Trockij^[1]

 

A száműzetés újból „érdekessé” tette a munkásnyilvánosság előtt is Trockij alakját. A fő érdeklődés persze polgári oldalon nyilvánult meg. Ami nem is csoda, mert hiszen erről az oldalról várták és várják állandóan a híreket az orosz forradalom belső bomlásáról. Trockijnak, aki a Leninnel való együttműködés idején éppen olyan „csatornatöltelék”, éppen olyan „vérengző vadállat” volt a polgári sajtó szemében, mint Lenin, most egyszerre jó sajtója van világszerte. Tőle várnak perdöntő leleplezéseket az orosz forradalom mai állásáról. Benne látják azt a faltörő kost, amely halálos rést fog ütni a Szovjetunió falaiba. Ezért lett a száműzött Trockij világszenzáció hősévé, és ezért nyíltak meg előtte az az angol–amerikai sajtótrösztök lapjainak hasábjai.

A munkáskultúra szempontjából mindez igen kevéssé érdekes. A munkáskultúra alapja a történelmi materializmus. Az a módszer, amelynek segítségével a jelen eseményeit is történelmi perspektívából lehet nézni. Mert a történelmi materializmus, mint Engels mondja, azt kutatja, „melyek azok a mozgatóerők, amelyek az ember (cselekvéseinek) indítóokai mögött rejlenek, milyen történelmi okok alakultak a cselekvő emberek agyában ilyen indítóokokká”.[2] A mi feladatunk tehát nem a szenzációkeresés, nem a lelkesedés vagy a lekicsinylés, hanem: kísérlet Trockijt mint a munkásmozgalom egy irányzatának képviselőjét történelmileg megérteni és megmagyarázni. Anélkül, hogy akár Trockij, akár elméleti és politikai ellenfeleinek állásfoglalását pozitíve vagy negatíve értékelnénk. Ezt az értékítéletet nélkülünk is elvégzi maga a történelem menete.

Természetes azonban, hogy fejtegetéseink ilyetén értékítéletektől való mentessége nem jelenti azt, mintha minden közkeletű felfogást, amely Trockijról kering, mindjárt, kivétel nélkül magunkévá tennénk. Ellenkezőleg. Feladatunk: a lehető legszorosabban ragaszkodni a történelem tényeihez. Ezeket beszéltetni. Nem szubjektív felfogásokat. És itt azonnal szembehelyezkednek a tények egy közkeletű legendával, azzal, mintha Trockij mindig Leninnel együtt a bolsevik párt vezére lett volna. Ennek a legendának az adott tápot, hogy Trockij az 1917-es forradalom kritikus szakában Lenin mellett a legjobban előtérben álló egyéniség volt, és később mint a breszt-litovszki béketárgyalási delegáció vezetője, mint a polgárháború hadügyi népbiztosa Lenin mellett az orosz forradalom nemzetközileg legismertebb alakjává vált. Ez a szerep azonban nem zárja ki azt, hogy Trockij csak 1917 nyarán csatlakozott a bolsevik párthoz. Az orosz munkásmozgalomban már régen, a 90-es évek óta szerepet játszott, de időleges közeledések ellenére 1917 nyara előtt sokkal gyakrabban állott éles harcban a bolsevikiekkel, mint ahányszor együtt ment velük. Ha tehát a mostani konfliktust gyökerében akarjuk megismerni, vissza kell mennünk azt 1917-es forradalom előtti időkbe, hogy ezeknek az időknek elméleti harcaiból meglássuk és megértsük a valóságos ellentéteket.

Ezek az elméleti ellentétek elsősorban akörül forogtak, hogy az eljövendő orosz forradalomnak, amelynek elkerülhetetlenségéről 1905 előtt minden orosz szocialista meg volt győződve, melynek visszatértét 1907 után túlnyomó részük biztosra vette, mik az eldöntő mozgatóerői. Vagyis: milyen osztályok milyen csoportosulása fogja létrehozni az orosz forradalmat, milyen tehát ennek a forradalomnak a jellege? És ennek megfelelően: milyen álláspontot kell az orosz szociáldemokrata pártnak az egyes osztályokkal szemben elfoglalnia? Az első forradalmat megelőző vitában két fő álláspont kristályosodott ki: a mensevik és bolsevik álláspont. Mindkettő megegyezett abban, hogy az eljövendő orosz forradalom polgári forradalom lesz. De ez a megegyezés csak erre az elvont általánosságra szorítkozott. Mert a mensevik álláspont szerint ennek a polgári forradalomnak a menete – nagyjából – meg fog egyezni a régi polgári forradalmak menetével. Vagyis: a vezető szerepet a burzsoázia fogja játszani benne. A burzsoázia vezetése alatt a kispolgárság és a munkásság lerombolja a cárizmus hűbéri-abszolutisztikus rendszerét. Ezt a rendszert egy nyugati mintájú polgári demokrácia fogja felváltani, amelynek keretein belül a munkáspárt is, amely a cári elnyomatás alatt [az] illegális, forradalmi párt életét élte, ugyanolyan fejlődésen megy keresztül, mint a nyugati demokratikus államok (Németország, Franciaország) szociáldemokrata pártjai. A munkáspárt feladata tehát ezt a fejlődést támogatni. Taktikáját főleg arra kell beállítania, hogy a munkások különleges osztályköveteléseinek „idő előtti” és „túlzott mértékű” hangsúlyozása ne riassza el a forradalomtól  a burzsoáziát, ne kergesse azt a cárizmus karjaiba.

Ezzel a felfogással szemben az orosz munkásmozgalom baloldali, bolsevik frakciója egészen másképpen látta az orosz forradalom polgári forradalom mivoltát. A XIX-ik század forradalmi tapasztalatai, az orosz gazdasági és osztályviszonyok elemzése alapján az a vélemény alakult ki, hogy a burzsoázia megszűnt a polgári forradalom hajtóereje és vezető osztálya lenni. A burzsoázia ugyan ellenzékben van a cárizmussal szemben, de ez az ellenzékiség nem zár ki vele kötendő kompromisszumot, különösen akkor, ha a munkás- és paraszttömegek mozgásba jönnek, amely megmozdulástól a burzsoázia jobban fél, mint ahogy a cári rendszer meg szeretné buktatni. Az orosz forradalom polgári forradalom jellegét tehát nem a burzsoázia vezető szerepe határozza meg, hanem az, hogy közvetlenül megvalósítandó céljai (a hűbéri maradványok elsöprése, elsősorban a földkérdés forradalmi megoldása) még nem mutatnak túl a polgári társadalom keretein. Ennek az átalakulásnak a munkásság és a parasztság az igazi mozgatóerői, a munkásság vezetése mellett. A bolsevik frakciónak tehát, mely szintén polgári forradalomra orientálódott, „a munkásság és parasztság demokratikus diktatúrája” volt a célja.

Látjuk: itt két homlokegyenest ellenkező koncepció áll egymással szemben. Trockij egyik állásponthoz sem csatlakozott. Az ő jelszava első ránézésre sokkal radikálisabb színezetű mind a kettőnél. Azt hirdeti: „Le a cárizmussal! Éljen a munkáskormány!” Vagyis: az eljövendő orosz forradalmat kezdettől fogva proletárforradalomnak tekinti. Ez az álláspont annyiban egyezik a bolsevik állásponttal, hogy nem tekinti forradalmi erőnek a burzsoáziát, annyiban viszont a mensevik állásponttal, hogy a parasztságot sem tekinti annak. Ez utóbbi felfogásnak mélyreható kihatása van az egész koncepcióra. Trockij világosan látja Oroszország gazdasági elmaradottságát, a nagyiparnak és vele az ipari munkásságnak viszonylagos gyengeségét az óriási parasztságon belül. De mivel egyrészt a parasztságnak nem tulajdonít forradalmi jelentőséget, sőt a munkások és parasztok osztályellentétét áthidalhatatlannak tartja, másrészt pedig úgy látja, hogy tiszta proletárforradalom van napirenden, a megoldást csakis az orosz forradalomnak azonnali nemzetközi továbbfejlesztésétől várja. Enélkül elkerülhetetlen a katasztrófa. A hatalom megragadása után „a proletariátus össze fog ütközni … a parasztság széles tömegeivel … A munkáskormány helyzetének ellentmondásai egy hátramaradt országban, melynek túlnyomó többségét parasztság teszi, csak a proletár világforradalom arénájában oldhatók meg. Ha a győztes proletariátus történelmi szükségszerűséggel szétrobbantotta az orosz forradalom szűk polgári-demokratikus korlátait, úgy arra kényszerül, hogy keresztültörje annak nemzeti-állami kereteit is, vagyis tudatosan arra kell törekednie, hogy az orosz forradalom a világforradalom előjátékává váljék.” (Előszó Trockij 1905-ről írott könyve 2. kiadásához. Az előszó 1922 márciusában íródott.) Látjuk: Trockij átveszi a mensevikek elemzését az orosz gazdasági és osztályviszonyokról; egy véleményen van velük az orosz proletárforradalom kilátásait illetőleg, abban ti., hogy az orosz proletárforradalomnak az ország hátramaradottsága miatt össze kell omolnia, ha nem siet segítségére a nyugati proletariátus állandó támogatása. Csak a következtetésekben tér el tőlük. Proletárforradalmat hirdet mégis, de azzal a perspektívával, hogy annak, ha magára marad, össze kell omlania. Megalapozás és következtetések tehát szöges ellentétben állnak egymással.

Mellőznünk kell Trockij és a bolsevikok többi ellentétének tárgyalását, mivel már ennek az alapvető kérdésnek ismertetése is túl sok helyet vett igénybe. Csak megemlítjük azt, hogy az 1905–1917-es időkben a bolsevik és mensevik frakciók harcában, majd a végleges pártszakadás után (1912) Trockij úgyszólván végig a mensevikek oldalán volt, ami [a] fent vázolt álláspontok ismertetése után nem is meglepő: a bolsevikiektől az orosz helyzet alapvető felfogása választotta el, míg a mensevik elemzést magáévá tette, és ha belőle egészen más következtetéseket vont is le, ezek csakis a már kitört forradalom idején váltak ismét – mint 1905-ben – mélyreható ellentétekké.

De bármennyire hosszúra nyúlt is bevezető fejtegetésünk, múlhatatlanul szükséges volt, mert ez képezi az alapját Trockij és az uralmon lévő bolsevik párt későbbi harcainak. Mint láttuk, Trockij az 1905-ös forradalomról írt könyvének előszavában, 1922-ben fenntartja régi elméletét. És nem egy helyen kifejezést ad ama felfogásának, hogy az1917-es események folyamán nem ő változtatta meg álláspontját, és közeledett a bolsevikiekhez, hanem ellenkezőleg: ezek az események arra késztették Lenint és társait, hogy a forradalom fő irányát illetőleg az ő elveit tegyék magukévá.

Trockijnak ez az illúziója, melynek a forradalom első idejének forgatagában senki sem tulajdonított különösebb jelentőséget, magában hordta az összes későbbi pártviták csiráit. Mert a bolsevik párt nem volt soha azon a nézeten, mintha 1917-ben szakított volna 1905-ös felfogásával a forradalom alapvető mozgatóerőit illetőleg. Természetesen számba vették a helyzet alapos megváltozását, és ennek megfelelően új célt tűztek ki maguk elé: a polgári forradalom továbbfejlesztését proletárforradalommá; a proletárdiktatúrát. Lenin szerint az 1917-es februári forradalom munkás-, paraszt- és katonatanácsaiban már megvalósult (bizonyos módosításokkal) a proletariátus és parasztság demokratikus diktatúrája. A proletárdiktatúráért való harcot, a harc októberi győzelmét azonban a bolsevikiek úgy tekintették, mint e politika szerves folytatását, semmiképpen mint szakítást vele, mint közeledést a Trockij álláspontjához. Ezt a felfogást alátámasztja a parasztkérdés változatlan döntő fontossága a bolsevik párt egész politikájában.

A hatalom megragadása után szakadatlanul lappangó, időről időre élesen kitörő ellentét magját megtaláljuk Trockij fent idézett soraiban. Később, amikor az ellentétek nagyon kiélesedtek, a kérdést így is szokták megformulázni: lehet-e a szocializmust egy országban (tehát Oroszországban) felépíteni? Ennek a kérdésnek miként való megválaszolása dönti el a Szovjetunió egész gazdasági fejlődésének megítélését, bel- és külpolitikájának irányvonalait. A mensevikiek válasza igen egyszerű: a szocializmust csak nemzetközileg lehet felépíteni, mégpedig csak úgy, ha a legfejlettebb országok járnak az élen; mielőtt az Egyesült Államokban és Angliában nincs szocializmus, minden kísérletezés csak kontárkodás vagy kalandorság lehet. Ezzel ellentétben a bolsevik elmélet azt mondja, hogy Oroszország természeti kincsei (szén, vas, petróleum, mezőgazdasági nyersanyag stb.) elegendők a szocialista építőmunka anyagi bázisául; a nagyipar szocializálása, a bankok állami tulajdona, a külkereskedelmi monopólium, a közlekedés feletti kizárólagos hatalom, az állami nagykereskedelem, a szövetkezeti mozgalom kiépítése centrális és céltudatos állami támogatás mellett elegendő gazdasági erőt jelentenek ahhoz, hogy a gazdaság még fennálló, magántulajdonon, sőt kapitalizmuson (koncessziók, kereskedelem, parasztság stb.) nyugvó elemeit lassan, lépésről lépésre kiszorítsák, hogy annak szocialista elemeit évről évre fokozzák. Külföldi fegyveres intervenció megakaszthatja ezt a fejlődést; a nemzetközi forradalom kitörése meggyorsítja azt, de ha csak a belső orosz gazdasági és társadalmi erőket vesszük tekintetbe, akkor ez a folyamat évről évre erősödhetik. Oroszország eljuthat a szocializmushoz, feltéve hogy gazdaságpolitikáját úgy vezeti, hogy a parasztság széles tömegeivel nem veszíti el az 1917-es forradalomban megteremtett kapcsolatát.

Mivel láttuk, hogy Trockij 1922-ben is fenntartotta 1905-ös álláspontját, nem lephet meg, ha egyrészt azt látjuk, hogy gazdasági elemzésében egy vonalon mozog a mensevikiekkel, másrészt azonban ebből olyan következtetéseket von le, amelyek radikalizmusban messze túlmennek a bolsevikiek politikáján. Trockij, éppúgy, mint a mensevikiek, tagadja, hogy Oroszországban fel lehetne építeni a szocializmust. Szerinte az orosz forradalomnak össze kell omlania, ha nem siet segítségére a nyugat-európai munkások állami támogatása (vagyis ha Nyugat-Európában nem győzött már a proletárforradalom). Az ország hátramaradottsága gazdaságilag lehetetlenné teszi, hogy kapitalista környezetben megálljon. Az a gazdaságpolitika, amit Oroszországban folytatni lehet, nem vezethet a szocializmushoz. A parasztsággal való osztályellentéteknek pedig szükségképpen ki kell robbanniok. Ezért kell mindent a világforradalom gyors kitörésének kártyájára tenni. Enélkül elkerülhetetlen a katasztrófa.

A különbség Trockij és a bolsevikek közt ezen a téren abban áll, hogy míg Trockij szerint a nemzetközi forradalmat mindenáron siettetni kell, hogy az orosz állam ne kerüljön a csőd szélére, addig a bolsevik párt felfogása szerint ezt a forradalmat a tőkés termelési rend folyton növekvő ellentétei egyre közelebb hozzák, és a III. Internacionálé egyes szekciói csak arra kötelesek, hogy ki-ki levonja saját országa gazdasági és politikai helyzetének (a világgazdaság és világpolitika összefüggésében, amelybe természetesen a Szovjetunió is beletartozik) összes konzekvenciáit.

Az ellentét lényege, ismételjük, a katasztrófá[ba]n van, mely Trockij elemzésének a mensevikiekkel való megegyezéséből folyik. Ez az alapvető ellentét már igen korán kiütközött. A breszt-litovszki béke alkalmával Lenin és a bolsevik párt többsége rögtön alá akarta írni a békét, hogy az orosz tanácsköztársaság időt nyerjen a szervezkedésre, az erők összegyűjtésére, az akkor közelinek látszó nyugati forradalom kivárására. Trockij ellenben úgy látta, hogy a tárgyalások megszakítása, az ultimátum el nem fogadása ki fogja robbantani a német forradalmat, és ezzel megmenti az oroszt. Lenin „mérsékelt” politikája mögött tehát az orosz forradalom mozgatóerőibe vetett hit rejlett; Trockij „radikalizmusa” mögött az ezekben való kételkedés, a felettük való kétségbeesés. (Ezzel a legszorosabb összefüggésben áll, hogy Lenin és a bolsevik párt többsége állandóan tekintetbe vette a paraszttömegek békevágyát, míg Trockij nem számolt a parasztsággal.)

Ugyanez a katasztrófa-perspektíva vezette Trockij utolsó ellenzéki harcát is. Az „új gazdasági politika” (NEP), mint fentebb jeleztük – a bolsevik párt szerint –, azon alapszik, hogy az uralomra jutott proletariátus a forradalomban erőszakkal meghódított gazdasági és állami apparátus segítségével képes lesz a gazdaság kapitalista elemeit mindenütt háttérbe szorítani, végül teljesen megsemmisíteni. Ezért a jelen fejlődési időszak lassú tempója, fokozatos átmenetekre épülő stílusa nem áll ellentétben a forradalomban magában elfoglalt állásponttal. Ellenkezőleg. Folytatása annak, továbbfejlesztése, változott viszonyokra alkalmazása ugyanazoknak az elemeknek. A parasztságra való szakadatlan tekintet pedig nem jelent[3] egyebet, mint az 1917-es politika következetes folytatását: a sokmilliós paraszttömegek fokozatos bevonását az épülő szocializmusba. Ezzel ellentétben Trockij mindinkább úgy látta, hogy az uralkodó párt politikája elfordulást jelent a szocializmustól, a proletárforradalom alapelveitől. Az orosz forradalom szerinte elérkezett a maga Thermidorjához. (1794-ben Thermidor havában buktatta meg a francia ellenforradalom Robespierre-t és vele a forradalmi kispolgárságot; Thermidor vetette meg az alapját a napóleoni korszaknak: a nagy francia forradalomban gazdaságilag győztes burzsoázia korlátlan uralmának.) Nincs terünk annak taglalására, hogy olyan, lényegükben különböző folyamatokat, mint [a] polgári és proletárforradalmat, milyen aggályos elméleti szempontból történelmi analógiák kaptafájára húzni. Csak arra utalunk, hogy ez az álláspont milyen következetesen bontakozik ki Trockij egész forradalom-felfogásából. Mert világos, hogy ha a mai orosz termelési rendet nem tekinti a szocializmus építésének, ha az állami nagyipart nem szocialistának, hanem államkapitalistának minősíti, ha a parasztságban nem szövetségest, hanem osztályellenfelet, sőt ellenséget lát stb., akkor világos, hogy szerinte a mostani gazdasági, politikai irányzatnak a forradalom felszámolásához, Thermidorhoz kell vezetnie. Ebből pedig gyakorlatban az következik, hogy az immár ellenforradalmivá váló vagy legalábbis az ellenforradalmiság irányába fejlődő bolsevik párttal és szovjet állammal szemben forradalmi eszközök alkalmazásához is szabad nyúlni. Tehát Trockij és követői számára egyre növekvő mértékben szűnt meg a bolsevik párt fegyelme kötelezővé válni, egyre csökkenő mértékben tartották magukra nézve kötelezőnek a tanácsállam törvényeit. És így – a maguk kiindulási pontjából nézve következetesen – illegalitásba mentek, földalatti harcot kezdtek a bolsevik párt és a szovjet állam ellen. Erre volt felelet a száműzetés.

Az ilyen ellentétek felett, amelyek, mint az olvasó ebből a legfőbb kérdésre szorítkozó vázlatból is láthatja, nem „vezérek” személyi veszekedései, hanem alapvető, elvi ellentétek, a történelmi fejlődés fog ítéletet mondani. Annak lesz igaza, aki az orosz gazdasági fejlődést, az orosz forradalom mozgatóerőit helyesen ítélte meg. Trockij és a bolsevik párt ellentétét tehát végső fokon ez fogja eldönteni: ki látta helyesen ezeket a problémákat, a bolsevik vagy a mensevik párt? Mert Trockij képe az orosz gazdaságról lényegében egyezik a mensevik felfogással. Helyzetét az teszi nehézzé, reménytelenné, teljesen elszigeteltté az orosz és európai munkásmozgalomban, hogy mensevik elméletből szélsőradikális következtetéseket von le. Ezzel pedig – legalább tartósan – tömegeket nem lehet mozgósítani. A tömegek végül is gazdasági helyzetüknek megfelelően foglalnak állást, de megkövetelik vezéreiktől, hogy azok programja egységes legyen. Trockij, akinek sohasem volt ilyen értelemben egységes programja, aki mindig a két alapvető áramlat között „egyéni” álláspontot foglalt el, most visszatért oda, ahol 1905 előtt, ahol 1907–1917 között állott. Objektíve következetlen, belső ellentmondásoktól széttépett politikai programját szubjektíve a legnagyobb következetességgel vitte és viszi végig.

[1] 100%, Budapest 1929. július–augusztus (II. évf. 9–10. sz.), 420–424. o. – A cikk Vajda Sándor neve alatt jelent meg, az azonosításhoz ld. Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in: uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 119–120. o. – A szerk.

[2] Az idézőjelek közt szereplő szöveg inkább – a mondathoz igazított – parafrázis (hevenyészett fordítás), mintsem idézet, az eredetit lásd: Friedrich Engels: Ludwig Feuerbach és  német klasszikus filozófia vége, MEM XXI., 285. o. – A szerk.

[3] A lapban: jelentenek. – A szerk.