Tolsztoj Leó^[1]

 

Maxim Gorkij ezt jegyzi fel Tolsztojról Emlékirataiban: „Postája átnézése közben Tolsztoj így szólt: hogy lármáznak az emberek, és hogy írnak! S a halálom után egy évvel ezt fogják kérdezni: Tolsztoj? Aha, az a gróf, aki suszterkodott! Egyszer történt is vele valami? Persze, az volt az!” Jól prófétált-e Tolsztoj? Csakugyan megfeledkeztek róla halála után egy esztendővel? Nem, Tolsztoj ma is eleven még, de nem azon az oldalán, ahol ő maga a halhatatlanságot kereste. Kit érdekel és kit érdekelhetne ma komolyan, hogy Tolsztojnak volt egy „tana”, hogy valamikor voltak tolsztojánusok, akik hosszú szakállt, lengő fürtöket és szandált viseltek – az emberiség megmentésére, s akik vallották Tolsztoj elvét, hogy nem szabad ellenszegülni az erőszaknak? Tizennégy évvel az első világháború után s egész biztosan nem tizennégy évvel a második világháború előtt nincs, aki ezt a „tant” komolyan vegye. S Tolsztoj csakugyan nem a próféciáiban és nem a prédikációiban él, hanem azokban a művészi alkotásaiban, amiket élete alkonyán ő maga ítélt el legsúlyosabban. Németországban egész sorozat Tolsztoj-kiadás jelenik meg, és Oroszország egy százkötetes Tolsztojt ad ki. Kell tehát Tolsztojban lenni valaminek, ami nem reakciós, mint a tolsztoji „tan”, amely az őskereszténység óta a kvékerekig a történet folyamán ismételten fölmerül mint erőtlenül lázadó, a történet kerekétől azonban könyörtelenül eltaposott rétegek filozófiája.

Tolsztoj legutolsó nagy regényét, a Feltámadást „tana” támogatására írta. A „tan” maga sehol sincs, a regény mégis hatalmas mű, amely ma is véges-végig érdekel bennünket. Hol is kezdődik a Feltámadás? Nyehludov herceg felébred, felhúzza a cipőjét, amit mások pucoltak, leül a reggelije mellé, amit mások készítettek el,  kimegy a kertbe, melyet mások munkáltak meg… És így tovább. Tolsztoj minden regényének minden figurája fülünkbe harsogja, hogy urak vannak (akik nem dolgoznak) és szolgák (akik dolgoznak), s hogy az urak azért élhetnek olyan életet, amilyent élnek, mert vannak, akik dolgoznak értük és helyettük. Tolsztoj sohasem nevezi őket kizsákmányolóknak és kizsákmányoltaknak, de soha ettől a viszonylattól eltekinteni nem tud. Vannak más nagy írók is, akik a fennálló társadalmi rendet élesen bírálják (Flaubert, Turgenyev, Ibsen), de azok mindig csak az alapberendezkedés következményeire mutatnak rá, míg Tolsztoj mindig magára az alapra.

Embert talán egy író sem ábrázol olyan elevenen, mint Tolsztoj. De ez az elevenség, Tolsztoj egész elfogulatlansága, világossága és sokoldalúsága éppen abból származik, hogy Tolsztoj nem alakjai lelki problémáiból indul ki, hanem a lelki problémákat hőseinél az anyagi életfeltételek következményének tekinti. Ez földesúr: tehát ezt gondolja. Ez jobbágy: tehát így gondolkodik. Úgyhogy Tolsztoj a saját életfelfogását nem tudja rákényszeríteni saját alakjaira. Maguk Tolsztoj művei cáfolják meg a legerélyesebben a „tant”, melynek bizonyítására íródtak. A Feltámadásból következik valami, ez igaz, az események azóta beigazolták; de ez a valami egészen más, mint amit Tolsztoj akar kikövetkeztetni belőle. Elnyomók és elnyomottak vannak csak, mondja Tolsztoj, ezen nem lehet túlmenni, mondja Tolsztoj, itt tenni kell valamit, mondja Tolsztoj. Itt azt kell tenni, mondja Tolsztoj, hogy az elnyomott megértéssel és szeretettel hajtsa meg fejét az elnyomó előtt. Erkölcsileg fölébe emelkedik, mondja Tolsztoj. Hogyne, hogyne, mondja (és mondta) a valóságban az elnyomott, van ennek a kérdésnek másmilyen megoldása is.

Tudományosan így is mondhatnók: Tolsztoj alapproblémája a földjáradék volt, a megmunkált föld jövedelme a munkátalan számára. Tolsztoj még a jobbágyi Oroszországból származik, és élete végéig csak a földesurat és jobbágyot látta, a kapitalistát és a bérmunkást egyáltalán nem értette, noha az orosz kapitalizmus fejlődése is az ő idejébe esik. Proudhon jelszavát: „a tulajdon: lopás”, egészen primitíven és romantikusan fogja föl, gyűlöli a magántulajdont, amelyben minden rossz forrását látja, s a magántulajdonnal együtt az egész emberi civilizációt ki akarja irtani, hogy az emberiség – tulajdonképpen földesurak és jobbágyok – az őskommunizmus kebelére térjenek vissza. Világos, hogy ez a program reakciós.

Tolsztoj az emberi társadalmat az orosz jobbágy szempontjából nézi, s mert erőtlennek érzi magát a társadalom megváltoztatására, leszűri az „ellent nem mondás” tanát. De mert ő maga mégsem jobbágy, hanem földesúr, magára nézve külön veti fel a kérdést: „mit cselekedjek én, Tolsztoj Leó, hogy ebből a szörnyű helyzetből kimeneküljek?” S erre az „erkölcsi” kérdésre csupa reakciós válasz következik Tolsztoj életében. Tudjuk, hogy Tolsztoj végül feleségére íratta át birtokát, s 1905-ben elnézte, hogyan védeti meg felesége a birtokot fegyveresekkel a lázadó parasztok ellen; egyrészt – másrészt halála előtt elszökött családjától, hogy „tisztán haljon meg”.

Mindezek a programatikus kérdések és feleletek egyaránt hamisak. De az élmény, amelyből fakadnak, a parasztmilliók tompa, tehetetlen gyűlölete a földesurak Oroszországa ellen óriási erővel harsog ki Tolsztoj valamennyi művéből. Tolsztoj a legnagyobb mértékben elítélte az 1905-ös év eseményeit, s még jobban elítélte volna 1917-et. De egyike volt leghatékonyabb szellemi előidézőinek. Tolsztoj olyan élethűséggel ábrázolta a földesurak államát, mint előtte és utána senki más. Hogy keresztényi szeretetet prédikált az így leírt állam ellen, az nem változtat a leírás hatásán. Aki dinamitot gyárt, hasztalan írja a ládákra, hogy kockacukor, a dinamit a gyakorlatban nem mint kockacukor fog működni.

Turgenyev az „orosz rög nagy költőjének” nevezte Tolsztojt, aki halála után is megmaradt annak, nem azokon a tanácsokon keresztül, amiket a rög felszabadítására adott, hanem mert a rög állapotának tűrhetetlenségét mérhetetlen gyűlölettel tudta ábrázolni. A megoldást az orosz parasztok a Tolsztoj által is feltett kérdésekre egészen másképp adták meg, mint ő ezt tanácsolta.

 

[1] 100%, Budapest 1928. október (II. évf., 1. sz.), 43–45. o. – A cikk Vajda Sándor neve alatt jelent meg, voltaképp azonban kisebb húzásokkal és változtatásokkal a bécsi Die Rote Fahnéban megjelent Tolstois Werk című Lukács-cikk változata (a 100% repertóriumának összeállításakor maga Lukács is mint saját írását azonosította, lásd: Botka Ferenc: 100% repertórium, in: Tamás Aladár: A 100%. A KMP legális folyóirata 1927–1930, Akadémiai, Budapest 1964, 458. o.). –  A szerk.