Új valóság – régi irodalom^[1]

 

Ha a külszínt nézzük, nagy az irodalmi élet Magyarországon. Aki a háború előtti magyar újságokra visszaemlékezik, meglepetve állapítja meg: szinte minden napilapnak van már irodalmi rovata, csaknem minden új könyvről kritika jelenik meg (nem csak a kiadó-kommünikék lerövidített pár sora – a baráti lapokban). Még a külföldi irodalmi eseményekkel is foglalkoznak a napilapok, és a külföldi hírességek felolvasásai nemcsak „események”, hanem gyakran még üzletnek is bizonyulnak. És emellett a folyóiratok beláthatatlan sora: az elmaradhatatlan akadémikus folyóiratok, a régi jó Nyugat, a hamvaiból álmosan feltámadott Huszadik Század – [a] Századunk, a Pandora, a Dokumentum, a Láthatár, a Horizont, a Szintézis, az Együtt, a Magyar Írás –, ki tudná mindet felsorolni.

Mellékes – mondjuk egyelőre –, hogy milyenek ezek az irodalmi rovatok, ezek a kritikák, ezek a folyóiratok. A tény maga – megjelenésük és sokaságuk – nagy fontosságú. Bizonysága annak, hogy valami megváltozott Magyarországon, hogy az irodalom ma nagyobb mértékben tömegszükséglet, mint a háború előtt volt. Mégpedig, tegyük hozzá: a komolyabb irodalom, a problémákkal foglalkozó vagy legalábbis „problémákkal” foglalkozni látszó irodalom tere bővült ki. És ez jelentős dolog még akkor is, ha ugyanakkor a pusztán mulattató – vagy legalábbis mulattatni akaró – irodalom még több tért nyert is, még akkor is, ha ez az irodalom nem áll a szükségletek magaslatán.

Mit jelent az, hogy viszonylag szélesebb rétegekben szükséglet támadt komoly irodalom után? Aki az irodalomtörténetet nemcsak abból a szempontból nézi, hogy az író hogyan hatott arra és viszont, hanem azt is keresi, hogy az irodalomnak mi volt a társadalmi szerepe, hamar megtalálja a választ. Nemzetek és társadalmak sorsfordulatain, fellendülések előtt vagy súlyos válságok közepette felmerül nemcsak a gondolkodó átlagemberben, hanem a man of the streetben is a szükséglet: orientálódni, eligazodni, megalapozni ösztönös lelkesedését vagy elkeseredését, választ vagy legalább vigaszt találni a kínzó kételyekre. Az igazi irodalom mindig viharmadár volt. És akármilyen a kvalitása a mai magyar irodalomnak, már jelenlétének puszta ténye, jelenlétének súlya az olvasóközönség szemében jele annak, hogy a mai magyar társadalom az átalakulás válságát nyögi, hogy vannak tömegek, akik valamit várnak az irodalomtól.

Ennek a ténynek megállapítására persze nem volt szükség „sírból feljövő szellemre”, sőt az irodalom mennyiségi súlyának megállapítására sem. A háborún, a forradalmakon és az ellenforradalmon keresztülment Magyarország biztos, hogy kevésbé képes belső egyensúlyát megtalálni, mint a régi. A háború előtti társadalom, bármennyi belső forrongással is volt teli, mégis átvette a múltból a társadalomnak bizonyos természetesnek látszó hierarchiáját. A feltörekvő polgárság nemesi vagy főnemesi rangot keresett, hogy beleolvadjon a régi társadalomba. A kispolgárság vagy görcsösen igyekezett visszacsinálni a múltat, vagy utánozni próbálta a polgárság felfelé emelkedő menetét. A munkásság legfelső rétege kispolgári életmódot vett fel. A „történelmi osztályok” pedig védekeztek ugyan a „bevándorlók” ellen, de bevándorlásukat – némi joggal – mint a természetes hierarchia elismerését tekintették.

A felületen persze ma is fennáll a társadalom régi hierarchiája, sőt szilárdabbnak látszik, mint valaha volt. Ám a forradalmak és ellenforradalmak viharai közben fenekestől felforgatták a régi hierarchiát. Ha a munkások, a parasztok, a kispolgárok visszavetődtek is régi társadalmi helyzetükbe (a legtöbbször a réginél rosszabb körülmények közt), mégis a forradalmak és ellenforradalmak megrázkódtatásai közepette állottak már máshol is. Nem magától értetődő többé senki számára, hogy hova állítja a gazdasági és társadalmi törvények pillanatnyi szükségszerűsége.

De ezek a felébredt rétegek még azonfelül még szűkebb világban is élnek, mint a háború előtti Magyarország volt. Egész Európában tízezrével vándorolnak a magyar munkások, akiket a gazdasági konjunktúra hullámai dobálnak Németországból Franciaországba, onnan Belgiumba és így tovább, de akik magyar munkások maradnak, Magyarországnak szerves részét alkotják, és annak érzik továbbra is magukat. És a szűk Magyarország túl nagyra nőtt intelligenciája még nagyobb elkeseredéssel rázza szűk ketrece rácsait. Érzi és tudja: változásra van szükség, különben egymást fogják felfalni. És ha a parasztság látszatra a legcsendesebben nézi a változott időket, aki csak egy pillantást vetett a mai faluba, tudja: a háborún és hadifogságon, rövid ellenforradalmi uralmon, inflációs meggazdagodáson, szanálásos lecsúszáson keresztül ment paraszt más, mint a háború előtti paraszt volt.

Ezek a tények egészen másképpen, fokozott öntudatossággal kapcsolják bele a man of the streetet a világ folyásába, mint régen. A régi Magyarország tömegei öntudatlanul támolyogtak bele a világháborúba. Ma a kínai szabadságharc, bolsevizmus, fasizmus, Ford-féle racionalizálási kísérletek, Gandhi és az amerikanizmus, a leszerelés vagy az új világháború kilátásai széles tömegek mindennapi érdeklődés- és beszédtémája. Érzik: sorsuk, mindennapi boldogulásuk elválaszthatatlanul függ össze a világ eseményeivel. El kell igazodniok, különben elpusztulnak.

Azt hisszük: ezek a kérdések, melyeket így hevenyészve soroltunk fel, és melyeknek egyikéhez sem foglaltunk itt állást, teremtették meg az irodalom szükségletét intellektuelekben és kispolgárokban, polgárokban és munkásokban egyaránt. Kérdés: mennyiben felel meg az új irodalom vagy a régi irodalom ma működő része ezeknek a szükségleteknek?

Mondjuk ki nyíltan: alig vagy legalábbis nagyon kis mértékben. Amilyen nagy változást látunk, ha az új irodalom mennyiségét, helyét, terjeszkedését nézzük, olyan kevéssé találjuk meg benne még csak tükörképét is a megváltozott valóságnak, nemhogy új utakat, útmutatásokat a kibontakozó jövő felé találnánk benne. Nem lehet tagadni: vannak íróink, akiket izgat, foglalkoztat a forrongó jelen, a készülő jövő (Szabó Dezső, Gergely Sándor, Kodolányi János stb.), de a legtöbb író, a legtöbb folyóirat olyan, mintha semmi sem történt volna az utolsó 13 esztendőben. Érthető, ha a történelmi osztályok írói és lapjai erre állítják be magukat. Kevésbé érthető, ha a háború előtt, a háború alatt névre és elismerésre szert tett, akkor még ellenzéki nemzedék némi szünet után ott folytatja, legfeljebb letompított hangon, ahol elhagyta. De nagyon különös, hogy a fiatal nemzedék is messzemenően ezt teszi. A fiatalok  egyik legérdekesebb és legjobban szerkesztett lapjáról, a Pandoráról[2] több laptársa (Együtt, Láthatár) állapítja meg: újabb kiadása csak a Nyugatnak. És a felszínen hangosan „forradalmi” Dokumentum[3] csak külsőségeiben fogja meg a ma problémáit, csak ornamentumot csinál a kínzó és életbevágó kérdésekből, csak a kávéházi asztalok vizespoharaiban támaszt viharokat.

Az egész új folyóirat-irodalomnak leszomorítóan kispolgári a karaktere. Mert egyformán kispolgári az elfordulás minden nagy problémától (itt nemcsak a Nyugatra gondolunk, hanem pl. a Horizontra is, mely a politikával való foglalkozásban látja az irodalmi bajok fő gyökerét) és a problémáknak tisztán esztétikai módon való felfogása. Egyformán kispolgári a valóságos ellentétek limonádés elkívánása a valóságból (Együtt)[4] és a kétségbeesett fejjel a falnak rohanás. A l’art pour l’art híve éppen olyan kispolgár, mint a kártyázó spiser;[5] az elégedetten emésztő csakúgy, mint a vakon kétségbeesett. Csak aki valóságos problémák valóságos gyökeréig hatol le, emelkedik túl a kispolgári korlátoltság horizontján, segíthet kiemelni az irodalmat a kispolgári kátyúból, segíthet azt a valóságos szükségletek magaslatára emelni.

Az ilyen törekvés még nem jelent politikát. Csak azt jelenti, hogy az irodalom a kultúra összes problémáit megkísérli valóságos, tehát társadalmi összefüggésükben megérteni és tárgyalni, hogy a kritika ezzel a mértékkel méri az alkotások értékét, hogy az új irodalom kísérletet tesz újra átvenni Petőfi és Ady, Katona és Eötvös József örökét. Nem utánzásukkal, de avval, hogy azt a társadalmi funkciót igyekszik betölteni, amelyet ők a maguk korának társadalmi átalakulásaiban betöltöttek.

Nagy célkitűzés ez. És ha a levegőben van is, főleg az olvasók vágyódásában, az irodalom maga még alig tette meg errefelé az első tapogatódzó lépéseket. És egy folyóirat nem tehet többet, mint megkísérli tudatosítani ezt a szükségletet íróban és olvasóban egyaránt. A beteljesítő tehetségek megjötte vagy hiánya nem tőle függ. De mondhatja, és kell, hogy hangosan mondja: az új magyar irodalom vagy kifejezője lesz a most előttünk, körülöttünk, bennünk végbemenő társadalmi átalakulásnak, vagy nem lesz új irodalom, sőt egyáltalában nem lesz irodalom. Mert az irodalom szolgálja a társadalmi átalakulást, nem megfordítva, ahogy az esztéta vagy nem esztéta kispolgárok hinni szeretik.

 

[1] 100%, I. évf. 1. sz. (1927. szeptember), [1]–4. – A cikket Tamás Aladár jegyezte, mint a lap programját meghirdető írást azonban valószínűleg Bécsben fogalmazták; az Új Március és a 100% Lukácsnak tulajdonítható írásait elemző Lackó Miklós szerint „[i]gen sok érv szól amellett, hogy ezt a vezércikket Lukács írta”, de „mivel egy új folyóirat vezércikkéről volt szó, a bécsi kommunista emigráció vezetői közül nyilván többen láthatták ezt az írást, sőt közreműködhettek végleges formába öntésében” – lásd: Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in:  uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 120–121.

[2] Szabó Lőrinc néhány lapszámot megért irodalmi, művészeti és kritikai folyóirata. – A szerk.

[3] Kassák Lajos 1926–27-ben megjelenő lapja, a bécsi emigrációban kiadott Ma folytatása. – A szerk.

[4] Nagy Lajos 1927–28-ban megjelenő irodalmi lapja. – A szerk.

[5] Spießer, nyárspolgár. – A szerk.