezzel benne maradunk a tisztán irodalmi színvonalú kritikában. Oroszországban Plehanov és Lenin, Németországban Mehring korszakalkotó munkát végeztek ezen a téren azzal, hogy az egyes irodalmi jelenségek és irányzatok helyét megjelölték a polgári társadalom létrejötte folyamatának egészében. Ezzel egyrészt megadták a marxista alapot az egyes irodalmi áramlatok helyes értékelésére, másrészt segítettek az irodalom helyét a tőkés termelés keletkezése és felbomlása folyamatában meghatározni. És ez nem elvont, „tudományos” kérdés. Ha a KMP politikája 1848 örökösének vallja magát, ha agitációja állandóan él Dózsa György hagyományaival, úgy ennek megvan a maga elméleti alapja, melyet Lenin elvtárs igen mélyen határozott meg, mondván, hogy a polgári forradalom nincs kínai fallal elválasztva a proletárforradalomtól. Ezért Réz elvtárs[6] véleményünk szerint éppen úgy téved, ha a Petőfitől kiinduló fejlődési vonalat Csizmadiával és Várnai Zsenivel zárja le (61.), mint Mácza elvtárs,[7] ha a forradalmi proletariátus számára felhasználhatóknak csak azokat a formákat véli, melyek „hozzánk történelmileg legközelebb állanak” (111.) – vagyis ismét: Kassák és Szabó Dezső stílusát.

Az évkönyv elméleti cikkeiből így hiányzik a történelmi távlat és elmélyülés. Ahogy a magyar politikát nem értheti meg senki, aki a magyar kapitalizmus sajátos fejlődésével (67-es kompromisszum!) nincs tisztában, úgy a magyar irodalmat sem. És – Marxtól tanultuk – a ma megértéséhez a mához vezető folyamat megértése útján juthatunk[8] csak. Az évkönyv körül tömörülő íróknak tehát szélesebbé kell tenniök kutatásuk és bírálatuk bázisát; marxista elemzését kell adniok az egész modern magyar irodalom fejlődésének. Tudjuk: ez nehéz feladat, és nem máról holnapra megvalósítható. De éppen azért kezdettől fogva tisztában kell lenniök ezzel a feladattal.

Ezt a hiányosságot azért kellett élesen hangsúlyozni, mert – véleményünk szerint – nincs befolyás nélkül a kötet költői tartalmára sem. A Kassák-féle „forradalom” lényege elvont líra volt. Kritikusai ezt a hiányát jól felismerik, de – a legtöbbször – maguk is csak elvont lírát adnak. Tudjuk: nem kis részben oka ennek az emigráció is.

Az emigráció nehezen ismerheti a magyarországi munkásság konkrét életét, konkrét fejlődését. De ennek ellenére meglepő, hogy nem akadt egyetlen író sem, aki a mai Magyarország bírálatát irodalmi, költői eszközökkel még csak megpróbálta volna is. A versekben elvont fehér terror, elvont elnyomatás áll szemben elvont hősiességgel. És ha a versek sokszor szépek is, igazi hatása az emigráns irodalomnak csak akkor lehet, ha ahogy a párt elméletileg meg tudja adni az ellenforradalmi konszolidáció bírálatát, a kommunista költészet groteszkül, dühvel, iróniával megrajzolná a mai magyar uralkodó osztályok igazi képét. Azt hisszük, nem szabad ezt a költői feladatot kizárólag a jobb- vagy baloldali kispolgároknak, a Szabó Dezsőknek és Gergely Sándoroknak átengedni.

Ennek objektíve egyik akadálya az emigráció is, a távollét Magyarországtól. Komoly akadály, de nem leküzdhetetlen. És leküzdhetősége felé éppen a perspektíva kitágítása az út. Tisztán irodalmilag úgy látszik, le van küzdve a kassákizmus. De éppen mert ez a folyamat szinte tisztán irodalmi maradt, konkrét esetekben visszaesnek fiatal költőink az e formákat létrehozó deklasszált anarchista-lumpenproletár ideológiába. Ilyen sajnálatos kisiklás a nagyon tehetséges Barta Sándor elvtársnak, akitől az ősszel az Új Március gyönyörű és igazán kommunista verset közölhetett (Ének a moszkvai porról), egyenesen „munkásoppozíciós” irányzatú novellája.

Amikor tehát az évkönyvet letesszük, reméljük, hogy egy fontos és hasznos fejlődés kezdetét jelenti. A hibák, amelyeket megállapítottunk, minden kezdetnek szükségszerű velejárói, és csak hosszú munka és kölcsönös, megértő, elvtársi bírálat segítségével küszöbölhetők ki. Ebben minden, a mozgalom iránt komolyan érdeklődő elvtársnak részt kell vennie, de ha most melegen figyelmükbe ajánljuk a könyvet, nemcsak ezért tesszük, hanem azért is, mert a cikkekből sok okulást, a versekből és novellákból sok élvezetet nyerhet a proletár olvasó.

 

[1] [Sarló és Kalapács. Forradalmi írók és Művészek Évkönyve]. Kiadja a Magyarnyelvű forradalmi írók és művészek szövetsége, Wertheim, Wien 1926.

[2] Új Március, Wien 1927. június (III. évf. 6. sz.), 314–316. o. – A cikk név nélkül jelent meg, az azonosításhoz lásd: Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in: uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 112. o. – A szerk.

[3] A lapban hibásan: Megállapíthatjuk ennek az évkönyv szerkesztőinek érdemként… – A szerk.

[4] Tordai László [Lándor Béla]: Néhány megjegyzés a magyar burzsoázia irodalmi mozgalmáról, Sarló és Kalapács, 77–83. o. – A szerk.

[5] A lapban hibásan: tartoznak. – A szerk.

[6] Réz Andor: A forradalmi irodalom fejlődésének útja Magyarországon és az emigrációban, Sarló és Kalapács, 60–65. o. – A szerk.

[7] Mácza János: Az irodalom szerepe és útja a proletárforradalomban, uo., 103–112. o. – A szerk.

[8] A lapban tévesen: jutottunk. – A szerk.