Tézistervezet a magyar politikai és gazdasági helyzetről s a KMP feladatairól^[1]

 

I. A KMP helyzete az I. kongresszuskor és fejlődése az 1928-as plénumig

1. A KMP I. kongresszusát[2] erős, felfelé fejlődő baloldali tömegmozgalmak idején tartotta. A legjobb baloldali munkáselemek ellenzékbe kezdtek tömörülni, és ez ellenzék legtudatosabb részével a KMP-nak még a mozgalom kezdeti fokán sikerült az összeköttetést felvenni, azt befolyása alatt tartani. A mozgalom 1925 tavaszán, a községi választásokkor kötött új polgári koalíció alkalmával a szocdem párt szakadásához vezetett.[3]

2. Az MSZMP politikai iránya kezdettől fogva helyesen volt beállítva a magyarországi osztályharc alapvető problémájára: az akkor konszolidálódó ellenforradalmi rendszer megbuktatására, az elégedetlen tömegek gyülekeztetésére. Ezért az MSZMP kezdettől fogva programként hirdette a koalíciós politika elvi elvetését, és a burzsoáziával való megegyezés helyett a munkás- és parasztszövetség problémáját tárta a munkásság elé. Ennek értelmében olyan élesen, amennyire azt a legalitás megengedte, előtérbe állította a földkérdést, a parasztságnak ingyen juttatandó földet. A tömegmozgalom stratégiai alapvető kérdéseit a kongresszus lényegesen tisztázta, főként azáltal, hogy beható elemzés alá vette a demokrácia kérdésével összefüggő összes elméleti és gyakorlati kérdéseket az akkori Magyarország részére.

3. Kevéssel a kongresszus után a KMP egész vezető rétege rendőrkézre jutott,[4] a kongresszus tapasztalatait nem lehetett a párttagságon belül elterjeszteni. Egész új vezetőségről kellett gondoskodni. Ez a konszolidációs folyamat igen gyors tempóban ment végbe. 1926 tavaszán már újból akcióképes állapotban volt a párt. Ez a kezdődő konszolidációs folyamat azonban nem jutott el a beteljesülésig. Az illegális szervezkedés megindult ugyan, a párt nagyobb rázkódtatások nélkül leszámolt a legális illúziókba kapaszkodó likvidátorokkal (Weisshaus és társai),[5] de egészen szilárd, kom. pártszerű alapokra helyezni a vezetést most sem sikerült. Az 1926 őszén megindult tömegmozgalomban a pártnak sikerült viszonylag nagy tömegeket megmozdítani (20 000 aláírás a választásokon),[6] sikerült átmeneti programja központi jelszavát – köztársaság, élén a munkások és parasztok kormányával – a tömegek közé bevinni, de az átszervezés, a nyert befolyás szervezeti megrögzítése erősen mögötte maradt a politikai befolyás terjedésének. Az 1926-os karácsonyi KB-plénum[7] felismerte az ebben a helyzetben rejlő veszedelmeket, és az illegális KMP kiépítését helyezte a munka középpontjába, hangsúlyozván, hogy az MSZMP csak egyik munkaterülete a KMP-nak. A rendőri üldözés ismét lehetetlenné tette a határozat végrehajtását: 1927. februárban a KMP egész vezető gárdáját elfogták.[8]

4. Ezt az elfogatást, mely az MSZMP-t szinte teljesen a föld alá szorította, és a tömegektől való kapcsolatától megfosztotta, súlyos visszaesési és válságokkal teli korszak követte. Nemcsak a párt felépítése haladt csak igen nehezen előre, nemcsak a káderkérdés okozott szinte leküzdhetetlen nehézségeket, de ezenfelül mindenféle irányban jelentkeztek a legkülönbözőbb likvidátoráramlatok. A likvidátorok a legkülönbözőbb, látszólag homlokegyenest ellenkező álláspontokat képviselték, részben a teljes elbúvást az illegalitásba, részben a teljes felolvadást a legális lehetőségekbe; működésük eredménye csak egy lehetett volna: a KMP likvidálása. És mellettük jelentkezett a renegátok likvidátorsága: a csak tanulás ideológiája, a sejtmunka elleni szívós, demagóg, egészen a denunciálásig elmenő harc. A KMP-nak nehéz harcokban sikerült ezeket az összes likvidátoráramlatokat a pártból kiirtani, a renegátok befolyását a pártban megszüntetni és a párttal rokonszenvezők között is meglehetősen elszigetelni. Az MSZMP háromnegyed-illegalitása új taktikára kényszerítette a pártot. Túl kellett menni a karácsonyi plénum vonalán, be kellett rendezkedni az összes tömegszervezetekbe való rendszeres frakciómunkára, le kellett rakni ennek alapjait: az illegális sejtszervezetet, javítani kellett a konspiráció technikáját, a konspiráció szellemét a pártban. Nagy objektív és szubjektív akadályok legyőzése után ez a munka megindult. És a bethleni konszolidáció bomlási folyamatával együtt, melyet a párt idejekorán felismert és helyesen értékelt, folyton növekedett a párt befolyása, nőtt a vezetés és a szervezkedés pártszerűsége, annak ellenére, hogy az olló [a] politikai befolyás és annak szervezeti kihasználása között még mindig fennállt. Ezt az erősödési folyamatot nem tudta feltartóztatni sem az új problémákkal kapcsolatban a KÜB-ben felmerült ellentét (Julius-kérdés),[9] sem az a nagyszámú lebukás, melynek a párt még mindig ki volt téve. De a párt szervezeti erősödésének világos jele, hogy úgy az otthoni, mint a külföldi (Kun Béla) lefogások[10] viszonylag izoláltan maradtak, és nem szakították meg egy percre sem a pártmunka folytonosságát. Az 1928. nyári kibővített KB-plénum[11] levonta ennek a korszaknak a tanulságait, és irányvonalat adott a párt további munkájára. A párt otthoni és külföldi elvtársakból álló delegációval részt vett a KI VI. világkongresszusán.[12]

II. A Bethlen-rendszeren belüli alapvető változások és az osztályok

1. Kiemelkedő vonás: a kapitalizmus viszonylagos súlyának növekedése az ország agrárkarakterének megmaradásán belül. Ezt már Trianon is elősegíti (lásd Ú. M., 1928. nov.),[13] a későbbi fejlődés erősíti ezt a tendenciát. Míg a mezőgazdasági termelés alig vagy igen lassú tempóban fejlődik (a háború előtti búzatermelés-átlag holdanként 7,6 q, az utolsó 6 év átlaga 7,56 q; az állattenyésztés inkább visszafejlődik), addig az ipar fejlődése igen gyors. Részben új iparok keletkeznek (textil), részben régi iparok mindjobban megközelítik vagy túlhaladják a békebeli színvonalat. (Foglalkoztatott munkás 1913-ban: 219 000, 1927-ben 217 000. Termelés értéke: 1913-ban 1887 millió a. K., 1927-ben 2347 millió a. K. Figyelembe veendő: a) munkaintenzitás növekedése, b) pénz értékének csökkenése. Összkép: inkább több, mint kevesebb.)

Még világosabbá teszi ezt az eltolódást a külkereskedelmi mérleg. Még 1921-ben a kivitel tipikusan agrárország benyomását tette (18% nyersanyag, 66% gyártmány). Azóta a nyersanyag-behozatal folyton nő, a gyártmánybehozatal folyton esik, pedig a növekvő iparosodás invesztíciós célokra is behozatalra szorul. (Pl. textilgépek.) 1927-ben a nyersanyag-behozatal már 30%-nál többet tesz ki, míg a gyártmánybehozatal nem egészen 47%-ra esik. Ezt a fejlődésképet megerősíti a kivitelé. A mezőgazdasági termékek részesedése 1926-tól 1928-ig 32%-ról nem egész 30%-ra, az állat- és állatitermék-kivitel 40%-ról 31%-ra esett, míg ugyanabban az időszakban a mezőgazdasági iparé 16%-ról 19,5%-ra, a szoros értelemben vett iparé 11,4%-ról közel 20%-ra emelkedett. (Persze az ipari kivitel emelkedése nem tudta mennyiségben teljesen ellensúlyozni a mezőgazdasági kivitel hanyatlását. Az ipar a belső szükségletek 87%-át tudja fedezni.[)]

Ezt a folyamatot erős koncentrációs és racionalizálási folyamat kíséri. Egyes iparágakban, különösen az új iparokban erős a gépek szerepének növekedése. (Csak textilgépet 1928 első 9 hónapjában 7,6 millió P-ért hoztak be.) Általában azonban a koncentráció főleg üzembeszüntetésekből áll. (Ganz-konszern; az 1927-es ipari statisztika 46 új iparvállalat alakulása mellett 124 beszüntetéséről számol be)[. A] külkereskedelmi statisztikából Vágó József megállapítja, hogy a nagyipar által használt nyersanyagok behozatala nő, a kisiparé és kézműveseké csökken. A csődstatisztika pedig szintén azt mutatja, hogy a válságok és depressziók elsősorban a kereskedelmet, a közép- és kiskereskedelmet őrlik fel. A bankok áruosztályainak növekvő aktivitása, az elárusító kartell (vas, textilipar stb.), az áruházak stb. mind ezt a folyamatot gyorsítják. A racionalizálás lényege munkaidő-leszállítás, hajcsárrendszer, munkaintenzitás növelése, nem pedig a technikai berendezés teljes átépítése, mint pl. Németországban. Általában észlelhető: a) a munkaintenzitás erős fokozódása. Egy munkáskéz évi termelése (ezer pengőben) 1924–27 közt így emelkedett: 7,04, 10,2, 10,4, 11,1. b) [U]gyanakkor a termelés összértékében a munkabér százalékos aránya esett. 1926-ban 12,5%, 1927-ben 12,2%. c) A szakmunkások száma csökken (1925–27 közt 5,9%-kal), a tanulatlanoké, főleg a nő- és ifjúmunkásoké növekszik. Nők aránya 1926-ban 27,2%, 1927-ben 29,6%. A textilipar 1926-ban 22 600 nőt és 10 700 férfit foglalkoztatott.

Még jobban erősíti ezt a tendenciát a kapitalizmus növekvő benyomulása a mezőgazdaságba. (Ez megnyilvánul a termelési módok modernizálásában. Pl. az elhasznált műtrágya az 1926-os 11,5 ezer vagonról 1928-ban 16,5 ezer vagonra emelkedett. A nagy reklámmal hirdetett parasztbirtokok földjavítására szolgáló kormányakció ebből kb. 250 vagont tett ki.) Az értékesítési válság terheit a nagybirtok – a bankok segítségével – mindinkább áthárítja a kis- és középbirtokra. Ez megnyilvánul: a) abban, hogy a nagybirtoknak sikerül gabonafölöslege egy részét tarifapanamák segítségével exportálni. b) A nagybankok kizárólagos befolyása alatt álló új exportintézet elsősorban a nagybirtok érdekeit szolgálja. c) A hitelviszonyok alakulásában (nagybirtok hosszúlejáratú jelzálogkölcsönt vesz fel; kisbirtokos eladósodása túlnyomó részben rövidlejáratú váltóhitel; földhitel kamatterhei). d) A gyufakölcsön segítségével a nagybirtoknak értéken felül fizetik meg a „megváltott” földet. e) Az értékesítési válság leküzdésére tervbe vett és megvalósítani kezdett standardizálás óriási előnyben fogja részesíteni a nagybirtokot, és versenyképtelenné teszi a tőkeszegény, invesztíciókra képtelen közép- és kisbirtokot – l. Németország hasonló fejlődése. f) Ezt a folyamatot gyorsítja az állam beavatkozása is. A „gazdasági minisztérium” nem más, mint központi szerv a nagytőkés-nagybirtokos érdekellentétek békés megoldására és olyan megoldások teremtésére, melyek a nagybirtok gazdasági fölényének gyors érvényesítését a kis- és középbirtok felett még jobban elősegítik. (Mindezek a tendenciák természetesen a parasztság legfelsőbb rétegét a nagybirtokkal az eddiginél szorosabban fűzik össze, és élesíteni fogják az érdekellentéteket a parasztság legfelső és közép-, illetve alsó rétegei között.)

2. Az itt felsorolt tendenciák érvényesültek az 1928. év ellentmondásos gazdasági fejlődésében. Egészben véve az elmúlt év képe a fontos termelési ágak növekvő vagy legalábbis az 1927-es jó konjunktúra színvonalát elérő termelés mellett mégis inkább a depresszió képét mutatja. A széntermelés és [-]fogyasztás emelkedést mutat 1927-hez képest. Ezzel ellentétben úgy a hazai vastermelés, mint az elhasznált vasmennyiség valamivel mögötte marad az 1927-esnek. Az állami vasutak teherszállítása stagnál, az építkezést illetőleg nem alakult ki kép, az elhasznált téglamennyiség valamivel mögötte maradt az 1927-esnek. A munkanélküliség, különösen az év első és utolsó hónapjaiban, nőtt. A szaktanács munkanélküli-statisztikája júniustól fogva állandóan magasabb számokat mutat az 1927-eseknél. Ezzel ellentétben a Munkaadó Szövetség foglalkoztatási statisztikája áprilistól kezdve átlagban 5-6000-rel több foglalkoztatott munkást mutat ki 1927-nél, ami ismét a munkásosztályon belüli racionalizálódási eltolódást jelzi. A mezőgazdaság értékesítési válsága változatlanul tart. Az állat- és állati termékek kivitele 1926 óta lefelé menő vonalon mozog. Ennek az összképnek teljesen megfelel a belső tőkeképződés igen lassú tempója. A takarékbetétek és különösen a folyószámlabetétek erről nem adnak egész hű képet, bár ott is lassabbodott a fejlődés tempója 1927-hez képest. Feltűnő azonban a tőzsde forgalmának nagy csökkenése (1927: 1064 millió P.; 1928: 543 millió P.) párosulva valamennyi értékpapír állandó és erős értékcsökkenésével, ami annál inkább említésre méltó, mert az 1928-as osztalékok átlagban magasabbak voltak az 1927-eseknél, és az 1929-esek valószínűleg még magasabbak lesznek. A külföldi kölcsönökre való ráutaltság, a kormány invesztíciós és szubvenciós beavatkozása tehát továbbra is fontos szerepet fog játszani a konjunktúra miként alakulásában. Hogy Bethlennek sikerülni fog-e újabb külföldi kölcsönt szerezni, döntő kihatással lesz a két vezető osztály egymáshoz való viszonyainak alakulásában.

3. Mindezek a tendenciák abban az irányban működnek, hogy a finánctőke vezetésével szorosabbra kovácsolják össze a nagybirtok és nagytőke szövetségét. Különösen a kapitalizmus bevonulása a mezőgazdasági termelésbe fog mindinkább ilyen irányban kihatni. Ez azonban távolról sem zárja ki azt, hogy a két vezető osztály közt – sokszor igen éles – érdekellentétek ne merüljenek fel. Különösen élesen ütköznek ki az érdekellentétek a vám[-] és tarifakérdések körül. Jellemző azonban, hogy az ilyenfajta összecsapásokban mint előharcosok úgyszólván sohasem szerepelnek ezeknek az osztályoknak legtipikusabb képviselői. A nagybirtok részéről rendesen a szélső jobbszárny, a bankoktól viszonylag független feudális legitimista arisztokrácia halad az élen (Hadik János kirohanása a főrendiházban az OFB ellen). A nagytőke részéről viszont úgyszólván soha nem látjuk a nagybankok és a nehézipar képviselőit az első csatasorban, hanem ezt a szerepet átengedi a könnyűipar és kereskedelem képviselőinek. (Sándor Pál kirohanása a szövetkezetek ellen.) Ez részben arra vezethető vissza, hogy az összefonódás mérve mindegyik osztályon belül különböző (annál nagyobb, minél szorosabb a finánctőkéhez való kapcsolat), részben azonban taktikai okai vannak. Mindegyik osztály ugyanis arra törekszik, hogy széles kispolgári, sőt proletártömegeket állítson maga mögé. Ez egyrészt mint agrárfront történik, másrészt mint a város küzdelme a falu ellen. Ezek a manőverek annál inkább sikerülhetnek, mert a parasztság a Nagyatádi-párt szétverése óta úgyszólván egyáltalában nincs megszervezve, a városi kispolgárságnak és középpolgárságnak baloldali pártjai pedig vezető szerepet játszanak ezekben a harcokban. A szociáldemokrácia tőle telhető módon támogatja ennek a hamis ellenzéknek megrögződését a munkásságban: iparpártolási politikát folytat, és nemcsak a kispolgári pártokat, hanem egyenesen a GYOSZ-t is támogatja, valahányszor érdekellentét merül fel közte és a nagybirtokos érdekeltségek között. Ilyen módon ezek a manőverek eltakarják a kispolgári és munkásrétegek előtt az alapvető problémát, azt, hogy a nagybirtok és nagytőke minden érdekellentét ellenére egyre szorosabban kapcsolódik össze, és egyre mélyebben nyomja le az alsó[-] és középrétegek életszínvonalát.

4. A valóságos érdekellentétek tehát itt vannak. A két uralkodó osztály érdekközösségét és közös harcát az alsó[-] és középrétegek ellen a legvilágosabban az állami bevételek és kiadások alakulása mutatja. Így az 1928–29-es költségvetésben az egyenesadók nagysága csak 11 millió P-vel több az elmúlt évnél. (Ebből azonban 10 millió P-t a házbéradó tesz ki, tehát olyan adó, mely elsősorban az alsó[-] és középrétegeket sújtja.) Ellenben a közvetett adó szaporulata csak az előirányzat szerint 116 millió P, aminél tekintetbe kell venni, hogy a közvetett adókból mindig sokkal több folyik be az előirányzatnál (az elmúlt évben 100 millió P. volt a többlet), míg az egyenesadók nagyrészt megfelelnek az előirányzatnak. A két uralkodó osztály közös harca az összes, városi és falusi dolgozó rétegek ellen természetesen ebben nem merül ki. Az állam segítségével alkotott összes gazdasági intézmények mind ezt a célt szolgálják: exportintézetek, ipari hitelintézet, melynek megalakulása több mint egy évig húzódott, amíg a nagybankoknak sikerült döntő befolyásukat teljesen biztosítani és megszabni, hogy ipari jelzálogkölcsönt csak tőlük függő vállalatok kaphatnak stb. Ide tartozik a földbirtokreform anyagi likvidálása a gyufapanama segítségével, ahol is a nagybirtokosok a föld értékén felüli kártalanításban részesülnek, a földhöz juttatottak összeroskadnak a rájuk mért teher alatt, míg a finanszírozás költségeit az egész ország dolgozó lakossága fizeti a svéd–amerikai gyufatrösztnek. Ennek a tendenciának áll szolgálatában a kiskereskedelem egyre növekvő háttérbe szorítása úgy a bankok áruosztályai, mint az eladási kartellek (textil, vas, cement stb.), mint pedig az állami pénzen támogatott szövetkezetek által; az áruházak növekvő jelentősége szintén ennek a tendenciának szolgálatában áll. A falut illetőleg a kapitalizmus növekvő benyomulása a mezőgazdasági termelésbe (standardizálás) a kis- és középparasztságra lesz hasonló kihatással. A vámok, kartellek stb. okozta drágulás egyformán sújtja a város és falu dolgozó népét. A munkanélküliség növekedése, a munkafeltételek rosszabbodása egyaránt nyilvánul meg városban és falun. Az értékesítési válságból való kivezető út a tarifakedvezmények segítségével kizárólag a nagybirtok és nagytőke érdekeit szolgálj[a]. Tehát – éles ellentétben a szociáldemokrácia felfogásával – a valóságos gazdasági helyzet a városi és falusi dolgozók érdekközösségét mutatja minden konkrét kérdésben a nagybirtok és nagytőke szövetségével szemben.

Bármennyire azon van minden konszolidációs párt (tehát a szociáldemokrácia is), hogy ezeket a valóságos érdekellentéteket elleplezze a dolgozó tömegek előtt, bármennyire szétszóródtak a városi kispolgárság és a középparasztság pártjai a Bethlen-féle konszolidáció következtében, mégis elkerülhetetlenné vált, hogy ezek a gazdasági tények mélyreható zajlást idézzenek elő a városi és falusi kispolgárságban, hogy ne növeljék azt az elválasztó űrt, mely a rendszer vezető osztályait annak alsó rétegeitől elválasztja. A felszínen a két vezető osztály közötti differenciák nyilvánulnak meg, és mindegyik maga köré igyekszik csoportosítani minél szélesebb tömegeket, a valóságban azonban a konszolidációban, a szanálásban, a Bethlen-rendszerben való csalódás olyan mélyen és elementárisan nyilvánul meg, hogy ez – bár csak elvétve jut a politikai élet felszínére – mégis a rendszer válságának kimélyülését, a tömegektől való növekvő izolálódást jelenti.

5. Ezt a válságot nagymértékben növelte, tudatosította és felszínre hozta a Bethlen-kormány külpolitikai kudarca. Az angol–olasz orientációban való hit igen széles kispolgári tömegekben keltett reményt abban az irányban, mintha gazdasági nyomoruk – mint Trianon következménye – csak időleges lenne, mintha a nemzeti egységfrontban való kitartás, Bethlen külpolitikájának támogatása belátható időn belül meghozhatná a maga gyümölcseit.[14] Objektíve természetesen kezdettől fogva világos volt, hogy az angol–olasz orientáció Trianon revízióját illetőleg semmi körülmények közt sem hozhat pozitív eredményeket, hogy tehát Bethlennek nincs más választása, mint ellenszolgáltatás nélkül liferálni a magyar munkásokat és parasztokat a Szovjetunió elleni háború céljaira. Mégis, különösen az olasz–francia ellentét, a maga közvetlen kihatásaival a Csehszlovákiához és Jugoszláviához való viszonyra azt a provinciális illúziót keltette széles tömegekben, mintha a francia–olasz ellentét állana az európai konfliktusok homlokterében, mintha ebbe belekapcsolódva a Bethlen-féle „reális külpolitika” tényleges eredményeket érhetne el. (A szocdem párt „ellenzéki” platformja,[15] a jugoszláv orientáció csak megerősítette ezt a provinciális illúziót.) Az angol–francia antant nyilvánosságra jutása végleg széttépte ezeket az illúziókat. Világossá vált, hogy: a) a Szovjetunió-ellenes háború áll az európai politika homlokterében, b) hogy ebben Magyarországnak feltétel nélkül kell belekapcsolódnia, c) hogy Anglia és Franciaország gyors tempóban likvidálják a Balkán-államok összes külső és belső ellentéteit, hogy azokat a Szovjetunió-ellenes háború részére harcképessé és blokkalkotásra alkalmassá tegyék. Rövid ingadozások után Bethlen sietteti a feltétlen behódolás álláspontjára helyezkedést (varsói út,[16] ami a lengyel–román szövetség erőssége mellett a gyakorlatban a Romániával való ellentétek félretevését kell, hogy jelentse). Ennek a fordulatnak különösen belpolitikai része döntően fontos. A „reális külpolitika” legfontosabb funkciója a nemzeti egységfront összetoldozása volt. (Szociáldemokrácia beállása a nemzeti egységfrontba. Viszony a Rothermere-akcióhoz,[17] gazdasági határok követelése, kultúrfölény stb.) A Trianon revíziójával összefüggő gazdasági illúziók illúzió voltuk ellenére igen reális szerepet játszottak a tömegelkeseredés levezetésében, mélyen be még a munkásosztályba is. Ez az illúziókarakter nem azt jelenti, mintha a magyar nagyiparnak nem volna reális érdeke Trianon revíziója révén a régi nyersanyagterületeket visszahódítani és a belső piacot erőszakosan kitágítani. Az illúzió abban rejlik, mintha a trianoni határ lenne a magyar gazdasági válság alapvető kérdésének, a mezőgazdaság értékesítési válságának igazi oka; ez az ok a valóságban nem Trianon, hanem a régi monarchiával való vámközösség megszűnése, a világpiaci árakon felüli, monopolhelyzetből folyó gabonaértékesítés lehetősége. A nyáron beállott külpolitikai fordulat tehát szükségképpen élesítette a rendszer belső válságát, aláásta a Bethlen-rendszer presztízsét, nyilvánosságra hozta az egész rendszer válságát.

6. A Bethlen-rendszer kezdődő válsága már régebben arra késztette az uralkodó osztályok egy részét, hogy a rendszer megingása vagy bukása esetére utódról gondoskodjanak, vagyis – a forradalmak és ellenforradalmak tanulságai alapján – már eleve is gondoskodjanak arról, hogy Bethlen bukása esetén az uralom változatlanul a nagybirtokos-nagyburzsoá osztályok kezében maradjon. Ez az „ellenzéki” mozgalom, mely már a tavasszal mint választójogi blokk kísértett, a külpolitikai kudarc okozta válság után világosabban megmutatta az arcát, anélkül persze, hogy egyelőre szilárd pártformát vett volna fel. Az ilyen tömörülésnek legnagyobb akadálya a szövetség teljesen elvtelen karaktere, amennyiben ott a nagybirtok szélső jobbszárnya (Apponyi–Andrássy és a legitimista mágnások) lép blokkba a nagy- és középburzsoázia balszárnyával, a kereskedelmi tőke és a nem trösztösített ipar képviselőivel (Kállay, Rassay, Sándor Pál stb.) a liberalizmus, a demokrácia jelszava alatt. Világos, hogy ennek a szövetségnek uralomra jutása esetén a most vezető rétegek csakhamar háttérbe szorulnának az uralkodó osztályok most döntő szerepet játszó rétegeivel szemben (nagybankok és tőlük függő nehézipar), azonban egy ilyen átcsoportosulás az uralkodó osztályok részére sokkal kevésbé lenne veszedelmes, mintha – ahogyan az ellenforradalom idején – újból a kispolgárságtól és középparasztságtól kellene visszahódítani a vezetést. Ez az oka annak, hogy nemcsak az ellenzék áll Bethlennel szemben a végletekig lojális állásponton, hanem Bethlen maga is tűri ezt az ellenzéket, és nem vágja el azokat a szálakat, melyek azt őhozzá kapcsolják. Viszont az ellenzék a legnagyobb erővel azon van, hogy az elégedetlen kispolgári elemeket teljesen a háttérbe szorítsa, ha kell, szakadás árán is. (Rassay dezavuálja Fábiánt a Sztranyavszky-afférben.)[18] Az új ellenzék szigorúan konszolidációs karaktere megnyilvánul egyrészt abban, hogy teljesen a revíziós külpolitika alapjain áll, csupán azzal a különbséggel, hogy magáévá teszi a régebben szocdem és kispolgári részről hirdetett jelszót: a demokrácia és revízió összefüggéséről, a nyugati demokráciák rokonszenvének megnyeréséről belső demokratizálódás következtében. Ennek a demokráciának értékét legvilágosabban bizonyítja az, hogy a liberális ellenzék mindig nyíltabban és határozottabban legitimista vezetés alá kerül (Nagykanizsa).[19] Ez a legitimista előretörés egyáltalában nem jelenti a királykérdés előtérbe tolását. Ellenkezőleg, hangsúlyozottan teljes a megegyezés Bethlennel abban, hogy a királykérdés ma „nem aktuális”. A legitimizmus hangsúlyozásának jelentősége kizárólag kispolgári fasiszta törekvések ellen irányul („trónbitorló”), sőt Apponyi nyíltan kijelentette, hogy ha nem lehet legitim király, akkor inkább legyen köztársaság, ami a német és osztrák példa nyomán világosan mutatja a liberális ellenzék osztályjellegét.   Ennek a határozottan nagybirtokos-nagytőkés osztálykarakternek ellenére a revízióval összekapcsolt demokrácia jelszava alkalmas arra, hogy újabb trianoni illúziókat keltsen. A legitimizmushoz fűzött jelszó a közélet tisztaságáról szintén alkalmas arra, hogy a magángazdaság szanálásával csalódott tömegek, amelyek látják, hogyan oldják meg az uralkodó osztályok a gazdasági válságot panamák segítségével a maguk javára, azt higgyék, hogy ez irányban van kivezető út. Ezeket az illúziókat és [a] kispolgári tömegek csatlakozását nagyban elősegíti az a támogatás, amelyben a szocdem párt a liberális ellenzéket részesíti. Álharccal falaz a legitimista propagandának és segít minden tüzet a kispolgári fasiszta törekvések (Albrecht)[20] ellen koncentrálni. A demokratikus revíziópolitikában pedig teljesen egy vonalon halad Kállayval, Rassayval és Apponyival. Természetes, hogy – mivel az ellenzék sem szakított teljesen Bethlennel – a szocdem pártot sem kényszeríti az ellenzékhez való csatlakozása Bethlennel való szakításra. A szocdem párt a konszolidáció hadseregtartalékának szerepét tölti be: egyaránt támogat és fog támogatni Bethlen- vagy Kállay-féle konszolidációs megoldást.[21]

7. A liberális ellenzék számottevő részét a városi kispolgárság alkotja. Ez azonban távolról sem jelenti azt, mintha a városi kispolgárság a maga egészében vagy akár többségében a liberális ellenzékhez csatlakozott volna. Az ellenforradalom első korszakában uralomra jutott városi kispolgárságot a konszolidáció teljesen dezorganizálta politikailag. Az ellenforradalom elején létrejött szervezetei részben felbomlottak, részben a Bethlen-kormány beolvasztotta őket az államgépezetbe. Az ellenforradalom elején uralkodó zavaros, ellentmondásokkal teli ideológia (fajvédelem, kispolgári antiszemitizmus és antikapitalizmus) a konszolidáció folyamán teljesen szétfoszlott, és elvesztette széles tömegekre gyakorolt vonzóerejét. Ezt a politikai dezorganizációt fokozza a városi kispolgárság folyton növekvő gazdasági elnyomorodása, melyet az államgépezet folytonos növelése csak egy igen szűk rétegre vonatkozólag képes ellensúlyozni. A kispolgárság a konszolidáció folyamán folyton süllyedt lefelé, részben a fent említett gazdasági okok miatt, amelyekhez még hozzájárul a háborús maradványoknak nagykapitalista módon történt likvidálása (infláció, hadikölcsön stb.). Ily módon a kispolgárság teljesen szét van aprózva. Jelentékeny része – mégpedig úgy jobboldali, mint baloldali – Bethlen mögött húzódik meg, anélkül, hogy a Bethlen-rendszernek igazán lelkes híve volna. A baloldali részt részben felszívja a liberális ellenzék, részben a szocdem párt. A tiszta fasiszta kispolgári intellektueleknek a Gömbös-csoport feloszlásával nincs többé számba jövő önálló politikai képviseletük.[22] Ennek ellenére a konszolidációban való csalódás és a Bethlen-rendszer presztízsének megszűnte a külpolitikai kudarc következtében ismét erőteljesebb mozgolódást vált ki a fasiszta kispolgárságban. Ennek a mozgolódásnak politikai centruma az Albrecht-kérdés mint kísérlet, az ellenforradalom elején uralkodó kispolgárságot ismét az uralomhoz vezetni. Komoly politikai sikerre ez az irányzat nemigen számíthat. A fasiszta kispolgári intelligencia egy másik szárnya kapcsolatokat keres részben a parasztság felé (Bartha Miklós-kör,[23] Előőrs),[24] részben még a munkásság felé is (Oláh György cikke Pilisvörösvárról).[25] Zavaros, fasiszta szociálforradalmár ideológiája, szektaszerűen kicsiny szervezete ellenére ez az irányzat bizonyos veszedelmeket rejthet esetleg magában, amennyiben sikerül neki munkások és parasztok elkeseredett, csalódott, de visszamaradt rétegeiben bizonyos befolyásra szert tenni.

8. A parasztság a konszolidációval szintén elvesztette politikai szervezeti formáját: a kisgazdapárt még megmaradt része beolvadt az [E]gységes [P]ártba, és a kilépetteknek nemigen van komoly szervezetük a falun (Berky Gyula).[26] A parasztság széles tömegei ily módon minden önálló szervezet nélkül állanak, és a Bethlen-kormány a legnagyobb erőfeszítéseket fejti ki abban az irányban, hogy nemcsak megakadályozzon minden parasztszervezkedést, hanem a parasztságot falunként államilag vezetett szervezetekben tömörítse. (Faluszövetség,[27] Levente, olvasókörök, műkedvelő előadások, népházak stb.) Ilyen körülmények közt a parasztság elégedetlensége és csalódottsága csak néha-néha nyilvánul meg, annyival is inkább, mert a magyar sajtóviszonyok mellett legfeljebb a fasisztáknak áll módjukban képet nyújtani a parasztság helyzetéről. De ha ezeket a képeket összevetjük az objektív gazdasági helyzettel, akkor világosan látszik a parasztság súlyos csalódottsága az ellenforradalmi konszolidációban. A földreform a birtokviszonyoknak csak egészen minimális eltolódását hozta magával. (1921-ben a nagybirtok az ország területének 53,5%-át tette ki, 1927-ben 47,8%-át.) Eltekintve attól, hogy a nagyon kevés és terhes feltételek mellett elosztott föld jelentékeny részét nem a parasztság kapta (hivatalos adatok szerint a kiosztott föld legalább 1/4 részét vitézek, tisztviselők stb. kapták; a valóságban bizonyára sokkal többet), a földreform egyáltalában nem elégítette ki a parasztságnak semmiféle rétegét. Az értékesítési válság következtében pedig a drágaság, közvetett adó stb. által folyton rosszabb helyzetbe jutó kis- és középparasztság mind gyorsabb mértékben eladósodik. (Vidéki pénzintézetek uzsorakamatai, zöldhitel.) A legutolsó idők eseményei pedig úgy gazdasági, mint politikai téren növelik a parasztságban a cserbenhagyottság, az elárultatás érzését, a bizalmatlanságot úgy az állammal, mint a politikai pártokkal szemben. A falun létesített állami szervezetek, különösen a Levente, egyáltalában nem népszerűek a parasztság alsó rétegeiben. Ez a hangulat pedig csak erősödhetik, ha a földreform pénzügyi megoldása és az értékesítési válság terheinek áthárítása a parasztság alsó és középrétegére magával rántja a parasztság leggyengébb, a földreformban földhöz jutott részét.

Még nyilvánvalóbb ez a helyzet a földmunkásoknál. Itt is növekvő elégedetlenség teljes szervezetlenség mellett. Az 1922-es paktum[28] óta a földmunkásszövetség mint tömegszervezet megszűnt (a szakszervezetek statisztikája 1927-ből 3800 tagot mutat ki), a kubikosoknak 1925– 26-ban az MSZMP-be való tódulását pedig a hatósági terror akasztotta meg. A földreform ugyan – hivatalos adatok szerint – a földmunkások számát 895 000-ről 713 000-re redukálta. De ez a redukció csak látszólagos. Mivel az átlagos birtok, amihez jutottak, 1,7 hold, mivel sem jószáguk, sem egyéb munkaszerszámjuk nincs, az újonnan földhöz jutott földtelenek kénytelenek a közelben, uradalmakon vagy zsírosparasztoknál bármi áron munkába szegődni, hogy a kölcsönkapott igásokat ledolgozza. Ily módon a földreform által földhöz juttatott réteg mint röghöz kötött bérlenyomó szerepel. A földreform[nak] ez a hatása meg is nyilvánul abban, hogy 1926-ról 1927-re a mezőgazdasági napszámbérek 15-20%-kal estek. Ennek természetesen nem kizárólag a földreform az oka, hanem megnyilvánul már a mezőgazdasági termelés kezdődő kapitalizációja (gépek bevezetése stb.), aminek biztos jele, hogy a munkanélküliség a mezőgazdaságban folyton nő. Megnyilvánul benne továbbá a földmunkásság teljes szervezetlensége.

9. A munkásság helyzetével és fejlődésével külön fejezetben fogunk foglalkozni.

10. Az összkép tehát: a társadalom alsó- és középrétegeinek leválása a konszolidáció pártjairól, elidegenedésük az ellenforradalmi és konszolidációs ideológiáktól, a Bethlen-rendszer izolálódása a tömegektől, az [E]gységes [P]ártnak mint keretnek fennmaradása mellett a nemzeti egységfront szétporladása és megrohadása. Ezzel a folyamattal szemben, melyet a konszolidáció messzebb látó politikusai és publicistái egyáltalában nem ismernek félre, a kormány a következő védelmi intézkedéseket teszi:

a) Mindenáron igyekszik a két vezető osztály ellentéteit elsimítani, kooperációjukat biztosítani. Gazdasági minisztérium mint ennek a kooperációnak központi irányítószerve. Exportintézetek. Földreform és gyufa. Tarifaengedmények a nagybirtokosoknak. A gazdasági élet állami befolyásolása (a kormány letétje a Nemzeti Banknál 234 millió P.). Invesztíciók. Kísérlet külföldi kölcsön felvételére. A kispolgárság és parasztság teljes kiszolgáltatása [a] nagybirtoknak és nagytőkének.

b) Az államgépezet erősítése. Gömbös[29] mint honvédelmi államtitkár vezérkari főnöke az összes hadseregen kívüli fegyveres alakulatoknak. Házszabály-revízió.[30] Sajtótörvény.[31] Autonómiák elkobzása. Klebelsberg kultúrpolitikája[32] mint rendszeres fasiszta ideológiateremtés, fasiszta intelligencia elhelyezése minden fontos stratégiai ponton. (Iskolapolitika mint kísérlet a vidéki kispolgárságot és parasztságot fasiszta intelligencia vezetése alá vonni.)

c) Szociáldemokráciával való politika. Állandó közelebb hozása a bürokráciának az államgépezethez. Tárgyalás a bürokráciával a szakszervezeti törvényről.[33] Békéltetés (Pilisvörösváron).[34] Falazás a bürokrácia panamáinak (MÉMOSZ enyhe kezelése).[35] Az államgépezet kellő megerősítése utánra titkos választójog perspektívája. Ugyanakkor azonban fenyegetés, hogy másképp is tudnak munkáspolitikát csinálni (Sztranyavszky és a sasok).[36] Szakadár mozgalmak tűrése (Migray),[37] sőt elősegítése (Szentirmay).[38]

d) Lavírozás a királykérdésben. A királykérdés „nem aktuális”, ebben megegyeznek [a] legitimista-liberálisokkal. Albrecht elleni harc átengedése legitimistáknak és szocdemeknek.

e) Teljes behódolás az új antantnak. Varsói út.[39] Háborús készülődések. (Állandó fegyvercsempészet: Szentgotthárd,[40] Bécs[41] stb. Levente, falu fasizálása, háborúhoz szükséges iparok támogatása stb.) Fenntartás nélküli beállás a Szovjetunió elleni frontba. A háború a Bethlen-rendszer számára egyre növekvő mértékben belpolitikai szükségletté válik mint a nemzeti egységfront helyreállításának hovatovább egyetlen lehetősége, mint a rendszer rohadásának ellenszere.

11. Az összkép tehát: általános zajlás az osztályokban, a rendszer egyetemes válságának kezdete. Ugyanakkor azonban – a forradalmak és az ellenforradalom tapasztalatai következtében – a politikai élet felszínén csak konszolidációs pártok vannak. Ebben a helyzetben mindinkább a demokrácia jelszava tolul az előtérbe mint a konszolidáció szükséges megerősítője, mégpedig úgy Bethlen, mint a liberális ellenzék részéről. Az összes pártok konszolidációs jellege élesen megnyilvánul a következő kérdésekben: a) minden párt teljesen szakít, illetve lemond a polgári demokráciával járó demokratikus reformokról. (Fábián–Sztranyavszky-affér; Rassay újévi beszéde:[42] a konszolidáció jogfolytonosság-hirdetése;[43] a szocdem párt és a házszabályok,[44] egységespárti látogatás a szakszervezeteknél.)[45] b) Szakszervezeti kérdésben mindenki a fasizálás alapján áll, csak az utakban és módszerekben vannak különbségek, melyek mögött persze egyes esetekben osztálykülönbségek rejlenek. (Nagyburzsoázia vagy kispolgárság vezető szerepe.) c) Minden párt a revízió alapján áll. d) Minden párt egyformán értékeli a kommunista veszedelmet. e) Minden párt helyesli a háborút, különösen a Szovjetunió elleni háborút. Tehát amennyiben – részben angol–francia nyomás alatt, mint a többi Balkán-államban – kísérlet történik a rendszer reorganizálására, ez minden valószínűség szerint demokratikus reorganizálás lesz: a polgári demokráciának demokrata formák közt való teljes likvidálása. Ez az eset azonban nem jelenti új osztályoknak vagy akár csak rétegeknek uralomra jutását, tehát semmiképpen sem analógiája a Maniu-esetnek.[46] Akár Bethlennek sikerül a demokratikus átépítés, akár egy Kállay–Apponyi-blokk hajtja ezt végre, akár Bethlen kiszélesíti Kállayval s Apponyival a nemzeti egységfrontot, a rendszer osztálytartalma az új demokratikus köntösben ugyanaz marad: a finánctőke által egyesített nagybirtok és nagytőke együttes uralma fasizált államgépezettel, teljes függésben az angol– francia imperialista blokktól mint annak zsoldosa a Szovjetunió elleni háborúban.

12. Mindez egyre növekvő osztályellentétek mellett játszódik le. A rendszer folyton rohad. A pártok növekvő mértékben izolálódnak tömegeiktől, elvesztik rájuk gyakorolt befolyásukat. Az állam mindjobban elszigetelődik. A konszolidációhoz és az ellenforradalom győzelméhez fűzött illúziók szétfoszlanak: a) gazdasági illúziók megszűnése azáltal, hogy a magángazdaság szanálása mindinkább lelepleződik mint a nagytőke kíméletlen előnyomulása – a dolgozó tömegek növekvő nyomora, a középrétegek növekvő lecsúszása mellett. b) Politikai illúziók oszlása úgy a nemzeti egységfrontot és a konszolidált ellenforradalom egyéb ideológiáit, mint a revíziós reményeket illetőleg. (Bár kétségtelen, hogy a demokratizálás bizonyos illúziókat fog felkelteni a kispolgárságban és talán a parasztság és munkásság egyes rétegeiben.) Az állami apparátus még akcióképes a tömegek megmozdulásaival szemben, de belül teljesen rohad. (Korrupciók és panamák, az egész államgépezet a nagybankok kezében van.) Az ellenforradalmi ideológiák hajtóerejének gyengülése, az államgépezet és a konszolidációs pártok izolálódása a tömegektől azt eredményezik, hogy a politikai nyomás enyhül. A tömegeket sem pártjaik fegyelme vagy ideológiája, sem a hivatalos állami ideológia nem tudja már visszatartani, vagy legalábbis folyton csökkenő mértékben. A konszolidált kapitalizmusnak a tömegekre gyakorolt társadalmi nyomása, szuggesztív ereje eloszlóban van. Ez az enyhülés megnyilvánul a tömegek nagyobb mozgási kedvében és lehetőségében, bizonyos ideológiai megnyilvánulások kényszerű megengedésében, noha a tisztán rendőri nyomás változatlanul fennáll, sőt időnként erősödik.

III. A munkásosztály helyzete

1. A folyton növekvő drágaság már régen túlkompenzálta az 1927-es konjunktúra gyönge hatásait. A munkásságnak a szakszervezeti bürokrácia ellentállása, a spontánul kitört sztrájkok leszerelése és elárulása következtében nem sikerült a drágulást még csak meg is közelítő béremeléseket elérni.

2. A szakmunkások száma viszonylag csökken, a tanulatlanoké, nőké és ifjúmunkásoké szaporodik.

3. [A] szakszervezetek taglétszáma állandóan csökken. Emögött a csökkenés mögött egyrészt a már említett, a racionalizálás okozta eltolódás rejlik, amit különösen erősít az, hogy a szakszervezetek semminemű harcot nem folytatnak a racionalizálás ellen, sőt azt nemcsak passzivitásukkal támogatják, hanem egyenesen propagandát csinálnak mellette. Ily módon a szervezett munkások tekintélyes része, mely nem látja érdekeit védve a szakszervezetek által, kimaradt. Másrészt a sztrájkok állandó szabotálása, elgáncsolása és elárulása a munkások széles rétegeiben mélyreható undort vált ki a szakszervezetekkel szemben. A magyar munkásosztály mai gyenge szervezettségi állapotát tehát nem szabad mechanikusan megítélni mint közönséges visszaesést a mozgalom primitív stádiumába, hanem konkréte kell nézni, hogy a szervezetlenek tömege kikből áll, és miért szervezetlenek. Itt mindenekelőtt tekintetbe kell venni egy olyan rétegét a munkásoknak, akik már voltak szervezve, részben régóta és hosszú ideig, akik azonban a bürokráciától való undorból otthagyták a szervezetet. Ezek között kétségkívül vannak passzivitásba süllyedt elemek, vannak, akik jobbfelé fejlődtek, tekintélyes részük azonban radikális munkás, aki osztályharcos, komolyan küzdő szervezetbe visszavihető. Egy másik fontos réteget a fiatal munkásgeneráció tesz ki. Ezek a forradalom utáni időben felnőtt munkások már eleve bizalmatlansággal viseltetnek a szocdem párt[tal] és a szakszervezeti bürokráciával szemben. Amennyiben egyáltalában szervezve vannak, a kultúregyesületekben tömörülnek, de van olyan réteg is, amely sehol sincs szervezve, amellett azonban az üzemi osztályharcokban élénken kiveszi a részét. Egészen speciális kérdés emellett az új iparoknak, különösen a textiliparnak szinte teljesen szervezetlen munkássága, melyben a nők és a vidékről, a faluról nemrég feljött munkások igen nagy szerepet játszanak. A győri és szegedi textilsztrájkok[47] tanulságai azt mutatják, hogy ebben a munkásrétegben is megvan a hajlandóság az osztályharcos szolidaritásra és kitartásra. Egyszóval: a szervezetlenség növekedését semmi körülmények közt sem szabad úgy értékelni, mintha az már magában véve a munkásmozgalom züllését, szükségképpen lefelé menő vonalát jelentené. Ez jobboldali elhajlás. Ez a megállapítás természetesen nem jelenti azt, hogy a párt a növekvő szervezetlenségben rejlő veszedelmeket ne ismerje fel, és ne harcoljon ellenük.

4. A szakszervezeti és pártbürokrácia folyton erősebben függetlenedik a munkásmozgalomtól, és nő bele a konszolidált kapitalizmus gazdasági és államrendszerébe. A parlament és a városháza, a különböző vállalatok, a párt- és a szakszervezeti állások pragmatikája, a szervezeti demokrácia teljes megszűnése stb. lehetőséget nyújtanak egy felső bürokrata rétegnek, hogy egzisztenciáját a munkásmozgalom helyzetétől és a munkások állásfoglalásától teljesen függetlenítse. Ez a réteg aztán parlamenti, városházi stb. kijárások segítségével, kisebb alkalmazások nyújtásával stb. egzisztenciát teremt egy alsó munkásbürokrata rétegnek, mely az ő akaratát a különböző szervezetekben keresztülviszi. Ez a folyton növekvő függetlenedés a munkásmozgalomtól az objektív alapja a mind sűrűbben nyilvánosságra jutó panamáknak és korrupcióeseteknek. A szakszervezeti vagyonok spekulációs célra való felhasználása szükségképpen együtt jár a panamákkal. A MÉMOSZ-eset egyáltalában nem izolált, nem is egyesek hibája vagy bűne, hanem az egész rendszer szükségszerű következménye, éppen úgy, mint Peyer, Mónus stb. botrányos egyéni esetei. A bürokrácia ilyen irányú fejlődése, a szakszervezetek spekulatív alapra helyezése (gildszocializmus) a legbiztosabban készíti elő a talajt a szakszervezetek fasizálására.

5. A bürokrácia ilyen beállítása ellenére a munkásság igen erősen reagál úgy gazdasági helyzetének növekvő rosszabbodására, mint a politikai nyomás enyhülésére. Tehát: a) A nagy sztrájkok egymást érik (fás, textil, bányamunkás).[48] Ezeknek a sztrájkoknak különleges karaktere az, hogy üzemi méretben indulnak meg a szakszervezetek akarata ellenére, sok esetben pedig a szakszervezet ellenállása ellenére szakmai méretre tágulnak ki. Különösen kiemelkedő az, hogy ezekben a sztrájkokban a szervezetlenek éppúgy kitartanak, mint a szervezettek. (Győr, Szeged, Pilisvörösvár.)[49] b) A munkásság felveszi a harcot az utcáért. (Sztrájktörő sasok megveretése,[50] numerus clausus-tüntetés,[51] munkanélküli tüntetések.)[52] Ez a harc még teljesen ösztönös, sőt a numerus clausus-tüntetés esetében politikai eszközül szolgált a pártvezetőség liberális blokk-politikájának. (Nagy lépés előre a munkanélküli tüntetés.) Ezek a megszorítások azonban nem csökkentik annak a ténynek a jelentőségét, hogy a munkások aktíve és harciasán megjelennek az utcán, és szembeszállnak fasiszta alakulatokkal. c) A munkások és különösen a fiatalabb munkások bátrabb hangja, nyíltabb kiállása a marxizmus, az osztályharc és a Szovjetunió mellett. Ennek jelentőségét nem csökkenti, hogy ez főleg – bár nem kizárólag – a kultúregyesületekben nyilvánul meg, és néha éretlen formákat vesz fel. Ide tartozik az is, hogy a munkások élénken és észrevehetően reagálnak a Népszava Szovjetunió-ellenes rágalmazó cikkeire, és még centrista vagy likvidátor orgánumok is kénytelenek az oroszok mellett, ha csak kultúrvonalon is, állást foglalni.

6. Ennek a hangulatnak megfelel a munkásság folyton növekvő aktív ellenállása a bürokráciával szemben (AMSZ,[53] lakatosok,[54] MÉMOSZ).[55] Ezeknek a mozgalmaknak azonban: a) nincs még politikai irányuk, sőt még szakszervezeti programjuk, gazdasági követeléseik sincsenek. A harc szinte kizárólag a bürokrácia ellen irányul. Ösztönös reakció a fasizálás talajának előkészítésével szemben a bürokrácia részéről. Az ösztönös mozgalom ilyen korlátainak leszögezése mellett azonban megállapítandó, hogy a lakatosok mozgalma kezdettől fogva magasabb osztályharcos színvonalon mozgott, amint annakidején az esztergályosoké,[56] és hogy a mozgalom kifejlődésével – a KMP hatása alatt – ez a színvonal folyton emelkedett. A MÉMOSZ-ellenzék fellépése pedig, ingadozások ellenére, kezdettől fogva a lakatosokénál osztálytudatosabb volt. Viszont az AMSZ esetében (túlságos előnyomulás mellékes vonalon, kooperáció hiánya a többi kultúregyesületekkel, később rendezetlen visszavonulás és kompromisszum) világosan megmutatkozott az ilyen ösztönös mozgalom határa. b) Ezek az ösztönös mozgalmak nem függnek össze egymással, nem kooperálnak, sőt legtöbb esetben még csak nem is keresnek kapcsolatot egymással. c) Az Általános Munkásszövetség[57] szindikalista ideológia zászlaja alatt igyekszik szervezetet teremteni (főleg [az] 1925-ben kizárt cipészek). A szindikalista ideológiának, mely apolitizmushoz és ennek révén a mai magyar viszonyok közt könnyen fasizmushoz vezet, a szocdem bürokráciától való mély undor ad bizonyos talajt.

7. A pártvezetőség és a szakszervezeti bürokrácia folytatják szakító politikájukat. Megállapítható azonban, hogy részben a szervezetek általános gyöngülésének hatása alatt, részben a munkások növekvő ellentállása következtében időleges ingadozások, bizonytalanságok mutatkoznak. Ez megnyilvánul különösen a MÉMOSZ-esetben, de meglátszott az AMSZ esetében is, amikor a Szaktanács az éles fellépés, a pártvezetőség a konfliktus elsimítása mellett foglalt állást. Nem egy esetben a bürokrácia lavírozó taktikával, az ellenzék szétbontása kísérleteivel próbálkozott (Vasas-közgyűlés[,] Hackspacher-féle,[58] Palotás-féle álellenzék a MÉMOSZ-ban stb.).[59] Ingadozás mutatkozott a Migray-esetben is; abban is, hogy a kizárt lakatosokat a párt megtűri a pártszervezetekben. Mindez természetesen csak időleges gyöngeség jele, ha a nagy botrányokat követő felháborodás elülne, ha az ellenzéki mozgalmak lecsendesednének, a bürokrácia újra felvenné az „erős kéz” politikáját.

8. A bürokráciának ezt a politikáját a legnagyobb mértékben megkönnyíti, lehetővé teszi a centrizmus nyílt zászlóbontása. Kis Jenő brosúrája sok tekintetben igen fontos jel. A magyar ausztro-marxizmus szociális alapját az teszi, hogy: a) a munkásság körében folyton nő az elégedetlenség a bürokrácia politikájával szemben, b) ez az elégedetlenség még nem elég tudatos ahhoz, hogy a munkások a szociáldemokráciával való elvi szakítást elkerülhetetlennek látnák, c) hogy számos baloldali munkás fél az illegalitástól, az illegális KMP-hez való csatlakozással járó veszedelmektől, és az az illúziója, hogy mint legális ellenzék is érvényesíteni tudja elveit. Ennek az illúziónak programatikus visszfénye d) a magyar centrizmus „Bécs kontra Moszkva” jelszava, annak az illúziónak jelszóba foglalása, hogy a szocializmus vagy akár a polgári demokrácia Magyarországon forradalom nélkül megvalósítható. A centrizmus funkciója ilyen körülmények között levezetni a munkástömegek elégedetlenségét, benntartani az elégedetlen munkásokat a szocdem pártban. Kis Jenő tehát éppen úgy tartaléka Peyernek, mint Peyer Bethlennek. A centrista ellenzék ilyen elvtelensége megnyilvánul a pártvezetőség kritikájának egész módszerében. (Felismeri, hogy a Peyer-féle harc a bolsevizmus ellen visszatetszést kelt a munkásokban, tehát „finomabb” módszereket ajánl, a parasztság és földmunkásság elárulásával szemben nem állít jelszavakat, hanem reklamálja a párt agrárprogramját, a revíziós külpolitika támogatásával csak az ellen harcol, hogy ilyen „látszat” létrejöjjön, vagy a jugoszláv orientációt állítja szembe az angol–olasz orientációval, az agitációban marxista terminológiát, de csak terminológiát, nem tartalmat követel stb.) A gyakorlatban a centrista ellenzék már több esetben megmutatta, hogy csakugyan ezt a funkciót tölti be. A centrizmus hatására vezethető vissza a MÉMOSZ-ban kialakult álellenzék, mely komoly ellenzéki mozgalom kialakulását nagyban hátráltatja. Ugyancsak az ausztromarxista vezérek tették (Kis és Halász) mint vizsgálóbizottsági tagok lehetővé a Peyer–Mónus-társaságnak, hogy a Migray-botrányt nagyobb baj nélkül megússza.

9. Mivel Kis Jenőéknek ez ideig sikerült a szocdem ellenzéken belül a látható vezetést kezükben tartani, ez az ellenzék nem volt képes egységesítő és összefogó befolyást gyakorolni a kialakuló baloldali mozgalmakra. A szocdem ellenzéken belül működő nagyszámú, igazán baloldali munkások a legtöbb esetben meghátráltak a centrizmus elől, és átengedték a vezetést Kis Jenőéknek. Ennek következtében az ellenzéki mozgalom ez ideig sem programot nem tudott állítani, sem országos jellegre nem tudott szert tenni. A szocdem párt legalitásmonopóliuma és a KMP propagandájának illegalitása mellett a szocdem ellenzék szükségképpen legális központja, gyülekező helye az elégedetlen baloldali munkásoknak. Az e helyzetből adódó feladatoknak az ellenzék eddig nem volt képes megfelelni.

10. Az MSZMP helyzete lényegileg változatlan maradt, bár helyenként némi felélénkülés volt tapasztalható, és egyes vidéki szervezetek a hatósági üldözés s a szinte teljes illegalitás ellenére még mindig működnek. De ennek dacára az MSZMP most sem volt képes a baloldali munkásságnak még csak egy részét sem egyesíteni és gyülekeztetni.[60]

11. Mindebből megállapítható, hogy a plénum[61] elemzése a baloldali munkásfront kialakulásának hiányát illetőleg helyes volt, bár a plénumot követő időben nagy jelentőségű események, komoly ellenzéki mozgalmak voltak a munkásmozgalomban. A tömegekben észlelhető zajlás és mozgolódás mélyebbről jön, és szélesebb tömegeket mozgat meg, mint 1924/25-ben. Azonban ebből kevesebb jut a politikai felszínre, mint akkor, a mozgalom kevésbé egységes úgy szervezetileg, mint programatikusan az 1924/25-ös mozgalomnál, ezért általában véve ösztönösebb, ideológiai színvonala alacsonyabb, a kommunista vezetés – bár szervezeti garanciái sokkal pártszerűbbek és rendszeresebbek, s teljes kiépítésük esetén szilárdabbak és tartósabbak lesznek az 1925-ös mozgaloméinál – ma még kevésbé biztosított. Ebből a következő veszedelmek adódnak:

a) A fasizálás elleni ösztönös védekezés megmarad az ösztönösség színvonalán. A bürokrácia elleni harc megreked a pusztán szakmai méretű, szakmán belüli demokrácia követelésénél. Az ellenzéki mozgalmak még gazdasági követeléseikben sem igen mennek túl a szakszervezetek követelésein, nemhogy a fasizálás elleni ösztönös harcot politikai harccá tudatosítanák. Ily módon természetesen nem tudnak kellő vonzóerőt gyakorolni a szakszervezeteken kívül álló széles munkástömegekre. A szakszervezetek akarata ellen[ére] kitörő üzemi sztrájkok, melyek szintén ösztönös védekezést jelentenek a készülő fasizálás, a sztrájkjog elkobzása, a kötelező békéltető bíráskodás ellen, szintén pusztán ösztönösek maradnak, nem politizálódnak, és ezért a munkástömegek nem látják ezeknek a harcoknak a nagy politikai kérdésekkel, a fasizálással való összefüggését. Ugyanez áll a sztrájktörők elleni harcra is. A munkásság tehát szakmai, helyi, üzemi méretekben harcot folytat a fasizálás talaját előkészítő bürokrácia ellen, de a puszta ösztönösség következtében nem jut el annak tudatához, hogy tulajdonképpen már a fasizálás ellen harcol, és ezért nem tudja megtalálni ennek a harcnak a helyes módszereit.

b) Ezzel összefügg a magyar munkásmozgalom mai legaktuálisabb veszedelme: a munkásmozgalom elaprózódása, kicsiny, néha szektaszerű szervezetekre való szétbomlása, melyek egymással nincsenek összefüggésben. Ez az elaprózódás depolitizálódást hozhat magával, és mint minden depolitizálódás, a fasizmushoz való ideológiai közeledéssel járhat (Általános Munkásszövetség). Ez az elaprózódás, [az] összefüggő, programatikus egység által összefogott baloldali munkásfront hiánya azért is jelent ma különös veszedelmet, mert a bürokrácia fasizálás felé hajló politikája a mai viszonyok mellett akár – ami kevésbé valószínű – kényszerszervezet formájában valósul meg, ahogy azt a vasasbürokrácia egy része óhajtja, akár a kötelező békéltető bíráskodás formájában, megvalósítható akkor is, ha a bürokrácia mögött csak igen kis szervezetek, akár csak keretorganizációk állanak (persze a vagyon, székház stb. birtokával együtt). Feltéve, hogy az ellenzéki osztályharcos mozgalmak nem tudnak komoly szervezeteket teremteni, melyek gazdasági és politikai programjuk, osztályharcos fellépésük segítségével komoly befolyást gyakorolnak a ma szervezetlen munkások nagy tömegeire.

IV. A KMP működése a plénum óta

1. A plénumtézisek politikai perspektívája és vonala helyesnek bizonyult. Úgy az általános politikai helyzet, mint a munkásmozgalom fejlődése az ott előre látott irányban mozgott. A plénumtézisek lehetőséget adtak a pártnak, hogy a bennük jelzett tendenciák fejlődésére – egészben véve – helyesen reagáljon. Ennek ellenére a párt a munkásmozgalom mai legfontosabb kérdésében, a baloldali munkásfront kialakításában csak gyenge eredményeket ért el.

2. Ezeknek a tendenciáknak gyors kibontakozása az ősz folyamán a pártot a MÉMOSZ- és a lakatoskérdésben döntő állásfoglalás elé kényszerítette. Az így szükségessé vált fordulatot a párt szakszervezeti taktikájában, tehát a mai viszonyok mellett életbevágó fontos munkaterületen, a párt gyorsan és egészben véve helyesen hajtotta végre.

3. A párt tevékenységének a lefolyt szakaszban legfőbb eredményei:

a) A pártszerű vezetés kialakítása. A felső és alsó szervek pártszerű munkájának erősödésével a párt politikai akcióképessége megnőtt, bár még mindig nem tart ott, hogy egy helyesen felismert akció érdekében rögtön képes volna szervezetten harcba vinni az egész párttagságot.

b) A pártszerűség növekedése együtt jár a konspiratív módszerek megjavításával, a lebukások ritkulásával, a bekövetkezett lebukások izolálásával. Ennek politikai következménye a párton belüli likvidátorság likvidálása (értve ezalatt a likvidátorság azon formáit, melyek az 1927/28-as válságos időben jelentkeztek), a párt növekvő befolyása a párton kívül levő likvidátor elemek izolálására, eredményes harc ellenük. Ugyanebből folyik, hogy a pártnak, ha lassú tempóban is, de egyre növekvő mértékben sikerül a baloldali munkások félelmét az illegális kom. párttal szemben leküzdeni. (Ma már nemegyszer bekövetkezik az az eset, hogy baloldali munkások egyenesen keresik a pártot, részben csatlakozásra, részben mert érzik, hogy még mint pártonkívüliek sem dolgozhatnak jól a párttal való szoros együttműködés nélkül.) Ez a félelem egyik legfőbb akadálya az egységes baloldali munkásfront kialakításának, mert akadálya annak, hogy a baloldali munkáselemek legjobbik része pártszerűen, pártfegyelem alatt, szervezetten és tervszerűen vegyen részt minden üzemi, szakmai és politikai mozgalomban.

c) A salgótarjáni sztrájk döntő lépést jelent a párt fejlődésében.[62] Ez az első nagyobb szabású sztrájk, mely kommunisták vezetése alatt, a KMP utasításainak megfelelően, a bürokrácia ellentállása dacára tört ki és folyt le. Bármennyi hiba és ingadozás mutatkozott itt a sztrájk vezetésében (különösen mint gyöngeség a sztrájkot leszerelő bürokráciával szemben), mégis ez az eredmény megállapítandó. Annyival is inkább, mert a salgótarjáni sztrájk országos méretűvé való kiszélesedése a kommunisták által kezdeményezett, a többi bányamedencét beutazó küldöttség munkájának eredménye volt. A sztrájk kedvező hatása megnyilvánult abban a kemény ellentállásban, melyet a bányászok, különösen a tarjániak és tataiak, a pilisvörösvári sztrájk leszerelése alkalmával az országos bányászkonferencián tanúsítottak.

d) A párt befolyása a kivált lakatosokra folyton nő, ami röpirataik erősödő osztályharcos szellemében nyilvánul meg. A lakatosoknál és esztergályosoknál kiépülő frakció munkája előkészíti a talajt egy osztályharcos vasmunkásszövetség teremtésére.

e) Osztályharcos MÉMOSZ-ellenzék kialakítása, ami annyival inkább eredménynek könyvelendő el itt, mert az ellenzék kialakításában számba jövő centrista álellenzékkel kellett megküzdeni (Palotás), és megakadályozni, hogy a bürokrácia gyors megrendszabályozásokkal izolálja a mozgalom vezetőit az ellenzéki tömegektől.

f) A Kommunista [Párt] növekvő hatása széles munkástömegekre, egyáltalában a párt politikai hatásának szélesedése, bár sem szakszervezeti, sem politikai vonalon nem sikerült egységes ideológiai, még kevésbé szervezeti egységbe fogni, és vezetése alá vonni a baloldali munkástömegeket.

4. Ennek okai:

a) Szervezetiek: sejtek gyengesége, befolyásuk hiánya az üzemekben, frakció kialakulatlansága (MÉMOSZ), frakciók tervszerűtlen, nem egységes munkája (szocdem ellenzék, kultúrszervezetek).

b) Kevés funkcionárius, azok alacsony színvonala, politikai gyakorlatlanságuk, legális és illegális munka kombinálásában való tapasztalatlanságuk, ami egyik legfőbb oka annak, hogy a sejtek nem képesek az üzemekben kellő befolyáshoz jutni.

c) A párt helyes analízisei és jelszavai gyakran elkésve, vagy nem eléggé jutnak bele a párttagságba és ezen keresztül a tömegek közé.

d) Alsó vezetésben megnyilvánuló ingadozás, kapkodás (különösen a vasaskampányban).

e) Ifjúmunkás-mozgalommal való kapcsolat elégtelensége, rendszertelensége. Bár itt a plénum óta határozott javulás észlelhető, az akciókban megnyilvánuló kapcsolat még mindig nem kielégítő.

f) Nőmunka teljes hiánya, ami különösen a textilsztrájkokra való befolyástalanságot eredményezi.

5. De ezek a szervezeti okok nem merítik ki egészen a helyzetet. A még mindig fennálló ollónak a párt politikai befolyása és annak szervezeti kihasználása, szervezeti meggyökereztetése és így a párt akcióképessége között politikai okai is vannak. Ezek közül a legfontosabbak:

a) A párt nem mutatja meg kellő mértékben arcát, még akkor sem, ha ő iniciál és vezet valamely akciót. Kétségtelen, hogy ennek nehézsége és veszélyei vannak, de más országok illegális tapasztalatai azt bizonyítják, hogy ez nem megoldhatatlan kérdés. Az embereket kell konspirálni, nem a politikát. Ha a sejtek értenek hozzá, hogy szimpatizálókat gyűjtsenek maguk körül, ha képesek ezeket az akciókban mozgatni, akkor a párt nyílt kiállása, arcának megmutatása nem jár többé a lebukás veszedelmével. De ennek a munkának erősítése mellett a pártnak nem szabad engednie az alsó szervezetek túlzott, meghaladott fejlődési szakaszból származó félelmének ettől a nyílt kiállástól. A párt helyes akcióinak csakis ily esetben lehet komoly tömegvisszhangja, hatása távolabb álló munkásrétegekre.

b) A párt nem mindig volt képes agitációjában és propagandájában a plénum-tézisek központi stratégiai jelszavait kellő módon belekapcsolni az aktuális napi kérdésekbe és ezzel a spontán vagy a párt által kiváltott harcokat a kialakítandó baloldali munkásfront tudatos részeseivé tenni.

c) A párt stratégiai jelszavainak egy részét (harc a háború ellen, harc a „demokratikus követelésekért”) nem volt képes kellő mértékben a tömegekbe belevinni.

d) A plénum téziseinek alkalmazása s a párt vonalának kialakítása közben úgy a központi vezetésben (Julius, Róbert), mint a párttagságon belül jobboldali elhajlások mutatkoztak, melyek következtében a párt olykor vagy nem elég gyorsan, vagy nem elég határozottan reagált egyes eseményekre. Ezek a jobboldali elhajlások olykor csak mint hangulatok jelentkeznek, melyeknek közvetlen kiváltója a nehéz körülmények közt dolgozó pártmunkásoknak az az érzése, hogy felkészültségük és a mögöttük álló szervezeti erő nem áll arányban az előttük álló feladatokkal. Nem szabad azonban szemet hunyni az előtt, hogy alapjában véve minden jobboldali elhajlás mögött egy ilyen aránytalanságnak, az erők és feladatok aránytalanságának érzése rejlik. A legtöbb jobboldali elhajlás mögött a gyengeségnek egy ilyen ideológiája, kitérés a konkrét harci feladat előtt áll. Természetes azonban, hogy ezt másképp kell megítélni, és másképp kell harcolni az ilyen jobboldali elhajlások, illetve hangulatok ellen aszerint, hogy magasabb vagy alacsonyabb színvonalon, rendszerbe foglalt vagy esetleges, izolált állásfoglalásban nyilvánulnak meg. Általában ezek a jobboldali elhajlások és hangulatok különböző oldalakról jelentkeznek, nem alkotnak frakciót, de összefüggnek, amennyiben a mai magyar helyzet legfontosabb kérdéseinek hamis értékeléseit tartalmazzák, és ezzel a párt mai aktuális, döntő kérdéseinek megoldását akadályozzák, hátráltatják a pártnak ezekben a kérdésekben világos, elvileg tiszta állásfoglalását.

6. A legfontosabb ilyen jobboldali elhajlások a következők:

a) Julius elvtárs [Alpári Gyula] állásfoglalása a Bethlen-rendszer és a szociáldemokrácia értékeléséről (l. a KI. Ländersekretariatja előtt tartott beszédjét[63] a tézisek mellékletében). Julius elvtárs itt kifejti, hogy a KMP egész, utolsó években folytatott politikájával nem ért egyet. Állásfoglalása összefüggő jobboldali rendszert képez. Tagadja a Bethlen-rendszer fasiszta jellegét, tagadja a szocdem párt belenövését a bethleni fasizmusba, és a szocdem pártot mint ellenzéki, a demokratikus reformokért küzdő pártot értékeli. Világos, hogy ha ez igaz volna, akkor a KMP-nak revideálni kellene egész politikáját. A valóságban Julius elvtárs „analízise” azzal a gyakorlati következménnyel járna, hogy a pártnak nem maradna más tevékenység hátra, mint támogatni, legföljebb balra tolni az ellenzéki szocdem pártot a demokratikus reformokért folytatott küzdelemben, és önálló feladatnak nem maradna más hátra számára, mint a proletárdiktatúra tisztán elméleti propagandája. Julius elvtárs platformja, eltekintve analízisének teljesen hamis voltától, csak arra volna alkalmas, hogy a pártot visszasüllyessze egy, közvetlen a diktatúra bukása utáni állapotba, egy tiszta propagandacsoport színvonalára. Ez az állásfoglalás, mely az eltérő viszonyoknak megfelelően hasonlatos a többi nemzetközi jobboldalok álláspontjához, lényegében visszariadást fejez ki a párt előtt álló nehéz aktuális feladatok megoldásával szemben.

b) Róbert elvtárs [Szántó Béla] álláspontja (l. három cikkét a tézisek mellékletében) még inkább magán viseli a gyengeségi ideológia bélyegét. Róbert elvtárs látja a közeledő fasizálást, látja a szakszervezetek taglétszámának folytonos süllyedését, azonban nem lát semmit e fejlődés konkrét körülményeiből. Ezért a szakszervezetek taglétszámának mélypontját mechanikusan azonosítja a munkásmozgalom mélypontjával, a munkástömegek szervezetlenségében csak a mozgalom züllésének jeleit látja, az ösztönös mozgalmakban mechanikusan csak Messiás-várást. E szűk látókörű beállítás következtében, mely teljesen vak a tömegek radikalizálódásának sokrétűségével és különböző utakon való fejlődésével szemben, kitér a párt mai konkrét és alapvető feladatai elől. Ezt a kitérést látszatradikalizmus köntösébe öltözteti. Azt állítja, hogy a plénum organizációs tézisei ellentétben vannak a politikaiakkal, hogy a plénum vonala és perspektívája ellentétben állnak egymással. Itt nemcsak nem veszi észre azt a szükségszerű dialektikus ellentétet, mely minden ösztönös mozgalom alkalmával a párt perspektívája és vonala közt fennáll: a párt ti. arra dolgozik, hogy az ösztönös mozgalomnak más irányt adjon, mint ahová az puszta ösztönösségében fejlődnék. Róbert elvtárs látszatradikalizmusa tehát tagadja az ösztönösen megnyilvánuló balratolódás sokféle területének (kultúregyesület, szocdem ellenzék stb.) jelentőségét, és a párt munkáját kizárólag az üzemi sejtmunkára akarja redukálni, azzal az indokolással, hogy csak itt, ,,a legerősebb ellenállás vonalán” lehet a tömegekhez eljutni. Azonban, ha mellőzzük a centrizmus elleni harcot, ha a szakszervezetek visszafejlődését a munkásmozgalom züllésével azonosítjuk, ha ennek következtében a fasizálást elkerülhetetlennek állítjuk be, ami ellen a munkásság nem is védekezik, sőt észre sem veszi, ha tehát nem ismerjük fel a munkásság balratolódását, azt, hogy a munkásság már most is, bár csak ösztönösen, de harcol a fasizálás előkészületei ellen – akkor mi marad tevékenységi körnek a sejtek számára? A frakciómunkától izolált, politikai tartalomtól megfosztott sejtek visszaesést jelentenének a pártnak az utolsó években elért fejlődése mögé. Csak formálisan léteznének, minden akciólehetőség, minden politizálódás lehetősége nélkül. Holott a pártnak ma épp az a feladata, hogy a sejtmunka központba helyezése segítségével a munkásmozgalom valamennyi frontján, mindenütt, ahol tömegek vannak, folytassa munkáját egy baloldali munkásfront kialakítása érdekében a KMP vezetése alatt. Róbert elvtárs álláspontja mögött tehát szintén a gyengeség ideológiája áll, ő a párt politikai befolyása és szervezeti ereje közötti ollót úgy szünteti meg, hogy megszünteti a párt politikai befolyását.

c) A centrizmus lebecsülése és határozatlan fellépés a centristákkal szemben. Ilyen hangulat a Magyarországon dolgozó pártmunkások körében felütötte a fejét (Róbert elvtárs rendszerének ez is egyik része). Különböző formákban jelentkezik, sőt egészen ellentétes módon. Részben úgy, hogy a szociáldemokráciának már nincs semmi befolyása a tömegekre, hogy a mi győzelmes harcunkat a szociáldemokrácia ellen csak a rendőri üldözés akadályozza meg, hogy Kis Jenő mögött nem áll senki stb. Részben mint félelem attól, hogy a legális ellenzékben dolgozó kommunisták túlságosan leleplezik az osztályharcos ellenzék kommunista karakterét, ha élesen felveszik az ideológiai harcot a centrizmus ellen. Mind a két felfogás jobboldali elhajlás, vagy legalábbis olyan hangulat, amely ha tudatosodik, jobboldali elhajlássá válik, mert kitérés a párt mostani konkrét feladata elől. A centrizmus a szociáldemokráciának az a szerve, melynek segítségével a balfelé igyekvő, még nem tudatos tömegeket visszatartja a kom. párttól, vagy legalábbis annak befolyása alá kerüléstől. A kommunistáknak tehát, ha a baloldali munkásságot vezetésük alá akarják vonni, a centrista ideológia ellen minden ponton fel kell venniük a harcot. Nem elég, ha konkrét esetekben bebizonyítják, hogy a centristák kiszolgálják Peyeréket, hanem igyekezniök kell az egész centrista ideológiát a munkások előtt leleplezni mint az osztályharc legfőbb akadályát, és kiirtani a munkások fejéből. A centrizmusnak mint legveszedelmesebb ellenségünknek fel nem ismerése vagy alábecsülése Magyarországon éppúgy, mint az egész nemzetközi mozgalomban, komoly jobboldali elhajlást jelent.

d) Ugyancsak jobboldali hangulatok és nemcsak ügyetlenség, tapasztalatlanság rejtőznek az illegális és legális munka kombinációjától való visszariadás, az illegalitásba való elbújás, a párt megmutatkozásától, nyílt kiállításától való félelem mögött. Azáltal, hogy a párt már teljesen kinőtt a tiszta propagandakorszakból, hogy a plénumtézisekben kitűzte azt a feladatot, hogy önállóan, fedőszervek közvetítése nélkül vezesse le az akciókat, fordulat állt be a párt egész taktikájában, ami minden egyes párttag magatartására mélyreható kihatással van. A tagság egy része, mely még nem volt képes ennek a fordulatnak összes taktikai és szervezeti következtetéseit levonni, mely tehát még nem értette meg, hogy a kommunista alapszervek biztonsága annál nagyobb, minél szélesebb gyűrűjét a megmozgatható rokonszenvezőknek teremti meg maga körül, visszariad attól, hogy a párt az akciókban megmutassa az arcát, félti ettől a szervezetek lebukását. Itt kétféle visszariadás a konkrét feladatoktól sűrűsödik össze jobboldali hangulattá: a tagság egy része egyfelől nem ért ahhoz, hogy a sejtet vagy a frakciót a szimpatizálók széles gyűrűjével vegye körül, másfelől az innen eredő gyöngeségi érzetből fél a nyílt kiállástól. Ez a hangulat azért helytelen, mert a párt sohasem fog tudni széles, eddig még el nem ért tömegekre hatni és az egész baloldali munkásság vezetőjévé lenni, ha ezek a tömegek csak a kommunisták elveit ismerik, és nem látják a párt konkrét akcióit.

e) Ugyanilyen, gyöngeségből támadó, de következményeiben káros hangulat az is, mely abban nyilvánul meg, hogy egyes tagok és szervezetek úgy akarnak kitérni a konkrét feladatok elől, hogy komplikált manőverekkel, kerülő utakkal, párton kívüli szervezetek létesítésével, hajuknál fogva előráncigált párhuzamos akciókkal igyekeznek helyettesíteni a konkrét elvégzendő, pártszerveken keresztül folytatandó tömegmunkát. Az ezzel járó kapkodás és iránytalanság nemcsak a tömegek előtt gyengíti a párt tekintélyét, hanem alkalmas arra is, hogy dezorganizálóan hasson a párttagságra.

Minden jobboldali irányzat és hangulat ellen a pártnak ideológiai harcot kell folytatnia. Ebben az ideológiai harcban azonban élesen meg kell különböztetnie a nagyrészt gyengeségből, tapasztalatlanságból származó hangulatokat a rendszerré összefoglalt, tudatos jobboldali elhajlásoktól. Az előbbiekkel szemben rendszeres felvilágosítómunkát kell folytatni, rendszeres munkával kell igyekezni azokat a szervezeti gyengeségeket kiküszöbölni, melyek nagyrészt alapjai ezeknek a hangulatoknak. Azonban nyíltan fel kell tárni az elvtársak előtt azt is, hogy az ilyen hangulatok leküzdése nélkül a szervezeti gyengeségek nem küszöbölhetők ki. A rendszerbe foglalt jobboldali elhajlásokkal szemben a pártnak élesen és határozottan fel kell vennie az ideológiai harcot, és ezeket az elhajlásokat gyökerestől ki kell irtania a pártból éppen azért, mert ezek az elhajlások a párt döntően fontos stratégiai kérdéseire vonatkoznak, elhomályosítják a párttagság előtt azokat az objektív gazdasági és politikai körülményeket, melyek a párt stratégiáját meghatározzák. Ezzel lehetetlenné teszik, hogy a párttagság megértse és helyesen alkalmazza a párt politikai vonalát.

V. A mai helyzet fő problémái

1. A magyar politikai életen belül lefolyó átcsoportosulás és a Bethlen- rendszer külpolitikai kudarcának következményei 3 fő irányban nyilvánulnak meg, melyek egymással a legszorosabban összefüggnek, ugyanannak a folyamatnak különböző mozzanatai. A pártnak ezekre tehát mindig úgy kell reagálnia, hogy ez az egység [a] mindennapi küzdelemben látható és a tömegek számára érthető legyen. Ezek a fő kérdések: a) A demokratikus reformok, a polgári demokrácia teljes likvidálása, mégpedig demokratikus formák között. b) A fasizálás rendszeres kiépítése, minden jel szerint „nyugati”, nem olasz formák közt (kötelező békéltető bíráskodás), tehát nem ellentétben a „demokráciával”. c) Készülődés a Szovjetunió-ellenes háborúra, a háború mint a nemzeti egységfront összekovácsolója.

2. Ezzel a pártnak a demokratikus reformokhoz való viszonya olyan élesen van feltéve, mint még eddig soha. A párt régi vonala úgy a köztársaság-kérdésben, mint a készülő választójogi blokkhoz való viszonyban helyes volt, és helyes volt az ezzel szemben megnyilvánuló jobboldali álláspontnak (Julius) éles visszautasítása. De a mostani helyzet a kérdést élesebben teszi fel, és konkrétabb állásfoglalást kíván. A KMP eddig is helyesen leplezte le, hogy az ún. demokratikus reformok pártjai nem küzdenek komolyan még a polgári demokratikus reformokért sem. A mostani helyzet azonban olyan, hogy meg van adva a lehetősége annak, hogy a polgári reformok ilyen elárulása, a fasizált államgépezetnek demokrata köntösbe való öltöztetése, ami valamennyi polgári párt, tehát a szociáldemokráciát beleértve, közös megegyezésével történik, széles tömegek előtt nyilvánvalóvá váljék. A tények mind világosabban mutatják, hogy ma Magyarországon a KMP az egyetlen párt, mely komolyan küzd a polgári demokráciáért. Ezt a harcát a pártnak széles tömegharccá kell kifejlesztenie, mely harcnak túl kell terjednie a proletariátus körén. Ennek a harcnak, mely az egész Bethlen-rendszer megbuktatására irányul, központi jelszava: a proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrája.

A. Demokratikus diktatúra

3. A VI. világkongresszus által elfogadott program Magyarországot, igen helyesen, azok közé az államok közé sorozta, melyekben a proletárforradalomba való átmenet alkalmával a demokratikus diktatúra kérdése döntő szerepet játszik. A pártnak tehát ezt a kérdést minden lehető eszközzel világossá kell tennie elsősorban a párttagság, azután a legszélesebb dolgozó tömegek előtt. A kérdés tisztázásánál nagyon kell vigyázni a következőkre: a) Harcolni kell a munkásság körében a szocdem párt politikájában való csalódás folytán létrejött nihilizmussal szemben a polgári demokráciát illetőleg. A marxizmus felfogását – a polgári demokrácia mint legalkalmasabb küzdőtér a proletariátus részére – népszerűsíteni kell a párttagság körében, és meg kell értetni, hogy ennek a harctérnek létrejöttéért komoly, forradalmi harcokra van szükség. Az 1917-es orosz és az 1918–19-es magyar forradalmak tapasztalatait kell itt levonni és népszerűsíteni (Lenin 1917 tavaszán: „Oroszország a világ legprogresszívabb demokráciája”). b) Már előre is harcolni kell minden olyan felfogás ellen, amely azt állítja, hogy a demokratikus diktatúra egy átmeneti kormányforma a Bethlen-rendszer és a proletárdiktatúra között, olyanformán, hogy most a Bethlen-rendszer van, aztán kivívjuk a demokratikus diktatúrát, és ha azt kiépítettük és teljesítettük, majd akkor jön el az ideje a proletárdiktatúrának. A demokratikus diktatúra formái a lehető legkülönbözőbbek. Lenin 1917 elején Kamenyevvel szemben, aki a pártot le akarta szögezni a demokratikus diktatúra 1905-ös formájához, hangsúlyozta, hogy az 1917-es forradalom elején a demokratikus diktatúra sajátos formák között valósult meg: a munkás- és katonatanácsok által gyakorolt ellenkormány volt ez a forma. A demokratikus diktatúra tehát mint a polgári demokrácia tökéletes megvalósítása a szó legszorosabb értelmében csatatér, a döntő csata területe burzsoázia és proletariátus között. Természetesen egyben ennek a harcnak egyik legfontosabb eszköze, lehetőség a legszélesebb tömegekhez szólani, széles tömegeket forradalmi öntevékenységre buzdítani és vezetni, lazítani azokat a szervezeti és ideológiai formákat, amelyek segítségével a burzsoázia „normális időben” a dolgozó nép széles tömegeit dezorganizálja, megteremteni azokat a szervezeti formákat, melyek segítségével a dolgozók széles tömegei érdekeiket a burzsoáziával szemben érvényesítik. A demokratikus diktatúra tehát, bár konkrét célkitűzései közvetlenül megvalósítandó követeléseinek szorosan vett osztálytartalma nem mutat túl a polgári társadalom keretein, sőt a polgári demokrácia legtökéletesebb megvalósulása, mégis a kapitalizmus mai fejlettségi fokán elvileg összeférhetetlen a burzsoázia gazdasági és társadalmi uralmának fennmaradásával. (1793-ban a teljes demokrácia megvalósítása még nem állt elvi ellentétben a kapitalizmus uralmával, sőt elősegítette azt.) Ezért állott be úgy a Kerenszkij-, mint a Károlyi-forradalomban szükségképpen az a helyzet, hogy a forradalom kitörését követő „legfejlettebb demokráciát” a burzsoázia rövidesen leépíteni igyekezett, arra törekedvén, hogy minél hamarább helyreállítsa a kapitalizmus uralmát biztosító „normális demokráciát”, azt az állapotot, amikor az újra rendbe hozott állami apparátus, a társadalmi szervezkedések, a burzsoázia gazdasági fölénye stb. következtében a tömegek öntevékenysége ismét megszűnik, a tömegek ismét dezorganizáltatnak a burzsoázia és annak ügynökei, elsősorban a szociáldemokrácia által. A demokratikus diktatúra tehát, bár közvetlen tartalmában nem megy túl a polgári társadalmon, dialektikus átmeneti forma vagy a proletárforradalom – vagy az ellenforradalom felé. A demokratikus diktatúránál mint megrögzített, „alkotmányba foglalt” fejlődési szakasznál való megállás szükségképpen az ellenforradalom győzelmét jelenti. A demokratikus diktatúra tehát nem érthető másképpen, mint az a konkrét átmenet, amelyen keresztül a polgári forradalom átlendül a proletárforradalomba. „Nincs kínai fal a polgári és proletárforradalom között” (Lenin). c) Ezért igen pontosan meg kell értetni a párttagsággal a polgári demokrácia ellentétes funkcióit aszerint, hogy ebben a demokráciában a burzsoázia-e a politikailag uralkodó osztály, vagy pedig – a gazdasági kizsákmányolás fennmaradása mellett – át kell engednie, legalább részben, a hatalmat a dolgozók széles tömegeinek. Az első esetben a demokráciának az a funkciója, hogy szétporlassza, félrevezesse, dezorganizálja a dolgozó tömegeket. A második esetben, hogy aláássa, dezorganizálja a burzsoázia politikai és gazdasági uralmának fenntarthatóságát, hogy önálló cselekvésre szervezze a dolgozó tömegeket. A kommunistáknak tehát a demokrácia értékét vagy értéktelenségét illetőleg úgy kell feltenniük a kérdést, melyik osztálynak uralmát dezorganizálja a demokrácia? Vajon a burzsoázia szempontjából konszolidációs vagy destruktív hatású-e? (A szociáldemokrácia ún. harca a demokratikus reformokért mindig a konszolidáció jegyében, a forradalom megelőzése érdekében folyt le.) A demokratikus diktatúrának minden egyes jelszava tehát ebből a szempontból, a tömegek mozgósítása és a burzsoázia dezorganizálása szempontjából ítélendő meg. Így pl. a termelésnek akkor aktuálissá váló proletár ellenőrzése, amellyel szemben nem szabad olyan illúziókat táplálni, mintha ennek magára a termelésre valamelyes „konszolidációs” kihatásai lennének, a burzsoázia szabotázsának leleplezése, esetleg megtörése csak – mint a hatalomért való harc, a tömegek mozgósításának egy szakasza bír értékkel.

4. Ha a demokratikus diktatúrát mint konkrét stratégiai jelszót akarjuk alkalmazni a mai korszakban, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a háború utáni imperializmus mostani harmadik szakaszában ([a] VI. világkongresszus megállapítása)[64] mit jelent és milyen formákat vesz fel a demokrácia a burzsoázia uralmának konszolidálása érdekében. Ezt a kérdést az európai dolgozók széles tömegeiben erősen elhomályosítja az a tény, hogy Európa legtöbb országában a demokrácia polgári forradalmak eredményeként jött létre, hogy az elnyomott és kizsákmányolt osztályok évszázadokon vagy legalábbis évtizedeken keresztül együtt harcoltak a burzsoáziával a hűbéri abszolutizmus megbuktatásáért, a polgári demokrácia kivívásáért. Ezért nehezen ismerik fel az imperializmus folytán létrejött teljesen új helyzetet, pedig ennek a helyzetnek úgyszólván iskolapéldája áll előttük az Amerikai Egyesült Államok demokráciájában, ahol a burzsoáziának mint kizárólag uralkodó osztálynak (melynek nem kellett hűbéri uralmat megbuktatnia proletár- és félproletártömegek segítségével) sikerült a demokráciának olyan formáit megteremteni, amelyek megadják a tőke szabad fejlődésének, forgalmának és terjeszkedésének minden lehetőségét, melyek tökéletesen megőrzik a demokrácia külső formáit, ahol azonban a dolgozó tömegeknek a valóságos politikai vezetésre egyáltalában semmi befolyásuk nincsen. Amerika a mai burzsoáziának nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is az ideálja. A nagy „nyugati demokráciák” politikai fejlődése az utolsó években mindinkább arrafelé halad, hogy különböző formák közt egy ilyen demokráciát valósítson meg. A munkástömegekben, az előbb említett forradalmi hagyományoktól eltekintve, melyek különösen Franciaországban nagyon elevenek, de hatékonyak Németországban is, ezeket az illúziókat elsősorban a szociáldemokrácia politikája támogatja. A szociáldemokrácia, mely az orosz forradalmat közvetlenül követő időben a proletárdiktatúra elleni agitációra összpontosította erőit, ma mindenáron azon van, hogy egy ilyen amerikai típusú demokráciát segítsen létrehozni Európa minden államában. Ennek az állásfoglalásnak igen komoly gazdasági okai vannak a munkásbürokrácia szempontjából. A háború utáni imperializmus ugyanis, különösen az új világháború előkészítése szempontjából, de a világpiacért folytatott elkeseredett verseny miatt is, arra van kényszerítve, hogy a háború előtti típusú szakszervezeti harcot semmiféle formában ne tűrje: fasizálja a szakszervezeteket. Ennek a fasizálásnak igen különböző útjai vannak. Az egyik típus a Mussolinié, aki kispolgári-középparaszti ellenforradalom segítségével szétzúzta a régi szakszervezeteket, és egészen újakat állított a helyükbe. Ez a megoldás úgy a burzsoázia, mint a munkásbürokrácia részére veszedelmekkel jár. A burzsoáziának nagy erőfeszítésébe kerül a kispolgári ellenforradalmat nagyburzsoá konszolidációvá átváltoztatni, a munkásbürokrácia egy része pedig elveszti munkásmozgalmi pozícióját (olasz emigráció),[65] amelyik része pedig beilleszkedik a fasiszta rendszerbe, veszélyesen szembekerül a munkástömegekkel. Ennél a megoldásnál úgy a nagyburzsoázia, mint a munkásbürokrácia szempontjából kedvezőbbnek, simábbnak és veszélytelenebbnek látszik az a módszer, amely Németországban a kötelező békéltető bíráskodás révén már megvalósult, s amely Angliában a szakszervezeti törvény által részben életbe lépett, és melyet a mondizmus[66] van hivatva megkoronázni. Világos, hogy mind a két rendszernek osztálytartalma, amennyiben az a proletariátusra vonatkozik, ugyanaz. Csak a módszerek különböznek, persze ez a módszerbeli eltérés azt jelenti, hogy mindegyik esetben más-más rétegek gyakorolják a fasizált államban az uralmat, illetve más-más arányban részesülnek ebben az uralomban. Ebből a helyzetből érthetővé válik, hogy az egész nemzetközi szociáldemokrácia ma így teszi fel a kérdést: demokrácia vagy fasizmus? És ezzel a kérdésfeltevéssel eltakarja a munkások előtt a mai, az imperializmusban lehetséges demokrácia valóságos osztálycéljait: az osztályharc lefojtását, a bérharcok intézményes lehetetlenné tételét, a szakszervezetek fasizálását, a szociáldemokrácia és szakszervezeti bürokrácia belenövését a fasizált államgépezetbe. (Ennek az egész rendszernek háborút előkészítő konzekvenciái a legvilágosabban láthatók Paul Boncour mobilizációs törvényjavaslatában,[67] mely különben szintén amerikai mintákra megy vissza.) Tehát, ahogy a proletárforradalom első szakaszában legelső rangú feladat volt a diktatúra hamis kérdésfeltevését leleplezni és megmutatni, hogy az igazi kérdésfeltevés így szól: burzsoá diktatúra vagy proletárdiktatúra – úgy most elsőrangú feladat leleplezni a demokrácia vagy fasizmus kérdésfeltevés félrevezető mivoltát. Kimutatni, hogy a most meginduló demokratikus fejlődés nálunk éppúgy, mint a „nyugati demokráciában”, a fasizálódásnak egy válfaja, mely – ellentétben az olasz típussal – nagyburzsoázia és munkásbürokrácia összeműködésén alapszik. Ezért kell a demokrácia vagy fasizmus jelszavával szemben az „osztály az osztály ellen” jelszavát állítani, a dolgozó rétegeknek mozgási lehetőséget biztosító demokratikus követelésekért való harcot: harcot a demokratikus diktatúráért.

A háború utáni imperialista korszakban a termelési rend megváltozásával alapvető változáson megy keresztül az állam szerepe is. Állam és kapitalista termelés szoros kapcsolata, egyrészt mint az állam folyton növekvő befolyása a tőkés termelés, tőkeelhelyezés, tőkeakkumuláció stb. lehetőségeire, másrészt mint a nagytőke (banktőke és általa vezetett nehézipar) egyre növekvő befolyása az államra. Nagytőkének és államnak ilyen szoros összeforrása már a háború előtti fejlődésben jelentkezett, a háború alatti és utáni fejlődés óriási mértékben fokozták ezt az összenövést. Az osztályharc növekvő élesedése pedig mindjobban arra kényszeríti az államot, hogy ezzel szemben intézményes biztosítékot teremtsen. A tömegek dezorganizálása, befolyástalanná tevése az államéletben, a munkásság osztályharcának törvényes formákkal való eltiltása nem új dolgok, de most új összefüggésekben jelentkeznek. Mert: a) A tömeg politikai súlya és politikai színvonala ma sokkal magasabb, mint régebbi fejlődési szakaszokban. De ezzel szemben: b) A nagytőke rendelkezésére álló befolyásoló eszközök is sokkal fejlettebbek (sajtó stb.). c) Teljesen új mozzanat, hogy az összenőtt nagytőke és állam ilyen tendenciáit a munkásosztály hivatalos vezető rétege támogatja. Itt is az Egyesült Államok az ideál. De ehhez képest Európában alapvető politikai és gazdasági különbségek állanak fenn: a) A munkásosztály felső rétegét Amerikában (mint a háború előtti európai imperialista államokban) az akkumuláció, a tőkeexport, az extraprofit óriási mérve és gyors szaporulata miatt anyagilag ki lehet elégíteni. Ennek a fejlődésnek európai bázisa nagyon keskeny. b) A munkásság osztályharcos tradíciói, melyek Amerikában hiányoznak. c) Európa számos államában csak a háború utáni idő tette politikailag uralkodó osztállyá a burzsoáziát (Németország), vagy juttatott neki a réginél nagyobb részt a politikai vezetésben (Magyarország). Ezért a politikai demokrácia összeegyeztetése a tömegek tényleges befolyástalanságával, az osztályharc intézményes vagy erőszakos lefojtásával Európában nem érte el és nem is fogja elérni az amerikai ideált. Ez nem gátolja meg a burzsoáziát és a munkásbürokráciát abban, hogy ne igyekezzék az amerikai típust megközelíteni. De ennek alapjai ingadozóbbak kell, hogy legyenek az amerikainál, és ezért a fasizmus „klasszikus” (olasz) típusának lehetőségét egy európai burzsoázia sem fogja soha teljesen elejteni; az osztályharc kiélesedése, a tömegeknek a burzsoáziáról való leszakadása esetére mindig készenlétben fogja tartani ezt a lehetőséget is. Ezért a mai imperialista-kapitalista állam egyszerre igyekszik a tömegeket politikailag teljesen befolyástalanná tenni és államilag (vagy „társadalmilag” , állami felügyelet mellett) összefogni, megszervezni őket. A fasizálás demokratikus formája ennek a kettős célnak legmegfelelőbb, de persze távolról sem egyedüli formája.

5. A magyar fejlődés történelmi körülmények folytán lényegesen különbözik úgy az olasz, mint az angol típustól. Magyarországon a forradalom bukása kispolgári-középparaszti rétegeket juttatott uralomra. Ezeknek azonban nem sikerült sem szétverni, sem dezorganizálni a szakszervezeti mozgalmat, még kevésbé sikerült, mint Mussolininak, a munkásságon belül híveket szerezni. (Ennek az ellentállásnak oka igen messzemenően éppen a forradalom bukásában, a munkásság demokratikus illúzióiban, illúzióiban a szocdem párttal szemben keresendő.) A kispolgári-középparaszti ellenforradalmat felváltó, annak szervezeteit az államgépezetbe beépítő nagybirtokos-nagytőkés konszolidáció hosszú ideig ellentétes eszközökkel operált ebben a kérdésben, és operál részben még ma is (paktum a szocdemekkel egyfelől, sasok támogatása másfelől). De a Bethlen-kormány az utolsó években gyors tempóban végzi az állami apparátus és a társadalmi szervezkedés olyan átépítését, amely rövidesen lehetővé fogja tenni számára az áttérést a „nyugati demokratikus” módszerekre (akár Bethlen, akár más hajtja végre ezt az átalakulást). A legfontosabb ilyen irányú intézkedések: a) parlamenti házszabály kérdése, nagyszámú nyílt ajánlás szükségessége a titkos szavazások kerületeiben, ami a rendszer részére minden veszély nélkül lehetővé tenné a titkos választásnak a vidékre, sőt a falura való kiterjesztését. b) Új sajtótörvény, mely a kaució magasságával és a fokozatos felelősség elvével könnyen törvényes úton megakadályozhat mindennemű ellenzéki sajtót, vagy az esetleg létrejöttei bármikor, ugyancsak törvényes eszközökkel megsemmisítheti. c) A városi stb. autonómiák megszüntetése. [d]) A főrendiház mint a nagybirtok és nagytőke korlátlan érvényesülésének biztosítéka bármilyen parlament mellett. e) Egyesülési és gyülekezési jog olyan rendezése, mely a mostani állapotot, munkások és parasztok egyesülési és gyülekezési jogának teljes elkobzását törvényes, sőt demokratikus formák közt megerősíti. f) A falu fasizálása. g) Fasiszta kultúrpolitika. Végül mint legfontosabb: h) A sztrájkjog elkobzása kötelező békéltető bíróság révén. Ha ez az egész épület szilárdan áll, úgy semmi akadálya sincs többé, hogy a Bethlen-rendszer vagy esetleges liberális utódja át ne térjen az általános titkos szavazati jogra, ne építse le az összes rendkívüli törvényeket és rendeleteket, szóval ne helyezkedjék a tökéletes nyugati demokrácia álláspontjára. Ennek a demokráciának lenne a legitim király az igazi megkoronázása. Ez a demokrácia lenne társadalmi bázis a magyar ellenforradalom részére, hogy Anglia szolgálatában háborúba menjen a Szovjetunió ellen. Az egész polgári demokrácia, az összes polgári demokratikus reformok ilyen demokratikus likvidálását illetőleg teljes az egység Bethlentől Kis Jenőig. A kispolgári fasiszták ellentállása ezzel a blokkal szemben nem sokat számít.[68] A demokrácia ilyen rendszerének leglelkesebb híve és hirdetője a szocdem párt. A kapitalista termelés erősödésével, a forradalomtól és az ellenforradalomtól való távolodással párhuzamosan a konszolidált magyar ellenforradalom tehát belép a „nyugati fejlődés” korszakába. A KMP az egyetlen párt, amely a Bethlen-rendszerrel szemben a demokratikus reformokért való igazi küzdelmet képviseli.

6. Ebben a harcban, amely szükségképpen a demokratikus diktatúráért való harcban éri el csúcspontját, a pártnak fenn kell tartania régi jelszavát, a köztársaságot. Mindaddig, amíg a nagybirtok és nagytőke háborítatlan és zökkenő nélküli uralmának kifejezője és megkoronázója a legitim király, addig a széles tömegek felé a köztársaságért vívott harc reprezentálja az összes szabadságjogokért, egyesülési, gyülekezési jogért, sztrájkjogért stb. vívott harcot. Ennek a jelszónak propagálásában nem szabad, hogy megtévesszen bármely kommunistát a szocdemek ún. köztársasági propagandája. Ellenkezőleg, rá kell mutatni arra, hogy a köztársasági jelszó a szocdemeknél nem jelent mást, mint falazást a legitimizmusnak, vadászkutyaszerepet a kispolgári, Albrecht-párti fasisztákkal szemben. Természetesen a köztársasági jelszót ezután sem szabad a pártnak izoláltan kiadnia. A köztársasági jelszó csak úgy szerepelhet, mint harc a demokrácia egészéért, köztársaságért, élén a parasztság és munkásság kormányával, mint harc a demokrácia demokratikus likvidálása ellen, mint az „osztály osztály ellen” jelszó megvalósítása, mint gyülekeztetés a demokratikus diktatúráért vívandó harcra. (Ez az állásfoglalás a köztársaságot illetőleg azonban csak addig érvényes, amíg a nagybirtok és nagytőke szövetsége a legitim királyság álláspontján áll. Ha ezt – külpolitikai okokból – feladná, és egy német–osztrák típusú burzsoá köztársaságot valósítana meg, akkor a KMP-nak anélkül, hogy stratégiai vonalán változtatna valamit, taktikai jelszavait revideálni kellene.)

7. Ezt a harcot a munkásság számára a legszorosabb összefüggésbe kell hozni a szigorú értelemben vett munkáskövetelésekkel. Ki kell mutatni, hogy az egész demokratizált fasizmusnak középpontjában a munkásosztály életszínvonalának leszállítása, a sztrájkjog elkobzása áll. Tehát a demokratikus diktatúráért való küzdelmet állandó összefüggésben kell a munkások elé tárni a fasizálódás, a kötelező békéltető bíráskodás elleni harccal. Természetesen ebbe a harcba bele kell kapcsolni az összes demokratikus szabadságjogok (egyesülési és gyülekezési jog, sajtószabadság stb.) gyakorlati jelentőségének kimutatását a munkások napi osztályharcára, fel kell venni a harcot a munkások mozgási szabadságáért az üzemekben (bizalmi rendszer, üzemi bizottság), állandóan le kell leplezni a rendszer gyakorlatát a munkásság minden megmozdulásával szemben (toloncolás, csendőrök szerepe bányász- és földmunkássztrájkoknál stb.), egyszóval a polgári szabadságjogokért való harcot össze kell kapcsolni a munkások mindennapi szükségleteivel. A szociáldemokrácia árulásának, a demokratizált fasizmusba való szerves beilleszkedésének leleplezését éppen ezekkel a mindennapi kérdésekkel kapcsolatban kell végrehajtani. Amennyire azonban küzdeni kell minden nihilizmussal szemben, mely a polgári szabadságjogokat illetőleg megnyilvánul, annyira előtérbe kell állítani mindig az egész demokráciának – a polgári társadalom keretein belül, tehát még a demokratikus diktatúrán belül is – relatív értékét a munkásság szempontjából. „Kizsákmányoló és kizsákmányolt, burzsoá és proletár között nem lehet egyenlőség” (Lenin). A polgári demokrácia legtökéletesebb megvalósítása még nem szünteti meg a munkásság kizsákmányolását.

8. A magyarországi fejlődés sajátossága az, hogy viszonylag fejlett és folyton fejlődő kapitalizmus mellett a földbirtokeloszlás hűbéri formája változatlanul megmarad, sőt a földbirtokreform következtében inkább rosszabbodott, mint javult. Bár az uralkodó osztályok egyes, a dzsentri provincializmuson felülemelkedő tagjai tisztában vannak azzal, hogy a földbirtokeloszlás mai állapota egy parasztforradalom csíráit hordja magában, és ennek megelőzése kedvéért új földreform lehetőségéről beszélnek, mégis a nagybirtok és nagytőke folyton erősödő összenövési folyamata mellett objektíve ki van zárva annak lehetősége, hogy a földbirtokeloszlás reformista úton csak némileg is megváltozzék. A középparasztságnak és még inkább a parasztság alsó rétegének nincs pártja. A városi kispolgári pártok és a szociáldemokrácia ebben a tekintetben is fenntartás nélkül mennek a nagytőke után. Ezen a fontos területen is tehát a KMP marad az egyetlen párt, amely a polgári forradalom követeléseinek következetes végigvitelét írja zászlójára: a nagybirtok kártalanítás nélküli elkobzása, a föld forradalmi elfoglalása, ingyen föld a parasztnak! Ennek következetes propagandája nélkül, elszánt harc nélkül ennek megvalósítása érdekében a munkások és parasztok szövetsége, a demokratikus diktatúra üres frázis marad. A KMP-nak mindent el kell követnie, hogy ennek a programnak minél szélesebb földmunkás- és szegényparaszt-rétegeket nyerjen meg. Fel kell használni e célból a munkásság ama rétegeit, melyek a faluval való kapcsolatot még nem vesztették el. Földmunkáskapcsolatok rendszeres és szervezett kiépítése révén igyekeznie kell gyökeret verni a falu alsó rétegeiben. A parasztság bizalmának visszanyerése érdekében, amihez az ellenforradalomban való csalódás objektíve nagyban hozzájárult, a pártnak kíméletlen önkritikát kell gyakorolnia a diktatúra hibás agrárpolitikája felett, kertelés nélkül ki kell mondania, hogy a párt ebben a kérdésben megváltoztatta diktatúra alatti álláspontját. A párton belül pedig mindenkivel meg kell értetni, hogy itt a párt döntő stratégiai kérdéséről van szó, a hatalom meghódításának, a proletariátus felszabadításának múlhatatlan előfeltételéről. Tehát nem szabad semmiféle olyan szempontnak érvényesülnie, hogy ,,ez még nem szocializmus”, hogy a termelés folytonosságának érdekei, a városi munkásság ellátásának érdekei mást kívánnak stb. Az egész párttagságnak meg kell értenie, hogy itt a polgári forradalomból a proletárforradalomba való átmenet alapvető kérdéséről van szó, hogy a nagybirtok és nagytőke uralma Magyarországon csak egy ilyen forradalom útján dönthető meg, hogy a hűbériség maradványait csak a kapitalizmus megdöntésével együtt lehet kigyomlálni.

B. Harc a szakszervezetek fasizálása ellen

9. A demokratikus diktatúráért vívott harcnak a munkásság részéről – ma [–] középpontjában a fasizálás elleni harc áll: az osztályharcos szakszervezetek védelme az állami apparátus és az abba belenövő munkásbürokrácia ellen. A munkásságnak spontán ellenállását a készülő, a megvalósulás felé közeledő fasizálással szemben a bürokrácia azzal igyekszik hamis vágányra vinni, hogy azt az illúziót ébreszti a munkásokban, mintha a fasizmus veszedelme kizárólag azok kispolgári szárnya részéről fenyegetne, mintha a sasok és azok állami védnökei jelentenék a központi veszedelmet. A Népszava állandóan ennek a felfogásnak csinál propagandát, és úgy tünteti fel, mintha a kormány „felvilágosult” tagjai, tehát Bethlen, Vass József, Klebelsberg undorral néznék Sztranyavszky machinációit a sasokkal. Ez falazás a fasizmus igazi előkészítésének, aminek felismerése és kíméletlen leleplezése természetesen nem jelenti azt, mintha a kommunistáknak nem kellene a legélesebb harcot folytatniuk a sasok ellen, élére állni minden spontán harcnak ellenük, sőt igyekezni ilyen harcokat minél gyakrabban és minél intenzívebben kiváltani. De az igazi veszedelem abban van, hogy a bürokrácia belenő az állami apparátusba, hogy teljesen függetlenítette magát a munkástömegektől, és ennek a függetlenségének keres véglegesen szilárd bázist a kormánnyal való szövetségben, hogy a szakszervezetek megszűntek osztályharcos szervezetek lenni, átalakultak üzleti vállalatokká (gildszocializmus stb.), hogy a bürokrácia évek óta tudatosan küzd minden sztrájk ellen, hogy rendszeres agitációval kezdeményezte a kötelező bíráskodást, és szívós propagandája segítségével Pilisvörösváron meg is valósította, hogy minden kérdésben támogatja a nagyburzsoázia politikáját (iparpártolás, falu és város ellentéte), hogy aktíve és passzíve elősegítette a racionalizálás zavartalan és kizárólag a munkásosztály hátán való végigvitelét.

10. Ahogy a bürokrácia ilyen függetlenedése a munkásmozgalomtól a fasizálást készíti elő, úgy a munkásság harca a bürokrácia ellen egyben ösztönös harc a fasizálódással szemben. A KMP-nak ebbe a harcba bele kell kapcsolódnia, ezt a harcot tudatosítania kell, szemben a pusztán szakmai és szindikalista, tehát apolitikus és ezért a fasizmus felé hajló felfogásokkal. E célból egyrészt ki kell emelnie a bürokrácia elleni harcot a puszta szimptómák elleni küzdelemből, fel kell tárnia a munkások előtt, meg kell értetnie a munkásokkal a bürokrácia egész politikájának (panama, korrupció, szakszervezeti demokrácia hiánya, kizárások, sztrájkpolitika) különleges osztálytartalmát, társadalmi okait és szükségszerű következményeit. Ugyanakkor azonban meg kell értetni a munkásokkal, hogy a bürokrácia ellen vívott jogosult harc csak akkor lehet eredményes, ha azok osztályáruló politikájával osztályharcos követeléseket állítunk szembe, és azokat teljes energiával igyekszünk megvalósítani. Tehát harc kollektív szerződésekért, a bizalmi rendszer visszahódításáért, kiépítéséért és harcos tartalommal való megtöltéséért, üzemi bizottságokért, munkanélküli segélyért, békereálbérért, 8 órai munkaidőért.

11. A magyar munkásság többsége azonban ma szervezetlen. A fasizmus elleni küzdelem csak akkor lehet eredményes, ha ezeket a szervezetlen tömegeket sikerül osztályharcos szervezetekbe ismét bevonni. Hogy ennek lehetősége megvan, azt bizonyítja a szervezetlenek már fentebb jellemzett karaktere és összetétele, bizonyítják az üzemi sztrájkok, ahol együtt harcoltak a szervezettekkel, sőt harcoltak olyan helyeken is, ahol szinte egyáltalában nem voltak szervezett munkások. (Küzdeni kell tehát olyan felfogások ellen, melyek lebecsülik a szervezetleneket: Róbert.) A szervezetlenek rendszeres mozgósítása, osztályharcos szakszervezetekbe való bevonása annyival is inkább fontos, mert a mai helyzetben, mint kiemeltük, a bürokrácia viszonylag kicsiny szakszervezeti taglétszám mellett is végrehajthatja az állami apparátusba való belenövését, a fasizálódást, feltéve, hogy a nagy munkástömegek nincsenek osztályharcos szervezetekben egyesítve.

12. Ezzel azonban felmerül az osztályharcos szakszervezetek megvédésének központi, a párt taktikájában fordulópontot jelentő kérdése: megszervezni – de hová? A párt eddig teljes erővel azon volt, hogy a bürokrácia árulása következtében kivált vagy a bürokrácia által az árulás elleni küzdelemért kizárt baloldali munkásokat visszavigye a szakszervezetekbe, hogy a szakszervezeteken belül vegye fel a harcot a bürokrácia ellen, hogy a szervezetleneket bevigye, illetőleg visszavigye a szakszervezetbe. (Toborzó bizottságok.) Ebben a törekvésében a párt nem mindig tudott eredményeket elérni. (Esztergályosok, budapesti 1. sz. cipészcsoport, földmunkások és MSZMP.) A munkások, igen gyakran a legjobb baloldali munkások elkeseredése a bürokráciával szemben, csalódása a szakszervezettel olyan mély és elementáris, hogy a „vissza a szakszervezetbe” jelszó mechanikus alkalmazása nemcsak nem vezetne sikerre, hanem igen könnyen izolálhatná a pártot éppen a legjobb munkáselemek tekintélyes részétől. Felmerül tehát nálunk is, úgy mint számos külföldi országban, annak szükségessége, hogy a bürokrácia elleni harcot ne korlátozzuk a szakszervezeten belüli ellenzéki mozgalmak kialakítására, a szakszervezetek meghódítására, hogy ne kössük meg kezeinket a szakszervezeti alapszabályokhoz[,] a mindenáron bennmaradáshoz való ragaszkodással. Ezzel pedig élesen felvetődik az új szakszervezetek alakításának szükségessége. Olyan esetben pl. mint a MÉMOSZ-é volt, amikor a munkások tagdíjai a csődtömeg javára folytak be, lehetetlen lett volna a munkásoknak azt mondani, hogy érjék be ellenzékieskedéssel és bírálattal a szakszervezeten belül. Azonban egy ilyen kérdésben való határozott kiállás szükségképpen maga után vonhatja az így fellépők megrendszabályozását, kizárását és ezzel új szervezetek megalakításának szükségességét. Ez kétségkívül fordulatot jelent a párt szakszervezeti taktikájában. 1925-ben az MSZMP megalakítása még képes volt – legalább részben – megállítani a már akkor meginduló szakadási folyamatot[69] (1922-es[70] paktum hatása), de ma a fasizálódás annyira előrehaladt, hogy ezt a folyamatot megállítani nem lehet, ez a párt akaratától függetlenül is végbemegy (lakatosok kiválása, Általános Munkás Szövetség). Ha a párt ezekkel a mozgalmakkal szemben mereven hangsúlyozná a szakszervezetek mechanikus egységét, nemcsak izolálódna a tömegektől, hanem ezeket az ösztönös mozgalmakat sorsukra hagyná, nem volna képes őket osztályharcos tartalommal megtölteni, az ösztönösség színvonaláról az osztálytudat színvonalára felvinni. Ha pedig a párt ezt akarja, akkor kötelessége az ilyen mozgalmakat nemcsak támogatni, hanem élükre állni, azoknak irányt, célt, programot, osztályharcos tartalmat adni. Ez az adott esetben azt is jelenti, hogy a párt új szervezetek megalakításában kezdeményező szerepet játszik.

Ebben a kérdésben a pártnak mindenkor a konkrét helyzet világos felismerésére és hajlékony taktikára van szüksége. Amilyen opportunizmus volna az itt vázolt szükségszerűséggel szemben elzárkózni és nem levonni annak minden következményét (ami ellentétbe hozná a pártot a VSZI[71] IV. és a KI VI. világkongresszusának határozataival), olyan bizonyos, hogy semmiképpen sem szabad mechanikusan, sportszerűen a szakszervezetek szakítására dolgozni. Ott, ahol még nem alakult ki komoly ellenzék, ahol nincs még komoly tömegelkeseredés a bürokráciával szemben, vagy ahol a szakszervezeti ellenzéknek még módjában áll a szakszervezeten belül komoly munkát kifejteni, esetleg szakosztályokat vagy helyi csoportokat meghódítani és rajtuk keresztül osztályharcos politikát folytatni, ott világos, hogy a párt frakciója révén a régi vonalon kell, hogy dolgozzék. (Tehát itt a toborzó munka éppúgy az előtérben marad, mint azt a párt régi határozatai előírják.) A párt taktikájában beállott fordulat az ilyen munkára persze annyiban van kihatással, hogy – amennyiben egy így megszervezett ellenzék összeütközésbe kerül a bürokráciával – ilyen helyeken is felmerülhet a szakadásnak, az új szakszervezet megalakításának kérdése. A szakszervezeti ellenzéki mozgalmak taktikájára ez a fordulat tehát annyiban hat ki, hogy nem állnak többé a mindenáron való bent maradás, a mindenáron való lojális ellenzék álláspontján. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a szakadást provokálni akarják. Ha a KMP azt hirdeti, hogy a bürokrácia a bűnös a szakszervezeti egység megbontásában, ha a tömegek előtt a bürokráciára hárítja a felelősséget a szakításokért, úgy ez egyáltalában nem taktikai sakkhúzás. A szakszervezeteket csakugyan a bürokrácia szakítja azzal, hogy szakít az osztályharcos munkásmozgalommal, mely alapvető szakításnak az egyes esetekben létrejövő kizárások és kiválások szükségszerű következményei. Ha tehát a párt úgy viszi taktikailag az ellenzéki mozgalmat, hogy a szakítás ódiuma mindig a bürokráciát terhelje, akkor csak arra törekszik, hogy a konkrét taktikai helyzet kifejezője és ne meghamisítója legyen az objektív történelmi helyzetnek.

A párt tehát azon van, hogy az ellenzéki mozgalmakat minél szélesebb tömegmozgalmakká fejlessze fel, hogy a létrejövő kiválások alkalmával komoly tömegszervezetek alakuljanak, és ezért ellene van minden olyan szakadási mozgalomnak, melyet tömegbefolyás nélküli kis csoportocskák hajtanak végre, mert ez kitérést jelent a bürokráciával megvívandó harc elől. Még inkább ellene van a párt az egyes munkások kilépésének vagy kiválásának, a kilépés politikum kell, hogy legyen, mely a tömegekre radikalizálóan hasson. Az egyéni, zajtalan kiválás opportunizmus. Ez a megállapítás azonban nem jelenti azt, mintha az új szervezetek jelentőségét kezdeti taglétszámuk, a szakadás alkalmával kivált szakszervezeti tagok száma határozná meg. Bár arra kell törekedni természetesen, hogy kiválás esetén ezek száma minél nagyobb legyen, mégis egyrészt illúzió volna azt hinni, hogy a mai viszonyok közt bármely szakszervezetben a tagok többsége azonnal csatlakoznék egy kiválási mozgalomhoz, másrészt az a vonzóerő határozza meg az új szakszervezet jelentőségét, melyet az a szervezetlenek nagy tömegére és a régi szervezetben bent maradt baloldali elemekre gyakorol. A legfontosabb kérdés tehát arról gondoskodni, hogy az új szervezet magáévá tegye a párt osztályharcos követeléseit (8 órai munkaidő stb.), és hogy minél hamarabb akciókkal mutassa meg a munkásságnak, hogy hajlandó és képes ezekért a követelésekért küzdeni. Ilyen esetekben a pártnak az új szervezet köré kell koncentrálni legjobb erőit, ezeken keresztül érvényesíteni a maga politikáját. (Ebből szükségszerűen folyik, hogy ilyen esetben a régi szakszervezetben nem szabad toborzómunkát folytatni, hanem ezt az új szervezet érdekében kell koncentrálni. Hogy ilyenkor a régi szervezetben mekkora frakció marad benn és meddig működik ott, azt a konkrét körülmények határozzák meg.)

13. Az új szervezetek egyesítését a lehetőségig forszírozni kell. Ebben a tekintetben ma a pusztán szakmai programmal fellépő, ingadozó szervezetek (Hackspacher) könnyebb munkaterületet képeznek, mint az Általános Munkás Szövetség. Tehát általában az újonnan kivált csoportokat inkább ide kell csatlakoztatni, de ezt természetesen szintén nem szabad mereven felfogni. Ez a kérdés – legalitási szempontoktól eltekintve – függ a frakciómunka eredményétől úgy az esztergályosoknál (Vasas Szövetséggel való lepaktálás megakadályozása), mint az Általános Munkás Szövetségnél (szindikalista ideológia elleni küzdelem). Törekedni kell az új szervezetekből alakuló új szakszervezeti központ kialakítása felé. Az új szervezetekben meg kell kísérelni a szervezkedésnek üzemi alapokra való helyezését (üzemi befizetőhelyek, üzemi gyűlések), és népszerűsíteni kell az ipari szervezetek gondolatát. Állandó és rendszeres propagandát kell folytatni a VSZI ideológiájának és törekedni kell arra, hogy az új szervezetek – persze illegálisan – szervezetileg is csatlakozzanak a VSZI-hez.

14. A legfontosabb taktikai feladatok egyike a szükségképpen különböző helyen szervezett (régi és új szakszervezetek, Ált. Munk. Szöv.) baloldali munkások összeműködése. Ennek legfőbb biztosítéka az egységes frakciómunka, mely a különböző helyen működő kommunistákat összefogja. (Minden ez ellen megnyilvánuló felfogással, pl. régi szervezetben és Ált. Munk. Szöv-ben dolgozó cipészek ellentéte, fel kell venni az ideológiai harcot.) De ez magában véve nem elég az összeműködés biztosítására. Szükség van a tömegekre ható, a tömegek előtt látható összefogó szervekre: egységbizottságokra. Ezt a kérdést is igen hajlékonyán kell kezelni. Világos, hogy közvetlenül a szakadás idejében az egységbizottságok igen könnyen megzavarhatják a munkásokat, öntudatlanul, akaratuk ellenére eszközül szolgálhatnak a bürokrácia manővereinek. Az egységbizottságok formáját, megjelenési módját mindenkor a konkrét körülmények határozzák meg. Vannak esetek, amikor a sejt által kezdeményezett üzemi bizottság veszi át ezt a szerepet, konkrét akciók esetén üzemi sztrájkbizottság, mely esetleg később állandósul üzemi bizottsággá, olyan üzemekben vagy szakmákban, ahol az új szervezetek dominálnak, azok toborzó bizottságai stb. Amennyiben ezek a mozgalmak kiszélesülnek és elmélyülnek, szükségessé válik szakmai méretű egységbizottságok alakítása. Olyan szakmákban, ahol a kisüzem dominál, a szakmai egységbizottság szükségessége még égetőbb.

15. A munkások ösztönös védekezésének a szakszervezetek fasizálása ellen másik alapvető megnyilvánulási módja az üzemi sztrájk. A bürokrácia akarata ellen kitörő, szervezetlenek részvételével folyó üzemi sztrájkok már ismertetett nagy jelentősége mellett ezek kiváltása és vezetése a sejtmunka központi feladata. Az üzemek önálló fellépése, önálló harcai, önálló szervezkedése (bizalmi rendszer, üzemi bizottság) a legfontosabb és leghatályosabb védekezés a szakszervezetek fasizálásával szemben. Éppen ezért alapvető kérdés, hogy a párt a sejtek révén ne csak befolyásolja és vezesse ezeket a harcokat, hanem ezekben meg is mutassa az arcát, hogy hatást tudjon gyakorolni a többi üzem munkásságára, hogy ezt a harcot az egész munkásság harcává tudja szélesíteni a fasizálással szemben. A párttagságnak meg kell tanulnia a legális és illegális módszerek kombinálását: az embereket konspirálni, nem a pártot és politikáját; harcolni kell a régebbi korszakokból fennmaradt elbúvási ideológia ellen.

16. Az üzem önálló harca, a szembenállása a szakszervezettel a mai magyarországi viszonyok mellett objektíve már politikum. De a pártnak nem szabad beérnie a harcok ilyen pusztán objektív, tehát pusztán ösztönös politikai karakterével, hanem minden egyes esetben konkrét követelések felállításával kell törekednie a harc tudatos politizálására. Ennek első vonala a fasizálás elleni küzdelem, amely harcban fellépnek a demokratikus követelések is (bizalmi rendszerért való harc, szakmai nagygyűlések tartása, harc az utcáért, harc a hatósági beavatkozások ellen). A pártnak minden ilyen esetben a konkrét kérdésekkel kapcsolatban fel kell vetnie a fasizálás elleni harc összes jelszavait és az egész kérdést a maga országos politikai jelentőségében tárgyalni a munkások előtt. Mint agitációs jelszónak kell szerepelnie lehetőség szerint a háború kérdésének is, abban az összefüggésben, hogy ez a fasizálás háborús előkészület, hogy tehát a fasizálás elleni harc – harc a háború ellen. Emellett: a) Konkrét napi politikai követeléseket kell a lehetőség szerint felállítani. b) Aktív harcot kell folytatni a sztrájktörők ellen. c) Ezt a harcot az utcáért való harcig kell kifejleszteni. d) Harcolni kell a békéltetés ellen, úgy a békéltető bíróság döntése előtt, mint – ha lehet – annak döntésével szemben. Csakis ilyen nyílt és konkrét politizálásával a harcoknak lehet a szakszervezeti álellenzékeket leleplezni és a hozzájuk tartozó komoly baloldali munkásokat róluk leszakítani.

17. A fasizálás elleni harc: élethalálharc a szocdem párt ellen, mely a konszolidáció legfontosabb tartaléka. A demokratikus formák között végrehajtott fasizálás – a nagytőke háborítatlan uralmának legfőbb biztosítéka. A szociáldemokrácia értékelésében nemcsak attól kell óvakodni, mintha az a demokratikus reformok ellenzéki pártja volna (Julius), hanem attól az illúziótól is, mintha a fasizálás kérdésében éles ellentét választaná el a szociáldemokrácia két szárnyát, a szociálfasiszta szárnyat a szociálliberális szárnytól. A fasizálás mai aktuális formáját illetőleg, a kötelező békéltetőbíráskodást illetőleg a két szárny között teljes az egyetértés, a harmónia. Különbség legfeljebb abban van, hogy a bürokrácia egyik szárnya (Peyer) hajlandó volna aktíve támogatni egy olasz típusú fasizálást is, és abban d’Arragona[72] szerepére vállalkozni, míg a másik szárny (Weltner és társai) egy ilyen fejlődést csak passzíve segítenének elő. A szocdem párt kétségkívül veszített és állandóan veszít vonzóerejéből a tömegekkel szemben, de opportunista illúzió volna azt hinni, hogy mögötte már egyáltalában nem állnak tömegek, hogy a KMP győzelmes harcának a szociáldemokráciával szemben ma még csak rendőri, illegalitásakadályai vannak. A legalitásmonopólium következtében a szocdem párt még mindig viszonylag széles tömegeket tart közvetlenül befolyása alatt, és adott esetekben – akár sztrájkról, akár választásról stb. van szó – még szélesebb tömegeket tud megmozgatni. Éspedig nemcsak kispolgári és munkásarisztokrata tömegeket, hanem igazi munkástömegeket is. Ezt a helyzetet fel kell ismerni, szembe kell nézni vele, ha a párt feladatát teljesíteni akarja. Ez a feladat: harc a szociáldemokrácia tönkretételéért, teljes megsemmisítéséért.

Ebből a feladatból a következő célkitűzések folynak:

a) Párt és szakszervezet elválasztása. Köztudomású, hogy a magyar szocdem pártnak a szakszervezetek alkotják nemcsak a tömegbázisát, hanem anyagi létalapját is. A szakszervezetek elválasztása a párttól tehát a párt tönkretételével lenne egyenlő. Ebben a tekintetben az MSZMP-szakadás korszakos jelentőségű volt a magyar munkásmozgalomban. Bármennyi MSZMP-tagot zártak is ki a szakszervezetekből, igen sok mégis bent maradt, számosat visszavettek, sőt a szakítás hatása alatt előfordult az is, hogy kommunistáknak ismert munkások bent maradtak a szakszervezetben. Az ily módon meglazult talaj lehetővé teszi, hogy a párt és szakszervezet elválasztása most már ne csak agitációs jelszó legyen, hanem akciójelszó is. A jelszót legalizálta az, hogy a centrista ellenzék is kiadta, ha teljesen hamis indokolással, ha minden megvalósítási szándék nélkül is. A pártnak nemcsak a legszélesebb körű agitációt kell folytatnia abban az irányban, hogy ezt a jelszót népszerűsítse a tömegekben, hogy propagandát csináljon a szakszervezetek marxi felfogásának: a szakszervezet nyitva kell, hogy álljon minden osztályharcos munkás számára tekintet nélkül párthoz tartozására, hanem ezenfelül igyekeznie kell konkrét esetekben demonstratíve megvalósítani párt és szakszervezet különválását, befejezett tények elé állítani és állásfoglalásra kényszeríteni a párt- és szakszervezeti bürokráciát. Pl. a kivált lakatosok egy része, mely még mindig bent van a szocdem pártban, és amely ellen a pártvezetőség nem mert semmit sem tenni, folytasson ott ahol tud, éles és határozott ellenzéki munkát, exponálja ki ezt a helyzetet, vegye föl ezen a vonalon a harcot a szocdem párttal szemben. A KMP törekedjék arra, hogy a hozzá közel álló tömegek, pl. a kultúrszervezetekben tömörültek, minél nagyobb tömegekben térjenek vissza a szakszervezetekbe, anélkül, hogy a szocdem pártba belépnének. Ott, ahol valamely szakszervezetben a párt befolyása erős, igyekezzen népszerűsíteni ezt a jelszót és konkrét, a munkásokat közelről érintő esetekben (paktálás a kormánnyal, nacionalista fellépés, iparpártolás, békéltető bíráskodás stb.) igyekezzen ebben az irányban akciókat is kiváltani.

b) Szocdem párt szakítása. A szakadás kérdése – az ellenzék ingadozása, a frakciómunka gyengesége ellenére – objektíve napirenden van. A pártnak tehát igyekeznie kell a szakadásnak lehető közeli perspektívát adni és a frakció munkáját erre beállítani. A szakadás a párt három központi jelszava körül kell, hogy történjen. Csak terminológiai különbségek, legalitás előírta gyengítések lehetségesek. Tehát: köztársaság, persze kellő interpretációval és a földkérdés helyes beállításával (kártalanítás nélküli kisajátítás, ingyen föld a parasztnak); harc az osztályharcos szakszervezetek szabadságáért; harc a háború ellen. A szakadást igyekezni kell minél szélesebbé és mélyebbé tenni, nem szabad, hogy kizárólag a szocdem pártban levő kommunisták és azok közvetlen környezete szakadjon, viszont azonban nem szabad függővé tenni a mai ellenzék teljes egészében való blokkban maradásától. Erős frakciómunka révén [a] befolyást erősíteni kell anélkül, hogy az új pártnak valaha is azt a jelentőséget volna szabad tulajdonítani, amit valamikor a MSZMP jelentett a KMP részére. Az új párt tehát egyik legális munkaterülete, egyik legális megnyilvánulási formája lenne a KMP-nak, és létrejötte egyáltalán nem szabad, hogy érintse a párt azon vonalát, hogy a baloldali tömegeket igyekezzen közvetlenül saját vezetése alá vonni. Ez a változás nemcsak azért szükséges, mert a mai ellenzék összetételében, osztálytudatosságában nem hasonlítható össze az MSZMP magját alkotó régi ellenzékkel, hanem főleg azért is, mert az objektív viszonyok változása, a KMP megerősödése, közvetlen befolyásának növekedése következtében a régi politika folytatása ma akadálya lenne a párt fejlődésének.

c) A szociáldemokrácia elleni harc központi kérdése: harc a centrizmus ellen. A baloldali szociáldemokrácia, a centrizmus Magyarországon csakúgy mint a külföldön, a komm. párt legveszedelmesebb ellensége, a bürokrácia utolsó és legfontosabb tartaléka. Itt tehát a legélesebb ideológiai harcra van szükség, és a párton belül küzdeni kell minden olyan irányzat ellen, mely a centrista veszedelmet vagy alábecsüli, vagy pedig lanyhán, gyáván lép csak fel ellene. Tisztában kell lenni azzal, hogy a centrizmus a mai helyzetben a szocdem párt szakításának és ezzel a baloldali munkásfront kiszélesítésének legfőbb akadálya. Veszedelmes volna azt hinni, hogy – mint 1921-ben – egyes centrista vezérek együtt fognak menni a kiváló ellenzékkel. (Mint annakidején Hajdú, Szilágyi stb.)[73] Az objektív helyzet élesedése, az MSZMP-szakadás tapasztalatai ezt eleve lehetetlenné teszik. A szocdem baloldalon belül tehát múlhatatlanul differenciálódásnak kell beállnia, és ha a helyzet komollyá válik, akkor Kis Jenő és társai szükségképpen teljesen Peyerékhez fognak csapódni. (A MÉMOSZ-ügyben és Migray- esetben ez már igen messzemenően bekövetkezett.) Ezt a differenciálódást azonban úgy kell végrehajtani, hogy az ellenzéken belül levő baloldali, idősebb, tekintélyesebb munkásokat, akik nem kommunisták, leválasszuk a centristákról, és Kis Jenőéket izoláljuk. Az így szükségessé váló hajlékony és ügyes taktika azonban nem jelenti azt, hogy a szocdem ellenzékben működő frakció lemondjon a centrizmus bírálatáról, hogy átengedje az ideológiai vezetést centristáknak. Ellenkezőleg, a felvonulás és gyülekeztetés idejét arra kell felhasználni, hogy határozott elvi harc segítségével leleplezzük a centrizmus álellenzéki jellegét, és izoláljuk az ellenzék komoly munkáselemeitől.

C. Harc a háború ellen

18. A készülő világháború, annak szükségessége az imperializmus fejlődéséből, annak a Szovjetunió ellen irányított frontja – mindezekben a kérdésekben a KMP teljes mértékben a KI VI. világkongresszusának alapján áll, és kötelessége annak háborús téziseit a tagsággal minél behatóbban megismertetni, az azokban kifejtett elveknek a legszélesebb munkás- és paraszttömegekben népszerűséget szerezni, az ott előírt akciókat a lehető legnagyobb energiával végrehajtani. A KMP-nak ugyanakkor kötelessége ezeket a határozatokat a konkrét magyar viszonyokra alkalmazni. Ez az alkalmazás azonnal a következőket mutatja: a gazdasági és politikai elemzésünkben mutatkozó két fő tendencia, a demokrácia demokratikus likvidálása, csakúgy mint a fasizálás egyaránt a háború előkészítését szolgálja. Ez az elemzés azt is megmutatta, hogy a Bethlen-rendszer részére a bomladozó egységfront helyreállítása céljából úgyszólván nem áll más út szabadon, mint a háború útja: a háború a Bethlen-rendszer számára mindinkább égető belpolitikai szükségességgé válik. Ehhez hozzájárulnak az uralkodó osztályok gazdasági érdekei, egyrészt a nagybirtokosok régi érdekeltségei az elvesztett területeken, másrészt a fejlődő nagyipar imperialista expanzív törekvései. (A kispolgárság egy része, különösen a deklasszált intelligencia továbbra is lelkes híve marad a háborúnak abban a reményben, hogy a területi integritás helyreállítása visszajuttatja a háború előtti, mostaninál kedvezőbb helyzetébe.) A Bethlen-rendszert tehát a rendszer bomlása és rohadása egyre inkább hajtja a háború felé. Hogy ez a háború a Szovjetunió ellen irányul, az csak növeli annak népszerűségét úgy az uralkodó osztályokban, melyekben még elevenen él a proletárdiktatúra emléke, mint a kispolgárság egy részében, valamint a szociáldemokráciában, mely nálunk éppen úgy, mint Németországban, a legelső sorokban harcol a Szovjetunió ellen, és amely egy Szovjetunió- ellenes háborúban még gyorsabban ledobná a pacifista jelmezt, még lelkesebben vállalkozna hadiönkéntes szolgálatra, mint bármely más háborúban.

19. A háborúellenes harc tehát elsősorban a háború előkészületei ellen folyik. A KMP-nak szakadatlan propagandával kell lelepleznie: a) a háború belpolitikai előkészületeit, a háborús államgépezet kiépítését és – legelsősorban – a szakszervezetek fasizálását. Konkrét elemzésekkel, konkrét napi kérdésekhez kapcsolódva, külföldi példákon megvilágítva (Paul Boncour, német páncélos cirkáló)[74] kell ezt a kérdést szakadatlanul napirenden tartani. b) A Bethlen-rendszer külpolitikai csődjének leleplezése, a trianoni revíziós illúziók kezdődő szétfoszlásának felhasználása és siettetése – elsőrangú propagandisztikus feladat. Állandó propagandával kell leleplezni a Trianon revíziójához fűződő gazdasági illúziókat, ezzel kapcsolatban az ún. demokratikus ellenzék belpolitikai hazugságait és külpolitikai provincializmusát. (Jugoszláv esetet felhasználni annak bemutatására, hogy mennyit törődnek a nyugati demokráciák a kis államok belső demokráciájával.)[75] c) Nemzeti kérdésben táplált illúziók leleplezése. Németek nemzeti elnyomása a mai Magyarországon. Maniu példáján bebizonyítani, hogy a mai imperializmus mellett nemzeti felszabadulás lehetetlen. A Bethlen- kormány nemzeti programjának leleplezése. Nemzeti felszabadulás és nemzetközi proletárforradalom összefüggése. d) Bethlen külpolitikájának összefüggése a Szovjetunió-ellenes front kialakulásával. Varsói út, lengyel–magyar–román közeledés. Kimutatni, hogy tisztára zsoldos szolgálatot teljesítenek a nemzetközi ellenforradalomnak a Szovjetunió ellen. Szociáldemokrácia szerepe. e) Az állandó fegyverkezés leleplezése. Illegális katonai alakulatok katonai jellegét leleplezni. Különös figyelem fordítandó a Leventére. Fegyvercsempészet stb. f) Az iparpártolás háborút előkészítő jellege, különösen a vegyipart illetőleg.

20. Polgári és szocdem rágalmak állandó visszaverése: mindig tényeket állítani a hazug állításokkal szemben. De ez a propaganda ne érje be a támadások visszaverésével, hanem offenzív vonalon folyjon. A Szovjetunió mint a munkások és dolgozó parasztok hazája. Munkások és parasztok gazdasági és kulturális helyzetének folytonos javulását állandóan kell propagálni. Igyekezni kell erre a célra minden rendelkezésre álló legális eszközt felhasználni, hogy ezek a tények a legszélesebb tömegek közé jussanak. Ez a propaganda két fő vonalon folyjék: a) Épülő szocializmus (szocdem rágalmak visszaverése úgy elméleti téren, mint tényekkel illusztrálva). Szocializmus mint a dolgozó rétegek jólétének állandó javulása. „Kapitalista akkumuláció a nyomor akkumulációja” (Marx). „A szocialista akkumuláció a jólét akkumulációja” (Sztálin). b) A Szovjetunió mint az egyetlen állam a világon, amely a békét akarja. A békekísérletek állandó tárgyalása. Állandó leleplezése az imperialista államok hazug ürügyeinek, amelyekkel a Szovjetunió békekísérleteit visszautasítják vagy szabotálják.

21. A szociáldemokrácia szerepe a háború előkészítésében. Széles tömegek előtt népszerűsíteni a háborús és háború utáni tapasztalatokat: szociáldemokrácia szerepe az új világháború előkészítésében. Nemzetközi és magyar vonalon egyaránt. Ebben a kérdésben különösen éles harcot kell folytatni a centrizmus ideológiája ellen (Kis Jenő brosúrája meg sem említi az imperializmus és a háború kérdését). Szociáldemokrácia viszonya a Szovjetunióhoz. Külpolitikai beállítása (olasz veszedelem, jugoszláv orientáció stb.) csak arra alkalmas,[76] hogy a proletariátus figyelmét elterelje az igazi háborús kérdésektől. Széles propagandával harcolni a pacifista illúziók, az egész pacifista ideológia ellen. Itt különbséget tenni: a) A nyilvánvalóan imperialista pacifizmus (népszövetségi pacifizmus, Kellogg-paktum[77] stb.), melyet a szociáldemokrácia jobbszárnya fenntartás nélkül támogat és b) az ún. radikális pacifizmus között (Népszövetség belső reformja, „parlamentarizálása” mint centrista ideológia, a parlamenti kretenizmus imperialista formája), [illetve a] c) szektárius pacifizmus (háború bojkottja, be nem vonulás stb.) között. A pacifizmus minden árnyalata ellen egyaránt kell küzdeni. A legveszélyesebb ideológia itt is a centrizmus ideológiája, mert ez a legkönnyebben hathat proletártömegekre is.

22. Minden, a háborút „megelőző” vagy „megakadályozó” illúzióval szemben (mint általános sztrájk a háború megelőzése céljából, bevonulás bojkottálása stb.) a pártnak nagyon erélyesen állást kell foglalnia. Rá kell mutatnia arra, hogy a háborút megelőzni csak győzelmes proletárforradalommal lehet. A KMP központi feladata tehát – ha a háborút nem előzte meg az előbb kitört proletárforradalom – abban áll, hogy az imperialista háborút polgárháborúvá változtassa át. Nem szabad illúziójának lenni abban a tekintetben, mintha a háború kitörése alkalmával széles kispolgári, paraszti, sőt munkástömegek nem követnék a kormány és a szociáldemokrácia imperialista háborús politikáját. A KI régi és minden imperialista háborúra érvényes központi jelszava – az imperialista háború átváltoztatása polgárháborúvá – a mostani háborús perspektíva, a Szovjetunió-ellenes háború perspektívája mellett oda módosul: minden eszközzel meg kell védeni a Szovjetuniót, a proletárforradalom fellegvárát, a proletariátus hazáját. A bevonult katonák számára tehát nemcsak „fraternizálás az ellenséggel” a jelszó, mint az imperialista háborúban, hanem a Szovjetunió vörös hadseregének aktív támogatása. Ez az aktív támogatás azt a kötelezettséget foglalja magában, hogy a hadseregben szolgáló kommunisták igyekezzenek dezorganizálni a hadsereget és minél több katonatársukat átvinni a Szovjetunió seregébe.

23. Hogy a párt ezt a politikát eredményesen tudja keresztülvinni, a párton belül ki kell alakítani a háborúellenes leninista álláspontot, el kell mélyíteni a párttagság és a szimpatizálók minél szélesebb tömegeiben. Tehát harc a „háború megakadályozásának” illúziója ellen,[78] a háború bojkottja ellen. A KMP ezt a jelszót adja ki tagjainak: be a hadseregbe, és fordítsátok fegyvereiteket az imperialisták ellen. Ennek a helyes leninista álláspontnak kialakításában a párt többrendbeli helytelen ideológiával találkozik, amelyeket kitartó nevelő munkával, ha kell ideológiai harccal a párttagságból ki kell irtani. Ilyenek a fent említetteken kívül: a) a háborús veszedelem általános alábecsülése. Ez veszedelmes jobboldali elhajlás, amelynek gyökere az imperialista gazdaság és politika helytelen értékelése (tehát szocdem csökevény). Az elmúlt háború kitörését megelőző korszak tapasztalataival kell világossá tenni ezek előtt az elvtársak előtt, hogy a felszínen mutatkozó „béketendenciák” mennyire nem mondanak ellent a háború előkészítése perspektívájának. b) A magyar munkásság világtól való elzártsága következtében elkerülhetetlenül bizonyos provincializmus fejlődik ki a tagság egy részében, melynek következtében nem látják meg a magyar politika összefüggését a világpolitikával és ennek folytán a magyar munkásságra háruló konkrét háborús feladatokat. Ennek a provincializmusnak nem mond ellent bizonyos világpolitikai kérdések (gyarmati szabadságharcok) iránt megnyilvánuló lázas érdeklődés, mert figyelemmel kísérni Kínát,[79] és figyelmen kívül hagyni a magyar–lengyel közeledést – szintén a provincializmusnak egy fajtája. A pártnak állandóan ismertetnie kell ezért a magyar külpolitika kérdéseit, szoros összefüggésben a világpolitika kérdéseivel. Különösen fontos ebből a szempontból az utódállamokkal és a Balkánnal való beható foglalkozás. A provincializmus leküzdésére alkalmasak nemzetközi szolidaritási akciók, melyekben a párt a körülményekhez képest a VS-szervezeteket[80] is fel kell, hogy használja. (Harc a nemzetközi fehérterror ellen, mely szintén a háború előkészítésének egyik eszköze.)

24. A háborúellenes harc központi szerve az illegális szervezet, az illegális üzemi sejt. A párttagsággal meg kell értetni, hogy az illegális technika tökéletes kifejlesztése, az illegális és legális módszerek helyes kombinálása, a legális illúziókkal és a velük járó likvidátorsággal való leszámolás múlhatatlan előfeltételei a háború elleni eredményes küzdelemnek. A háború minden körülmények között abszolút illegalitást, dühöngő fehérterrort fog létrehozni, ami ellen már előre úgy kell védekeznünk, hogy egyrészt a lehető legtökéletesebben kiépítjük illegális szervezeteinket, másrészt azokat mélyen beágyazzuk a munkástömegekbe. A háború a mostani szűk legális lehetőségeket egy csapásra meg fogja szüntetni. Ha tehát a párt nem készül fel, hogy teljes illegalitás, legnagyobb üldözés ellenére akcióképes legyen, akkor nem tud eredményesen harcolni a háború ellen.

25. A pártnak a legnagyobb erőfeszítéseket kell tennie, hogy behatoljon minden muníciós és egyéb háborús ipari üzembe, ott sejteket teremtsen, mégpedig olyanokat, amelyeknek komoly befolyásuk van a munkástömegekre. Különösen törekedni kell a vasutasok, távírászok stb. közé behatolni.

26. A pártnak sürgősen le kell raknia egy antimilitarista hadsereg-propaganda alapjait. Sürgősen hozzá kell látnia, hogy legalábbis összeköttetéseket teremtsen a hadsereggel. Ezeknek az összeköttetéseknek, a tőlük nyert információknak segítségével ki kell dolgoznia azokat a konkrét követeléseket, amelyekkel már most, napi kérdésekben hozzáláthat a hadseregben való propagandához. (E tekintetben a nemzetközi tapasztalatokat, különösen a KFP[81] tapasztalatait kell értékesíteni.) A kommunistáknak tehát nem szabad a katonai szolgálatot bojkottálniok, nem szabad kivonniok magukat a katonai szolgálat alól (vonatkozik ez a Leventére is), és a hadseregben dezorganizáló munkát kell kifejteniök. Antimilitarista irodalmat kell teremteni, mégpedig nemcsak munkások, hanem igen népszerű hangon tartva parasztok részére is. Ebben az irodalomban tényekkel kell bemutatni a világháború szörnyűségeit, a háború gazdasági következményeit a dolgozók széles rétegeire, a háborús készülődés anyagi terheit a dolgozók részére, a jövendő háború rémségeit (gázháború).

27. A kultúrszervezeteket – óvatosan – fel kell használni legális háborúellenes propaganda céljaira. A KI háborúellenes téziseinek egész vonalát, csak a terminológia megváltoztatásával és egynéhány egyenesen a pártnak szóló utasítás mellőzésével, érvényesíteni kell ebben a propagandában. Ezt arra is fel kell használni, hogy számunkra különben hozzá nem férhető tömegek előtt az imperializmus, az állam stb. lenini felfogását propagáljuk.

28. Az ifjúmunkás mozgalommal a mostaninál jobban kell erősíteni a kapcsolatot. Az ifjúmunkás mozgalomból széles tömegmozgalmat kell csinálni. A Levente-szervezetekbe való behatolás, sejtek teremtése, napi követeléseken keresztül való háborúellenes agitáció elsőrangú feladata a pártnak. De bármennyire előtérben áll is a Levente-munka az ifjúmunkásság feladatai között, az ifjúmunkás mozgalmat a pártnak egyéb háborúellenes harcaiban is következetesen, rendszeresen fel kell használnia (pl. hadsereghez való kapcsolatok kiépítésében).

29. Nőmozgalom alapjainak lerakása szintén alapvető feladat a háború elleni eredményes küzdelem szempontjából. A jelenlegi agitáció központjában az elmúlt háború és a háború utáni idő közvetlen tapasztalatai kell hogy álljanak. Ezt az agitációt fel kell használni kapcsolatok és szervezetek megteremtésére, mert az elmúlt háború tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a háború gazdasági következményeinek érezhetővé válása esetén itt elsőrangú dezorganizációs munka lehetőségei nyílnak meg a háború ellen.

D. A párt jelszavai és közvetlen feladatai

30. A fent kifejtett elemzésnek és feladatoknak megfelelően a KMP működése a következő jelszavak körül csoportosul:

a) Harc a Bethlen-rendszer megbuktatásáért! Harc a Bethlen-rendszer minden álellenzéke ellen, polgári és szocdem álellenzék ellen egyaránt! Le a burzsoáziával való minden paktálással – osztály az osztály ellen –, éljen a munkások és parasztok szövetsége!

Harc a fasizmus demokratikus formák közti megvalósítása ellen! Harc a „demokrácia vagy fasizmus” munkásokat megtévesztő jelszava ellen[!] Harc a szociáldemokrácia mint a fasizálás fő támasza ellen! Harc a közszabadságokért, melyek a munkásság mozgási szabadságát biztosítják (egyesülési és gyülekezési jog, sajtószabadság, sztrájkjog), harc a közszabadságok összefogásáért: köztársaságért, élén a munkásság és parasztság kormányával[!] Harc a munkások és parasztok demokratikus diktatúrájáért! Harc a proletárdiktatúráért!

Harc a föld forradalmi elfoglalásáért a szegényparasztság részéről, a 100 holdon felüli birtokok kártalanítás nélküli elkobzásáért! Ingyenföldet a parasztoknak!

b) Harc a munkásmozgalom osztályharcos egységéért[!] Harc a munkásmozgalom elaprózódása, széthullása ellen[!] A bürokrácia szervezetbontó politikája ellen[!] A szakszervezetek osztályharcos jellegének védelme a bürokrácia ellen a régi szakszervezeteken belül, ha kell – a régi szervezeteken kívül. A szakszervezetek osztályharcos jellegének védelmében nem köthetik meg kezünket a szakszervezeti alapszabályok.

A szakszervezetek védelme a fasizálás ellen – a Bethlen-kormány és a vele szövetkezett bürokrácia ellen. Le a békéltető bíráskodással! A munkásság anyagi helyzetén csak az osztályharc végigküzdése segíthet.

8 órai munkaidő. Békereálbér. Munkanélküli segély. Harc a racionalizálás ellen.

Az osztályharc kérdése az egész munkásosztály kérdése. A szervezetlenek bevonása a bérharcokba. A szervezetlenek bevonása az osztályharcos szakszervezetekbe.

A „politikamentesség” megöli a gazdasági harcot is. A „politikamentes” szakmai elfogultság vagy szindikalizmus a fasizmus felé vezeti a munkásokat. Gazdasági harcok politizálása. Szolidaritás minden sztrájkoló munkással. Harc a sztrájktörők ellen. Harc a sztrájktörőket támogató, a sztrájk lehetőségét szűkítő, a sztrájkokat letörő állam ellen. Harc a fasiszták ellen. Harc az utcáért!

Az üzem az osztályharcos munkások vára. Bizalmi rendszer. Üzemi bizottságok. Üzemi bérmozgalmak a bürokrácia akarata ellenére: üzem a bürokraták vezetése alatt álló szakszervezetek ellen. Az osztályharcos szervezkedés alapja az üzem. Az ipari szövetség gondolatának propagandája (üzemi befizetőhely).

Éljen a VSZI! A VSZI ideológiájának terjesztése. Kísérlet a VSZI-hez való csatlakozások megvalósítására.

c) A Bethlen-rendszer háborúba viszi Magyarországot. Az ellenség nem kívül van, hanem belül. Le a területi integritással! Le a revíziós szélhámossággal! A nemzetek felszabadulását csak a nemzetközi proletárforradalom fogja meghozni.

A Bethlen-rendszer háborús tartaléka a szocdem párt. A szocdem párt tartaléka a centrista „ellenzék” . Le Peyerrel és Kis Jenővel, Bethlen háborús politikájának támogatóival!

A Bethlen-rendszer a Szovjetunió ellen készít elő háborút. Meg kell védeni a Szovjetuniót az imperialisták támadása ellen. A háború átváltoztatása polgárháborúvá. A munkás- és parasztkatonák átmennek a Szovjetunió vörös hadseregébe!

Le a pacifista illúziókkal! A népszövetség „békéje” – a Szovjetunió-ellenes háború előkészítése. A „radikális” pacifizmus becsapása a munkásoknak. A háborút nem lehet az utolsó pillanatban megelőzni. (Sem bojkottal, sem általános sztrájkkal.)

Le a hadsereg bojkottjával[!] Be a hadseregbe! Be a Leventébe! Be a muníciós üzemekbe, a vasúthoz, postához, távírdához[!] Be minden háborúhoz szükséges szervezetbe, hogy azt dezorganizáljuk, hogy a burzsoázia fegyvereit és hadieszközeit ellene fordítsuk[!]

Agitáljunk már ma a katonák között. (Követelések kidolgozandók.)

31. A KMP itt felsorolt jelszavai és feladatai még az eddiginél is sokkal erősebben a politikai munka központjába állítják a párt alapszervezeteit, az üzemi sejteket; alapvető feladattá teszik a sejtek politizálását. A KMP jelszavai bármelyik „munkaterületre” vonatkoznak is, egységes rendszert alkotnak, és egymástól elválasztva meg nem értethetők a munkásokkal, még kevésbé lehet értük így harcba vinni a munkásokat. De ennek az egységnek valóságos alapja: a munkás élete, a munkás életének mindennapi kérdései. Csak ezeken keresztül válhatnak ezek a jelszavak igazán vérévé a munkásoknak. A sejt feladata tehát: mindent, ami az üzemben történik, az üzem aktuális, konkrét problémáit megragadni, a munkásosztály egész helyzetével és felszabadulása eme útjával összefüggésbe hozni és a konkrét, mindennapi üzemi problémák ilyen felfejlesztése, általánosítása, országos, sőt nemzetközi méretekbe való beleillesztése révén túlvinni a munkásokat az üzemi harc elszigeteltségén, a harc módjának ösztönösségén és szűk keretein, anélkül, hogy a kapcsolat a konkrét napi problémákkal elveszne.

Az üzem legyen a mi várunk[!] Az üzem a mi stratégiánk kiindulási pontja. A KMP minden harca, minden tömegmunkája (a frakciókon keresztül) csak akkor lesz eredményes, ha szilárd alapját a munkásélet alapja és a munkásélet osztályharcos kérdéseinek alapja, az üzem képezi.

 

[1] A Lukács (ekkortájt használt) mozgalmi fedőneve után Blum-tézisekként emlegetett, a Kommunisták Magyarországi Pártja II. kongresszusára készülő Tézistervezet kidolgozására – mint a tézisek teljes szövegét először közzé tevő Szabó Ágnes (Párttörténeti Közlemények, 1975 [21. évf.] 4. sz., 154–207. o.) a bevezetőjében utal rá – Lukács 1928 szeptemberében kapott megbízást, és mint a szöveg néhány mozzanatából kiderül, ’29 januárjáig dolgozott rajtuk. A tézisek szövegét a Lukács hagyatékában fennmaradt (korábban a Lukács Archívum és Könyvtárban őrzött), a Párttörténeti Intézet (ma Politikatörténeti Intézet) levéltárából származó fotókópia alapján közöljük – lásd itt –, megtartva Szabó Ágnes szövegközlésének jegyzeteit. (A fotókópia a sokszorosított tézisek két különböző példányáról készült, az egyiken aláhúzások találhatók. Lukács hagyatékában megtalálható a téziseknek egy gépiratos másolata is, amely talán a Blum-tézisekről 1956 júniusában tartott történészvitát előkészítendő került Lukácshoz, első oldalán mindenesetre Lukács néhány ceruzával írt megjegyzése olvasható – lásd itt.) A Párttörténeti Közlemények az ’56 júniusi vita illusztrációjaként korábban már közölt részleteket a Tézistervezetből (ezek a részletek kerültek a magyar, illetve német Lukács-összkiadásba), ugyanabban a számban (1956 [2. évf.] 3. sz., 75–94. o.), amelyben a tézisekről folytatott vita anyagát is közölte a lap (Friss Istvánné–Szabó Ágnes: Vita a Blum-tézisekről, uo. 95–137. o.). Lukács hozzászólásait az 1956-os vitában lásd itt. A Tézistervezet kötetben németül: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 139–197. o. – A szerk.

[2] A KMP I. kongresszusát 1925. augusztus 18-a és 21-e között tartották Bécsben.

[3] 1925. május 21–22-iki fővárosi törvényhatósági bizottsági választásokon a Magyarországi Szociáldemokrata Párt a polgári-liberális ellenzéki pártokkal a Demokratikus Blokk elnevezésű tömörülésben indult. A választások előtt, 1925. április 14-én alakult meg a szociáldemokratáktól balra álló, de legális Magyarországi Szocialista Munkáspárt.

[4] 1925. szeptember 25-én letartóztatták Rákosi Mátyást, Gőgös Ignácot, Hámán Katót, Őry Károlyt, Vas Zoltánt és a KMP, valamint az MSZMP 40 tagját.

[5] 1926 nyarán a KMP vezetősége határozatot hozott a kommunistáknak az MSZMP soraiban végzett tevékenységéről. Weisshaus és társai megpróbálták háttérbe szorítani a kommunistákat a legális forradalmi pártvezetésében, és kétségbe vonták az illegális KMP szükségességét. A KMP KB 1926. júniusi ülésén foglalkozott a „legalitás illúziójának” a KMP munkájára gyakorolt káros hatásával, majd 1926. szeptember 12-én határozatban kizárta Weisshaus Aladárt a KMP-ből. 1926. október 10-én az MSZMP választmányi ülése elítélte Weisshaus és társai tevékenységét. Weisshaust decemberközepén leváltották az MSZMP vezetőségében betöltött funkciójából, s 21 társával együtt kizárták az MSZMP-ből.

[6] 1926. december 8–10., illetve 14–15. között voltak a parlamenti választások; az MSZMP választási részvételét a hatóságok lehetetlenné tették.

[7] A KMP KB plénuma 1926. december 29–30-án volt Bécsben.

[8] 1927. február 24. és március 3. között letartóztatták a KMP és az MSZMP mintegy 100 vezetőjét, köztük Szántó Zoltánt.

[9] Julius – Alpári Gyula – 1928 augusztusában fogalmazta meg, hogy a KMP helytelenül ítéli meg a magyarországi ellenforradalmi rendszer jellegét, és ezzel összefüggésben a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot is; Julius téziseiről a szövegben később szó esik.

[10] 1928 januárjában lefogták a földmunkások körében propagandamunkát végző kommunisták egy csoportját, márciusban a KMP sajtóterjesztői közül többeket. 1928. április 25-én Bécsben letartóztatták Kun Bélát és néhány munkatársát, ebben a letartóztatássorozatban május 3-án az osztrák rendőrség Lukácsot is előállította.

[11] 1928 júliusában Prágában került sor a KMP KB kibővített plénumára. A plénum napirendjének előadói között szerepelt Lukács is.

[12] A KMP képviseletében Kun Béla, Révai József, Orosz Nándor és Csapó József vett részt a KI VI. kongresszusán.

[13] Az ipari fejlődés iránya és az osztályharcos munkáspolitika, Új Március (Bécs), 1928. november (11. sz.), 551–555. o.

[14] A húszas évek közepétől a magyar külpolitikában egyre nagyobb jelentőséget kapott a revíziós propaganda. Az olasz–magyar szerződés aláírásával (1927. április 5.) egyre nyíltabban hirdették a trianoni békeszerződés revíziójának szükségességét. A magyar és olasz érdekek a kisantant felbomlasztásának törekvésében találkoztak. Az olasz imperializmus Balkán-politikája sértette a kisantant-barát francia külpolitikai érdekeket.

[15] A szociáldemokrata pártvezetőség ellenzéke, dr. Kis Jenő és társai már a szociáldemokrata párt 1928. január 6–8-án megtartott kongresszusán bírálták a kormány angol–olasz külpolitikai orientációját. 1928. szeptember 22-én Vissza a tömegekhez! A szociáldemokrata baloldal állásfoglalása (Bp., 1928.) címmel kiadtak egy röplapot, amely összegezte kritikai állásfoglalásukat. Elítélték a kormány külpolitikáját, bírálták a szociáldemokrata párt vezetőségét, tiltakoztak az ellen a propagandisztikus szlogen ellen, hogy Trianon revíziója az ország minden gazdasági gondját megoldja, valamint szorgalmazták a környező országokkal való kapcsolat kiépítését.

[16] Az 1927. áprilisi Mussolini–Bethlen-tárgyalásokon felmerült, hogy Lengyelország közvetítő szerepet vállalna Románia és Magyarország között. 1928 májusában a lengyel külügyminiszter járt Magyarországon, 1928 szeptemberében a magyar külügyminiszter tett látogatást Varsóban.

[17] A konzervatív angol sajtómágnás Lord Rothermere nem sokkal az olasz–magyar szerződés aláírása után, Mussolini közbenjárására vállalkozott, hogy lapjában sajtókampányt indít a trianoni békeszerződés revíziója érdekében. A Daily Mail 1927. június 21-én közölte a Magyarország helye a nap alatt című cikket, amely a közép-európai határok megváltoztatásának szükségességét hangoztatta. Rothermere kezdeményezésére Magyarországon megalakult a Magyar Revíziós Liga, amely hatalmas soviniszta kampányba kezdett.

[18] Utalás az 1928. október 23-i parlamenti vitára, amikor Fábián Béla liberális ellenzéki képviselő azt vetette Sztranyavszky Sándor belügyi államtitkár szemére, hogy bár 1927. április 8. óta ismeri a csongrádi bombamerénylet tetteseit, nem indított az ügyben vizsgálatot. A csongrádi merényletet az ébredő magyarok fasiszta szervezete követte el 1923 karácsonyán a zsidó nőegyleti bál résztvevői ellen. A merénylet során hárman meghaltak, 40-en súlyosan megsebesültek.

[19] 1928. december 9-én Apponyi Albert gróf a Magyar Férfiak Szentkorona Szövetségének nagykanizsai alakuló gyűlésén „a királyi hatalom és a nemzet szabadságjoga” egységéről beszélt. Beszédéhez csatlakozott Bárczy István, aki kifejtette: „az igazi liberalizmus és demokrácia nem áll ellentétben a törvényes királyság eszméjével”.

[20] A konzervatív legitimista politikai csoportosulással szemben a Gömbös Gyula köré csoportosult szabad királyválasztók szélsőjobboldali csoportja Habsburg Albrecht főherceg trónra juttatásának gondolatát támogatta.

[21] Kállay Tibor, volt pénzügyminiszter, 1928-ban kilépett az Egységes Pártból, mert nem értett egyet a Bethlen-kormány belpolitikájával.

[22] 1923-ban a Gömbös Gyula által alapított Fajvédő Párt 1928. szeptember 6-án feladta ellenzékiségét, Gömbös és párthívei visszatértek az Egységes Pártba, Gömböst szeptember 7-én honvédelmi államtitkárrá nevezték ki.

[23] A Bartha Miklós Társaság 1925-ben alakult Budapesten, tagjai elsősorban Erdélyből, a Felvidékről és a Vajdaságból az első világháború után Magyarországra került írók és egyetemi hallgatók voltak. Megalakulása idején a Szabó Dezső-féle faji mítosz hirdetői voltak a hangadók, a húszas évek végén került a baloldal, a marxizmushoz közeledő csoport az előtérbe. A társaság kapcsolatban állt Bajcsy-Zsilinszky Endre agrárpártjával is.

[24] Az Előőrs 1928. december 15-én induló hetilap. Felelős szerkesztője Bajcsy-Zsilinszky Endre.

[25] Oláh György: Pilisvörösváron áll a harc, Magyarság, 1928. december 25., 7. o.

[26] Dr. Berky Gyula a Nagyatádi Szabó István-féle kisgazdapárt egyik vezetője Baranya vármegyében, 1921 végén egyik szorgalmazója az Egységes Párt megteremtését előkészítő politikai tárgyalásoknak. 1929 elején egy időre kilép az Egységes Pártból, majd visszatérve az ún. kisgazdafrakció vezetője.

[27] A Faluszövetséget 1920-ban alapították, első elnöke az agrárius Rubinek Gyula.

[28] Az 1921 decemberében megkötött Bethlen–Peyer-paktum.

[29] Gömbös Gyula nem volt vezérkari főnök, a tárgyalt időszakban Janky Kocsárd tábornok töltötte be ezt a tisztséget.

[30] 1928. december 3-a és 19-e között volt a házszabály-revízió általános vitája a képviselőházban; a házszabályrevízió célja a parlamenti ügyvitel szigorítása volt, a vita középpontjában a cenzúra-szakasz állt, amely meghatározta, hogy a parlamenti ülések eseményei milyen mérvű sajtónyilvánosságot kaphatnak. A revízió növelte az elnök hatáskörét, korlátozta még az újságírók mozgási szabadságát is a parlament épületén belül.

[31] A 1914. XIV. tc. megerősítése, azzal a kiegészítéssel, hogy a lapalapítást igen magas kaucióhoz köti, ami elsősorban a munkáslapok alapítását nehezítette. Emellett sajtóvétség esetén a kiadásért felelős képviselőt nem védte a mentelmi jog.

[32] 1927. november 16-án terjesztette be Klebelsberg Kunó gróf, vallás- és közoktatásügyi miniszter a népoktatást, továbbá a hírhedt numerus clausus elnevezésű antiszemita korlátozást felülvizsgáló törvényjavaslatát.

[33] 1927 február 14-én Bethlen István gróf miniszterelnök veszprémi beszédében meghirdette a szakszervezeti törvényt, amely megszüntette volna a szakszervezetek politikai jogait; az utalás az ebben a kérdésben a Szakszervezeti Tanács és Dréhr Imre népjóléti államtitkár között 1928 februárjában folytatott tárgyalásokra vonatkozik.

[34] 1928. december 11-én a pilisvörösvári bányászok (családtagjaikkal együtt mintegy 2000-en) éhségfelvonulást rendeztek. A Budapestre vonuló tömeget Ürömnél a hatósági szervek megállították; a szociáldemokrata pártvezetők javaslatára és vezetésével a tüntetők küldöttséget (Esztergályos János, Kabók Lajos, Kéthly Anna, Peyer Károly) menesztettek Vass József népjóléti miniszterhez, aki vállalta a bányászok és a bányatársaság közötti közvetítést.

[35] 1928 szeptember végén csődbe ment az építőmunkások „Alapkő” elnevezésű építőipari társulása.

[36] A kormány „nemzeti alapra helyezett” munkáspolitikájának szellemében Sztranyavszky Sándor belügyi államtitkár irányításával épült ki az Ébredő Magyarok Egyesületében fasiszta elemekből az ún. „sportszakosztály”. A „sasok” a sztrájktörők szerepét töltötték be, számtalan esetben intéztek támadást a munkásszervezetek ellen. Sztranyavszky és a „sasok” kapcsolatáról Peyer Károly 1928. július 11-én interpellációt nyújtott be a képviselőházban.

[37] A szociáldemokrata Migray József 1928 őszén szembekerült a pártvezetőséggel. 1928. november 20-án az MSZDP ellenőrző bizottsága kizárta a pártból.

[38] Szentirmay Imre a klérushoz közel álló Nemzeti Újság munkatársa, 1928 novemberében a Migray-üggyel és a szociáldemokrata párttal foglalkozó cikkek szerzője.

[39] Lásd a 16. sz. jegyzetet.

[40] 1928. január 1-én az osztrák vámhatóságok a Szentgotthárdra érkező vonatban több láda Olaszországból hamis fuvarlevéllel érkező fegyvert találtak. E fegyvercsempészés is része volt Magyarország titkos felfegyverzésének; a leleplezés nagy nemzetközi tiltakozást váltott ki.

[41] 1928 decemberében a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Társaság egyik szállító gőzösén két ládányi gépfegyveralkatrészt foglaltak le. A bécsi ügyészség 1929 januárjában elejtette a fegyvercsempészés vádját, megállapítva, hogy mindössze egyszerű „kihágásról”, a fegyvertilalom megszegéséről van szó.

[42] 1929. január 1-én Rassay Károly az Országos Szabadelvű Klubban beszédet mondott, amelyben a demokrata párt parlamenti képviseletének esélyeit latolgatta.

[43] Feltehetően utalás arra a közigazgatási törvényjavaslatra, amelyet ez idő tájt tárgyaltak a parlamentben.

[44] 1928. december 14-én Farkas István a képviselőházban felolvasta az MSZDP deklarációját, amely tiltakozott a házszabály megszigorítása ellen. A deklaráció megjegyzi, hogy a házszabályrevízió „lerombolja a parlamentarizmusba vetett hitet”, bevezetésére „a kormánynak csak akkor volna erkölcsi jogosultsága, ha előbb a titkos választójogot törvénybe iktatná”.

[45] 1928. december 14-én 14 egységespárti képviselő Peyer Károly meghívására, Peyer és Vanczák kíséretében, meglátogatta a szabó-, bőripari, építő-, könyvkötő, nyomdászipari és vasmunkások, valamint a magánalkalmazottak szakszervezeti központjait.

[46] Utalás az 1928. december 12-i romániai választásokra, ahol a Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt elsöprő győzelmet aratott.

[47] Győrött 1928. március 17–20. között 650 munkás sztrájkolt. Szegeden június 26–29. között 46 munkás munkabeszüntetését, akik az egészségtelen munkakörülmények és az alacsony bérek miatt léptek sztrájkba, az egész gyár (750 fő) szolidaritási sztrájkja kísérte. 1928. október 11-e és november 26-a között ugyancsak a Szegedi Kenderfonógyár Rt. munkásai sztrájkoltak.

[48] 1928. május 8-tól július 7-ig több száz famunkás sztrájkolt.

[49] A már említett decemberi pilisvörösvári bányászsztrájkon kívül 1928. november 20–25 között sztrájkoltak a bányászok Salgótarjánban, Pécsett és a kisebb borsodi bányatelepeken.

[50] 1928 nyarán több összetűzés volt a munkások és a sztrájktörő „sasok” között. 1928. augusztus 25-én az összecsapásnak áldozatul esett Csábi János bányász.

[51] 1928. február 14-e és 17-e között a parlament tárgyalta a numerus clausus módosításáról szóló törvényjavaslatot. Ez időben az egyetemeken és főiskolákon antiszemita tüntetéseket rendeztek, ezekkel szemben a szervezett munkások erélyesen felléptek.

[52] 1928 tavaszán az MSZDP szervezésében több munkanélküli gyűlésre került sor az ország különböző városaiban.

[53] 1928. szeptember 30-án a Népszava közölte, hogy az MSZDP vezetősége és a Szakszervezeti Tanács a baloldali vezetés alatt álló Alkoholellenes Munkás Szövetséggel „párt- és szakszervezetellenes magatartás” miatt minden kapcsolatot megszakított.

[54] 1928. október 14-én a kivált gyáripari lakatosok a szövetség pénzének pazarlásával vádolták meg a Vas- és Fémmunkások Szövetsége vezetőségét.

[55] Az építőmunkás ellenzék röplapot adott ki, amely az „Alapkő”-vállalkozás csődjével összefüggésben felelősségre vonja az Építőmunkás Szövetség egész vezetőségét.

[56] A vasesztergályos szakosztály 1924 május közepén vált ki a Vas- és Fémmunkások Szövetségéből. A kivált esztergályosok új szakszervezetet alakítottak, titkáruk, Hackspacher István jobboldali nacionalista irányba vitte a szervezetet. 1928-ban a lakatos szakosztály vált ki a Vas- és Fémmunkások Szövetségéből; a szakosztály vezető tisztviselőjének, Schwartz Aladárnak közvetlen kapcsolata volt a bécsi, centrista Világosság-csoporttal.

[57] A Magyarországi Általános Munkásszövetség 1926-ban készítette el alapszabályzatát; a bürokratikus vezetésű szakszervezetekkel ellentétben az volt a szándéka, hogy minden munkásnak gazdasági biztonságot, védelmet és testvéri szolidaritást biztosítson.

[58] 1928. március 26-án, április 13-án és április 19-én Esztergályos János elnökletével tárgyalásra került sor a Vas- és Fémmunkások Szövetsége és a kivált esztergályosok között.

[59] Palotás Imrét, aki ellenzéki magatartása miatt 1923-tól ki volt zárva a Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetségéből, 1928 augusztusában visszavették ugyan, de továbbra is az ellenzékhez tartozott, erre utalnak a vezetőséget bíráló cikkei a szövetség lapjában. Lukács megállapítása tehát téves.

[60] 1928 tavaszán, nyarán a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak még voltak szétforgácsolódott szervezetei, néhány röplapjuk is megjelent. Mindenesetre 1929 végéig a KMP-ben többször is felmerült – így a Blum-tézisekben is – annak a gondolata, hogy valamilyen formában újjászervezik az MSZMP-t.

[61] Az 1928-as júliusi plénumról van szó. A baloldali munkásfront lényege az az elemzés, amely egyfelől a szociáldemokrata ellenzékhez való viszonyt vizsgálta, másfelől azokat a más munkásszervezeteket, elsősorban kultúrszervezeteket, amelyekben a kommunisták ez időben tevékenykedtek.

[62] 1928 március elején a KMP Kun Béla részvételével szűk körű konferenciát tartott Losoncon. Ezen a bányászok között végzendő munkáról, feladatokról és lehetőségekről tárgyaltak, időszerűnek tartották, hogy egy bányászsztrájkot szervezzenek. Az 1928 őszén kibontakozott nagy bányászmegmozdulásban közrejátszottak az itt elfogadott határozatok. A sztrájk Salgótarjánban kezdődött, ahol a kommunistáknak nagy volt a befolyásuk a mozgalomra.

[63] Julius 1928. augusztus 12-én tartotta a beszédet.

[64] Tudniillik hogy a kapitalista stabilizáció ellentmondásai véget vetnek a kapitalizmus stabilizált időszakának.

[65] Filippo Turatival az élen 1927-től kezdve igen jelentős és aktív olasz szocialista emigráció élt Franciaországban.

[66] Az 1927-ben hozott szakszervezeti törvény illegálisnak bélyegzett minden általános és szimpátiasztrájkot. Intézkedéseket hozott, amelyek gyengítették a Labour Party politikai befolyását, és megrendítették a szakszervezetek pénzügyi helyzetét. 1927 novemberében Sir Alfréd Mond (a későbbi Lord Melchett) tervezetet dolgozott ki a szakszervezetek és munkáltatók együttműködésére a Nemzeti Ipari Tanács keretei között. Az ún. mondizmus megvalósítására 1928 január és július között számtalan tárgyalás folyt az angol szakszervezeti szövetség és Mond között.

[67] A törvényjavaslat célja Franciaország militarizálása, a hadseregnek modern fegyverekkel való ellátása és ennek érdekében a repülőgépek, tengeralattjárók és mérges gázok gyártásának fokozása.

[68] A gépiratban: számítanak. – A szerk.

[69] Az MSZMP megalakulása idején, majd az I. kongresszuson a KMP a leghatározottabban a szakszervezetek egységének megőrzése mellett foglalt állást.

[70] Helyesen: 1921.

[71] Vörös Szakszervezeti Internacionálé. – A szerk.

[72] Ludovico D’Aragona azzal támogatta Mussolini korporációs terveit, hogy 1927 januárjában síkraszállt az Általános Munkásszövetség önfeloszlatásáért.

[73] Az MSZMP tagjairól, Hajdú Henrikről, az ismert műfordítóról és Szilágyi Gyuláról van szó.

[74] 1928-ban a német vezérkar követelni kezdi a páncélos cirkálók építésének jogát. A májusi választások után a szociáldemokrata Hermann Müller vezetésével megalakult kormány, mit sem törődve a fegyverkezést ellenző tömeghangulattal, elrendelte az első páncélos cirkáló megépítését.

[75] 1928. június 20-án a parlament ülésén merényletet követtek el Sándor jugoszláv király politikai ellenfelei, a Paraszt-Demokrata Koalícióba tömörült ellenzék képviselői ellen. A merényletnek három halálos áldozata volt.

[76] A gépiratban: alkalmasak, és a folytatás is igazodik ehhez a többes számhoz; javítottuk. – A szerk.

[77] Az Aristide Briand francia és Frank Billings Kellogg amerikai külügyminiszter által kezdeményezett és 15 ország által elfogadott egyezményt, amelynek aláírói elkötelezték magukat a katonai megoldásokról való lemondás és a konfliktusok tárgyalásos rendezése mellett, 1928. augusztus 27-én kötötték meg.

[78] A gépiratban: Tehát „harc a háború megakadályozására” illúziója ellen… – A szerk.

[79] Utalás az 1927. augusztus 1-én kezdődő második forradalmi polgárháborúra. A kínai kérdés az egész nemzetközi politikai életet foglalkoztatta, a Kommunista Internacionálé VB 1927. május 18–30. között megtartott VIII. plenáris ülése is részletesen foglalkozott vele, és ennek megfelelően a KMP illegális sajtójában is számos cikket foglalkozott a kérdéssel.

[80] A Vörös Segélyről van szó. – A szerk.

[81] A Francia Kommunista Párt felvette a küzdelmet a militarizmussal: 1927 tavaszán már mozgósított, országos petíciós kampányt szervezett a háború veszélye és az ország tervezett militarizálása ellen. A katonai szolgálatra behívottak mintegy húsz táborban tiltakoztak az új katonai törvények ellen, mindenekelőtt az ellen, hogy a leszerelt katonákat időről időre tartalékos szolgálatra hívják be.