Tolsztoj műve^[1]

 

Mit érdekel bennünket Tolsztoj? Polgári irodalmárok bizonyára „mély értelműen” bájologni kezdenének Tolsztoj világnézetéről, vallásáról, szeretetről és részvétről, „az emberről” stb. Mindez – tisztesség ne essék szólván – szart sem érdekel bennünket. Tolsztoj úgynevezett tanítása, a tanítás, hogy ne állj ellent a gonosznak, a hanyatló, a társadalmi fejlődés kereke által tehetetlenül elsodort, erőtlenül tiltakozó rétegek ősrégi bölcsessége. Az őskereszténységtől a harcos újrakeresztelő szektákon át máig újra és újra fölbukkan ez a tan. Ha korábban csupán a harcra való objektív képtelenség jele volt (mint például a kvékereknél a nagy angol forradalom után), ma – amikor a proletariátus harcra kész – pusztán ellenforradalmi ideológia. Miért érdekeljen hát Leo Tolsztoj mégiscsak bennünket?

Tolsztoj utolsó nagy regénye, a Feltámadás, prédikáció ennek a tanításnak a szellemében. Ám ez a regény hősének, egy, az orosz nemesség köréből való semmittevőnek a leírásával kezdődik. És Tolsztoj elbeszéli, hogyan kel föl, és húzza föl a cipőjét – amelyet mások fényesítettek ki a számára –, hogyan fogyasztja el a reggelijét – melyet mások készítettek el neki – stb. És fölneszelünk. Észrevesszük, hogy ha Tolsztoj embereket ábrázol, mindig abból indul ki, hogy az egyikük kizsákmányoló, a másikuk meg a kizsákmányoltja. Ez magától értetődőnek tűnik. De fussunk csak végig gondolatban az egész polgári irodalmon – hol lelünk effélére? Persze mindenütt találkozunk polgárok és munkások ábrázolásával; mi egyebet ábrázolhatnának a költők? De ezt az alapvető viszonyt a legtöbb költőnél mindenestül elfedi a lelki vagy ideológia problémák (a szerelem, házasság, művészet stb.) ábrázolása. A polgári társadalom ábrázolását kapjuk, néha egyenest a kritikáját (például Flaubert-nél, Turgenyevnél, Ibsennél), de ez a kritika a kapitalista termelési rend ideológiai következményeit veszi célba, az uralkodó osztály torzulásait, hamisságát, belső meghasonlottságát tárja föl – többnyire anélkül, hogy akárcsak jelezné is, min nyugszik ennek az uralkodó osztálynak a társadalmi léte. És még olyan költők is, mint Zola vagy Heinrich Mann, akik munkásokat ábrázolnak, és ábrázolják lázadásukat is a kapitalizmus ellen, csak azt mutatják meg, hogyan hat a kapitalizmus a munkásokra, nem hogy – gazdaságilag – mi is az osztálytársadalom lényege.

Tolsztojnál mindenkor éppen ezen alapszik alakjainak jellemrajza. Polgári tömjénezői szüntelenül alakformálásának érzéki gazdagságáról, ábrázolásai csodálatos plasztikusságáról locsognak, de természetesen nem látják, hogy az a nagyszerű elfogulatlanság, világosság és mindenoldalúság, mellyel Tolsztoj a maga alakjait látja és ábrázolja, épp azon nyugszik, hogy elfogulatlanul annak látja és úgy ábrázolja őket, amik valójában: kizsákmányolóknak és kizsákmányoltaknak, uraknak és alávetetteknek; hogy soha nem az úgynevezett lelki problémákból indul ki, hanem fordítva, alakjai minden lelki problémáját materiális létfeltételük kísérőjelenségének tekinti. Olvassuk el például csodálatos novelláját, az Ivan Iljics halálát. Úr és szolga viszonyát fogjuk viszontlátni benne, érzékletesen, minden kommentár nélkül, a legszörnyűbb testi kínok, a halállal való küzdelem pillanatában, minden mozdulatban, minden egyes figurában. És Tolsztojnak ez a költői becsületessége odáig terjed, hogy mint költő tulajdon világnézetét is mindig megcáfolja: ahányszor csak hősei megpróbálják valóra váltani ezt a világnézetet, föltárul az a szakadék, amely a kizsákmányolókat és kizsákmányoltakat elválasztja. A költő Tolsztoj szüntelen leleplezi, hogy saját tanítása a deklasszált értelmiségi céltalan játéka vagy kétségbeesett menekülése. (A legfélreérthetetlenebbül a Sötétben is világít a fény című drámában.)

Persze Tolsztoj ezt az alapvető viszonyt prekapitalista szemmel nézi. Nem tőkéseket és munkásokat lát, hanem parasztokat és földesurakat. A szemében a földjáradék az alapvető kizsákmányolási viszony. Tolsztoj a jobbágyság megszüntetése előtti Oroszországból származik. Átélte ugyan Oroszország kapitalizmushoz vezető fejlődését. De soha nem értette. A kapitalistában is, a proletárban is a puszta széthullás jelenségét látta. És amilyen éles szemű és kíméletlen megfigyelője a kizsákmányolásnak általában (és különös formájának, a földjáradéknak), éppoly utópikusak és reakciósak a jobbítást célzó javaslatai. A Proudhon népszerűvé tette mondást, hogy „a tulajdon lopás”, Tolsztoj primitív, romantikus, utópikus módon fogja föl: az őskommunizmushoz akar visszatérni. A magántulajdonnal együtt, amelyet gyűlöl, amelyben minden rossz forrását benne véli megpillantani, az egész emberi civilizációt akarná kiirtani.

Annak a parasztnak az álláspontjáról szemléli tehát a társadalmat, akit magával ragadott a kapitalista fejlődés, és tehetetlenül sodródik valami ismeretlen, rettenetes végzet felé. És mert erről az álláspontról nem láthat lehetőséget az ellenállásra, megfogalmazódik benne az ellent nem állás tana. Minthogy nem harcolhat, minthogy képtelen hinni abban, hogy az elnyomottak a maguk erejéből át tudnák alakítani a társadalmat, megfogalmazódik benne a kifacsart, értelmiségi-irodalmár kérdés: a kizsákmányolás gonosz – hogyan menekedhetnék meg én, Lev Tolsztoj, a gonosztól, hogyan menthetném meg a lelkem? A kérdés irodalmárra vall. A válasz reakciós. A gyakorlati megoldás nyomorúságos kompromisszum: Tolsztoj a feleségére íratta át a birtokát, és halála előtt megszökött otthonról, hogy legalább meghalni tisztán haljon meg. Soha nem vette észre, hogy egész tanítása egyetlen menekülés, egyetlen kompromisszum.

A kérdés hamis, és még hamisabb a válasz. De az élmény, amelyből mindkettő fakad, elsöprő, és semmi köze az irodalmársághoz: az urak államának a kizsákmányolt parasztok millióiban fortyogó tompa, tehetetlen, elnyomott gyűlölete, az urak „kultúrájának” tompa megvetése süt Tolsztoj minden sorából. És ha Tolsztoj maga – ennek a gyűlöletnek az ideológusaként – keresztényi türelmet prédikált is, a gyűlölet még az életében forradalmi formát öltve kirobbant, és később alapzatul szolgált az 1917-es nagy forradalomnak. Tolsztoj maga elítélte az 1905-ös forradalmat, költészete azonban mégis azoknak az áramlatoknak a kifejeződése, amelyek 1905-öt előidézték. Keresztényi türelme torz tükröződése ennek a paraszti gyűlöletnek. A polgári államapparátusnak és egész konzekvens alávalóságának az az ábrázolása, mellyel Tolsztoj a Feltámadásban szolgál, párját ritkítja a világirodalomban. Ez a kötődés a parasztsághoz megakadályozta Tolsztojt abban, hogy megértse a kapitalizmust, és harcoljon ellene. De ez a kötődés őt mint költőt megmentette tanainak konzekvenciáitól is: nyálas-romantikus világnézete ellenére, ahogy Turgenyev már fiatalon nevezte őt, „az orosz föld nagy költője” lett és maradt. És mint ilyen nagy költőként él majd tovább a munkás tömegek emlékezetében akkor is, amikor a kortárs polgári költészet nagy része megérdemelten feledésbe merült már.

 

[1] Tolstois Werk, Die Rote Fahne, Wien 1928. szeptember 9. (XI. évf., 214. sz.), vasárnapi melléklet, 1–2. o. – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.