Új Rosa Luxemburg-levelek^[1],[2]

 

Rosa Luxemburg leveleinek most megjelent gyűjteménye rég várt kiegészítése a Sonja Liebknechthez írt szép és a maguk nemében páratlan leveleknek. Hogy azonban az ezek a levelek keltette benyomás hangulatában nem olyan egységes, mint a Sonja Liebknechthez intézett leveleké, éppenséggel abban rejlik az új gyűjtemény nagy életrajzi értéke; jóval változatosabb, sokoldalúbb képet nyújt Rosa Luxemburg személyiségének egészéről, mint a Sonia Liebknechthez írott börtönlevelek. És különösképpen Rosa Luxemburg forradalmi személyisége az, ami ezekben a levelekben tisztábban és élesebben kirajzolódik. Amott alighanem a legmélyebb emberi vonásokat láthattuk föltárulni, emitt viszont világosabban és érthetőbben bontakozik ki ezeknek a lelki tulajdonságoknak és Rosa Luxemburg politikai tevékenységének az összefüggése.

Persze csak részben. Nem is csak mert ezek a levelek is csupán töredékes képet adnak Rosa Luxemburg életéről, hanem személyiségének mély zárkózottsága miatt. Luise Kautsky az előszavában nyomatékosan hangsúlyozza barátnőjének ezt a tulajdonságát. Ez a baráti kapcsolatainak meleg emberségével, élénk érdeklődésével minden kérdés iránt oly kiáltó ellentétben álló zárkózottság húzódik meg élete minden lényeges problémájának mélyén. Minél többet ismerünk meg bensőséges életmegnyilvánulásaiból, annál jobban kirajzolódik ez a zárkózottság, az a titkos pont, amelyet egyetlen emberrel sem osztott meg. Minél többet ismerünk meg belőle, annál mélyebbnek látjuk ezt a hasadást, annál inkább kitűnik, hogy volt benne valami, amit nem tudott kitölteni sem viharos és fáradhatatlan politikai aktivitása, sem az irodalom, a művészet, a tudomány, a természet és a barátok iránt táplált lángoló és szenvedélyes érdeklődése. Talán csak a fáradtság egy órájában írta le azt, „hogy én csupán tévedésből sodródtam a világtörténelem forgatagába, pedig valójában libapásztornak születtem” (1915. szeptember 18.). De túl gyakran üti meg ezt a hangot, hogysem a dolgot epizódnak, merő hangulatnak tekinthetnénk.

Amennyire az eddig ismert anyag következtetnünk enged, mintha arról volna szó, hogy – olykor Goethére emlékeztető – természetszeretete, teljes feloldódása a természetben, olyan utat jelölt ki lénye számára, amelyet nem tudott tökéletes összhangba hozni társadalompolitikai meggyőződésével. Ez a kettősség már-már olyan mélynek hat, mintha két különböző emberről volna szó, akiket csak Rosa Luxemburg hősies elhatározása, kérlelhetetlen elszántsága tudott egyetlen forradalmi személyiségben egyesíteni. El sem maradhatnak ezért az olyan megnyilatkozások, amelyek  szenvedélyes küzdelmét jelzik  a természet lenyűgöző hatása ellen. Így ír Kautskynak Svájcból, a rajnai vízesés látványáról: „… összeszorul a szívem, és megszólal bennem egy hang: az ott az ellenség. Csodálkozik? Hát persze hogy ellenség – az emberi kevélységé, mely máskor olyannyira fennhordja az orrát, s íme, egy csapásra semmivé foszlik. Mellesleg ez ahhoz a világfelfogáshoz hasonlít, mely – miként Ben Akiba – minden dologról úgy tartja: »Ez mindig így volt, és valahogy mindig lesz«, meg effélék, s az ember olyan fölöslegesnek tűnik a maga akaratával, tehetségével és tudásával… Ezért gyűlölöm én, mon cher Charlemagne, az ilyen filozófiát, és azt mondom, az ember inkább vesse magát a rajnai vízesésbe, és tűnjön el benne, akár egy dióhéj, semmint hogy bölcs főhajtással tűrje örökös morajlását, mely ősidők óta mit sem változott, s utánunk is ugyanígy zúg majd tovább” (1900. július 13.). Másfelől gyakran csodálja Goethét, aki „hűvös fensőbbséggel” állt fölötte a dolgoknak, s az összefüggések megértésében talál magának vigaszt. „Ám ha az egész világ kifordul is a sarkaiból, én csak arra törekszem, hogy megértsem, mi és miért történt, s ha megtettem kötelességemet, ismét megnyugszom és felderülök” (1917. január 26.). Maga is nyomban érzékeli, ellene lehetne vetni, hogy „Goethe nem volt politikai harcos”; és elméletileg tökéletesen igaza is van, amikor ezt azzal intézi el, hogy „éppen egy harcosnak kell a dolgok fölébe emelkednie”, ám maguk a levelek igencsak kérdésessé teszik, hogy az ő személyes dolgok-fölött-állása, az ő goethei világérzése csakugyan olyan maradéktalanul és problémamentesen összefonódott-e harcos természetével, ahogy világnézet és gyakorlat Leninnél összefonódott. Minél többet megtudunk ennek a nagy harcosnak az életéről, annál világosabban érezzük: itt valami roppant belső tragédia rejlik; Rosa Luxemburg politikai életműve az önmaga ellen vívott kérlelhetetlen és hősies harc szülötte volt.

Ezek mellett a vonások mellett, amelyeket személyiségéről megtudhatunk belőle, a levélváltás Rosa Luxemburg politikai munkásságáról is gazdag, bár a dolog természetéből fakadóan töredékes anyaggal szolgál. Rendkívül érdekes nyomon követni például, hogy milyen korán napvilágra kerülnek ellentétei Karl Kautskyval. (Lásd az 1900. július 13-i és különösen az 1901. október 3-i leveleket.) Fölöttébb értékesek Rosa Luxemburg közvetlen benyomásai az első orosz forradalomról, amelyet Varsóban tevőlegesen élt át. Lenyűgöző következetességgel azonnal fölismerte az általános sztrájk korlátait, és hogy szükségképp át kell mennie fegyveres felkelésbe (1906. január 2. és 11.). 1906. február 5-én kelt levelében a munkástanácsok jelentőségét is találóan értékeli. A különös csak az, hogy sem ez, sem az nem került bele a tömegsztrájkról írott röpiratába, amely közvetlen benyomásaival ellentétben inkább a forradalom pusztán spontán-organikus mozzanatával foglalkozik.

Ám egy rövid ismertetésben persze lehetetlen akár csak jelezni is e levelek tartalmának teljes gazdagságát. Csupán Rosa Luxemburgnak a második orosz forradalmat érintő állásfoglalására szeretnénk még – befejezésként – utalni, mert az egyszer és mindenkorra véget vet minden erről elterjedt legendának. Bizonyos részleteket persze kritikusan szemlélt. De bírálata lényegében nem azokra a hibákra vonatkozik, amelyeket – szerinte – a bolsevikok követtek el, hanem kizárólag a szociáldemokrácia gyávaságára és áruló magatartására, amely  a fő bűnös volt mindezekben a hibákban. „Mit szólsz az oroszokhoz, örülsz?”, írja (1917. november 24-én) Luise Kautskynak. „Természetesen nem fogják tudni tartani magukat ezen a boszorkányszombaton, nem azért, mert a statisztika túlságosan elmaradott gazdasági fejlettségről tanúskodik, ahogy ezt a Te okos férjed kiszámította, hanem mert a fejlett Nyugat szociáldemokráciája csupa nyúlszívű alakból áll, akik ölbe tett kézzel nézik, ahogy az oroszok elvéreznek. Ám ez a bukás is jobb, mint »a haza érdekében életben maradni«, mert ez a pusztulás világtörténelmi tett, melynek nyoma marad, míg világ a világ.” És Breszt-Litovszk idején: „Mások a felelősek azért, hogy a forradalomból az ördög profitál… Söpörjünk hát saját portánk előtt. Egészében véve a dolgok lenyűgözőek, és következményeik kiszámíthatatlanok.” Mert bármiféle emberi forrásokból merített is harcához erőt, Rosa Luxemburgot a harc mindig a proletárforradalom élén találta.

 

[1] Rosa Luxemburg: Briefe an Karl und Luise Kautsky (1896–1918), P. Haubsche Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1923.

[2] Neue Briefe Rosa Luxemburgs,  Die Rote Fahne, Wien 1923. augusztus 17. (VI. évf., 1299. sz.), 2. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.