Tagore Gandhi-regénye^[1],[2]

 

Tagore roppant hírneve Németország „szellemi elitjének” körében az egyre-másra ismétlődő és fokozódó kultúrbotrányok egyike; tipikus jele annak, hogy ez a „szellemi elit” a teljes kulturális fölbomlás állapotában van. Tagore dicsősége ugyanis arról árulkodik, hogy kiveszett minden egészséges érzék, amely különbséget tudott tenni valódi és pótlék között.

Maga Tagore költőként és gondolkodóként egyaránt teljesen jelentéktelen. Ábrázolóereje egyenlő a nullával: alakjai vértelen sémák; történetei soványak és érdektelenek; érzelmei sivárak és tartalmatlanok. Abból él, hogy műveiben az Upanisádok és a Bhagavad-gita törmelékei úszkálnak saját unalmasságának zavaros folyamában – és hogy a mai német olvasó felettébb elbizonytalanodott ösztöneive1 immár képtelen felmérni a szöveg és az idézetek között tátongó űrt. Hogy tehát az indiai filozófiának ezek a szegényes maradványai nemhogy agyoncsapnák méltatlan környezetüket, ellenkezőleg, a távoli mélység és bölcsesség titokzatos szentségével ruházzák fel azt. És nem csoda, hogy így van. Ha a „művelt” német közönség mindinkább beéri a szellemi hamisítványokkal ha nem képes felfogni a különbséget egy Spengler és a klasszikus filozófia, egy Ewers és egy Hoffmann vagy Poe között stb. – hogyan is tudna akkor különbséget tenni valódi és hamis közt a jóval távolabb eső indiai világban? Mindazonáltal a mai Németország szellemi állapotának nem érdektelen tünete az a nagy siker, amelyet ez az indiai Frenssen – Tagore a maga kenetteljes unalmasságában rá emlékeztet, bár ábrázolóerő tekintetében alulmúlja őt – magának elkönyvelhet.

Ezzel a merev elutasítással szemben némelyek talán Tagore nemzetközi (jobban mondva angol) hírnevére fognak hivatkozni. Az angol burzsoáziának azonban jó oka van rá, hogy Tagore urat dicsőséggel és arannyal (Nobel-díjjal) jutalmazza: szellemi ügynökét jutalmazza így az indiai szabadságmozgalom ellen vívott harcban. Hiszen Anglia számára nagyon is konkrét és kézzelfogható jelentése van a régi Indiából származó „bölcsesség”-morzsáknak, a végsőkig-tűrés tanításának, minden erőszak – magától értetődően csak a szabadságmozgalomra vonatkozó – kárhoztatásának. Minél nagyobb Tagore dicsősége és tekintélye, annál hathatósabb lesz az a pamflet is, amelyet hazája felszabadító harca ellen ír.

Tagore regénye ugyanis, jóllehet unalmas és temperamentum híján való, pamflet amely a rágalom legalantasabb eszközeivel dolgozik. Ezek a rágalmak annál inkább taszítják az elfogulatlan olvasót, minél mélyebben meríttetnek a kenetteljes „bölcsesség” szirupjába, minél ravaszabban próbálja Tagore úr India szabadságharcai iránt táplált tehetetlen gyűlöletét az „általános emberi” „mély” filozófiájába burkolni_.

A regényben a szellemi harc az erőszak alkalmazásának kérdése körül folyik. A szerző a nemzeti mozgalom kezdeteit ábrázolja: azt a harcot, melynek célja az angol áruk bojkottja, kiszorításuk az indiai piacról, és a honi termékekkel való helyettesítésük. És Tagore úr mély értelműen felteszi a kérdést: vajon erkölcsileg megengedhető-e ebben a harcban az erőszak alkalmazása? India elnyomott, szolgasorba döntött ország, ezt mindannyian tudjuk. Csakhogy Tagore urat ez a kérdés nem érdekli. Végtére is ő filozófus, moralista, őt csak az „örök igék” érintik: az angolok azt kezdenek azokkal a károkkal, amelyeket a maguk alkalmazta erőszak okozott lelkükben, amit akarnak vagy tudnak – az ő feladata megmenteni az indiaiak lelki üdvét, megóvni őket azoktő1 a lelki veszélyektől, melyeket a szabadságharcban alkalmazott erőszak, fondorlat stb. rejt magában. Azt mondja: „akik az igazságért halnak meg, halhatatlanok; és ha egy egész nép meghal az igazságért, akkor halhatatlanságot vív ki magának az emberiség történetében”.

Ez az állásfoglalás maga is India örök alávetettségének ideológiáját hirdeti, de ennél is nyersebben mutatkozik meg Tagore szelleme abban, hogy regényének cselekményében és jellemeiben milyen formát ad ennek a követelésnek. A mozgalom, melyet ábrázol, romantikus értelmiségi mozgalom. Tagore regénye, jóllehet a társadalmi környezet egészen más, s így az analógiát nem szabad szó szerint venni, óhatatlanul az olasz carbonarik mozgalmát, sőt bizonyos (különösen pszichológiai) mozzanatok tekintetében az^. orosz narodnyikok mozgalmát juttatja eszünkbe. A romantikus utópizmus, az ideológiai túlzás és a kalandor összeesküvő-romantika elválaszthatatlanul hozzátartoznak az efféle mozgalmak lényegéhez. Csakhogy itt lát neki a dolgának Tagore úr rágalmazó pamfletje. Tagore úr ebből az összeesküvő-romantikából, amely tipikus képviselőiben minden bizonnyal merő idealizmusból és áldozatkészségből táplálkozik, bűnözők kalandor kriminalitást csinál. Hősét, a modern tanok hirdetőjét, egy indiai kisfejedelmet, külsőleg és belsőleg egyaránt tönkreteszi egy ilyen „hazafias” bűnöző banda garázdálkodása. Otthonát lerombolják. Ő maga egy olyan harcban esik el, amelyet a „hazafiak” lelkiismeretlensége robbant ki. Tagore hőse – úgymond – nem ellensége a nemzeti mozgalomnak. Ellenkezőleg, éppenséggel a nemzeti ipar lábra állításán fáradozik. Honi találmányokkal kísérletezik, persze csak addig, amíg nem ráfizetésesek. (24. o.) Befogadja a hazafiak vezérét (Gandhi hitvány karikatúráját!). De amikor a dolog kényelmetlenné válik, saját és az angol rendőrség hatalmi eszközeivel veszi: védelmébe mindazokat akik a „hazafiak” erőszakának áldozatai. (235. o.)

Ez a pamfletszerű, egyoldalúan demagóg állásfoglalás a regényt művészileg teljesen értéktelenné teszi. A hős ellenfele nem valódi ellenfél, csak hitvány kalandor, aki például a fejedelemasszonytól nagy pénzösszeget csal ki nemzeti célokra, és rábeszéli, hogy lopjon, de a pénzt nem adja át a nemzeti mozga1omnak, hanem elgyönyörködik a csillogó aranyak látványában. (311–312. o.) Nem csoda, hogy azok, akiket félrevezetett, undorral fordulnak el tőle, mihelyt átlátnak rajta.

De Tagore ábrázolóereje még egy igazi pamflethez sem elég. Annyi fantáziája sincs, hogy rágalmai meggyőzők és hatásosak legyenek, ami például Dosztojevszkijnek az Ördögök című ellenforradalmi regényében részben sikerült. Cselekményének „lelkisége”, ha leválasztjuk róla az indiai bölcsességnek azokat a szilánkjait, amelyekkel ki van dekorálva, a legrosszabb fajtából való kispolgári tárcaregény[é]. Végső soron egy, a Hüttenbesitzer[3] színvonalára süllyedt „problémára” lyukad ki: hogyan csábítja el egy romantikus kalandor a „szerény és igaz” férfiú hitvesét, aki azután mégis átlát rajta, és bűnbánóan visszatér urához.

Talán ez a kis ízelítő is elegendőképpen jellemzi azt a „nagy embert”, akit a szellemi Németország prófétaként ünnepelt. Tisztelői e merőben elutasító kritikával szemben minden bizonnyal más, „általánosabb” írásaira fognak majd hivatkozni. Mi azonban úgy véljük, hogy egy szellemi áramlat jelentősége éppen abban mutatkozik meg, mit képes kora legégetőbb kérdéseiről mondani – legalábbis ha veszi a bátorságot, hogy mint vezető áramlat lépjen fel egy zűrzavaros korban. Aminthogy valamely elméletnek vagy világnézetnek (és hirdetőinek) értéke avagy értéktelensége is éppen abban mutatkozik meg, hogy mi mondanivalója van kora szenvedő és cselekvő emberei számára. A „magábanvaló” bölcsesség, amely a tiszta elmélet légüres terében (és egy előkelő szalon világtól távol eső terében) lebeg, nehezen ellenőrizhető. De azon nyomban lelepleződik, amint azzal az igénnyel lép fel, hogy az embereket vezesse, Tagore úr regénye ezzel az igénnyel lépett fel. Láttuk, hogy „bölcsessége” Tagore urat az angol rendőrség szellemi cinkosává tette. Vajon szükséges-e ezek után tovább foglalkozni azzal, ami e „bölcsességből” fennmarad?

 

[1] Rabindranath Tagore: Das Heim und die Welt, K. Wolff Verlag, München 1921.

[2] Tagores Gandhi-Roman, Die Rote Fahne, Berlin 1922. április 23. (V. évf., 189. sz., 1. melléklet), 2. o. – Kötetben: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 109. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A Tagore-regényről írt recenzió megjelenésétől kezdve Lukács egy ideig többé-kevésbé rendszeresen publikált a berlini pártlap feuilleton-rovatában; a laphoz fűződő kapcsolatának részleteiről nincs birtokunkban semmiféle adat; ami Die Rote Fahne-beli szereplésének véget vetett, az – Michael Löwy szerint (l. előszavát in: Georg Lukács: Littérature, philosophie, marxisme, PUF, Paris 1978) – az az az elutasító recenzió, amelyet Hermann Duncker, a német párt tekintélyes ideológusa írt a Geschichte und Klassenbewusstseinről a lap 1923. május 27-i számában (Ein neues Buch über Marxismus). A Duncker- recenzió megjelentetésében talán szerepet játszott a lap szerkesztőségében beállt változás – a berlini Die Rote Fahnét 1921. december elsejétől Heinrich Süsskind, 1922 november-decemberében Wilhelm Koenen, 1923 elején Ludwig Alexander szerkesztette – és ő a Korsch által szervezett Első Marxista Munkahéten együtt vett részt Lukáccsal; tőle azonban August Thalheimer vette át a lapot, aki egy 1924-ben megjelent recenziójában (August Thalheimer: Ein überflüssiges Buch, Arbeiter-Literatur, Wien 1924 [I. évf.] 7–8. sz., 427–429. o.) félreérthetetlenül jelezte, hogy teoretikusként is, politikusként is leküzdhetetlen ellenszenvet táplál Lukács iránt (lásd a Veszélyes zóna című cikk jegyzetét). – A szerk.

[3] Georges Ohnet: Der Hüttenbesitzer („Le maître des forges”, 1882), J. Engelhorn, Stuttgart 1884.