Sztavrogin gyónása[1],[2]
A szovjetkormány sokad szidott „barbársága” végre hozzáférhetővé tette Dosztojevszkij hagyatékát. Több ládányi kézirat került elő, és remélhető, hogy hamarosan egészében elolvashatjuk a legnagyobb orosz költő irodalmi életművet, azét a költőét, aki mind nagyobb hatást kezd gyakorolni Európa szellemi életére. Mutatványként elsőnek a „Sztavrogin gyónása” jelent meg, annak az Ördögök című regénynek egy eddig publikálatlan fejezete, amelyet Dosztojevszkij majdhogynem gúnyiratnak szánt Oroszország első forradalmi mozgalmai ellen.
Maga a regény – egészében véve – nem tartozik Dosztojevszkij kiemelkedő alkotásai közé: eltorzítja a tendenciózussága. Éspedig nem azért, mert Dosztojevszkij a forradalom ellen foglal állást, hanem mert ezzel az állásfoglalással és főként annak megformálásával maga a mű válik felemássá és ellentmondásossá. A politikus és pamfletíró Dosztojevszkij ugyanis korántsem állt olyan zavartalan összhangban a költővel, mint azt Dosztojevszkij vélni hajlamos volt. Inkább van szó arról, hogy látomásának őszintesége és kíméletlensége, az alakjait mozgató összes probléma végigélése olyasmire is rákényszerítette a költőt, ami nagyon is ellentmondott a pamfletíró szándékainak. A nagy költő olyan alakokat teremtett, akik az orosz forradalom élethátterét, társadalmi és intellektuális környezetét (vagyis „jogosultságát”) sokkal hihetőbbé és átélhetőbbé tették, mint amennyire azt a pamfletíró szerette volna. Így hát nem maradt más hátra, a pamflet eszközeivel kellett áthidalni a hasadékot, amely ezáltal – művészileg – csak még mélyebb és szembeszökőbb lett. Dosztojevszkij, mint egyszer Gorkij találóan megjegyezte, megrágalmazza saját alakjait.
Ennek ellenére, vagy éppen ezért az Ördögök Dosztojevszkij legérdekesebb alkotásai közé tartozik. Mert belső meghasonlottsága, amelyet más műveiben elfednek a tökéletesen megformált egyéni sorsok, itt, hála a politikai szándék és a költői látomás ellentmondásának, tisztán és világosan felszínre bukkan. Dosztojevszkij költői nagysága, az a sajátos képessége, hogy minden alakjáról, minden emberi kapcsolatról, minden konfliktusról könnyedén lehántva azt az eldologiasodott burkot, amely ma valamennyit elfedi, látomásos-spontán módon képes mindent önnön tisztán lelki magvára visszabontani és összpontosítani, hogy tehát egy olyan világot tár elénk, amelyben egyszerűen nem létezik a kapitalista társadalom mindenre kiterjedő embertelen mechanizmusa és lélekölő eldologiasodása, és mégis magában foglalja korunk legmélyebb belső konfliktusait – mondom, Dosztojevszkij költői nagysága, sajátos képessége egyszersmind utópikus érzületének forrása is. Azé az érzületé, amely azt sugallja, hogy a minden bajtól megváltó elv az emberek egymáshoz fűződő tisztán emberi kapcsolataiban lelhető föl, a minden emberben ott rejlő emberi mag fölismerésében és szeretetében, a szeretetben és jóságban; ez a merőben individuális és individualista megoldás mindazonáltal – a költő számára is észrevétlenül – átalakul, és úgy jelenik meg, mint a szeretet krisztusi, sőt, mint orosz ortodox egyházi tanítása. Ez azonban sok kuszaságot és ellentmondást szül. Először is Dosztojevszkij kénytelen saját, szektás őskeresztényiségből Feuerbach hatására formálódott vallásosságát azonosítani a kereszténységgel – és ily módon mindkettőt meghamisítani. Másodszor az alakjait kínzó minden gyötrelmet és problémát, bár mindig látja azok társadalmi gyökereit, óhatatlanul úgy kell ábrázolnia, mint individuumok merőben individuális betegségtüneteit. És a tetejében a betegségekre gyógyírként mégis valamiféle több, mint individuális megoldást, a kereszténységet kell ajánlania. Páratlanul tisztán és mélyenszántón megformált regényalakjai körül így jön létre a belső ellentmondások atmoszférája, amely nem mossa ugyan el a kontúrjaikat mindaddig, amíg az egyéni sorsok maradéktalanul visszavezetők az individuumok egymás közt szövődő tisztán individuális kapcsolataira, ám amint Dosztojevszkij ezt a redukciót mégsem tudja, vagy mint az Ördögökben, nem is akarja maradéktalanul végrehajtani, elkerülhetetlenül zavarossá teszi a művek totalitását.
Az Ördögök most közzétett töredéke inkább a költői nagyságról tanúskodik, és ezek a belső ellentmondások legalábbis kevésbé szembetűnőek itt, mint magában a regényben. Dosztojevszkij világának két pólusa: a mai társadalom belső kétségek gyötörte, vergődő embere, illetve a szeretet krisztusi tanításának követe folytat itt magányos éjféli párbeszédet egymással – és ki-ki testvérére lel a másikban. Éspedig nem csak abban az értelemben, hogy a jóság embere minden embert szükségképpen testvérének tekint, hanem egy igazibb, bensőségesebb értelemben is: hogy kiviláglik kettejük belső rokonsága, és annak mindketten a tudatára ébrednek. Vagyis világosan megfogalmazódik Dosztojevszkij igazi (nem dogmatikusan elfogadott) vallásosságának gyakorta elismételt tétele, hogy tudniillik „aki mindenestül ateista, az egyetlen fok híján már a legfelső lépcsőfokon áll”, hogy tehát az igazi hithez senki sem kerülhet közelebb, mint éppen az igazi ateista. De ezzel együtt az is kiderül, hogy a dosztojevszkiji „keresztény” gyakorlati-tevőleges szeretetében – maga a kereszténység úgyszólván semmiféle tényleges szerepet nem játszik. A szeretet és a jóság a másik emberben rejlő lényegi mag intuitív megragadásában nyilatkoznak meg. A segítség pedig, melyet nyújtanak, abban áll, hogy a máskülönben céltalanul tévelygőnek általuk mélyebben vésődik lelkébe önnön útja (Szonya a Bűn és bűnhődésben, Miskin herceg A félkegyelműben). Mindazonáltal éppen itt, a dosztojevszkiji világ csúcsán álló embertípus leglényegesebb cselekvésében mutatkozik meg leginkább a szerző világképének mély belső ellentmondása: ez a látnoki erejű jóság, amely képes ugyan felderíteni a kétségbeesés sötét létalapját, képes ugyan a tudat világosságába emelni a belső emberi én sötétségét, a szenvedést, a bűnt és a tébolyt – ám képtelen ezt a tudást megváltó tetté átváltoztatni. Szonya kivezeti ugyan Raszkolnyikovot elvont bűnének labirintusából, amely elzárt előle minden emberi közösséget és lehetetlenné tette számára az emberi együttélést. A pozitívum, az új élet, amelynek immár fel kellene tárulkoznia, csupán program maradt. És későbbi műveiben, ahol pedig Dosztojevszkij éppen ezt a megtérést akarta bemutatni, költői becsületessége újra és újra kimondatta vele, hogy legmagasabb rendű embertípusa épp az igazi döntés pillanataiban, mindig kudarcot vall (A félkegyelmű befejezése).
A költő Dosztojevszkijnek ez a hitetlen kételkedése tulajdon teológiája hittételeiben és követelményeiben jele annak a – soha be nem vallott – szakadéknak, amely őt a kereszténységtől, még az őskereszténység szektaszerű megújításától is elválasztja. Mert ez a kereszténység a szeretet mindenhatóságára épül: a lélek a szeretethez fordul, a szeretetteljes megismerés feltárja a szenvedést, és megmutatja a helyes utat; jóllehet az eltévelyedés mögött társadalmi okok is meghúzódhatnak, a megváltás független minden nem lelki kötöttségtől. Csakhogy e tekintetben Dosztojevszkij, habár ennek maga sincs tudatában, hitetlen. Látnoki jósága megvilágítja a szenvedést – és egyfajta cinizmusnak tűnik, amely kíméletlenül kimondja a gyengeséget, a mocskot és az elvetemültséget, mintegy a legrosszabbat látván és feltételezvén az emberben. A szeretet belelát a szenvedésbe és az eltévelyedésbe, de képtelen segíteni, mert ezek túlságosan mélyen gyökereznek a szenvedő emberben, hogysem a megismerés és az emberek szeretetteljes kapcsolatainak ereje eltávolíthatná őket belőle. Mert az eltévelyedés az emberek társadalmi helyzetében gyökerezik, és azok abból képtelenek kiszabadulni.
Kétségbeesett harcában tehát, hogy az emberi létezés társadalmi tényezőit merőben lelki motívumokká változtassa, Dosztojevszkij szükségképpen kudarcra van kárhoztatva. Ám ebből a kudarcból ugyanakkor lenyűgöző költői győzelem születik: mert bizonyos embertípusok tragikumának társadalmi gyökereit még soha senki nem követte nyomon a legtisztább lelki megnyilvánulások olyan mélységéig, nem fedezte fel és hozta napvilágra úgy, mint Dosztojevszkij.
Ebből fakad ennek a töredéknek a roppant művészi értéke is. Sztavrogin, az Ördögök hőse, aki ott néha Lermontov-ízű, túlzottan is romantikus benyomást tett, itt, miközben keresztényi módon és szóban meggyónja legelvetemültebb tetteit, valóban annak mutatkozik, aki: az orosz átmeneti típus legtalálóbb megtestesítőjének, annak a típusénak, amelyet mint „fölösleges embert” más-más formában már Turgenyev, Goncsarov és Tolsztoj is ábrázoltak. Ő is orosz értelmiségi, akiben van erő és tehetség (Sztavroginban éppenséggel démoni erő és zseniális tehetség), de aki az orosz valóságban semmire sem megy ezzel az erővel és tehetséggel. Amiért is ezek a tulajdonságok, ha nem foszlanak semmivé, mint Turgenyev és Goncsarov hőseinél, szükségképpen céltalan, értelmetlen, szégyenletes vagy éppenséggel nevetséges bűnökbe kell, hogy torkolljanak. Feltárul a kétségbeesésnek, az élet céltalanságának az a mélységes szakadéka, amely az orosz értelmiség becsületesebb felét oly korán forradalmárrá tette. És megrendülten látjuk, hogy ezeknek az embereknek, ha őszintén keresték életük célját, végül nem maradt más választásuk, mint az öngyilkosság, a züllés vagy a forradalom. (Sztavrogin az első út mellett dönt.) És bármilyen szenvedélyesen hadakozik is ez ellen Dosztojevszkij, a pamfletíró, bármekkora hittel hirdeti is e szenvedések vallási megoldását – éppen ő győz meg bennünket e szükségszerűség elkerülhetetlenségéről. A forradalomra szórt – politikai – átkaiból így lesz egy csapásra a forradalom abszolút, lelki szükségszerűségének költői fölmagasztalása.
[1] F. M. Dostojewsky: Die Beichte Stawrogins, München, Musarion-Verlag 1922.
[2] Stawrogins Beichte, Die Rote Fahne, Berlin 1922. július 16. (5. évf., 319. sz., 2. melléklet), 1. o. – Kötetben: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Sammlung Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 152. skk.– Révai Gábor fordítása. – A szerk.