Tömegsztrájk és munkástanácsok Németországban^[1]

 

A tömegsztrájkról írott mesterművében Luxemburg Róza kiemeli, hogy az igazi forradalmi tömegmozgalmak nem előzetes, szervezett felkészülések eredményei. Ellentétben úgy az opportunisták, mint az anarchisták és puccsisták itt csodálatosan egybehangzó vélekedésével, akik szerint a tömegsztrájk  „fegyver”, amelyet a proletariátus aszerint használ, vagy nem használ, hogy az alkalmat kedvezőnek ítéli-e, Luxemburg Róza kimutatja, hogy az igazi forradalom, [az] ellenállhatatlan erejű tömegakciók, nem a pártok vagy a szakszervezetek vezetőségeinek intésére törnek ki. És kitörésükre alkalmat szintén nem előre meghatározható fontos események adnak. Míg olyan tömegsztrájkok, ahol ezek a jelszavak, ahol a szervezeti előkészítés teljes mértékben megvoltak, kudarcot vallottak, addig teljes diadalra vezettek olyan tömegakciók, melyek egy-egy gyárban tisztán gazdasági okból törtek ki. Rohamos ellenállhatatlansággal csatlakoznak ilyenkor a többi üzemek, egész városok és országrészek az egyszer megindult mozgalomhoz. A párt szerepe pedig – melyet Luxemburg Róza a vezérkarszerű előkészítés tekintetében joggal visszautasított – itt kezdődik, és válik sorsszerűen döntővé a forradalmi tömegmozgalmak szempontjából. Mert az ilyen spontánul megindult tömegmozgalom lavinaszerű terjedése, kis alkalmakból országossá növekedése, gazdasági kiindulásból forradalmi politikává való átcsapása azon alapszik, hogy a forradalmi helyzet megteremti a munkásosztály forradalmi öntudatát. Forradalmi érzékenységet és éleslátást ad a munkásosztálynak, amely külsőleg kisebb eseményekben, közvetlen érdekeihez közvetlenül nem kapcsolódó célkitűzésekben megláttatja vele azt, ami őt forradalmi cselekvésre bírja: a jelen helyzet tarthatatlanságát, a felszabadulás reménységét, ennek az ő cselekedeteitől függő voltát. De ez az érzés, ez az indulat nem kristályosodhatik ki öntudatossá a munkásosztályban párt nélkül. A legnagyszerűbben megindult spontán tömegakció is a semmibe fut, újból visszafejlődik, ha nincs forradalmi párt, mely irányt, célt, taktikát képes adni a – sok tekintetben nélküle megindult – mozgalomnak.

Ezért nem múlik egy forradalmi párt ereje tagjainak létszámán. Bármennyire is képes volna azokat szaporítani, sohasem volna képes befogadni és átfogni azokat a – forradalmi pillanatok kivételével – közömbös, kevéssé öntudatos tömegeket, melyek magukra ébrednek a forradalmi harc pillanatában, melyek ha a párt képes ezeket céltudatosan és bátran vezetni, kitűnő harcosai lesznek a forradalomnak. A forradalmi párt ereje azon múlik, hogy mennyire forradalmi. Azon, hogy mennyire forradalmi (vagyis mennyire tudatosan és komolyan marxista) a párt irányítása; azon, hogy mennyire tudatos forradalmárokból áll a párt, akik az üzemekben és a gyárakban elszórtan képesek elszánt, tudatos forradalmi magatartásukkal a forradalmi hangulatban izzó tömegeket a tudatos cselekvés irányába terelni.

Az eddigi forradalmi mozgalmak Németországban azon hiúsultak meg, hogy a forradalomnak nem volt vezető pártja. A mostani megmozdulás a legnagyobb sikerrel kecsegtet, mert a kommunisták németországi pártja minden eddigi jel szerint belsőleg képes a forradalom vezetésére, és szervezetei is annyira kiépültek már, hogy mindenütt képes hozzáférni a tömegekhez, azokat befolyása alá vonni. Ahogy a proletariátus csak a forradalomban, a forradalmi cselekvésben válik igazán osztállyá, úgy egységét is csak ebben a cselekvési egységben érheti el. A különböző pártokra való szakadás – melyen az opportunisták, a bürokrata látszategység hívei annyit siránkoznak – múlhatatlanul szükséges mint idevezető út. Mert a proletariátus a különböző álláspontok, a forradalmi és áruló állásfoglalások igazi különbségét csak akkor érti meg igazán, ha ezek cselekedetekké sűrűsödtek, ha saját testén éli át e cselekedetek következményeit. Ez pedig csak akkor válik lehetségessé, ha minden álláspont képviselői párttá szerveződve, külön, felelősségteljes cselekvésre kényszerülnek: ha bekövetkezett a pártszakadás. A proletariátus igazi egysége csak akkor jöhet létre, ha ezek az irányzatok kiélték magukat, ha veszedelmességük a proletariátus tapasztalataiban napvilágra jött. E felé a helyzet felé közeledik ma a német proletariátus. Mindkét zavarosan forradalmi párt (a függetlenek és a puccsista KAP) kebelén belül messzemenő erjedési folyamat megy végbe. A Kommunista Internacionálé válaszai[2] csak gyorsítják ezt a folyamatot: maga a folyamat a munkásságon belül indult meg, abból az érzésből, hogy a független vezetők örökös ingadozása végül a forradalom szabotálásával lesz egyenértékűvé, és a puccsisták elszigetelt kísérletei, akaratlanul bár, csak az ellenforradalomnak tesznek szolgálatot. A kommunisták pártjának Berlinben augusztus 29-én tartott nagyszabású népgyűlésén, ahol Levi elvtárs referált a moszkvai kongresszusról, számos USP és KAP szónok szólalt fel, akik szinte kivétel nélkül a moszkvai határozatok végrehajtását, pártjuknak a kommunisták forradalmi egységébe való beleolvadását sürgették.

Ez a folyamat kétségkívül növekedőben van, és a kommunisták pártja ez esetben talán rövidesen mint hatalmas tömegpárt szervezetileg is képes lesz a proletariátust cselekvő egységben összefogni. Ámde – ezt nem lehet eléggé kiemelni – a proletártömegek egészét csak vezetni van hivatva, és csak erre képes a párt a forradalom eme szakaszában: a tömegek tényleges összefogására más szerveket kell megteremteni: a politikai munkástanácsokat.

A forradalmi munkásmozgalom gyermekbetegségei közé tartozott, hogy nem bírta helyesen felfogni és értékelni a munkástanácsok forradalmi szerepét és jelentőségét. Egyes doktrinerek bálványképet csináltak a munkástanácsokból; valami forradalmi talizmánnak képzelték őket, melyeknek puszta léte már zálog[a] a forradalom diadalának. Mások, a függetlenek, azt hitték, hogy bele lehet őket illeszteni a „békés fejlődés” kereteibe, lehet legalizálni őket. Holott a munkástanácsok mint a munkásosztály hatalmi szervei csakis forradalmi pillanatokban, forradalmi cselekvésekben lehetségesek, csakis mint a burzsoázia elleni küzdelem döntő fázisának fegyverei, mint a burzsoázia letörésének eszközei. Ezeket az irányelveket is megszabta a Kommunista Internacionálé II. kongresszusa. A függetlenek jobbszárnya azonban – ugyanaz, amely ezelőtt a burzsoázia államába óhajtotta beleilleszteni a munkástanácsokat – most azzal igyekszik létrejöttüket megakadályozni, hogy úgy állítja be a kérdést, mintha az Internacionálé határozatai értelmében a munkástanácsoknak csak a győzelmes proletariátus számára, csak proletárállamban volna értelmük. Szerencsére a német munkások forradalmi érettsége már túl van azon a fokon, amikor ilyen otromba demagógiával lehetne hatni rá.

A német munkásság helyes ösztönnel érzi, hogy azok a konkrét gazdasági és politikai kérdések, melyek elé az utolsó hetek eseményei állítják, nem oldódhatnak meg elszigetelten. Sem a kérdések nem választhatók el egymástól, sem megoldásukra nem vállalkozhatik egy üzem vagy akár egy város magára utalt munkássága. A gazdasági és a politikai kérdések, mint minden marxista tudja, objektíve mindig így függnek össze. Hogy azonban ez az összefüggés a munkásság széles rétegei előtt tudatossá kezd válni, jele annak, hogy a forradalom döntő szakasza közel van. Ezért szükséges a politikai munkástanács. Tudjuk: a német proletariátus jelen forradalmi megmozdulását az orosz–lengyel háború, a hadiszállítások bojkottja, a Szovjet-Oroszországnak nyújtandó segítség váltotta ki. Itt is kiderült, hogy az elszigetelt forradalmi akciók, amilyen fontosak voltak a széles tömegek közönyössége idején, hogy őket a példaadás erejével felrázzák, olyan kevéssé lehettek hatályosok most, mikor arról volt szó: tényleg megakadályozni a világimperializmus támogatását a lengyel fehér hadsereg számára. És kiderült, hogy a pártok és szakszervezetek vezetőségéből alakult  „egységes”  szervek csak szabotálni alkalmasak a proletariátus küzdelmét. De Németországot nemcsak földrajzi helyzete hozza forradalmi helyzetbe, hanem belső gazdasági válsága is. A német kapitalizmus válsága nőttön-nő; vele a munkanélküliség, a munkaadók szabotázsa, az éhség, a nélkülözés. (Az utolsó napokban Frankfurtban volt a munkanélküliek véres tüntetése.) Napról napra világosabbá válik annak szükségessége, hogy a munkásság tényleges ellenőrzést gyakoroljon a termelés felett. ezzel párhuzamosan napról napra jobban közeledik a kapitalizmus állama a csőd felé. A burzsoáziával szövetkezett szociáldemokrácia, mely a burzsoáziára képtelen komoly vagyonadót kiróni, a munkásság jövedelmét igyekszik megragadni – a munkaadó által való közvetlen bérlevonás formájában.

Ennek a rendelkezésnek foganatosítása pattantotta ki a mostani sztrájkmozgalmat. Stuttgartból indult ki, és ha egyes délnémet városok (pl. Ulm) el is utasították a csatlakozást, most, amikor e sorokat írjuk, már Göttingen, Hanau, Heilbronn stb. munkásai követték a stuttgartiak példáját, és tettel tiltakoztak az ellen, hogy az ő bérükkel tatarozzák szociáldemokrata árulók a burzsoázia düledező államát. Két irányban nagyjelentőségű ez a mozgalom (akár  „sikerül”, akár nem). Először: mert éppen Dél-Németországból, a reakció eddigi központjából indult ki. Eddig az ellenforradalom minden terve arra volt építve, hogy még ha Észak- és Közép-Németország forradalomba mennek is, Dél-Németország megmarad a reakció aktív előharcosának.

Most, amióta a müncheni munkásság egyértelműleg a politikai munkástanácsok felállítása mellett foglalt állást, amióta a württembergi proletariátus javarésze forradalmi általános sztrájkba lépett, amióta Badenben rohamosan tért hódít a kommunista párt, ez a remény megsemmisültnek tekinthető. A dél-német burzsoázia erejét legalábbis leköti a saját munkásságával való küzdelme. Még ha helyi sikereket arathat is, támadásra már nem lesz ereje.

Másik, talán még fontosabb jellemvonása a stuttgarti általános sztrájknak: a forradalmi tudatosság. A régi vezetőségek szinte teljesen ki vannak kapcsolva. A vezetést maga a munkásság ragadta magához, mely éppen a munkástanácsokban készül kiépíteni az új forradalmi vezető szerveket. A sztrájk és a munkástanács ilyen összekapcsolódása teszi nagyjelentőségűvé ezt a mozgalmat.

De a munkástanácsok megalakítására irányuló mozgalom nem áll meg a sztrájk jelenlegi határainál. Berlin számos üzeme már megválasztotta a maga tanácsát. Erfurtban a vasutasok és [a] főbb üzemek követték példájukat, ugyanígy a jénai Zeiss-művek munkássága is. Nincs helyünk valamennyit felsorolni, csak mint legjellemzőbb tünetét a válságnak említem meg, hogy Lipcse, a függetlenek jobbszárnyának főfészke is csatlakozott ehhez a mozgalomhoz, mely, mint látjuk, futótűzként terjed végig ez egész országon.

A kommunista párt pedig bátran és tudatosan veszi fel a küzdelmet. Miután leleplezte a többi párt és a szakszervezetek bürokráciájának árulását a hadiszállítások kérdésében, emelt fővel állotta a vádat, hogy megbontja a proletariátus  „egységét”. Ugyanilyen rágalomoffenzíva középpontjában áll, amióta megindult az erjedési folyamat a függetlenek és a kommunista párt keretén belül. Mindentől függetlenül halad a Spartakusbund a forradalom útján. Rögtön felismerve a munkástanácsok alakításának forradalmi jelentőségét és időszerűségét, élére állott e mozgalomnak, irányt és tudatosságot adott neki, nemcsak propagandával, hanem elvi és szervezeti irányítással is. De nem szegezte le dogmatikusan a maga taktikáját a munkástanácsokéhoz. A lübecki munkásságnak adott válaszában, akik azzal a kérdéssel fordultak hozzá, részt vegyenek-e a lefegyverzési szállítást ellenőrző bizottságok munkájában, széleskörű propagandával felelt a párt, felhíva az egész német munkásságot, hogy minden ilyen munkában vegyen részt. Feltéve, hogy módjában áll az ellenforradalom munkáját megakadályozni, vagy legalább leleplezni. És ez a sokoldalúság nem forgácsolja szét a német munkásság erőit. Ellenkezőleg. Azzal a megismeréssel, hogy mindenütt ugyanazzal az ellenséggel állanak szemben, nő a forradalmi egység szükségességének tudata a munkásságban. Ami hosszú ideig csak az elméletben volt meg, rövidesen eleven valósággá lesz minden német munkás öntudatában.

A kommunista párt eme céltudatos taktikája nemsokára meghozza a maga gyümölcseit. A Kerenszkij-korszak példája mutatja, hogy a forradalmi szükségszerűségből létrejött munkástanács előreviszi a proletariátus forradalmi cselekvő egységét, még akkor is, ha többsége nem áll tudatos forradalmárokból, kommunistákból. Ezt az eredményt a forradalom fejlődése kell, hogy meghozza, és múlhatatlanul meg is hozza. Ma még korai ugyan a munkástanácsok összetételéről beszélni, de az eddig megejtett választások azt mutatják, hogy a kommunisták – még a most fennálló pártviszonyok mellett [is] – legalábbis nagyon számba jövő kisebbséget fognak alkotni. Sok üzemben pedig már jelentékeny többségre is tettek szert.

Nem lehet tudni, hogy melyik alkalom és mikor fogja végleg kirobbantani Németországban a forradalmat. Hogy közeledik, az bizonyos. És ez nem külsőségekben, nem „kedvező” körülményekben, hanem a német proletariátus és a kommunista párt belső forradalmi átalakulásában nyilvánul meg. Ez a záloga annak, hogy itt egészséges fejlődésről van szó, mely végül a győzelemhez kell, hogy vezessen.

 

[1] Proletár, Wien 1920. szeptember 9. (I. évf., 11. sz.), 7–9. o.; kötetben németül: Georg Lukács: Massenstreik und Arbeiterräte in Deutschland, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 82. skk. o. – A szerk.

[2] A „Komintern válaszai” kitétel nyilván elsősorban a Kommunista Internacionáléhoz való csatlakozás feltételeit, és ennyiben a forradalmi politikai magatartás mintáját megszabó 21 pontra vonatkozik, melyeket a II. kongresszus fogalmazott meg. Németország Független Szociáldemokrata Pártjának balszárnya már a lipcsei kongresszuson (1919. november 30–december 6.) követelte a párt csatlakozását a Kominternhez; 1920 júniusában Crispien, Dittmann, Däumig és Stoecker személyében küldöttség ment Moszkvába, hogy tárgyaljon a kérdésről, és megfigyelőként részt vegyen a kongresszuson. A KPD ekkor meglehetősen kis taglétszámú párt volt; az USPD csatlakozása a Kominternhez, illetve egyesülésük a KPD-vel a kommunisták szemében a „fölhígulás” veszélyét rejtette volna magában, úgyhogy a kommunisták ennek a veszélynek az elkerülése és egy forradalmi tömegpárt létrejötte érdekében bizonyos elvek elfogadását és a jobboldalinak tekintett USPD-vezetők (így Hilferding és Karl Kautsky) kizárását követelték. (Nem érdektelen, hogy Ossip K. Flechtheim Die KPD und die Weimarer Republik című sokat hivatkozott könyvében az USPD jellegzetes kommunista értékelésének illusztrálására Lukács A forradalmi kezdeményezés szervezeti kérdései című, igaz, a tárgyalt időszaknál egy évvel későbbi, az 1921. június 15-i Die Internationaléban megjelent cikkére hivatkozik.) A Komintern 2. kongresszusa a csatlakozás feltételeit előbb 18 pontban fogalmazta meg, a feltételeket azonban a teljes USPD-delegáció (tehát a centristának számító Dittman és Crispien is) elfogadta; hogy a jobbszárnyat mégis leválasszák, az orosz kommunisták tovább szigorították a feltételeket. Az USPD szeptember elején tartott országos konferenciája a Moszkvából hazatért Crispien és Dittman beszámolójának hatása alatt hajlott volna a németországi körülményekre amúgy is nehezen adaptálható feltételek elutasítására, az októberi hallei rendkívüli pártkongresszuson azonban, melyen Crispien és Dittman a feltételek elutasítása, Däumig és Stoecker elfogadásuk mellett szállt síkra, a delegáltak 237 : 156 arányban elfogadták a párt balszárnyának az érveit. A csaknem 900 ezer független szocialista párttag közül azonban csak 300 ezren követték a kongresszusi többséget a KPD-hez való csatlakozásban; kb. ugyanennyien maradtak továbbra is USPD-tagok, és kb. 300 ezren visszavonultak a szervezett, legalábbis a pártokba szervezett munkásmozgalomtól. – A szerk.